Ő más, mint a többi
NamJoon
Gondosan
összehajtogatva kezdtem el pakolni a szekrényemben fellelhető összes
ruhadarabomat. Yoongi szó nélkül, hol engem, hol pedig a kinti tájat tisztelte
meg figyelmével. TaeHyung természetesen vele ellentétben, hangos beszédével
adta tudtunkra nemtetszését, a professzorok döntése ellen.
-
Nem értem – kezdett bele, majd keresztbe tett karokkal huppant le Yoongi mellé,
az ágyra -, miért pont te? – Kérdezte, ma már körülbelül századjára is. – Úgy
értem… persze okos vagy, meg minden, de... pont te?
-
Kösz, Tae. Őszintén, meghat a kedvességed. – Válaszoltam neki, belefáradva a
folytonos magyarázkodásba. Igazából konkrét okot én se tudtam volna felhozni.
Az első kérdésem egyike volt ez, mikor meghallottam, hová kell mennem. A Dékán
részletes leírása alapján egy pár évvel idősebb fiú magánpszichológusa kell,
hogy majd legyek. A történetet csak dióhéjban mesélték el, de nekem már az is
túl sok volt. Ahogy a kezembe nyomták a vaskos orvosi leleteit, majd utamra
engedtek, úgy indultam meg egyenesen a kollégium felé. Nem volt választásom, el
kellett fogadnom, mint betegemet. Bár az elején minden lehetséges indokkal
érveltem az ellen, hogy engem válasszanak, semmi esélyem nem volt. Kezeim közt
szorongatva a papírhalmazt nyitottam be a szobámba, majd ledobva az íróasztalra
a köteget, indultam meg a fürdőszoba felé. Túl sok információt zúdítottak rám
az elmúlt egy órában, muszáj voltam kissé felfrissíteni magamat. A tükör előtt
állva, meredtem vizes arcomra. Csak ekkor tűnt fel, mennyire kétségbeesett
fejet vágtam egészen idáig. Bár hátam közepére se kívántam, újra megmosdottam a
jéghideg vízzel, majd kissé frissebbnek érezvén magamat battyogtam a kusza
köteg felé, az íróasztalomhoz. – Mibe keveredtél, NamJoon? – Kérdeztem a szoba
csendjében magamat. Ritka pillanat volt, mikor TaeHyung nem csüngött a
vállamon, jelenleg azzal se sokat törődtem, merre lehetett örökjókedvű barátom.
Általában ezeket az aranyat érő perceket sokkal jobb dolgokra szoktam
felhasználni. Azonban nem most volt itt az ideje, a lustálkodásnak. Egy hetem volt
áttanulmányozni ennek a SeokJinnek az kórtörténetét, ami enyhén szólva is,
legalább egy egész éves tananyag, alapos átolvasásnak felelt meg. Ujjammal
felnyomva a régi éjjeli lámpám, kissé már beragadt gombját, húztam ki a széket,
s ültem le, nekiesve az olvasásnak. Már az első sorok felértek egy megélt ember
lelki problémáival, de ennek a fiúnak mindezt ilyen fiatalon kellett átélnie.
Ahogy fogytak előttem a lapok, úgy kezdett bennem nőni a tenni akarás, a vágy,
hogy segítsek. Rengeteg orvos feljegyzését nyálaztam át, meglepően rövid idő
alatt. Ennek a fiúnak átlagosan több fehérkabátossal volt már dolga, mint egy egész
életét a korházban töltő embernek. A rengeteg kipróbált kezelés, a gyógyszerek,
mind rosszabbnál-rosszabb eredményt mutattak. Az öngyilkosságáról készült
feljegyzések, a módszerek, ahogyan megpróbált végezni magával, végeláthatatlan
listát hagytak maguk után. A félelmei, amik vérző sebet vájtak szívébe, s
törték darabokra a lelkét. Az utolsó oldalt fogalmam sincs, hányszor futottam
át, a szemeimmel. Igazából már nem is a fehér lapra vésett, fekete betűk,
rendezett sokasága kötötte le a figyelmemet. Számtalan esettel találkoztam már,
amik hasonlóak voltak ehhez. Azonban, ez az első, hogy testközelben, magam is
megtapasztalhattam egy ilyen esetet.
-
Most akkor tényleg odaköltözöl? – Térített vissza mélázásomból Yoongi, aki
hosszú órák óta, most először szólalt meg. Hangját, bár próbálta leplezni,
teljesen átitatta az aggodalom. Valahol pedig megértettem, mit érezhetett most.
Elvégre rajtam kívül senkije nem volt, akivel elbeszélgethetett, most pedig,
hogy én is elmegyek, egyedül TaeTae maradt, akire valljuk be, én magam se
bíztam volna rá, teljesen nyugodt szívvel. E téren még el akartam beszélgetni
négyszemközt, drága barátommal.
-
Igen – kezdtem bele, ahogy egy mélyet beszívtam, a szoba kissé már elhasznált
levegőjéből -, odaköltözöm. – Ezt a fajta nyomatékosítást, habár csak két
érdeklődő szempárnak szántam, de magamat is muszáj voltam győzködni. Hiába
döntöttem el rövid idő alatt, a változás mégiscsak elbizonytalanítja az embert.
Elvégre nem egy mezei depiről volt szó, amit pár órás elbeszélgetés alatt úgymond,
helyrehozhat az ember. Helyrehozni,
gyűlöltem ezt a kifejezést. Ezek az emberek ugyanúgy érző lények, mi több,
sokkal érzékenyebbek az átlagnál, mégis egy ilyen szóval élve, szinte azonnal
ellenséget nyert magának a beteg, barát helyett. – Tae, mielőtt holnap
indulnék… – szólítottam meg, mélázó barátomat.
-
Igen? – Vágott szavaimba, mintha meg se kéne kérnem arra a bizonyos dologra.
-
Az egyetem előtti kávézóban, öt órakor.
Türelmetlenül
doboltam az ujjaimmal az egyik falapon, ami a kávézó minden szegletében
megtalálható volt. TaeHyungot legalább kétszer tárcsázva érdeklődtem, holléte
felől, mire egy bő másfél óra késéssel végre megtisztelt a jelenlétével. Fel se
hozva a témát, kértem ki két latte-t a felszolgálótól, hogy rögtön a tárgyra
térhessek. Barátom kissé szórakozottan ülve velem szemben várta, hogy a kért
ital megérkezzen, mialatt a pincér nem éppen elhanyagolható, feszes fenekén
legeltette a szemeit.
-
TaeHyung! – Rivalltam rá, mire már második nekifutásra se sikerült elérnem,
hogy engem tiszteljen meg, azokkal a szép szemeivel. – Ez most tényleg komoly,
hallgass meg, kérlek! – Ahogy hangszínemet mélyebbre váltottam, úgy fordult
végre felém barátom, s kezdtem bele, immár harmadjára a monológomba. Nem
akartam sokáig húzni az időt, hiszen alapjáraton ő is tudta, miért akartam vele
beszélni. De nekem kellett ez a személyes találkozó, hogy nyugodt szívvel
tudjam YoonGit hátrahagyni. Istenem, mintha egy örökbeadott kutyáról lett volna
szó, úgy magyaráztam Taenek, mikor, mit tegyen, és hogyan bánjon YoonGival. De
nem volt mit tagadni a tényt, hogy nélkülem újra magába fordulna. Tény és való,
mióta kijött a pszichiátriáról, lényegesen többet érte a Nap és az emberek is
sűrűn körülvették, de ez mind az én unszolásomnak az eredménye volt csupán.
Most viszont egyedül TaeTae maradt neki, viszont, ha ő fogja magát és vidámabb,
emberközpontúbb társaságba keveredne, féltem, elfeledkezne YoonGiról.
-
Bízd csak ide. – Nyugtatott, miközben egy nagyot kortyolva az italából, dőlt
hátra a székében. – Ne aggódj, gondját viselem a Cukornak. – Tartotta fel
szabad kezét a levegőbe, azzal csitítva engem, hogy megnyugodhassak.
-
Ne hívd így! – Kértem, már számolni se tudtam hanyaggyára, amire barátom, csak
egy széles mosollyal, és bőszen bólogató fejjel reagált. – Soha nem fogsz
felnőni. – Nyugtáztam, amire egy szórakozott, nemleges válasz volt a válasz.
Beletörődve, hogy igazam volt nyúltam a kávésbögrém után, hogy gyengéden
megfújva kortyolhassak a kellemes, meleg italból. Ez volt az utolsó szabad
délutánom, ki akartam élvezni minden egyes percét.
*
Összepakolva,
egymás mellé sorakoztattam, a nem is olyan kevés holmimat, majd felhúzva a
kabátomon a zipzárt álltam meg a kétfős búcsúkíséretem előtt.
-
Akkor… indulok. – Szólaltam meg, ahogy vállamra kaptam a sporttáskámat, majd
szabad kezemmel megragadtam a bőröndöm kallantyúját. Yoongi, bár próbálta
leplezni, láttam rajta, hogy tartott a hiányomtól, de egy fel a fejjel mosolyt küldve neki, némiképp rendezte vonásait. TaeTae
a szokásostól eltérően, sokkal komorabban meredt maga elé, szomorkás hangulatot
árasztva ezáltal körénk. – Hé, ugyan már! Nem örökké megyek el, és nem is a
Világ végére! – Csaptam össze a tenyeremet, hogy oldjam a közénk telepedett
depressziós hangulatot. – Vigyázzatok magatokra, majd beszélünk, ha odaértem! –
Öleltem meg őket, s utána, az időközben elém érkezett autóba bepakolva,
foglaltam helyez a hátsó ülésen. Az jármű mellett, az ablak túloldalán pedig,
bőszen integetve búcsúztam el a barátaimtól.
*
Türelmetlenül
doboltam a térdeimen, miközben az autó lassan gurult fel az új lakhelyem, kocsi
feljáróján. Az államat valahol a földön elgurítva, döbbenten szálltam ki,
miközben tekintetemet a felém tornyosuló, hatalmas épületre szegeztem. A tört fehérrel
burkold épületet, még így télvíz idején is, gyönyörű, élénkzöld pázsit ölelte
körbe. Ámulatomból egy kedves női hang térített vissza a valóságba, ahogyan
jószerivel kiesve az autóból, rögtön elém állva köszöntött. Kedvesnek tűnő
hangjában, éreztem a fáradtságot. Ahogy arcára néztem, rögtön beugrott ki is
lehetett. A dokumentumok között a házban élő összes személyről – nem volt sok
-, olvastam feljegyzést. Kedves gesztusaiból, ha tudatlanul álltam volna is,
rájöttem, hogy, mi feladata volt a házkörül. Illedelmesen meghajolva
mutatkoztam be, majd előre indulva követtem befele. Habár elképzelésem volt
arról, mi várhatott odabent, mégis megdöbbentett a fogadott látvány. Az egész
épület letisztult, már-már magányosan üres volt. Ahogy egyre beljebb értünk,
úgy haladtam el a túlontúl nagy - nevezzük nappalinak - helyiség előtt. Csak
fél szemmel sikerült bekukkantanom, de valami innen is hiányzott. Miközben kísérőm
gondosan ecsetelte, mit, mikor, hogyan, és legfőképpen, hol csinálhatok,
oldalamat egyre inkább fúrta a kíváncsiság.
-
El… elnézést! – Szakítottam félbe, gondosan felépített monológját az előttem
sétáló nevelőnőnek. – Mondja csak, miért ilyen üres itt minden? – Kezemet a
levegőben széttárva mutattam rá, az itt fellelhető legnagyobb problémára. Elvégre
egy súlyosan magába zárkózott, mély depresszióban szenvedő fiú élt itt. Mégis
ennél lehangolóbb otthonban még soha életemben nem voltam. Mi több, nem is
képzeltem volna, hogy itt egyáltalán élni lehetséges. Mintha egy magazinból
konvertálták volna. Nyomasztó, és túl tökéletes elrendezésétől, még engem is
kivert a víz. Ebből az otthonból a legfontosabb dolog hiányzott, amire a
leginkább szükség lett volna. Ezeket az üres falakat, a behúzott függönyöket, a
tökéletesen elrendezett, néhol felbukkanó tárgyakat egy fontos dolog kerülte
el. Innen hiányzott az élet.
SeokJin
Verejtékemben
úszva, görcsösen ujjaim között szorítva az alattam lévő lepedőt, ébredtem, már
megint. Bár voltak viszonylag nyugisabb napjaim is, ez nem tartozott közéjük.
Az álmaim, míg másnak a menedéket jelentették a valóság elől, számomra egy örök
körforgásban lévő horrorfilm volt, ami újra, és újra darabokra tépett.
Gyűlöltem ilyenkor magamat, a Világ legmocskosabb lényeként, minden vágyam
volt, hogy tisztára mossam magamat. Azonban, nekem még ez sem adatott meg.
Kínok közt közeledtem kora reggel a fürdőszobám felé, hogy remegő kezemmel utat
engedhessek a csapból folyó tiszta víznek. Az átlátszó folyadék látványa, s
hangja egyszerre hasított érzékszerveimbe, s elevenítette fel vele, kínzásomat.
Egész testemben vacogtam, ahogy már emlékeim fizikai testet öltve, burkoltak
el, mélyen a külvilágtól.
Túljutva
a reggeli kínkeserves rutinomon, vettem magamra egy egyszerű fehér felsőt, meg
egy nadrágot. A mai naphoz se volt sok kedvem, emellé pedig az íróasztalomon
lévő naptáramban pirossal bekarikázva virított a mai dátum, jelezve legújabb
dilidokim érkezését. Mióta tudtomra adták, hogy újabb orvost kapok, a napom java
részét, különböző elméletek gyártásával töltöttem, miszerint elűzhessem a
közelemből. Gyűlöltem azokat az embereket, akik csak tettették magukat a
közelemben. Egy cseppnyi rokonszenvet nem éreztem egyiküknél se, miközben
igyekeztek kirángatni a sötétségből. Miért lett volna ez a vénember más?
Csendben
osontam ki a szobámból, nem mintha valaha hangos lépteimtől zengett volna a
ház. A konyha felé csoszogva nyugtáztam, ma sincs senki a közelemben. Bár azt
túlzás lett volna bevallanom, hogy örültem neki – idejét nem tudtam, mikor
csalt utoljára mosolyt arcomra bármi is -, de ezt a fajta magányt boldogan
fogadtam. Ilyenkor éreztem magam a legbiztonságosabban, ha senki nem lebzselt
körülöttem. Nem kellett az érintésektől tartanom, a görcsös kommunikációtól, de
legfőképpen, maguktól az emberektől. Odasétálva a gondosan kikészített reggelimhez,
kaptam fel a tálcát, hogy angolosan távozva zárkózhassak be, a biztonságot
nyújtó, négy falam közé. Az órára pillantva, alig múlt el kilenc, mikor
beugrott, hogy az orvosom valamikor tíz körül ér majd ide. Agyamat újra
elöntötte az undorral vegyült harag, hogy már alig maradt egy szabad órám.
Egész testemben remegtem, miközben a tálcám tartalmát is igyekeztem épségben
feljuttatni a szobámig. Lábammal becsapva a fehér falapot, zártam ki a
külvilágot, majd az asztalomhoz érve foglaltam helyet. Szemem sarkából
folyamatosan az oldalt felfüggesztett órámra meredtem, ami kegyetlen
gyorsasággal rövidítette meg, magányom utolsó perceit.
Üres
tekintettel meredtem az ablakon kifele. Szinte percre pontosan, az ígért
időponthoz, gurult be a ház elé egy fekete autó, amihez a nevelőm tipegve
lépkedett oda, hogy fogadhassa a dokimat. S közben én, az addig lezser, falnak
dőlt tartásomból felegyenesedve szuggeráltam a kocsi ajtaját. Számtalan orvos
megfordult már ebben a házban, így a vége fele már meg se lepődtem a
kinézetükön, na és persze a korukon. Mind koros, tapasztalt vénember volt, akik
nagyképűen, elszállva maguktól jelentek meg újra, és újra. Sorra javasolták a
korházi kezelésem, aminek folyton az lett a vége, hogy ők hagyták el a házat. Ez a férfi se lesz különb a többitől. Szinte
láttam magam előtt, hogy feladva a kezelésemet, firkálja a jegyzetein a
tapasztalatait.
Elmerülve
a gondolataimban, kaptam magam azon, hogy kinyílt a jármű ajtaja, s szinte
rátapadva az üveglapra döbbentem meg, a nem várt látvány miatt. Ez a férfi –
mit férfi, fiú – szinte velem volt egy idős. Mi több, a döbbenten bamba képét
elnézve, megkockáztattam, hogy fiatalabb volt tőlem. Ő fog majd helyrehozni?
Keserű félmosolyra húztam az ajkamat a képzelettől, ahogy láttam magam előtt,
hogy besokallt tőlem. Nevelőnőmmel való gyors bemutatkozását követően, állát
még mindig a betonon húzva indult meg a bejárat felé. Bár kétes volt, hogy a
szobám ablakán is belátott, a biztonság kedvéért a függöny mögé bújva lestem ki,
amíg csak szememmel követni tudtam.
Nem
tagadtam, meglepett, hogy egy ilyen fiatal fiút fogadott fel az anyám. A
kezdeti érdektelenségemet talán egy picit, de felváltotta a kíváncsiság. Mert
anyám csakis a legjobbakat kereste fel eddig. Kételkedtem, talán még soha nem
volt bennem ennyi kétség az orvosom iránt, mint benne. Igaz nem ismertem, de a
tapasztalt vén rókákon is fogást találtam, ő sem lesz kivétel.
Bár
az oldalamat fúrta a kíváncsiság – rég éreztem ennyi életet magamban -, nem
léptem ki a szobámból. Meg volt annak is az ideje, hogy bemutassanak egymásnak,
ezért vártam. Az ágyamon, a fehér falapra meredve ültem, a szoba csendjébe
burkolózva. Odakintről egyre kivehetőbb beszélgetés zajai csapták meg a
fülemet, amiből rögtön tudtam, felértek az emeletre. Mindig így ment a dolog. A
nevelőm sorra hadarta a betartandó szabályokat, holott jószerivel alig
költöztek be az orvosaim, már pakoltak is összefele.
Arcomra
komor álarcot húzva szuggeráltam az ajtómat, mikor halk, kopogó hang ütötte meg
a fülemet. Nem szóltam vissza, felesleges volt. Habár a házban mindenki az
életkedvemet volt hivatott visszahozni, mégis a legalapvetőbb dologtól
fosztottak meg, a magánéletemtől. Hiába volt zárva az ajtóm, s nem adtam meg
sose a belépést, a kopogás csak apró gesztus volt csupán. Engedély nélkül
lépték át megannyiszor a küszöböt, amit most se voltak rest elfelejteni. Igaz,
nevelőm még így is kivételt képezett, az ő kedves, megfáradt arcának látványa
volt az egyetlen, amit szívesen fogadtam. Azonban most nem egyedül jött. Ahogy
a mögötte tornyosuló alak sziluettjét megpillantottam, azonnal elillant az az
aprócska kíváncsiság, ami még a távolból figyelése közben, sátrat vert
elmémben. Arcát még nem láttam közelről, hisz’ árnyék fedte egész testét, de
egész testemben eluralkodott az iránta érzett haragom. Ő vajon mitől lenne más,
mint a többi, hiszen még gyerek?
Némaságba
burkolózva ültem kettejük tétova álldogálását figyelve, mikor a kelletlen
idegen kilépve nevelőm mögül tett egy lépést előre, újfent az engedélyem nélkül.
Azonban, ahogy a szobám ablakán, résnyire beszűrődő fénynek köszönhetően, végre
teljes valójában láthattam az orvosomat, valami egészen furcsa és eddig
ismeretlen érzés kerített hatalmába. Arcomat nem mozdítva, pusztán szememet
vezettem végig talpától, egészen feje búbjáig, s röpke pillantásomat egyetlen,
mégis szokatlan dolog ragadta meg. Oly sok orvos szembesítése, megannyi
szánalommal átitatott ábrázat után, ahogy felém lépett, s tekintete az enyémmel
találkozott, arcáról a pillanatnyi döbbenetet követően, egy egészen rendkívüli
reakcióval állt meg velem szemben. Bár elmém veszett tempóban kongatta,
szélesre húzott mosolyát látva, a vészharangot, megtört szívemet jóleső érzés
járta át, már ettől az aprócska gesztustól is. Idegen volt az efféle, élettel
teli ábrázat a közelemben, ami feleszmélve, kissé megrémített, de egy valamit
biztosan tudtam. Ő más volt, mint a többi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése