Megtört a jég
NamJoon
- NamJoon! – Már éppen feladtam volna,
mire TaeHyung végre csatlakozott a videóhíváshoz. Kissé ideges ábrázata, és a
túl lassú reagálása, kicsit sem nyugtatott meg. Lassan két hete játszottuk ezt,
hol TaeTae gyanús viselkedése, hol YoonGi kivirult arca lepett meg a képernyőn
keresztül. – Mi… miért kerestél? – Hajolt kissé hátrébb, majd kezét a tarkójára
téve túrt a hajába.
- Okot kell találnom, hogy beszéljek a
barátommal? – Kérdeztem vissza, amire kissé elszégyellte magát. – Felejtsd el!
– Tereltem gyorsan a témát. – Tae – komolyra váltott hangnememre, azonnal
belenézett a szemembe -, van valami, amiről tudnom kéne? – Nem kerteltem,
mostanra megtanultam, hogy határozottan kell fellépnem, ha el akartam érni
valamit. SeokJinnél az elmúlt három hónapban legalábbis bevált. Igaz lassan
haladtam vele, amit mélyen legbelül nem bántam, így több időt tölthettem vele.
Kezdetben féltem attól, mi lesz, ha nem leszek képes uralkodni magamon, azonban
a SeokJinnel töltött percek fontosabbak voltak nekem, mintsem, hogy
tönkretegyem a fellángolásommal. Bár igyekeztem magamban elfojtani, hazudni az
érzéseimről, de mostanra már világossá vált. Kedveltem SeokJint, és nem csak,
mint barátot.
- Fogalmam sincs, miről kéne tudnod. –
Végre összeszedte magát. TaeHyung ügyesen hazudott, azonban az évek alatt volt
időm kitapasztalni, azokat az árulkodó jeleket, amiket mások észre se vennének,
első nekifutásra. TaeHyung forgatta a szemét, a szobában lévő apró porszemnek
is nagyobb figyelmet szentelt, mint nekem, mégis kényszerítette magát, hogy néha-néha
rám pillantson. Ez volt az ő veszte. Itt már tudtam, hogy nem fogja elmondani,
amiért az egész videóhívást kezdeményeztem. Napok óta fúrta az oldalamat a
kíváncsiság, mi történt, és miért nem árulták el nekem. Egy beletörődő mosolyt
villantva köszöntem el, a fejemben egy YoonGival való beszélgetés tervét
szövögetve. Ha Tae nem volt hajlandó beszélni, YoonGit akkor is meg fogom
törni.
Kapkodva szedtem össze a jegyzeteimet, majd
magamra kaptam egy kevésbé gyűrött felsőt, és már siettem is SeokJin elé. Az
utóbbi időben egyre többször élvezhettem a társaságát. Bár egyelőre csak a négy
fal között folytak a beszélgetéseink, a kertbe ritkábban jártunk a hideg miatt.
Nekem mégis sokat jelentettek ezek a kettesben töltött órák. Mint orvosa
lényegesen több eredményt tudtam felmutatni, az elődeimhez képest, azonban az
utóbbi időben sokszor észrevettem, inkább tekintettem barátnak, mint a
páciensemnek. Nehezen tudtam kordában tartani az érzéseimet iránta. Dühös
voltam magamra, valahányszor elváltunk egymástól, s a nap hátralévő részét
külön töltöttük. Az önmagamban vívott harcot egyre kevésbé uraltam. SeokJinre
nem lett volna szabad úgy néznem, mint egy átlagos fiúra. Rettegtem, hogy
valaha megtudja a titkomat. Maga a gondolata annak, hogy tőlem is úgy féljen,
mint az elrablóitól, és ennek köszönhetően minden férfitól, borzasztóan fájt. Bár
bizonytalanságomnak az is szilárd alapot nyújtott, hogy fogalmam se volt arról,
egyáltalán a fiúkhoz vonzódott-e. Én mégis oda voltam érte. Nehezen vallottam
be, de a lelkem már tudta, SeokJin nélkül magányos lenne az életem.
Halkan kopogtam be az ajtaján, tudat alatt
még most is tartottam attól, hogyan fogadja az érkezésemet. Azonban az ajtó a
harmadik próbálkozásra se nyílt ki, bentről pedig egy árva szó se szűrődött kifelé.
Bár tartottam attól, hogy azzal, ha belépek a szobájába, ismét megsértem, mégis
éreztem már annyira szilárdnak a közöttünk kialakult kapcsolatot, hogy ezt
megtegyem. Ahogy beléptem és körbenéztem a szoba teljesen üres volt. Minden
ugyan úgy állt, ahogy legutóbb itt jártam, csak egyvalaki hiányzott.
SeokJin ilyenkor mindig a szobájában
ütötte el az időt. Na, nem mintha máskor önszántából elhagyta volna azt.
Legtöbbször, és persze csakis az utóbbi időben, az én unszolásomra vette a
fáradtságot, és néhány órára, de elhagyta a ház falait. Bár a kertet eddig is
szerette, ilyenkor, mikor a hideg szinte égette a bőrünket, csakis áldozatok
árán voltam képes kivinni őt a friss levegőre.
- Hát itt vagy! – Léptem ki a szobájából
nyíló erkélyre. Az ajtó, résnyire nyitva volt, miközben a hűvös levegő
táncoltatta a függönyöket. Ahogy kiléptem magam után zárva a színüveg ajtót, férkőztem
SeokJin mellé, tisztes távolságba. – Mióta állsz idekint? – Kérdeztem, mire
kínossá vált volna a ránk telepedett némaság. Próbáltam valamiféle érzelmet
leolvasni az arcáról, azonban az alkony sötétes fényei nem könnyítették meg a
helyzetemet. Alig láttam vonásait, a távolság pedig csak nehezített a
helyzetemen. Azt azonban tisztán éreztem, valami gondja volt, én pedig pont
ezért voltam itt. Megköszörülve a torkomat váltam kedves barátból, újra segítő
orvosává, miközben egy bátortalan lépéssel közelebb kerültem hozzá. – SeokJin,
történt… történt valami? – Félve kérdeztem rá, fogalmam se volt arról, miért
lett ilyen hallgatag.
- Nam… - A gyomrom is beleremegett, nevem
hallatán. Bár az utóbbi hetekben nem lázadt, ha közeledtem felé, de a nevemet
még soha nem mondta ki. Egyetlen szavától képes voltam szárnyra kapni, kényszerítenem
kellett magamat arra, hogy figyeljek rá.
- Te sírsz. – Hangom elhalt a némaságban,
ahogy az arcát végigmarta sós, nedves cseppje. – SeokJin mi történt? –
Félelemmel átitatott kíváncsisággal faggattam, mire csak egyszerűen eltűntette
fájdalma bizonyítékát.
- Jól vagyok! – Fújta ki reszketve a
levegőt. – Csak néha… – Tekintetét az égbolt felé szegezte, mire automatikusan
követtem én is - Néha még mindig eszembe jut, az. – Suttogva hagyták el a
szavak a száját. Lábaim megremegtek, ahogy még közelebb léptem hozzá, karom
automatikusan lendült, mire az utolsó pillanatban észbe kaptam. Saját magamat
kellett lefognom, hogy ne szorítsam magamhoz, míg az utolsó fájdalmas
emlékfoszlányát is, el nem tűntetem. – Egyébként – szipogott kettőt, mire ismét
nyoma sem volt előbbi gyengeségének -, honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Nyitva hagytad az ajtót, gondoltam, hogy
idekint leszel.
- Áh, direkt van nyitva, nem működik, ha
becsukod, kívülről nem lehet kinyitni.
- Várj! – Szóltam rá kissé erélyesebben,
mint terveztem, de a szavaitól enyhe pánik futott keresztül rajtam. – Azt
akarod mondani, hogy az ajtót nem lehet kinyitni? – A hangom már remegett, mire
kiböktem az utolsó szót, SeokJin egyből rám emelte a tekintetét. – SeokJin, azt
hiszem… kint ragadtunk.
SeokJin
Három hónapja, hogy betoppant az életembe
a majdnem egyidős orvosom. Ahogy a falra függesztett naptárban számoltam a
napokat, akarva, akaratlanul is beugrottak az elmúlt hetek emlékei. A döcögősen
indult kapcsolatunktól egészen addig a pontig, míg végre képes voltam beszélni
neki. Bár konkrét dolgokat még így se árultam el arról, mit éltem át akkor
vagy, hogy milyen érzés egy-egy rohamot átvészelni. Voltak napok mikor feledhető
semmiségekről kérdezett, vagy arról, mi az, ami valóban érdekelt az életben. A
képeimről már tudott, de még nem éreztem, hogy ideje lenne kezébe is adnom a
kincseimet. NamJoon türelmes volt. Habár a kezdetben elkövetett hibáiból egész
ügyesen tanult, így egy percig sem sürgetett, bármiről is volt szó.
Ma is vele töltöttem volna a napot,
azonban ahogy elhaladtam a szobája előtt, furcsán, idegen hangnemben beszélt
valakivel. Ahogy egymással társalogtak akarva akaratlanul eszembe jutottak a
múltam szerves részét képező barátaim. Nem volt sok, igazából egy kezemen
megszámoltam, kik voltak, akik naponta igyekeztek a társaságomat keresni. Bár
akkor még nem hittem, és soha nem is gondoltam, hogy valaha fájni fog az
elvesztésük. Belegondolva, nem is az keltett űrt bennem, hogy nem voltak velem.
Sokkal nagyobb tőr volt a szívembe az, ahogyan bántak velem azután. A keserű
emlékek vadul törtek a felszínre, ami ellen semmit se tehettem. Hevesen
emelkedő mellkassal, zihálva siettem a szobámba, rettegve, hogy újabb pánikrohamom
lesz. Kedvem lett volna kulcsra zárni az ajtót, tudat alatt nem kívántam még
egy olyat átélni, mint az orvosom érkezésekor. Fulladozva kapkodtam a levegőt,
ahogy az ágyamra ülve, igyekeztem lecsillapodni. A gondolataimat próbáltam szebb
emlékekkel megtölteni, azonban ahogy a sötétség egyre vadabb tempóban
közeledett, úgy zsugorodott a hálóm mérete is. Nem kaptam levegőt, fuldokolva
tátogtam, akárcsak egy partra vetett hal, mikor feltépve az erkélyem ajtaját
kiszabadultam a friss levegőre. Bár a hideg, téli levegő csípte a bőrömet,
jelenleg megváltás volt a kellemetlen mardosó fagy, felhevült lelkemnek. Lassan
tért vissza a tudatom, elűzve a rosszat, azonban továbbra is rettegve attól,
hogy ha belépek a szobámba, ismét elvesztem a csatát, maradtam még egy kicsit.
- Hát itt vagy! – Nem hallottam, ahogy
kilépett az erkélyre, szavaira alig észrevehetően, de megugrottam. Nem volt már
idegen számomra, hogy a legváratlanabb helyzetekben toppan elém, és hoz némi
színt a szürkeségbe, életvidám kisugárzásával. Most azonban túl sebezhetőnek
éreztem magam ahhoz, hogy beszéljek vele. – Mióta állsz idekint? – Szerencsém
volt, hogy a Nap már lebukott, így a kissé sejtelmes sötét épp eleget takart
belőlem. Magamon éreztem a kíváncsi tekintetét, mintha le akart volna olvasni
valamit rólam, én viszont igyekeztem elrejteni a gyengeségemet, megint. –
SeokJin, történt… történt valami? – Elbuktam, soha nem sikerült még
megtévesztenem, miért hittem, hogy ezt most más lesz?
- Nam… - Ahogy kinyitottam a számat, abban
a pillanatban zártam is össze. Nem gondoltam volna, hogy a gyengeségem ennyire
kihat majd a hangomra.
- Te sírsz. – Nem is ő lett volna, ha nem
veszi észre, hogy baj volt. Bár bíztam abban, hamar elterelődik rólam a téma,
és nem mered a tekintete könnyáztatta arcomra, mostanra már újra az orvosomként
állt mellettem.
- Jól vagyok! – Mély levegőt vettem,
mielőtt folytattam volna. – Csak néha… – Kellett pár másodperc, hogy ne
fulladjon kudarcba a magyarázkodásom. Szemeimmel a fényesen ragyogó égboltra
meredtem, ami némi nyugalmat kölcsönözve vett körül bennünket - Néha még mindig
eszembe jut, az. – Elnémultam, mire sikerült kinyögnöm ennyit is. Képtelen
voltam kimondani, ennyi idő után se ment, és valószínű soha nem is fog. NamJoon
közeledett, félszegen tett felém egy lépést, amivel veszélyesen közel került
hozzám.
Az utóbbi napokban gyakran eljátszottam a
gondolattal, milyen lehet érezni a bőrének puhaságát. Hogyan esik, ha azok a
forrónak tűnő kezei engem fognának. Néha megijedtem magamtól, ezek a gondolatok
szöges ellentétei voltak annak az elvnek, amibe én annak idején
belekényszerítettem magamat. Villámcsapás szerű érzés bizsergette a testemet,
annak a gondolatára, hogy alig pár centire volt tőlem a keze, mégis egy utolsó
épp gondolat, egy józan kis neuron az agyában, megállásra kényszerítette.
Láttam a szemem sarkából, benne is dúlt a háború, józan ész az érzések ellen,
mégis tartotta magát. – Egyébként, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Valóban
kíváncsi voltam arra, miből gondolta, hogy ha vele nem mentem ki a hidegbe,
majd önszántamból fogom hibernálni magamat. A gondolatra megremegtem, ahogy a
hűvös levegő átfújt a kötött felsőm anyagán.
- Nyitva hagytad az ajtót, gondoltam, hogy
idekint leszel.
- Áh, direkt van nyitva, nem működik, ha
becsukod, kívülről nem lehet kinyitni.
- Várj! – Hangjában volt valami, amit az
utóbbi időben egyszer sem éreztem. Talán a megismerkedésünk első heteiben
mutatta meg ezt az oldalát. - Azt akarod mondani, hogy az ajtót nem lehet
kinyitni? – Ahogy kimondta az utolsó szavakat, sokkal inkább a pánik keltette
remegés zavart, mintsem a hideg levegőé. Féltem a folytatástól, attól a
ténytől, ami kimondatlanul is fennállt közöttünk. - SeokJin, azt hiszem… kint
ragadtunk.
Egész testemben remegtem. Azt viszont
nehezen tudtam volna eldönteni, hogy a hideg vagy a kizártság okozta-e. NamJoon
szünet nélkül ráncigálta az ajtót, azonban a vastag fa szilárdan állta a sarat.
- NamJoon, elég! – Vacogtak a fogaim,
miközben a kezeimmel igyekeztem átdörzsölni átfagyott karjaimat. –
Betörésbiztos, ezt nem fogod tudni kinyitni.
- Telefon! – Szólalt meg, mire
automatikusan a zsebeiben matatott. Azonban csalódott tekintetéből egyből
leszűrtem, hogy odabent hagyta a készüléket.
– Ne nézz rám. Én se hoztam ki az enyémet.
– Beletörődve sóhajtottam egyet, s tekintetemmel követtem a hidegben láthatóvá
vált leheletemet. NamJoon kissé fészkelődve nézett körbe az erkélyen, mire
hangosan felkiáltva rántott elő egy régen használt pokrócot. Szétterítve,
kirázta belőle a szövetek közé gyűlt pormennyiséget, majd egyenesen felém vette
az irányt. Megriadtam, ahogy lendületből közeledett, azonban ahogy átlendítette
a vállamon a vastag anyagot, úgy engedte, hadd hulljon a vállamra, még
véletlenül se érve hozzám. Elöntött a forróság, és nem a pokrócnak volt
köszönhető. Nam a falhoz közel húzódva kuporodott le, összébb húzva magán a
felsőjét. A takaróba burkolózva figyeltem, ahogy próbálta felmelegíteni magát
valahogy, miközben én egyik lábamról a másikra álltam. Kivert a verejték,
aminek köszönhetően hűvös cseppekként csorogtak lefele a hátamon. Nem
hagyhattam megfagyni, azonban a gondolatától is rettegtem, hogy megérinthetem. Lassan
helyeztem a lábaimat egymás elé, mire elegendő távolságba kerültem mellé.
Fentről figyeltem, ahogyan döbbent arccal meredt fel rám, miután realizálta,
mire készültem. Élesen szívtam be a levegőt, majd a falhoz döntve a hátamat
csúsztam le, éppen mellé, alig pár centire. Nem bírtam közelebb menni, viszont
a pokrócot felé nyújtva, szó nélkül kértem, hogy fogadja el. NamJoon
rezzenéstelen arccal figyelt, miközben átvette tőlem a már felmelegedett
anyagot. Csendben ültünk, a torkom elszorult a benne dübörgő szívem miatt, Nam
pedig, talán a döbbenettől burkolózott némaságba.
Csendben ülve figyeltem az égboltot
beragyogó csillagokat. A hideg már kevésbé volt csontig hatoló, ahogy közel
ülve egymáshoz felmelegedtünk. Alábbhagyott a remegésem is, ahogy a csendbe
észrevétlenül beköltözött a nyugalom is. Megdobbant a szívem, miközben Namra
gondoltam, hogy mellette mennyivel másabb, hogy vele sokkalta könnyebb. Nem
akartam beismerni, azonban tagadni se tagadtam a tényt, miszerint NamJoon
felnyitott bennem valamit. A gondolatra akarva, akaratlanul is mosolyra húztam
a szám. Bár eltartott pár másodpercig, mire realizáltam, hamar rendeztem a
vonásaimat, s félve orvosom felé pillantottam. Túl nagy volt közöttünk a csend,
amit mostanra vettem észre csupán. Arra számítottam, hogy folyton szóval tart
majd, hogy igyekszik közeledni felém. Azonban a vidám, bizakodó mosoly helyett
liluló, remegő ajkai fogadtak, holdsápadt bőre szinte vakított az éjszakában.
Úrrá lett rajtam a pánik, ahogy lehunyt pilláira meredtem. Egész testemet
elfogta az ismerősként köszönő remegés, miközben nem törődve az elveimmel,
sutba dobva a félelmeimet, nyúltam egyenesen felé. Kezeimmel, mintha mindig is
ezt csináltam volna, ragadtam meg a karjait, s zártam szorító ujjaim közé.
- Na… NamJoon! – Szólítottam, miközben
gyengéden ráztam elernyedt testét. – NamJoon, megijesztesz! – Hangom
elvékonyodott, sipítozva szűrtem fogaim között a nevét, mire nagy nehezen, de
egy gyenge nyögéssel reagált. A megkönnyebbülés elemi erővel tört felszínre
bennem, majd magamat is meglepve, enyhén megrántva a reszkető karjait,
rántottam közel magamhoz. Ahogy pedig álla nyakhajlatomba zuhant, új fogtam
szorosan körbe karjaimmal a jéggé fagyott testét. Csak ekkor vettem észre,
valamikor visszaadta rám a pokrócot. – Ostoba vagy, NamJoon. – Suttogtam a
hajába, majd karjaimmal szorosabban magamhoz húzva takartam be mindkettőnket.
NamJoon köhögött, azonban ahhoz túl gyenge volt, hogy észrevegye, mitől nem
fázik most már. Én azonban észrevettem, mi több tudatában is voltam. Annyi idő
után végre megérintettem valakit. Hozzámért, és mégsem estem pánikba, mi több,
a forróság egészen idegen fajtája lepte el a testemet, végtelen nyugalommal
társulva. Boldog voltam. Bár a helyzet a legkevésbé sem adott okot arra, hogy
mosolyogjak, én mégis fülig érő szájjal ültem, karjaimmal erősen tartva
átfagyott orvosomat. Közben pedig gondolatban milliószor adtam neki hálát, mert
betoppant az életembe, s áttörte a falat, amire azt hittem, soha senki nem lesz
képes. Ott abban a hideg éjszakában végre megtört a jég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése