Csodák kora - Harmadik fejezet

Új nap virrad

JinYoung

Még most is alig tértem magamhoz, ahogy az események egymást váltva pörögtek le előttem. Nemrég még JaeBumnak fakadtam ki könnyek között, most pedig már a csuklómnál fogva ragadott ki a zajos bárból, miközben telefonon, számomra érthetetlen nyelven beszélt valakivel.

- Akkor akár ma este is mehetnének? – Hangzott fel újra anyanyelvemen, én pedig felkaptam a fejemet. Kérdőn néztem rá, ő pedig szélesre húzott mosollyal fordult felém, és csupán egy bólintásával elérte, hogy a felzaklatott szívembe beköltözzön a nyugalom. – Mindent köszönök, Mark! Ha jól emlékszem, a napokban érkezel haza, mindenképp meg fogom hálálni a segítségedet. – Majd bontotta a vonalat.

Már bőven az utcán voltunk, távol a zajoktól, mikor végre lassított a léptein. Csak ekkor éreztem, kezének forró érintése még mindig lángolt a csuklómon. Akaratlanul a kezemre néztem, amit valószínűleg észrevehetett, mert hirtelen lazított a szorításán, majd kapta el a kezét rólam.

- Ne haragudj! Gyorsan kellett intézkednem, és odabent túl hangos lett volna telefonálnom. – Szabadkozott, én pedig alig tudtam leplezni, még az éjszaka sötétjében is, mennyire jól esett ez az aprócska gesztus. Most, hogy már tudta a titkomat, sokkal óvatosabbnak kellett lennem. JaeBum nem tudhatta meg, mennyire vonzott, mi több, teljesen elvarázsolt. – Most pedig menjünk el JinHeeért. – Térített észhez a lányom neve hallatán. – Ne nézz rám így, inkább mutasd az utat. Messze van, lehet, a taxi jobb ötlet lenne, teljesen átfagytam. – Lépkedett egy helyben, majd karját dörzsölve próbált egy kis hőt termelni. Ez idáig fel se tűnt, mennyire lehűlt a levegő. Talán az évek tapasztalatának volt köszönhető, de sokkal később vettem észre a hidegre utaló jeleket.  – Hahó, JinYoung! – Intett kettőt a szemem előtt, mire a lámpa fényében tökéletesen tükröződő szemébe néztem.

- Hogy? – Szólaltam meg teljesen zavarodottan. Nem értettem, mi történt körülöttem, ami valószínűleg JaeBumnak is feltűnt.

- JinYoung – ragadta meg újra két oldalról a vállaimat -, menjünk el JinHee-ért. – Vált komollyá a hangja, miközben fogságban tartva a pillantásomat, meredt rám. – Elviszlek titeket az új otthonotokba. – Egész testemben megmerevedtem a szavai hallatán. Hogy hova akart vinni? Nem értettem, talán hallucináltam az egészet. Alig pár óra leforgása alatt fenekestől felfordult az életem, nekem ez a légből kapott ötlet túl sok volt már erre az estére. Nem kellett több ámítás. Fél oldalra húztam a számat, majd lefejtve JaeBum szorító kezeit, léptem egyet hátrébb.

- JaeBum, azt hiszem, itt az ideje elbúcsúznunk. – Suttogtam, mert attól féltem, cserben hagyna a hangom. – Köszönök mindent, a legutóbbit, azt, hogy ma végighallgattál. De azt hiszem, ideje lenne felébrednem a tündérmeséből. Nekem nem valók már a hamis ábrándok, JaeBum. – Ráztam meg a fejemet, s már fordultam is az ellenkező irány felé. Egyedül JinHeet akartam, az ő ölelését, gyümölcsillatát, és hogy azt mondja, minden rendben lesz. Nekem most az ő szavaira volt szükségem, nem holmi ábrándra, ami derült égből villámcsapásként pottyant az ölembe. Már megtanultam, az életben soha nem volt semmi se ingyen.

- Várj! – Azt hiszem, valamit félreértettél. – Kapott újra a karom után. – Kérlek, csak hadd magyarázzam el! – Annyira el akartam menni, ott hagyni JaeBumot és az általa felcsillant reménysugarat, amit úgy is tudtam, hiú ábránd volt csupán. Mégis a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. – Menjünk el előbb JinHee-ért. – Szorította meg a csuklómat, mintha ez lenne az utolsó mentsvára. Megadóan bólintottam csupán, amitől kiűztem az aggodalmat a szemeiből.

- Jó estét! – Hajoltam meg az idős főnököm előtt. JaeBum csak azután lépett be a helyiségbe, akire rögtön kérdő tekintettel meredt. – Ő itt egy… - Megakadtam, fogalmam se volt arról, ki is volt nekem JaeBum. Azt mégse mondhattam, hogy egy pislákoló fénysugár, az amúgy sötét életemben.

- Barátja. Üdvözlöm, asszonyom. – Hajolt meg ő is illedelmesen.

- Merre van? – Néztem most egyenesen a főnökömre, ő pedig csak az ujjával mutatott egy hátsó kis helyiség felé. Szó nélkül léptem be, s szememmel kutattam a félhomályban az én tündérkém után. Szívemet elöntötte a melegség, ahogy karja közt szorongatva a mackóját aludt mélyen. Még arra a kissé zajos neszezésre se ébredt fel, ami kintről szűrődött be. Odaléptem mellé, s éppen csak hozzáérintve ajkamat a homlokára, adtam neki gyengéd puszikat.

- Itt van apu. – Suttogtam. – Minden rendben lesz, Bogárkám. – Figyeltem ellazult arcvonásait, miközben lassan vette a levegőt, majd fújta ki a csöpp száján keresztül. Annyira védtelen volt a szememben, csakis ő miatta maradtam erős.

- JinYoung. – Hallottam meg az ajtóból a nevemet, mire egyből a hang irányába fordultam. JaeBum állt ott, a derengő félhomály, keretbe foglalta az alakját. Szó nélkül lépett félre, én pedig óvatosan felálltam, JinHee mellől, hogy követni tudjam.

- Elaludt. – Válaszoltam a fel nem tett kérdésre. Láttam rajta, hogy érdekelte JinHee. JaeBum csak bólintva nyugtázta, majd halkan kihúzva egy széket, kínált ülőhellyel.

- JinYoung, az imént komolyan mondtam, amit mondtam. – Szótlanul figyeltem, nem volt már erőm visszakozni. Csak hallgattam, és igyekeztem minden fontos információt kellő képen felfogni. – Egy barátommal beszéltem telefonon. Marknak hívják, együtt jártam vele az egyetemen. – Kezdett bele a történetbe. – A lényeg, épp a hetekben költözött új lakásba, ami neki túlságosan nagy, főleg, hogy ritkán tartózkodott otthon. – Látta rajtam, hogy nem tudtam összekötni, miért is volt ez nekem ennyire hasznos információ. – Mark sokat utazik, viszont mióta elköltözött, lakótárs után kutat. – Hát erre akart kilyukadni. – JinYoung, már megbeszéltem vele. Költözz hozzá! Lakjatok ott JinHeevel. Nem kér több bért, mint amennyit itt fizettél, és az se lenne gond neki, ha késnél vele.

- JaeBum…

- Várj, hallgass végig! – Szakított félbe. – JinHeenek otthon kell, neked pedig az a fontos, hogy ő rendben legyen. Nézd, tudom, hogy nehéz elhinned, és meg is értem, hisz alig ismerjük egymást. De kérlek, JinYoung! Engedd, hogy segítsek nektek.

- Miért? – Bukott ki ez az egyetlen kérdés belőlem. Tudni akartam, miért segített nekünk, mikor életemben most találkoztam vele másodjára.

- Nem tudom – most először nézett félre -, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, biztonságban akarlak titeket tudni. Nem tudom, mi ez, amit érzek, de a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültetek, az őrületbe kerget.

Újra elszorította a sírógörcs a torkomat. Azonban könny már nem folyt le az arcomon. Érzések milliói kavarogtak bennem.

- JinYoung, kérlek, költözzetek be Markhoz! – Vadul zakatolt az agyam, érvek százai álltak JaeBum ötlete mellet, s ellen. Ha igent mondanék, ha belemennék, azzal talán egy időre megoldódhatna a gondom és JinHee miatt se kellene aggódnom. Azonban rettegtem, hogy a JaeBum iránt érzett érzelmeim teljesen átveszik felettem az uralmat. Már most is képes voltam olyan vágyálmokba ringatnom magam, amikből jól tudtam, csak vesztesként jöhettem ki.

- Nem bánom. – Adtam be hosszas vívódás után a derekamat. Szememet lehunytam, majd, ahogy JaeBum kutató ujjait éreztem az asztalon pihent kezeimen, képtelen voltam nem őrá figyelni. Csak némán néztem, mennyire megkönnyebbült, hogy arcán ott fénylett a mosolya, s a tartása is enyhült. – De csak, amíg nem találok másik lakást! – adtam ultimátumot, amit vonakodva, de elfogadott. Az este folyamán pedig most először lazítottam a befeszült izmaimon.

- Menj, keltsd fel JinHeet, én addig hívok egy taxit. – Utasított, én azonban, ahogy felpattant a telefonjáért, azon nyomban a kabátja után nyúltam.

- Várj, nekem nincs taxira pénzem. - Sütöttem le a szememet. Előtte még mindig kelletlenül vallottam be, mennyire rá voltam szorulva a pénzre.

- Én fizetem. – Kacsintott rám, majd a füléhez emelve a telefont, már a pontos címet diktálta befele. 

JinHeevel az ölemben ültem a taxiban, miközben befordult az utcába, ahol a leendő otthonunk várt ránk. Alig, hogy beindult az autó újra elaludt, nekem pedig nem volt szívem ismét felkelteni, így az ölemben tartva hagytuk el a járművet. Bár az éjszaka korlátozta a látási viszonyokat, még innen is jól kivehető volt, mennyire impozáns helyre hozott minket JaeBum.

- Várj! – Ragadtam meg esetlenül, nehogy felriasszam vele JinHeet. – Meggondoltam magam, nekem ez túl drága. – Ráztam a fejemet. Jól sejtettem már a legelején, túl szép volt, hogy igaz legyen az egész.

- Ne aggódj, mondtam már, Marknak nem a pénz a fontos, hanem, hogy egy hosszú útja során ne egy üres lakásba érjen haza, hanem egy otthonba. Ha annyit fizetsz neki, mint eddig és rendben tartod, neki az bőven elegendő lesz. Na gyere! – Intett, s már a nyitott ajtón várta, hogy beljebb sétáljunk. Odabent átjárta fagyott bőrömet a kellemes meleg, miközben tátott szájjal néztem körbe. – Itt is van a lift. – Zökkentett ki az ámulatomból JaeBum, majd benyomva az emelet gombját, várta, hogy beszálljak mellé.

- JaeBum, mi lesz a holmijainkkal? – Hasított belém a felismerés, hogy az összes ruhánk, minden tárgyunk ottmaradt a lakás előtt.

- Marknak vannak ruhái, azokat kölcsönveheted. És ne aggódj, a vendégszoba is bútorozott, egyedül JinHeenek nincs még ágya, de azt is megoldjuk. Addig pedig melletted alszik, bár azt hiszem, ez ellen nincs kifogásod. – Mosolygott rám, én pedig gyengéd csókot nyomtam az alvó kislányom hajába. – A holmijaidat holnap áthozzuk. Hétvége lesz, én se vagyok beosztva, így szabad vagyok. Segítek átpakolni.

- Meg se érdemlem, amit tőled kapok. – Szegtem le a fejemet. Szégyelltem, hogy ennyire kiszolgáltatottnak tűntem a szemében. Bár jobb volt ebbe a hitbe ringatnom magamat, így könnyebben nyomtam el az egyre erősödő vonzalmat, amit órák alatt képes volt feltüzelni bennem.

A lakás maga volt a luxus netovábbja. Mindenhol gondosan elrendezett, márkás bútorok, mintha egy katalógusból emelték volna ki az egész helyiséget. Az illata se hasonlított egy belakott otthonhoz. Mindenhol az új bútorillat, a legdrágább illatosítók lengték be a levegőt.

- Tettem ki neked ruhát az ágyra. – Lépett ki JaeBum az egyik szobából. – Fektesd le JinHeet, menj, zuhanyozz le, és aludj egy keveset! Hosszú éjszakád volt, rád fér a pihenés. – Igaza volt, most először éreztem, mennyire sajogtak a tagjaim. Egy forró zuhany volt rá a megoldás, és a tudat, hogy JinHeet ölelve aludhattam, máris ellazította a testemet. – Most hagylak titeket. Reggel telefonálok, mielőtt érted jövök. Igaz is, a telefonszámod. – Kapta ki a zsebéből a mobilját, én pedig azt se tudtam, hova nézzek kellemetlen zavaromban.

- Nincsen. – Rágtam el a szó végét. De JaeBumnak túlságosan éles volt a hallása.

- Hogy érted? – Kérdezte.

- Nincs telefonom. Vagyis jelenleg nincs. Két hónapja beleejtettem a fürdőkádba, miközben JinHeet fürdettem, és azóta nem volt pénzem másikat venni. – Szégyelltem el magam. Hiszen a mai világban kinek nem volt telefonja?

- Óh, ez esetben, itt a vezetékes telefon. Annak tudom a számát, így nem lesz gond. – Megint mosolygott. Annyira idegen volt számomra ez a közvetlen, kellemes légkör. JaeBum mellett minden gondom egy pillanat alatt megoldódott. Egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy megháláljam neki.

JaeBum

Letaglózott mindaz, amit JinYoung mesélt nekem. Elképzelni se tudtam, mekkora súly nyomhatta a lelkét. A legdöbbenetesebb mégis az volt, mikor bevallotta, hogy a férfiak vonzzák. Megállt bennem az ütő. Hát volt még számomra remény, hogy egy nap talán több is lehet majd közöttünk. El akartam hinni, bízni ebben és kitartani JinYoung mellett. Mert minden gondom eltörpült mellette.

Felgyorsultak az események, és észbe se kaptam, már boldogan hagytam magukra Mark lakásán őket. A szívemet melegség járta át, és a szorító érzés is enyhült, ami addig marokra fogta a mellkasomat, míg biztonságban nem tudtam JinYoungot és a kicsi JinHeet. Ez idáig fel se tűnt, mennyire megkedveltem, hiszen vele tényleg nem beszéltem, csupán az első találkozásunkkor. Mégis a mosolya, azok a ragyogó szembogarai teljesen levettek a lábamról. JinYoung pedig csak tetézte az a bizsergető érzést, amit belőlem váltottak ki. Alig vártam, hogy reggel lehessen, azonban előtte még várt rám egy kiadós veszekedés otthon. Most először éreztem azt, hogy valóban fel kellene adnom ezt a halott kapcsolatot. Mert végre találtam valakit, akiért érdemes lenne újrakezdenem.

Még a szokottnál is korábban keltem. Semmi kedvem nem volt a mai reggelt is keserű szájízzel kezdenem. Halkan készültem el, s már az autóban ültem, mikor Mark otthoni számát tárcsáztam. A telefonba csak hosszas csörgés után válaszolt egy rendkívül fáradt hangú JinYoung. A hangja rekedt volt, amit a tegnapi sírás eredményeként tudtam be.

- Ne haragudj! Felkeltettelek? – Kérdeztem aggodalmasan, s az órára nézve tudatosult bennem, hogy még hét óra se múlt el. – Jézusom, ilyen korán van? – Kérdeztem, inkább csak magamtól, mire halk kuncogás csengett a füleimben.

- Semmi gond. - Válaszolt JinYoung. – Már amúgy is fent voltam. Csak a telefonon nem tudtam rendesen kiigazodni. Túl sok gombja van. – Ezen pedig most nekem szökött levakarhatatlan mosoly az arcomra.

- Aludtál valamennyit? – Kérdeztem, miután pár másodpercre beállt közénk a néma csend.

- Igen, hajnalban keltem fel, mert JinHee rosszat álmodott. Melegítettem neki tejet, majd vártam, hogy visszaaludjon. Remélem, nem baj, hogy használtam, ígérem, kifizetem. – Majd belesajdult a szívem, mennyire kedves és ártatlan volt, minden tekintetben.

- Felejtsd el, az a lakás mostantól a ti otthonotok is. – Juttattam eszébe, amit minden bizonnyal még most se tudott felfogni. – Mark holnap érkezik haza, addig be kell szereznünk mindent, amire szükségetek van. És a kidobott cuccotokért is érte megyünk. – Vázoltam fel a mai programot. – Egy húsz perc múlva ott leszek, mit gondolsz, JinHee fel fog kelni addigra? – Kérdeztem, mert a legkevésbé se akartam felzavarni édes álmából.

- Ha kijelentem, hogy vásárolni megyünk, olyan lesz, akár egy kis energiabomba. – Hallottam a hangján, hogy mosolygott. – De JaeBum… - Vált komollyá a hangja, amitől az én kezem is megfeszült, amivel a kormányt tartottam. – Mindent vissza fogok fizetni. Nem kérhetem és nem is várhatom el, hogy önzetlenül segíts, egy vadidegennek. Ígérem, ahogy tudom, törlesztem az adósságomat. – A nyelvem hegyén volt, hogy felejtse el. Ám az utolsó pillanatban mégis beleharaptam az alsó ajkamba, hogy csöndben maradhassak. Hiszen JinYoung is férfi volt, és akármennyire rá volt utalva a segítségre, a büszkesége ugyan úgy marhatta belülről. Nem akartam elvenni mindezek után ezt is tőle.

- Szép jó reggelt, Királylány! – Csattantam fel, majd szélesre tártam a karjaimat, hogy úgy fogadhassam JinYoung angyali kislányát.

- Bácsi! – Szaladt felém, néhány másodperces gondolkodás után. Láttam rajta, hirtelen nem tudta hova tenni, ki lehettem, azonban, ahogy pici szemében felcsillant a felismerés, már kapkodta is a fürge lábacskáit. – Hoztál nekem fagyit? – Kérdezte, s a karomra akasztott szatyor tartalmát igyekezte feltérképezni.

- Fagyit nem – néztem most a pár lépésnyire álló apjára -, de finom reggelit igen. – Kaptam ki a műanyag zacskóból a szépen elcsomagol pékárut és a hozzá vásárolt frissen facsart narancslevet. – Ismerem Markot. – Pakoltam az ennivalót a konyhapultra, miközben JinYoung tekintetét kerestem. – Csoda, hogy a tejnek még nem járt le a szavatossága. – Nevettem, amitől JinYoungnak is üdébb lett az arca. – Na, készen is vagyok. Hercegnőm – hajoltam meg JinHee előtt -, a reggeli tálalva.

- Juhé! Apa, nézd! – Mutatott apró ujjacskáival a tányérra kihelyezett szendvicsfalatkákra. – Állatok!

- Igen, Kicsim. És mind a tied, egyél szépen! – Simogatta hátra a kusza tincseit, majd hálás szemekkel mormolt halkan egy köszönömöt.

JinHee izgatottan tapsolt a lábával, miközben JinYoung a hátsó ülésen kötötte be a biztonsági övét. Reggeli közben átbeszéltük, mik azok, amikre JinHeenek a leginkább szüksége volt. Eközben megtudtam, hogy a kirakott holmik javarészt ruhák, és JinHee játékai voltak. A bútorok mind a lakáshoz tartoztak, így azzal se kellett túl sokat bajlódnunk. Két fordulóval sikerült bepakolnunk a csomagtartóba, majd a listával a kezünkben elindultunk a bevásárlóközpont felé. JinYoung szótlanul meredt kifele, miközben a hátam mögül göndör kacaj töltötte be a kocsi légterét.

- Nem fázol, JinHee? – Néztem a visszapillantó tükörbe, miközben a szemem sarkából figyeltem, JinYoung hogyan fordult hátra és figyelte a kislánya válaszát.

- Nem, meleg van. – Válaszolt, majd a lakásból lehozott elhasznált barbie-jának szentelte a további figyelmet. – Apa! – Nem telt el sok idő, miután újra megszólalt. – Hova visz a bácsi? – Kérdezte, én pedig alig bírtam elfojtani a feltörő nevetésemet.

- Nem bácsi. – Válaszoltam, mielőtt JinYoung szóra nyitotta volna a száját. – Szólíts JaeBumnak. – Kaptam el a pillantását a tükörben, majd egy kacsintással máris mosolyt csaltam az arcocskájára.

 Már sötétedett, mire végre hazaértünk. Ezért se szerettem a telet. Sokkal hamarabb zavarta haza az embert, és a félhomályban még a kedve is elment mindentől. A szállítók szerencsére velünk együtt hozták ki a gyerekágyat, és a gardróbot, amibe JinHee ruhái beleférnek. Miközben JinYoungék a matracokat próbálták, addig én képtelen voltam elmenni a játékosztály mellett csak úgy. Bár a kasszánál JinYoung észrevette a becsempészett babát, már késő volt visszakozni.  Egész úton győzködnöm kellett, hogy ez lehessen az én ajándékom, hogy ez ne kerüljön fel a gondosan vezetett adósságlistájára, mígnem be nem adta a derekát.

Vacsorára meleg szendvicseket csináltunk, majd a tévé előtt elnyúlva tüntettük el az utolsó morzsáig. Annyira belemerültem ebbe a családi idillbe, észre se vettem, mennyire eltelt az idő. A gyomromat összehúzta a görcs, ahogy beugrott, nekem volt még egy másik életem. Egy élet, amiből ezek után mindenképp szabadulni akartam. Rosszul éreztem magam, hogy nem voltam teljesen őszinte JinYounghoz, azonban az elmúlt napokat elnézve, már annak is örültem, hogy ennyire is a közelemben tudhattam. Bőven volt arra lehetőségem, hogy a jövőben színt vallhassak neki. Most csupán a gondolataim hátsó zugába száműztem a rosszat, és csak néztem, mennyire békés az a kép, amit JinYoung és JinHee festett elém, pusztán a jelenlétükkel.