Titkok a múltból
HyukJae
Idegesen
járkáltam fel-alá a szobámban, miután nem éppen nyugodtan csaptam be mögöttem
az ajtót. Nem akartam elhinni, hogy képes volt DongHae a házamba hozatni ezt az
embert. De ugyan akkor, SiWonban is csalódtam. Ő volt az egyetlen, aki tényleg
ismert, attól a perctől, hogy az apám kidobott otthonról. És képes volt olyan
egyszerűen beadni a derekát.
Halk
kopogás hangjára lettem figyelmes, miközben koptattam a padlómat, tudtam jól,
hogy ő várt rám a túloldalon, mégsem engedtem be azonnal. Egy mély sóhaj hagyta
el a számat, ahogy beletörődtem, jobb volt túlesni ezen az egészen, minél
hamarabb.
-
Nyitva van. – Szólaltam meg, a hangomban az udvariasságot mérföldekkel
hátrahagyva. Az apámnak nem nevezhető férfi, lassan nyitott be a hófehér ajtón,
majd ahogy résnyire kitárta, bújt beljebb, alig észrevehetően. Csak itt, ahogy
előttem lépkedett, vettem észre, mennyire árnyéka volt önmagának. Ez a legutóbb
és odalent se szúrt szemet. Görnyedt testtartása és már-már piszkosszürke haja
jóval idősebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt. Bár az évek alatt a
haragom egy percet se csillapodott, most, hogy így láttam, a sajnálat aprócska
szikrája gyúlt fel bennem. – Ülj le! – Kínáltam hellyel, lényegesen
visszafogottabb hangnemben, mint az imént. Talán DongHaenak igaza volt, és egy
rövid beszélgetésbe nem haltam bele. Tudat alatt, akármennyire állítottam, hogy
nem érdekeltek a kifogásai, tudni akartam, miért tette velem azt, évekkel
ezelőtt.
-
Kösz… köszönöm, fiam. – Hangjára még most is megremegett a testem, izmaim
idegesen feszültek meg rajtam.
-
Komolyan mondtam, hogy fél órát adok. – Nyomatékosítottam, hogy véletlenül se
higgye azt, hogy négyszemközt bármi is változott közöttünk.
-
HyukJae, fiam… – kezdett bele kissé bátortalanul a beszédébe, amit egy nem
éppen kellemes köhögő roham szakított félbe. Kissé aggódva hajoltam közelebb
hozzá, éppen már csak pár centi választott el, hogy vállára tegyem a kezemet,
mikor a büszkeségem megálljt parancsolt. Ökölbe szorítva a kezemet, dőltem
vissza, majd vártam, hogy csillapodjon a feltörő rohama. - Bocsáss meg! – Ezt a két szót nem akartam
tőle hallani. Bármire vevő lettem volna, a legabszurdabb kifogásra is, de
egyszerűen csak a bocsánatomat kérte. Nem volt mentség arra, amit tett.
Gyerekként vesztettem el a legfontosabb személyt az életemben, akkor kellett
volna mellettem lennie, de eldobott, mi több, tönkretette a fiatalkoromat. És
évekkel később idejött egyszerűen azzal, hogy az elnézésemet kérje. – Erről már
rég lekéstél, ha pedig csak ennyit akartál mondani, távozz, kérlek! –
Utasítottam, miközben felpattanva a helyemről sétáltam az ablakom elé. Nem
akartam még csak ránézni se.
-
Kérlek, HyukJae, hallgass végig! – Kérlelt azzal a gyenge hangjával. Erős
akartam maradni, féltem, ha megfordultam volna, oda lett volna a makacsságom
szőtte akaratom. – Haldoklom. – Ez az egyetlen szó, dübörgött csak a fülemben.
Nem éreztem azt a pokoli fájdalmat, mint, amit ilyenkor egy normális fiú
érezne, de csalódott az voltam. Évekig mellőzött, mikor pedig utolérte a
végzete, eljött, hogy feloldozzam.
-
És most mit vársz tőlem? Beszélj! – Rivalltam rá, amitől látványosan
összerezzent, amúgy is görnyedt testalkata. – Idejössz, évekkel később, miután
kidobtál és azt várod, hogy megbocsájtok, csak mert be akarod adni a kulcsot, -
Nem finomkodtam, hosszú évek fájdalma volt, amit végre a megfelelő embernek
mondhattam el. Azt akartam, hogy fájjon neki a tudat, hogy tönkretette az
életem. Hogy ennél is rosszabb legyen a lelkiismeretének. Szemeimet marták a
kibuggyanni készülő könnycseppek, de nem adtam esélyt nekik. Visszanyelve a
görcsös érzést a torkomból, álltam előtte, vadul kapkodva a levegőt, miután
mindent kiadtam magamból. – Magamra hagytál. – Ez volt az utolsó mondat, ami
elhagyta a számat. A szobát síri csend töltötte ki, egyedül apám szipogása
lehelt némi életet a hangtalan helyiségbe.
-
Bocsáss meg… - tört meg könnyeivel küszködve, térdre rogyva előttem -,
kényszerítettek. – Ahogy az utolsó szó a fülemben csengett, minden a feje
tetejére ált bennem. Apám az arcát, reszketeg, ráncos kezébe temetve zokogott.
-
Ezt, hogy érted. – Sétáltam oda hozzá, ahogy a sajnálat egyre nagyobb teret
hódítva, vette át felettem az uralmat. – Áruld el, ki kényszerített és mire? –
Kezemmel, vállára téve segítettem neki visszaülni a fotelbe, majd rövid
várakozás után ismét kérdőre vontam.
-
Az a férfi… - kezdett bele, de én ebből még nem tudtam, hogy kiről beszélt
pontosan -, anyád közeli ismerőse volt.
-
Kiről beszélsz? – Fogalmam se volt arról, ki lehetett az ismeretlen, anyám
minden közeli ismerősét ismertem. – Folytasd!
-
Eljött hozzám és megfenyegetett. Azt mondta, ha nem hagylak elmenni, börtönbe
csukat, és hogy nem érdemlem meg, hogy az apád legyek. Így az évek alatt
beláttam, hogy igaza volt. HyukJae, mellettem nem tudtál volna boldog lenni. –
Ahogy hosszasan mesélte a történetét, úgy tisztult és gabalyodott össze
egyszerre előttem a kép. Nem szóltam csak néma csendben hallgattam tovább. –
Egy táskányi pénzt nyújtott át, majd közölte velem, hogy tegyelek ki az utcára.
Okos fiú voltál, így nem féltett, hogy az utcán fogsz esetleg aludni. És most
már belátom, igaza volt.
-
Várj! – Állítottam meg hirtelen a mondandójában apámat. – Ez a férfi, feketében
volt? – Kérdeztem, de szinte már hallottam is a válasz. Apám tekintete mindent
elárult. Ő volt az. Az a férfi, aki megvágta az arcom. Ezek szerint végig
tudta, milyen életem volt és anyám kedvéért tette azt, amit tett. – Hol van
most azaz ember? – Kérdeztem, ahogy a kirakós darabkái összeálltak a fejemben.
-
Meghalt, pár évre rá, hogy kitettelek. – Sütötte le a szemeit, majd ujjai
tördelésébe kezdett, hogy csillapítsa szorongását.
-
Így már érthető, miért nem találtam sehol. – Közöltem a tényt, leginkább
magammal. A tudat, hogy végre kiderült, miért éltem át azt, amit átéltem, évek
mázsás súlyát lökte le, immár gondtalan lelkemről. Apám megtört alakját nézve,
már kevésbé fogott el a gyűlölet. Mert bár a fiatalkorom nem éppen volt
irigylésre méltó, de mindezeket átélve váltam azzá, aki most is voltam. – Mond
csak – kérdeztem, miután egy újabb köhögő rohamon volt túl az apám -, jársz
orvoshoz? – Kérdésemre meghökkenve nézett rám, amit nem csodáltam. Én magam is
alig hittem el, hogy ilyet kérdeztem tőle.
-
Felesleges. – Közölte, miután egy sorsába beletörődő mosollyal nyugtázta a
kérdésemet. – Egy haldokló emberért semmit nem tehetnek az orvosok. – Majd
megigazgatva ráncos ruháit, állt fel, hogy indulhasson. – Letelt a fél óra. –
Mutatott az órára, majd lassan, bicegve indult meg az ajtó felé.
-
Várj! – Szóltam utána, de még magam se tudtam, mit akartam mondani neki. –
SiWon… hazavisz. – Az agyam folyamatosan kattogott, de csak ezt az egy
megoldást találtam a legreálisabbnak. Az apám csak egy fél mosollyal az arcán
bólintott, majd tovább bicegve távolodott tőlem. – Apa! – Erre a szóra még az
idő is megfagyott a szobában. Az apám dermedten állt háttal, mögöttem, nem
fordult meg, amiért most hálás is voltam neki. Én magam is sokkolva álltam, a
fülemben csak ez az egy szó csengett. Apa. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy kimondjam,
és most, hogy sikerült, nem tudtam, mi tévő legyek. – Ha bármire szükséged van...
- csendben nyeltem egy nagyot, hogy enyhítsek száraz torkomon -, itt
megtalálsz.
-
Köszönöm, fiam! – Nem fordult meg, nem volt könnyekbe fulladt ölelés,
egyszerűen csak kisétált az ajtón. És most először éreztem azt, hogy utána
akartam menni.
DongHae
A
nappali kanapéján ültem, kezemet összekulcsolva, mikor SiWon egy bögre forró
teával kínált meg. Habár az ital nyugtatásképp szolgált, nekem abban a
pillanatban semmi nem segített. A fülemben még mindig ott csengett HyukJae
csalódott, dühös hangja, a szemeim előtt láttam a tekintetét. A mellkasom
szúródott a fájdalomtól. Én nem ezt akartam. Ha HyukJae ezek után elhagyna,
vagy rosszabb, megutálna, abba belehalnék. Hiszen csak most kaptam meg, ennyire
nem ronthattam el az egészet.
-
Ne aggódj, megbékél majd. Ismerem jól. – Nyugtatott SiWon mellém ülve, kezét a
hátamra simítva. Gesztusától egy fokkal jobban éreztem magam, örültem, hogy itt
volt velem.
-
Igaz is, SiWon – szólítottam meg, legalább addig se agyaltam azon, hogyan
engesztelhetném ki a szerelmemet -, honnan tudtad? – Konkrétan nem neveztem
meg, hogy mit, de reméltem, hogy SiWon értette a célzásomat.
-
Egyszerű volt – kezdett bele, amint leesett neki, hova akartam kilyukadni -,
mindkettőtök majd belepusztult a másik hiányába, így nekem csak annyi dolgom
volt, hogy egy időben, egy helyre tereljelek benneteket. Habár eleinte az volt
a célom, hogy téged teszlek féltékennyé, hogy rájöjj, kit veszíthetsz, de végül
is, ahogy kiviharzottatok a buliról már tudtam, hogy sínen vagytok. –
Mosolyodott el kajánul. – És most én kérdezek. – Csapta tértére a kezeit, majd
egyenesen felé fordítva faggatott. – Megtettétek?
-
SiWon! – Rivalltam rá, fülig vörösödő ábrázattal. Ha szavakkal nem is, de a
tettekkel mindent elmondtam. Kezeim közé igyekeztem rejteni az ábrázatom, mikor
lassú csoszogásra lettünk figyelmesek a lépcső felől. Azonnal beállt közénk egy
feszült, néma csend, majd együtt lépve ki a nappaliból, találtuk szembe
magunkat HyukJae apjával. Könnyeivel áztatott arcát elnézve, nem számítottam
semmi jóra, a beszélgetésüket illetően. Az idős férfi kérlelve SiWont, hogy
vigye haza, sétált hozzám, majd remegő kezébe fogta az enyémeket. Hirtelen nem
tudtam, hogyan reagáljak a gesztusára. Ha HyukJaevel nem tisztázták a múltat,
nem akartam még több olajat önteni a tűzre azzal, hogy kedves voltam az
apjával, de emellett kegyetlennek se akartam tűnni a szemében. Szememet a
lépcsőn lassan, lefelé sétáló páromra meresztettem, így próbálva leolvasni
bármit is az arcáról, de esélyem se volt. Nem tükrözött semmit, se
megkönnyebbülést, se haragot. Két tűz közé kerültem, és fogalmam se volt, mi
tévő legyek. Gondolataim közül HyukJae apjának gyenge, de mégis határozott
szorítása térített vissza.
-
Te biztosan DongHae vagy. – Szólított meg, bár fogalmam se volt arról, honnan
tudhatta a nevemet. Azonban ez most a legkevésbé se volt fontos. – Kérlek… - szavait
egy hirtelen feltörő köhögésroham szakította félbe, én pedig aggódva
szabadítottam ki egyik kezemet a szorításából, hogy vállára téve enyhítsek
köhögésén.
-
Jól… van? – Kérdeztem, de válasz helyett csak tovább szorítva a kezemet
folytatta.
-
Kérlek, vigyázz az én HyukJaemre! – Ahogy szavai elhagyták a száját, bennem úgy
kapott lángra minden. Az apja, féltő, aggódó tekintettel könyörgött nekem, majd
válaszomat meg se várva indult el a kijárat felé, SiWonnal a nyomában. Nem
tudtam válaszolni neki, nem jött szó a nyelvemre. Hisz’ kérnie se kellene,
mindenemet odaadnám HyukJae boldogságáért, és biztonságáért. De el akartam
mondani neki, hogy tudja, számíthatott rám, azonban, mire megembereltem volna
magamat, már rég elhagyták a házat.
HyukJae
tőlem pár lépésnyire állt, szó nélkül, engem nézve. Továbbra se tudtam semmit
se leolvasni az arcáról. Jobbnak véltem mára már nem feszíteni tovább a húrt,
így lassú léptekkel közelítve felé, indultam meg a hálószobám irányába. Kedvesem nem szólt semmit, ami talán még rosszabb volt, mintha üvöltött volna velem.
Lesütött szemmel értem mellé, kezem szinte viszketett, hogy megérintsem, hogy a
bocsánatáért esetezzek. Az utolsó pillanatban viszont mégsem tettem semmit,
szemeimet marták a könnyeim, ahogy elhaladtam mellette. Kezemmel letörölve a
bánatom jeléül szolgált sós cseppeket, mikor szerelmem nagy lendülettel ragadta
meg karomat, majd hezitálás nélkül vont hátulról szorító ölelésébe. Mellkasomon
lévő karjába kapaszkodva lett úrrá rajtam a megkönnyebbülés, hogy nem
haragudott rám. Az, addig csak lassan folydogáló könnyeimnek, utat engedve
lélegeztem fel, mire párom csak arcát nyakhajlatomba fúrva próbált
megvigasztalni.
-
Azt hittem, dühös vagy rám. – Szipogtam, miközben kezemmel továbbra is ölelő
alkarját szorítottam. Melegsége, hogy itt volt a közelemben minden szónál
többet jelentett.
-
Az is voltam – adott egy röpke puszit, mire érezte, hogy összébb húztam magamat
-, de a te minden-lében-kanál énednek köszönhetően, sikerült némileg
megbékélnem az apámmal. – Ahogy a szavak elhagyták a száját, úgy húztam
mosolyra az enyémet. Hát végül mégse volt értelmetlen a szervezkedésem.
Megpördülve tengelyem körül vontam most én körbe karjaimmal, megnyugtatva ezzel
őt, de leginkább saját magamat.
-
Ezek szerint… - küszködtem még mindig a könnyeimmel -, már nem haragszol? –
Kérdeztem, muszáj voltam hallani tőle is, hogy végleg megnyugodjak. Egek, mikor
váltam én ennyire érzékennyé?
-
Gyere, későre jár, menjünk aludni. – Mosolyodott el kérdésemre, majd a lépcsőn
tessékelve, indultunk meg felfele.
-
Akkor, holnap találkozunk. Jó éjt! – Köszöntem el páromtól, hogy beléphessek a
szobámba, azonban HyukJae kezemet megragadva húzott maga után, egyre távolabb
vonszolva az ajtómtól.
-
Mégis hová akartál menni? – Kérdezte, ahogy határozottan nyitott be a hálója
kétszárnyú faajtaján. – Menj, fürödj le elsőnek – adott a kezembe egy
törölközőt -, majd én megyek utánad.
Fáradtan
feküdtem szerelmem takarója alatt, miközben ő még a fürdőszobában folyatta
magára a vizet. A szobájában fekve, mindenhonnan az illata vett körül. A
párnából, a puha takarójából, mintha most is engem ölelne. Fülig érő mosollyal
hallgattam a fürdőből kihallatszódó neszeket, mígnem egy pizsamába bújt kócos,
nedves hajú szőkeség slattyogott kifele. Tekintetemmel végig követve útvonalát
csúsztam arrébb, hogy felrántva a takarót, bújjon be mellém. Ahogy a matrac
megsüllyedt alattunk, HyukJae automatikusan karjai közé zárt, majd ujjaival
hajamat simogatva próbált álomba merülni.
-
Büszke vagyok rád! – Suttogtam, leginkább már csak magamnak, ahogy szerelmem
egyenletes szuszogásával jelezte, hogy már mélyen aludt.
HyukJae
Az
illata az orromban, a forró lehelete a bőrömön, az édes dünnyögései álmában, a
legszebb kombinációk, amikre bármikor szívesen ébrednék. A meghitt pillanatot
természetesen telefonom csörgése törte darabokra, megfeledkezve arról, hogy ma
már munka volt. Az ágy túlsó végében lévő szekrényen, kitartóan vinnyogó
készülék hangjára, szerelmem, szemét összeszorítva forgolódott.
-
Hangos! – Dünnyögte már a párnát is magára húzva, mikor lendületet véve nyúltam
át felette, hogy elérjem a zaj forrását.
Ahogy
már vártam, az irodában, az egy napos hiányzásom által keltett zűrzavar miatt
keresett, egy ideges hangú titkárnő. Megnyugtatva, hogy hamarosan érkezem
tettem le a telefont és zuhantam vissza a párnák közé, de legfőképpen párom
mellé.
-
Mennünk kell, igaz? – Kérdezte, még mindig az ágynemű alól, majd lekapva
magáról a párnát támaszkodott meg a karjain, egyenesen rám meredve. Kócos haja
és álmos szemei a legtökéletesebb festményeket is kenterbe verték.
-
De én nem akarok. – Kezdtem tettetett hisztibe, majd visszarántva magamra
húztam páromat, hogy egy csókkal köszöntsem, így kora reggel.
-
Én pedig nem járok nincstelen emberekkel. – Kezdett el cukkolni, majd lemászva
rólam, ült fel az ágy szélére.
-
Vagy úgy, szóval csak a pénzemért kellettem neked? – Csatlakoztam én is a kis
játékába, majd visszarántva kezdtem bele az érzékeny pontjainak
csiklandozásába. DongHae hangos nevetéssel könyörgött, hogy fejezzem be, de
ahogy ficánkolásának és ujjaim cikázásának köszönhetően, felsője akaratlanul is
feljebb csúszott, kitűnő panorámát nyújtott ezáltal izmos hasára. A heves
játékot pedig abban a pillanatban átvette a gyengéd simogatások ideje. Mélyen
néztem DongHae szemébe, majd lassan lehajolva hozzá, nyomtam ajkaimat az
övéire. Ahogy párnáink vadul táncoltak úgy vontuk be nyelvünket is az érzéki
keringőbe. Kezem pedig, ez idő alatt tovább simított kedvesem hasán felfele, a
felsőjét is egyre feljebb tolva ezáltal. DongHae kissé helyezkedve húzta
feljebb egyik lábát, hogy teljesen az ölébe merülhessek. Ahogy testem minden
pontján őt érintette, sóhajaink egymás után váltak egyre mélyebbé. Csókjaimmal
haladtam lefele kedvesem arcvonalán, végig a füle tövéig. Imádtam az érzékeny
pontjait kínozni, azáltal még nagyobb sóhajokat kiváltani belőle. Kezeivel
hajamba túrva bíztatott a folytatásra, mire az az átkozott telefon, már megint
a legrosszabbkor kezdett bele a vinnyogásba.
-
A rohadt életbe, kinyírom! – Dühöngve emelkedtem fel pihegő szerelmemről, hogy
újra a kezembe vegyem a telefonomat. Nem éppen kedves hangnemben sikerült
beleszólnom, a vonal másik végén lévő kelletlen személynek. – A fenébe is,
indulok! – Majd indulatom minden cseppjével vágtam az ágynemű közé a
készüléket.
-
Tényleg ideje indulnunk. – Szólalt meg tőlem sokkal nyugodtabb hangon DongHae,
azonban szemében láttam megcsillanni, a csalódottság kellemetlen érzését.
Még
az autóban megbeszéltük, vagyis inkább DongHae jelentette ki, ellent mondást
nem tűrő hangon, hogy az irodában tartsuk magunkat a főnök-beosztott
viszonyhoz. Bár egyáltalán nem fülledt hozzá a fogam, hisz’ a Világon
mindenkivel közölni akartam, hogy DongHae hozzám tartozott, de
meggyőzőképessége majdnem olyan hatásos volt, mint SiWoné. Egy utolsó csókot
sikerült még tőle lopnom, mielőtt belépve az eszét vesztett munkahelyre, maradt
le tőlem egy lépéssel. Hiányzott a
közelsége, de a munka teljesen lekötötte a figyelmemet. Alig hittem el, hogy
csak egy napot nem jöttem be és máris a feje tetejére állt a cég. Szerződések
és aláírni való papírok tömkelegével rohangált DongHae fel s alá. Már csak pár
perc volt az ebédszünetig, de már viszketett a tenyerem, hogy ebédelni
hívhassam.
Amint
gondosan kipakoltam az ételeket az asztalra, behívtam kedvesemet a szobába és
magunkra zártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki is zavarjon minket. Ez csak a
mi fél óránk volt.
-
Nehéz dolgod van – nyúltam a vállához, hogy kezemet rátéve nyugtatgassam -, de
bírd ki, kincsem, hamarosan vége.
-
Hé, ne hívj így! Mi lesz, ha valaki meghallja? – Kérdezte, majd, mint akit
rajtakaptak vette lejjebb a hangerőt. – Különben is már az is éppen elég
gyanús, hogy ketten, bezárkózva eszünk. – Félelme, hogy a lebukás
veszélyeztetett minket, végtelenül aranyosnak hatott.
-
Ne aggódj! Innen semmi nem hallatszódik ki! – Majd kezemet válláról combjára
simítva szorítottam meg.
Az
ebéd végeztével, DongHae míg a maradék összepakolásával foglalkozott, addig
kinyitva az ajtót vártam, hogy újra beinduljon az őrültekháza. Az asztalomhoz
sétálva rendezgettem a papírjaimat, mikor SiWon nem éppen nyugodt hangnemben
robbant be az ajtón.
-
Visszatért! – Első pillanatban nem tudtam kire gondolt, de arcának riadt és
ideges ábrázata egyre nyugtalanabbá tett, miközben a telefonom rezegve jelezte,
hogy hívásom volt. Mielőtt SiWon bármit is mondhatott volna, felvettem a
telefonom, majd illedelmesen tájékoztattam, hogy később visszahívom. Azonban a
hang, ami a vonal másik végén megszólal, a Világ legszörnyűbb emberéhez
tartozott. Egész testemben remegtem, ahogy a nevemen szólított. A gyűlölet
mindent elsöprő, elemi erővel tört bennem a felszínre, ahogy hallottam a
túloldalról a mélyről jövő, gonosz kacajt.
-
Rég beszéltünk, Hyukie.
DongHae
Fülsiketítő
volt a telefon csörgésére ébrednem. Fejemet a párnába fúrva kérleltem HyukJaet,
hogy tegyen ellene valamit, mikor keresztülhajolva rajtam vette fel végre a
készüléket. Szerelmem nem éppen higgadt hangon közölte a vonal másik oldalán
lévővel, hogy hamarosan megérkezik, majd megszakítva a beszélgetést feküdt
vissza mellém.
-
Mennünk kell, igaz? – Kérdeztem, beletörődve, bár semmi kedvem nem volt kikelni
innen. Ahhoz túlságosan meleg volt és kellemes, de amit muszáj, azt muszáj.
-
De én nem akarok. – Tettetett ellenkezése, kusza szőke fejével és álmos
tekintetével még édesebbé tették az egész látványát. Legszívesebben engedtem
volna neki, hogy az egész napot lustálkodással töltsük, de jobbnak láttam
helyette húzni egy kicsit az agyát.
-
Én pedig nem járok nincstelen emberekkel. – Jelentettem ki, majd kimászva a
takaró alól ültem fel, hogy indulhassak mosakodni.
-
Vagy úgy, szóval csak a pénzemért kellettem neked? – Titkon reméltem, hogy
belemegy a játékba, de ahogy derekamat megfogva visszarántott és csiklandozni
kezdett, az felért egy kínzással is. Borzasztóan érzékeny voltam, hangos
nevetés rázta fel a csendet, miközben, mint egy félőrült úgy pattogtam az
ágyban.
Az időközben felcsusszanó pólóm alól, akaratlanul is kikandikált a
hasam, amit szerelmem immár gyengéden simított. Érintésére hevességem
alábbhagyott, helyét az egyre mélyebb sóhajok váltották fel. Ahogy tekintetünk
találkozott, úgy hajolt egyre közelebb, míg végül ajkát az enyémekre tapasztva,
csókoltuk egymást kifulladásig. Testem minden érintése nyomán bizsergett,
mialatt vadul faltuk egymást. Lábaimmal kicsit feljebb tornázva magamat, adtam
lehetőséget páromnak, hogy teljesen rám feküdve, testünk minden pontján
érinthesse egymást. Ott simítottam ahol csak értem, miközben csókjaival immár
arcvonalamat kényeztette. Vadul kapkodtam a levegőt, mikor a fülem mögötti
érzékeny pontomat simította végig ajkaival. Sóhajainktól volt terhes a levegő,
amiből kicsit se akartam visszafogni magamat. Ujjaimmal dús hajába siklottam,
hogy ösztönözzem a folytatásra, mikor a telefonja újfent hangosan tette tönkre
a pillanat varázsát.
-
A rohadt életbe, kinyírom! – Nyúlt ismét a készülékért, miközben én lihegve
igyekeztem rendezni a szívverésemet. – A
fenébe is, indulok! - Szerelmem a lehető leggorombábban szólalt bele a
telefonba, majd szakította meg a vonalat.
-
Tényleg ideje indulnunk. – Láttam be én is, hogy ebből ma reggel már nem lesz
semmi.
HyukJae
vezetett, nem engedte, hogy a kormány elé üljek, helyette egész úton kéz a
kézben mentünk a cég felé.
-
HyukJae – szólaltam meg, miközben ujjaival játszottam. Párom csak hümmögésével
jelezte, figyelt rám, a szemét le nem vette a forgalomról -, az irodában,
tehetnénk úgy, ahogy eddig is? Nem is, viselkedjünk úgy, mint főnök és
alkalmazottja. Kérlek, nem akarok pletykákat szítani. – Láttam a szemében, hogy
semmi kedve nem volt a titkolózáshoz, de ebből nem akartam engedni. Egy utolsó
csókot lehelt ajkamra, majd beléptünk az irodába. A dolgozók eszüket vesztve rohangáltak
fel-le. Amint szemet szúrt nekik, hogy megérkeztem, máris tetemes aktákkal
ajándékoztak meg. Meg sem álltam az ebédidőig, amit HyukJae ragaszkodott, hogy
vele töltsek, kettesben. Habár kissé ellenkeztem, de nagy úr volt az éhség, így,
kissé megnyugodva, hogy szerelmem bezárta az ajtót fogtam hozzá az evéshez.
-
Nehéz dolgod van – tette vállamra a kezét, együttérzően -, de bírd ki, kincsem,
hamarosan vége. – Becézése teljesen zavarba ejtett, miközben elfogott a
rémület, hogy valaki kintről talán meghallotta.
-
Hé, ne hívj így, mi lesz, ha valaki meghallja? – Szóltam rá kissé dorgálóan,
hangomat sokkal halkabbra véve. – Különben is, már az is éppen elég gyanús,
hogy ketten, zárt ajtó mögött eszünk. – Egyáltalán nem akartam pletykák
tárgyává válni, és valljuk be, elég félreérthetően bezárkóztunk ide, kettesben.
-
Ne aggódj! Innen semmi nem hallatszódik ki! – Szórakozottan igyekezett
megnyugtatni, mialatt keze combomra vándorolt. Imádtam ezeket a gyengéd
gesztusait, tudta jól, ezzel bármire rávehet.
Ahogy
befejeztük az ebédet, úgy kezdtem a maradékot egymásba pakolni, hogy
kidobhassam a szemétbe. Bár nem fülledt hozzá a fogam, tekintve, hogy
nagyapával volt idő, mikor bármit megadtunk volna egy kicsivel több ételért.
Amíg rendbe szedtem az asztalt, HyukJae a papírtengert igyekezte átláthatóbbá
rakosgatni az asztalán. Odakint mindenki csendben folytatta a munkáját. Különös
volt, ahogy belépett a főnök, mindenki tudta mit, hova, és kihez intézzen. Már
éppen én is indultam volna vissza dolgozni, mikor SiWon elég idegesnek tűnő
ábrázattal robbant be az irodába.
-
Visszatért! – Csak ennyit tudott kinyögni, két lihegés között. Úgy futhatott,
mint, aki a maratonra készült, hogy ezt az egy szót elmondhassa. De ki tért
vissza? És, ami a legfontosabb honnan? Ránéztem szerelmemre, de róla is sütött
az értetlenség, miközben SiWont fürkészte. A telefonja kitartó rezgése
állította meg, mielőtt kérdőre vonta volna SiWont, azonban, ahogy beleszólt a
telefonba, hófehér arca a szokatlannál is fehérebb lett. Szemei kikerekedtek, a
légzése is felgyorsult. Ismertem ezt a nézést, nekem is volt már benne részem,
de közel sem volt annyira gyűlölettel teli akkor a tekintete, mint most. Ha
lehetett volna gondolattal gyilkolni, a vonal másik oldalán lévő, számomra még
ismeretlen személy, már alulról szagolná az ibolyát. De én még mindig nem
tudtam, hogy ki volt azaz ő, és miért
váltott ki ekkora ellenszenvet a páromból és a barátomból. Azonban agyam egy
eldugott szegletébe bevillant egy név. Egy név, ami kiválthatta ezt a reakciót
Hyukjaeből és SiWonból is egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése