Elfojtott boldogság - Első fejezet

 Minden megváltozott

HyukJae 

            Tizenhét éves voltam, mikor édesanyámat egy gyógyíthatatlan betegség örökre elragadta mellőlem. Halála előtt az utolsó hónapokban majdhogynem minden percéért csak ágyban fekve küzdött, az orvosok pedig szüntelenül ismételték önmagukat, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Aznap, mikor a gépek hangja monoton, már-már fülsiketítő hangon jelezték, hogy végleg itthagyott az anyám, bennem is meghalt valami. Apámtól a hónapok alatt egyre távolabb kerültem érzelmileg, ami anyám halálát követően se javult. A temetésen is csak formalitásból váltottunk néhány szót egymással. Mindenért őt okoltam. Mielőtt anyám lebetegedett egy idilli család volt a mienk. De miden megváltozott, mikor kiderült a baj. Apám eleinte magába zuhanva próbálta feldolgozni a történteket, de mikor rájött, hogy az nem fog menni egyre többször nyúlt az üveg után. Gyűlöltem, azért, mert elhagyta magát és ahelyett, hogy támasza lett volna a családunknak, önző módon itta le magát minden áldott nap.

A temetés után, mivel más élő rokonom nem maradt rajta kívül, kénytelen voltam vele maradni. A napok, amik monoton lassúsággal követték egymást lassan hetekké, hónapokká nőtték ki magukat. A helyzetem pedig egyre reménytelenebb mederbe került.

Apám naponta váltogatta az alkalmi partnereit, nekem pedig minden egyes éjszaka végig kellett hallgatnom, hogy mit művelnek a szomszéd szobában. Abban a szobában, amiben nemrég még anyámat ölelte magához éjszakánként. Ilyen éjszakákon igyekeztem a leghangosabbra venni a zenét, amit a fülhallgatómon keresztül hallgattam, volt, hogy a párnát is a fejemre húztam, csakhogy ne kelljen meghallanom egy-egy kéjes sikolyt vagy kiáltást. Nehezen bírtam álomra hajtani a fejemet apám akciói miatt, aminek meg is volt az eredménye. Az iskolában egyre rosszabbul teljesítettem, a barátaimat kezdtem elhanyagolni. Nem tartott sok ideig, mígnem lassan kezdtem átvenni apám lazára vett életvitelét. Már egyre ritkábban zavartak a kurvái és jobb napjain még nekem is felkínált egyet-egyet. A néhai barátaimtól végleg búcsút vettem, akiket pedig velük helyettesítettem a legkevésbé se voltak mintahaverok. A cigi, a drog és örömlányok szinte mindennaposak voltak az életemben. A bandával, amihez hozzácsapódtam éjszakánként őrjöngve jártuk az utcákat, és aki egy kicsit is ellenszenvesnek bizonyult hamar megismerhette közelebbről az aszfaltot. Így teltek az éveim és nem láttam belőle kiutat.

Egy éjszaka szokásos körünket jártuk az utcán, amikor váratlanul egy sötét, kapucnis pulóverbe öltözött alak jött velem szembe és lökött meg vállával, mint, aki nem is látott volna.

- Elnézést kérek, fiatalember! – jött azonnal a válasz. Szám sarka megremegett és üveges tekintettel kaptam pulcsija után.

- Ezt nem intézi el ilyen egyszerűen, fater! – Köptem vissza válaszul, közben pedig lejjebb hajtva a fejem próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. – A legkevesebb, hogy átadja minden pénzét, ami magánál van, és utána még meggondolom, hogy hogyan tovább. – Látszólag fel se vette fenyegetésem, ami még inkább felhúzta bennem a pumpát. Két kezemmel megragadtam a sötét anyagot rajta, majd egy erős rántással lehullott fejéről a kapucni, így már akadály nélkül nézhettem ismét a szemeibe.

- Ugyan - emelte szóra hangját majd automatikusan nyúlt kezem után, hogy enyhítsen a szorításomból. – Erre semmi szükség, fiatalember. Tekintsük meg nem történtté a helyzetet és folytassuk tovább az utunkat. – A hangja szinte csontomig hatolt és ez még inkább felhúzta bennem a pumpát. Évek óta nem hozta rám senki se úgy a frászt, mint ez a vén szivar itt előttem és ez borzasztóan sértette az egómat.

- Maga csak ne ossza itt a jó tanácsait, inkább pakoljon, lássuk, mi van magánál! – Tértem vissza a valóságba és fellobbanó félelmemet hangommal igyekeztem elrejteni. Balszerencsémre a banda többi tagja már messze járt, ebből is lerí, mennyire összetartó baráti közösség az enyém, így magam maradtam. Pár perces farkasszemezés után, kezem szinte automatikusan lendült. Ökölbe szorított kezemet egyenesen az arcába irányítottam, de az utolsó pillanatban villámként tért ki előle. A lendülettől kis híján, a földön kötöttem ki.

- Én szóltam erőre. – Szólalt meg megint az ürge, akiből kezdett nagyon elegem lenni. Nem tétováztam, a zsebemből előkapva a bicskámat villantottam meg a pengét előtte, így egy kicsivel növelve az esélyemet és az önbizalmamat. Pár perc méregetés után teli torokból ordítva rohantam felé a késsel, hogy végre pontot tehessek ennek az elcseszett estének a végére.

Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még egymással szembe álltunk, a következőben pedig a földön fetrengve szorítom kezemet az arcomhoz, amiből szüntelenül ömlött a vér. Torkomból fülsiketítő őrjöngés szabadul fel, a fájdalom csontomig hatolt. A sötét alak, aki eddig mellettem állt és szánalommal teli tekintettel nézett le rám, lassan leguggolt és alig hallhatóan a fülembe suttogott:

- Tekintsd ezt a sebhelyet emlékeztetőnek, azok miatt a tettek miatt, amit az évek alatt elkövettél, HyukJae. – bár az arcom pokolian fájt, de az, hogy a nevemen szólított, egy pillanatra mindent elfeledtetett velem. Ki ez az ember? Honnan ismer engem? És, ami a legfontosabb, honnan tud a múltamról? – Bízok abban, hogy a jövőben ráébredsz arra, mekkora hibát követtél el, de ahhoz még nagyon hosszú út áll előtted. – folytatta monológját, majd amilyen lassan leereszkedett mellém, olyan lassan állt fel, és mint, aki az elmúlt pár percben semmit nem csinált, továbbhaladt a sötétségbe.

Másnap a házunk nappalijában ébredtem. Fogalmam se volt arról, hogy ki hozott haza és arról se, meddig feküdtem az utcán. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült felállnom és lomha léptekkel a fürdőszoba felé vettem az irányt. A mosdókagyló felé akasztott tükör előtt álltam meg, majd mély levegőt véve néztem bele, hogy megpillantsam a képmásomat. A látvány borzasztóan festett. Az arcélem jobbdalt végig volt hasítva a késsel, bár a vér már nem ömlött belőle, de még így is rettentően fájt. Iszonyú kínok közepette sikerült csak lefertőtlenítenem, majd előkotorva a fiókból egy szájmaszkot indultam egyenesen a banda törzshelyéül szolgált, elhagyatott raktárhoz.

Ez óra buszozás után már csak lomha léptekkel szeltem az utat. Mikor odaértem a raktárhoz kezem automatikusan nyúlt a rozsdás tolóajtóért. Mikor nagy nehezen kitártam az ajtót és beléptem a dohos helyiségbe, a terem közepén egy kupacban ülve találtam rá a banda tagjaira. Mindegyik szúrós tekintettel mért végig. A feszültség tapintható volt a helyiségben, egyikünk se kezdeményezte a beszélgetést. Percek teltek el így, mikor ShinDong a banda vezére nagy nehezen feltápászkodott a foteljéből és egyenesen felém vette az irányt.

- Nocsak, Szardella, csak nem megsérült a pici pofid? – Rettegtem tőle, kemény volt és kegyetlen. Az ő szótárában a könyörület és megbocsájtás ismeretlen fogalmak voltak. Soha nem tolerálta, ha valaki szégyent hozott a nevére, én pedig a tegnapi bukásommal pontosan ezt tettem vele.

- Shin… Shindong – nyeltem nagyot ezzel is félelmemet palástolva. – Kérlek, bocsáss meg. Soha nem fog még egyszer előfordulni. Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy felkutatom azt a vénembert és saját kezemmel tekerem ki a nyakát. – próbáltam menteni a menthetőt, de legbelül tudtam, nekem itt befellegzett.

- Felesleges ígérgetni. Ismered a szabályokat. – Amint ez az egy szó elhagyta a száját a banda minden tagja egyszerre állt fel a helyéről és indult meg felém. Becsuktam a szemem és vártam a sorsomat. Tudtam, mi fog következni, az, aki valaha szégyent hoz a bandára vagy megsérül, azt örökre kitagadják, mellé pedig, ha nem is holtra, de félholtra verik. Az első öklöt a gyomorszájam fogadta nem épp kitörő örömmel. A fájdalomtól a földre zuhantam és rögtön ezután a bordáim és a medencém is megismerhették egykori társaim méretes cipőit. Fogalmam se volt arról, hogy meddig üthettek, rugdoshattak engem, a vér vasas ízénél és a fájdalomnál többet nem éreztem. Egy jól irányított rúgást követően minden elsötétült, csak hangokat hallottam, de azt is nagyon mélyről. Éreztem, hogy valaki felkap a vállára és belök egy autóba. Nem tudom meddig mehettünk azt se, hogy hová. Mikor az autó monoton motorhangja alábbhagyott és megéreztem az arcomat simogató szellőt, tudtam, hogy a szabadba hoztak, hogy itt halljak bele a sérüléseimbe. A kéz, ami a levegőben tartott hirtelen tűnt el testem alól én pedig csak zuhantam, valószínűleg egy árok legmélyébe. Ezután kapcsolt ki az agyam végleg és azt hittem örökre.

A monoton pityegés zavarta meg a csendet, ami ellepte az elmémet, már idejét se tudom mióta. Az ólomnak vélt szempilláimat lassan nyitottam csak ki, majd igyekeztem megszokni a hirtelen túláradó fényt, ami kitöltötte a szobát.

- Fiatalember, magához tért? – szegezték hozzám a kérdést azonnal, én pedig aprót bólintva nyugtáztam a nyilvánvalót. – Ezt nagy örömmel veszem, máris szólok a doktor úrnak. – Azzal pedig elhagyta a helyiséget. Szememet lassan behunyva próbáltam visszaemlékezni a történtekre. Arra, hogy megszégyenültem akkor este, hogy utána kitagadtak a bandából. Mi lesz velem ezután? Bárki, aki valaha az én sorsomra jutott már nincs az élők sorában. Egyszerűen nem hagyják életben azt a személyt, aki egy kicsit is ismeri a bandát. Mi lesz most velem? Ha rájönnek, hogy túléltem addig üldöznek, míg fel nem dobom a talpam. Remek. Most aztán benne taposol a szarban, HyukJae.

- Hallom, magához tért, fiatalúr. – Gondolatmenetemet az orvos kedves hangja szakította meg, akire automatikusan rászegtem a tekintetemet. Magas volt, sötét hajú és széles vállú. Ha az orvosi befuccsolna, lazán elmehetne úszónak is. – Mondja csak, hogy érzi magát, fáj valamije. – a kérdésre koncentrálva pár másodperc gondolkodás után nyugtáztam, hogy valószínűleg annyi érzéstelenítőt nyomhattak belém, hogy ha most azonnal felvágnák a hasamat, se érezném meg, így kevés esélyt láttam arra, hogy most is érezzek valamit. – Nem uram, nem fáj semmim. – Válaszoltam, majd valamit felírt a papírra és átadta a nővérnek. Kedves arcú nő volt, fülig érő mosollyal. Átvette a kartonomat majd azzal a lendülettel elhagyta a helyiséget. Az orvosom ezzel ellentétben közelebb lépett az ágyamhoz, majd kihúzva alóla a kis gurulós széket helyet foglalt rajta.

- Mond csak, HyukJae. Remélem nem baj, ha tegezlek. – Biccentettem egyet, már amennyire bírtam ezzel jelezve, hogy nem zavar. – Áruld el kérlek, mi történt veled? Ki tette ezt? Hogy kerültél az autóút melletti árok legmélyére? Van bárki, akit értesíthetünk. – Remek. Tudtam jól, hogy nem úszom meg a kérdéseket, de, hogy egyszerre öntse a nyakamba az egészet nem számítottam rá. Nem kockáztattam. A bandáról nem árulhattam el semmit, azzal a lehető legnagyobb veszélybe sodornám önmagamat. Még szerencse, hogy az évek alatt tökéletesen megtanultam hazudni, így ez ma se esett nehezemre. Egy egyszerű rablótámadásnak állítottam be a helyzetet, miszerint egy stoppost akartam felvenni az út széléről, de ő amint az autóba szállt fegyverrel követelte, hogy adjam át neki a kocsit. Dulakodtunk, majd az árokban kötöttem ki. Az arcán maszkot viselt, így nem láthattam, emiatt feljelentést se tudnék tenni. Látszólag bevette a kamu sztorimat a doki és annyiban is hagyta. De az apámról már nem hazudhattam. Tényleg szükségem volt az öregemre, mivel pénz nélkül kevés esélyem volt elhagyni a korházat. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a megadott számon el tudja érni az illetékes az apámat.

Órákkal később, a Nap lassan eltűnt a horizontról, mikor hangos ordibálásra lettem figyelmes. Az ajtón átszűrődő hangból ítélve apám érkezhetett meg a korházba, hallhatóan megint csont részegen. A fennálló helyzet évekkel ezelőtt baromira zavart volna, de az évek alatt sikerült annyira a maga képére formálnia, hogy ezt ne vegyem fel és ne is szégyenkezzek emiatt. A nővérpulthoz kivánszorogva pillantottam meg, a két lábán alig álló apámat, majd odacsoszogva hozzá nyúltam a gallérjához.

- Hallgass már el, te lecsúszott, vénember! – sziszegtem a fogaim között, nem akartam, hogy ennél is nagyobb látványossága legyünk a korháznak.  – Hol a pénztárcád? – Kezdtem el tapogatni a nadrágja zsebét, mire megtaláltam a fekete bőrdarabot és kifizettem a korházi számlákat, majd saját felelősségre elhagytam az intézményt.

A több órás hazaútnak köszönhetően, apámból valamennyire távozott az alkohol bódító hatása. Némán ült mellettem a taxi hátsó ülésén. Nem sok volt már hátra az útból, mikor közölte velem, hogy el kell hagynom az otthonomat. A hangja rideg volt és könyörtelen. Bennem pedig a vér is megfagyott. Nem tudtam elképzelni, hogy az apám, aki miatt az lett belőlem aki, fogta magát és kidobott az utcára. Abból a házból, ami egykor a menedéket és boldogságot jelentette nekem. Mikor a taxi begördült az utcánkba, majd megállt a megadott házszám előtt, apám kifizetve az út árát feltépte az ajtót és egyenesen a ház felé vette az utat. Rezzenéstelen arccal követtem, majd a bejárathoz érve, lassan nyúltam volna kilincs után, de megelőzött. Egy lépéssel hátrébb tántorodtam, majd a föld szuggerálása helyett a kezében lévő két sporttáskára szegeztem a tekintetemet.

- Mától kezdve, nekem nincsen fiam! – Közölte velem az álláspontját. Na, nem mintha eddig fiaként bánt volna velem, az évek alatt, de mégis legbelül volt egy biztos támpontom. Egy hely, ahova aludni térhettem. De ezt most vették el tőlem. Ráadásul pont Ő. Az a személy, akit évekkel ezelőtt a legnagyobb példaképemnek hittem. Az, akit még annyi év után, megannyi tette mellett nem hagytam el. Pont ő dobott most ki az utcára, sérülten. Különösebb magyarázat nélkül. – Most pedig hagyd el a házat, ne is lássalak még egyszer! – Majd azzal a lendülettel ledobta a földre a táskákat és becsapta maga mögött az ajtót. Órákig álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal a táskáimat szuggerálva. Magamra maradtam. Sérülten, rettegve, hogy valaha rájönnek a bandából, hogy életben maradtam és rám találnak, hogy befejezzék azt, amit elkezdtek. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, amit egy éles fájdalom szakított félbe. A gyógyszer hatása lassan múlófélben volt, nem maradhattam ott az utcán az éjszaka kellős közepén. Erőt véve magamon kaptam fel a táskákat majd leintve egy taxit a legelső helyet nyögtem be a sofőrnek, ami átfutott az agyamon. Anyai nagyanyám háza a város másik szélén állt. Mióta meghalt, nem lakott benne senki. Nem volt szívünk eladni azt a helyet, ahol anyám a gyermekkorát töltötte, inkább havonta egyszer kitakaríttattuk.

Mikor a kocsi megérkezett a végállomáshoz realizáltam, hogy se pénztárca nincs nálam se semmi, amit cserébe adhatnék a sofőrnek. Kétségbeesetten kezdtem el kutatni a sporttáskában, amit apám pakolt össze nekem. Kis kutatás után egy elbújó oldalzsebben egy csekkfüzet került a kezem ügyébe. Kirántva azt a helyéről, nyitottam ki, majd nem kicsit sokkolva kezdtem el számolni a nullákat rajta. Ledöbbentett a tudat, hogy mit tartok a kezemben, a csekk utolsó lapjához egy kézzel írt levél volt rögzítve, amit amint kifizetve a sofőrt és elhagyva a taxit, az ajtó előtti lépcsőre leguggolva kezdtem el olvasni?

Drága Kisfiam!

Ha ezt a levelet olvasod, legnagyobb sajnálatomra bekövetkezett a legszörnyűbb rémálmom. Ha e sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy én, már nem ölelhetlek magamhoz, nem mondhatom el nap, mint nap mennyire szeretlek téged. Elmondani nem tudom, mennyire sajnálom, hogy cserbenhagytalak és magadra maradtál ebben a veszélyes világban. Hidd el, életem, nem így terveztem én se. A betegség, ami lassan kettőnk közé emel hatalmas falat és választ el minket örökre, a legnagyobb átok, amit egy anya csak elszenvedhet. Kérlek, bocsáss meg, kicsi Majmocskám, hogy magadra hagylak. Ha tehetném, mindent megtennék, hogy ezt megakadályozzam, de ehhez én már sajnos gyenge vagyok. Egy valamit azonban biztosan tudok. Örökre melletted leszek, még, ha te nem is látsz majd engem. Minden lépésedet követni fogom, ott leszek akkor, ha boldog leszel, ha szomorú, ha szeretnek s, ha bántanak. Álmodban és gondolataidban, mindig veled leszek.  Ne sírj kincsem, légy boldog nevess sokat, találj rá arra a személyre, akivel megoszthatod hátralévő életed minden percét, de ami a legfontosabb élj! Élj egy egészséges életet, olyat, ami nekem nem adatott meg.

Örökké szeretlek

Anya

U.i.: Ezt a pénzt, amit most rád hagyok, születésed óta gyűjtögetem. Legyen ez a biztonságod alapja, helyettem. Használd, kérlek bölcsen a jövőben.

Fogalmam sincs mióta ülhettem ott a lépcsőn. Az időérzékem teljesen kikapcsolt, csakis édesanyám szavai töltötték ki az elmémet.  A sós könnyeim kegyetlenül marták az arcomon éktelenkedő sebeimet, de az sem érdekelt.  Ott akkor, abban a percben hosszú évek elfojtott érzelme zúdult rám egyszerre. A tüdőm égett, a mellkasom szét akart robbanni a fájdalomról, ami felülkerekedett rajtam. Órákig sírtam hangosan a hideg lépcsőfogon, míg nem valamennyire sikerült erőt vennem magamon és lassan feltápászkodva nyitottam be az új otthonomba. Lehajítva minden cuccomat, a levelet a kezemben szorongatva indultam meg a nappali felé. A szoba közepén gondosan letakarva állt az óriási kanapé. Egy laza mozdulattal fosztottam meg a fehér lepedőtől az ideiglenes fekvőhelyemet, majd elfeküdve az ágyon húztam fel térdeimet, amennyire csak tudtam. Rettenetesen fáradt voltam, de az agyamban cikázó gondolatoknak köszönhetően egy percet se tudtam aludni. Tudtam, hogy holnaptól, vagyis az órára pillantva már mától, új életet kell kezdenem. Egy életet, ahol megbosszulhatom mindazt, amit velem tettek. Kezdve az apámmal, majd egyenesen a banda tagjaival végül pedig Shindonggal. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, és, hogy egyedül semmi esélyem se lesz, de nem érdekelt.  Az az HyukJae aki, eddig csak mások talpát nyalva élt, az, akit az apja semmibe vett, akkor éjszaka meghalt. Helyére pedig egy eddigieknél is érzelem mentesebb és kegyetlenebb HyukJae született, akitől jobban teszi minden ember, ha retteg.