Holnaptól
rabszolga
DongHae
Az ébresztőóra kitartó
csengése szakította félbe az álmaimat. Hiába feküdtem le idejében, még így is
borzasztó nagy erőfeszítésbe telt felkelnem, hogy kikapcsoljam álmaim
megrontóját. Hajnali négy óra, öt percet mutatott a kis kijelző, én pedig lomha
léptekkel közelítettem a fürdőszoba felé, hogy a maradék álmosságot is
kiűzhessem a szememből. Elvégezve reggeli rutinomat, a már jól megszokott
egyenruhámat magamra öltve, vánszorogtam le a lépcsőn, hogy a házból nyíló kis
cukrászüzletben indíthassam megszokott, monoton napomat. Mikor leértem nagyapám
már az aznapi friss sütemények tésztáját gyúrta és tette be a sütőbe, hogy
nyitásra frissen és ropogósan virítsanak a pult mögött. Mint minden nap, ma is
az én feladatomhoz tartozott az apró sütik díszítése és a már kisült finomságok
tálcára helyezése.
Körülbelül 15 éves
voltam, mikor a szüleimmel autóbalesetet szenvedtünk. Aznap iszonyatos vihar
csapott le ránk út közben, a kocsi pedig egy rosszul bevett kanyar után
megpördült a vizes úton és az árokban landolt. A balesetet egyedül én éltem
csak túl. Az anyai nagyapám vett magához, mondván csak ő él abban a városban,
amiben eddig is éltem. Ennek már ide s tova 16 éve. Nagyapám a szüleim halála
után tíz évvel feladta addigi életvitelét, egyre rosszabbodó egészsége miatt,
és a biztosítási pénzből kibérelt egy aprócska üzletet, amihez szerencsére egy
kis lakás is hozzátartozott. Nagyapával összepakoltuk mindenünk, ami volt és
átköltöztünk az új lakásba majd nem sokkal ezután egy apró cukrászüzletet
nyitott meg. A bolt eleinte nagyon felkapott lett, ennek hatására hátrahagyva
tanulmányaimat, nagyapa segítségére lettem a boltban. Az évek alatt eltanultam
tőle a sütés fortélyait, volt, hogy én magam kísérleteztem süteményekkel, amik
nem is sikerültek olyan rosszul. Azonban a kezdeti lendület az évek alatt
alábbhagyott az egyre sűrűbben nyíló péküzletek miatt, ezt pedig nagyapám
egészségügyi állapota is tetézte, amire havonta rengeteget kellett költenünk.
Az üzlet mellett mellékállásban is dolgoznom kellett, de az ebből befolyt
pénzből is csak épphogy meg tudtunk élni valahogy. A kiadások, az üzlet bérleti
díja minden hónapban megkeserítette az életünket, de nem gyengültem el. A
harmincegyet is betöltve kötelességemnek éreztem, hogy segítsek a nagyapámon,
akinek az életemet köszönhettem.
Amint elvégeztem a munka
rám eső részét, kihelyeztem a friss, illatozó finomságokat a pultra, már
kötöttem is ki a nyakamból a kötényem, hogy lóhalálában szaladhassak
másodmunkahelyemre. Éppen időben beérve osztották ki az aznapi szórólapokat és
reklámújságokat, hogy a megadott környéken szétosztogassuk. Piti munka, de
nekem tökéletesen megfelelt az üzlet mellett. Hajnali fél hattól hétig róttam
az utcákat házról- házra betérve, mire végeztem. Nem volt más dolgom, mint
leadni a munkabiciklimet, majd rohantam is vissza a boltba, hogy átvegyem
nagyapámtól a munkát. Nem terhelhette magát sokáig és a vevőknek se imponált,
ha egy beteges, köhögő rohamban szenvedő öregember szolgálta ki őket.
A nap hátralévő része
mondhatni nyugalomban telt, a reggeli enyhe túlzásnak mondható csúcsforgalmat
túlélve. Legtöbbször hátul a konyharésznél tengettem el az időt apró sütik
sütésével és díszítésével. Ez a szokásom az évek alatt rendszeressé vált,
valahogy megnyugtatott, ha egymagam süthettem és kísérletezhettem. Magányomat
és a körülvevő csendet a bejárati ajtó felett elhelyezett csengő zavarta meg.
Gyorsan lemosva kezemről a nyúlós tésztát rohantam előre, hogy kiszolgálhassam
kedves vásárlómat.
-
Jó napot kívánok! – üdvözöltem illedelmesen a meglehetősen sötét ruhát viselő
vendégeimet. A fekete öltönyükhöz kitűnően passzoló napszemüveget levéve néztek
körbe kimérten és ezzel egy időben simították hátra az amúgy tökéletesre
zselézett hajukat. – Miben segíthetek, uraim? – Folytattam, majd mosolyom mögé
igyekeztem elrejteni feltörő aggodalmam. A két idegen közben fel-le járkálva az
üzletben kémlelte a helyiséget. Észlelve, hogy továbbra is csaknem levegőnek
néztek, megköszörültem a torkomat és az előzőnél kissé hangosabban szólítottam
meg az idegeneket, amire már hajlandóak voltak rám figyelni.
-
Maga bizonyára Lee DongHae, ha nem tévedek. – Szólított meg a magasabbik, mély
hangján.
-
Én vagyok az. – Szedtem össze magam és vettem fel a szemkontaktust. –
Megkérdezhetem, ki keres? – Folytattam, bár valahol, mélyen tudat alatt nagyon
jól tudtam, hogy ki kereshet. Havonta legalább egyszer előjön az az elfojtott
érzés, mikor az adósságot jönnek behajtani, mi pedig minden hónapban szinte
padlón csúszva könyörgünk egy kevés haladékért.
-
Önt egyelőre még senki. – Szakította félbe gondolataimat a másik sötétöltönyös.
– A nagyapjával szeretnénk beszélni – folytatta, a testem pedig pattanásig
feszült az idegességtől. Én még el is tudnék bánni velük, hajlandó lennék térde
ereszkedni is, de a nagyapám ehhez már túl öreg. Őt többé nem vonhatom be ebbe
az örökös harcba a pénz miatt. Eleget tett már értem, úgy éreztem eljött az
ideje, hogy valamilyen módon viszonozzam az elmúlt éveket.
-
Sajnálom, uraim – nyeltem egy nagyot, hogy az addigra kiszáradt torkomon
könnyítsek. – A nagyapám jelenleg házon kívül van, egészségügyi okokból. Ha
megtennék, hogy velem beszélnek, azt megköszönném. – Ajánlkoztam, közben azon
imádkozva, hogy az amúgy odabent pihenő nagyapám, ne most akarjon kijönni az
üzletbe. De imáim hiábavalók voltak. A hangos beszédnek hála nagyapám megébredt
álmából és, mint ahogy azt mindig is szokta kicammogott az üzletbe, hogy
ellenőrizze minden a legnagyobb rendben van-e. De nem volt. A legkevésbé se
volt semmi se rendben. Nagyapám csoszogására a két idegen tekintete
automatikusan a hang irányába fordult, ezzel egy időben, én pedig
reményvesztett tekintettel fordultam meg és néztem egyenesen nagyapám szemébe.
-
DongHae, fiam, – a szüleim halála óta egyszer sem hívott az unokájának, mintha
ezzel akarta volna kompenzálni édesapám hiányát. – Kik a vendégeink? –
Folytatta, közben pedig már a pulthoz csoszogva kutatta az asztalon a
szemüvegét, hogy láthassa is a vendégeinket.
-
Úgy látom, az unokája tudta nélkül tért vissza távollétéből, uram. – Szegezte a
magasabbik nagyapámra a tekintetét, aki kérdőn nézett hol rám, hol pedig
kérdezőjére.
-
Nagyapa, kérlek, menj vissza pihenni, ezt én majd elintézem. – Sürgettem, de
látszólag semmi esélyem se volt.
-
Az adósság végett keressük önt, e hónapban már másodszor. – Vette elő az
alacsonyabb zakója belső zsebéből a szerződést, amit már álmomból felkeltve is
tudok betéve, hála annak, hogy minden behajtáskor hangosan felolvassák nekünk.
-
Nemrég már fizettünk, kérem, ennyi pénzt nem tudok egyik napról a másikra
előteremtetni, - Szakította félbe az éppen monológjába kezdő idegent nagyapám,
közben két remegő, megöregedett kezét összekulcsolva támaszkodott hol egyik,
hol másik lábára. Mögé állva tettem kezeimet vállaira, ezzel is tudatva
mellette vagyok, bármi is történjen.
-
Engem és a ház tulajdonosát ez a legkevésbé se hatja meg. – Köszörülte meg a
torkát az idegen, minden érzelmét száműzve hangjából. – Önök az egyetlen
bérlők, akiknek ennyi tartozás fejében ilyen sok időt engedett a tulajdonos. Ha
nem képesek a mai nap kifizetni az adósságuk teljes összegét, attól tartok,
drasztikus lépésekhez kell folyamodnunk. – Nagyapám a szavak hallatán talán az
eddigieknél is jobban remegve, idegesen dörzsölte össze kezeit, hogy
könyörüljenek rajta. Nem bírtam ránézni, annyira esetlennek és aprónak tűnt a
két hegyomlásnyi sötét alak előtt.
-
Nagyapa, hagyd! – Álltam a sarkamra és megkerülve idős testét, már én álltam
szemtől szembe behajtóinkkal. – Ezt én majd elintézem. – Adtam tudtára nem csak
neki, hanem vendégeinknek is.
-
Attól tartok az nem fog menni, fiatalember. Kikötötték, ha a nagyapja nem
hajlandó fizetni, élete hátralévő részében kénytelen a tulajdonos saját
otthonában szolgálnia. Kezes híján így szólt a megállapodás, ha jól olvasom. –
Majd ezzel a lendülettel tettetett olvasásba kezdett az alacsonyabbik, mint aki
nem tudná betéve a szerződést.
-
Elég! – Szakítottam félbe olvasását. – Hiszen maguk is láthatják, egy idős,
beteg emberről van szó. Ezt nem tehetik! – Emeltem a kelleténél feljebb a
hangomat, de nem érdekelt. – Ha mindenáron el akarnak vinni valakit, akkor
vigyenek el engem! – Nem gondolkoztam a szavaim súlyán. Jelen helyzetben más
megoldást úgyse tudtam volna kitalálni. Legalább egy kis időre békén hagyják
így a nagyapámat, akinek most első az egészsége volt. Ezt szem előtt tartva,
minden bátorságomat összeszedve léptem a két idegen elé. – Adjanak egy órát.
Hadd búcsúzzak el a nagyapámtól és magukkal megyek. – Ajánlottam és néma
farkasszemezésünkből arra következtettem, hogy beleegyeztek a cserébe. Végtére
is jobb egy fiatal, erős férfi szolgának élete végéig, mint egy idős, gyenge
ember.
-
Nem bánom. – Szakította meg a csendet a magasabbik. – Fél órát kap, hogy
elbúcsúzzon az öregtől és összepakolja a legfontosabbakat. A kocsi az üzlet
előtt áll. Ha harminc perc múlva nem jelenik meg, a nagyapját visszük el, ha
kell erőszakkal. – Hangzott fenyegetően kijelentése behajtónknak.
Kevesebb,
mint fél óra múlva már az üzlet ajtaja előtt álltam, készen arra, hogy örökre
elhagyjam azt a helyet, ahol felnőttem. Nagyapám könnyeivel küszködve, remegő
kezeit arcomra helyezve nézett egyenesen a szemembe. Nem szóltunk egymáshoz.
Néma csendben álltunk egymással szembe.
- Sajnálom, drága kisfiam! – Tört ki zokogásba
mégis. Mintha szíven szúrtak volna, a szemeim égtek a visszatartott könnyeim
miatt. De erősnek akartam mutatni magam. Nagyapámnak ebből az erőből kellett
merítenie, hogy kibírja nélkülem.
-
Ne sírj, papa! – Kérleltem, s közben remegő kezeit lehámozva magamról, nyúltam
a földön heverő sporttáskámért. Szabadon lévő kezemmel magamhoz húztam sírástól
remegő testét, hogy még utoljára érezhessem azt a túláradó szeretetet, amivel
az évek alatt megajándékozott. Kezemmel lassan hátáról, ősz hajába simítottam,
majd lassan a füléhez hajoltam.
-
Ne félj! Kitalálom, hogy legyünk szabadok. – S ezzel az ígéretemmel léptem
távolabb tőle, majd egy határozott mozdulattal hátrafordultam és elhagytam az
otthonomnak nevezett kis üzletet.
Egy
hirtelen mozdulattal letöröltem a bánatom jeléül szolgált, kósza könnycseppet
és egyenesen az említett autó felé vettem az irányt. A kocsi ugyan olyan sötét volt,
akárcsak a rám váró két behajtó, amin egy cseppet se lepődtem meg. A magasabbik
az ajtónak dőlve telefonált, kicsit sem zavartatva magát, hogy odaértem.
Automatikusan nyitotta nekem az anyósülés mögötti ajtót és kezével intett, hogy
szálljak be. Táskámat ölembe véve ültem be, majd engem követve ült előre az
öltönyös és intve a sofőrnek, hogy indulhatunk, felmordult a motor. Az autó
monoton hangjára kaptam fel a fejem és, mint aki eddig transzba esett úgy
realizáltam fennálló helyzetemet. Fejemet automatikusan az ablak felé
fordítottam és bár az üveg sötétített mivolta miatt alig láthattam ki, mégis
észrevettem nagyapám remegő alakját, ahogy az üzletet tőle telhető legnagyobb
gyorsasággal elhagyva indult meg az autó felé. Míg egyik kezével az egyensúlyát
igyekezte megtartani, másik keze a levegőben kalimpált és hangosan nevemet
kiáltva próbálta felkelteni a figyelmem. Kezemet az ablaküvegre helyezve
ütöttem, és az eddig erősnek mutatott jellemem egy pillanat alatt semmivé lett.
Könnyeim, akár a vadul hömpölygő folyó, úgy folytak végig arcomon. Nagyapám
alakja pedig úgy vált egyre kivehetetlenebbé, ahogy távolodtunk tőle. Bár már
jóval elhagytuk a környékünket, én még továbbra is az ablakon bámultam kifele.
Sírni már képtelen voltam, ujjaimmal a sporttáskám pántját gyömöszölve
próbáltam csillapítani idegességemen. Fogalmam se volt arról, hogy ki lehet a
tulajdonos, akinek tartoztunk. Nagyapám egyszer elmesélte, hogy az üzletet egy
ismeretlen ajánlotta neki, de a tulajdonossal az átadás napján se találkozott.
Bár már akkor furcsállta ezt a kikötést, miszerint fizetés híján,
szolgálatunkkal rójuk le a tartozást, az idegen váltig biztosított afelől, hogy
ilyesmi nem fog megtörténni. Ezen a kis emlékfoszlányon kínomban csak
mosolyogni tudtam. Bármit megadtam volna, azért, hogy szemtől szembe
találkozhassak ezzel az idegennel és kérdőre vonjam, mégis mire volt olyan
magabiztos. De ez sajnos a jelen esetben lehetetlen volt.
A
városi forgalmat és a változó tájat figyelve igyekeztem elterelni figyelmemet
helyzetemről. Körülbelül két órás kocsikázás után, az autó egy hatalmas hófehér
villa garázsfeljárója előtt állt meg. A mellettem és előttem ülő öltönyös
utastársaim szinte egyszerre nyúltak az ajtó kilincséért és kinyitva azt,
szálltak ki a járműből. Mély levegőt vettem, megpróbáltam, ha mással nem is,
légzésemmel csillapítani, a mellkasomban dübörgő szívemet. A kezeimmel a táskám
pántját gyűrtem, nem bírtam rávenni magam, hogy kiszálljak az autóból. Azonban
nem sokáig hagytak magamra. Az ajtót kitárva a magas öltönyös alak fejével
biccentve jelezte, hogy ideje megemberelnem magam és elhagynom a kocsit. Egy
percig se tétovázva léptem ki a világosra, szememet szinte vakította a napfény.
A két kísérőmmel közrezárva indultam meg előttem tornyosuló villa felé. A ház
előtt kicsinek nem nevezhető füves rész terült el, fehér kavicsokkal kikövezet
járdával. A bejárati ajtó előtt megtorpanva néhány perces várakozás után egy
magas, jólfésült- és öltözött idegen köszöntött. Mint, aki tisztában volt az
érkezésemmel, azonnal beljebb tessékelt.
-
Üdvözlöm! Az én nevem SiWon. – Mutatkozott be illedelmesen, mosolyát fülig
húzva. Bár másoknak talán tenyérbe mászónak tűnhet, de mégis, volt a
kisugárzásában valami, ami megfogott. Tudtam jól, hogy annak az embernek
dolgozik, aki épp tönkretenni készült megszokott életemet, mégsem éreztem azt a
félelmet, mint a még mindig mögöttem álló hegyomlásnyi alkalmazottainál.
Elfogadva felkínált jobbját próbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra,
de kit akartam becsapni? Az égvilágon semmi nem indokolta örömömet, így egy
kurta fejbiccentéssel elintézve a dolgot kaptam vissza kezemet. Egy lemondó
mosollyal, SiWon a mögöttem álló kíséretemet, következő áldozatainak lakcímét
lediktálva, küldte el, aminek, bár jelét nem mutattam, de végtelenül hálás
voltam.
Belemerülve
a beszélgetésbe, egyikük figyelmét se én kötöttem le, így a kíváncsiságomnak
engedve léptem beljebb, hogy szemügyre vegyem ezt a kicsinek nem nevezhető
palotát. Csak az előtere nagyobb volt, mint a mi kis üzletünk. Ennek felismerése
keserű mosolyt csalt az arcomra. Egy ekkora hodályt ki van zárva, hogy a mi
havi bérletünkből tart fent, és képes volt ilyen kegyetlenül elbánni
nagyapámmal és velem. Bár még soha életemben nem láttam a tulajt, de a
gyűlöletem és haragom egyre csak nőtt, ahogy beljebb sétálva tárult elém
mekkora pompában tengeti mindennapjait.
-
Erre parancsoljon! – Térített vissza gondolataimból SiWon hangja, majd vállamra
véve a táskámat követtem, amerre elindult. Egy széles lépcsősoron felfelé
vezetve indultunk meg, aminek a végén két irányba hosszú folyosó nyúlt el. Néma
csendben követtem. Fejemet jobbra-balra fordítva kémleltem a folyosón
fellelhető díszeket. Belemerülve a bámészkodásba nem vettem észre, hogy
időközbe az előttem pár lépéssel sétáló SiWon már egy kétszárnyú ajtó előtt
állt. Későn reagálva ütköztem neki, de esetlenségemet egy hasonló mosollyal,
mint amilyennel odalent is üdvözölt, nyugtázta.
-
Elnézést! – Nyúltam rögtön tarkómhoz és vakargatva, mint egy kisóvodás szegtem
le a fejemet. – Egyszerűen túl nagy nekem ez a ház, így… - magyarázkodtam.
-
Emiatt, ne kérj, elnézést. Ha nem haragszol meg a modortalanságomért, mától
tegezni foglak. Ez itt a szobád. – Mutatott az ajtóra, de benyitni már nem
nyitott be. – Ha bármi kérdésed van, odabent az asztalon megtalálod a
telefonszámomat. A fiatalúr, üzleti útjáról holnap érkezik, így a bemutatkozás
értelemszerűen elmarad. A munkakörödről, ha jól értesültem még nem értesítettek,
igaz? – Intézte felém a kérdést és, ha értetlen tekintetemből nem is, serény
fejrázásomból biztosan tudtára adtam nemleges válaszom. – A fiatalúr közvetlen
közelében lesz a helyed, lesve minden kívánságát. Főként munka ügyekben, de ezt
majd ő maga dönti el. – Remek. Miért nem mondja ki nyíltan? Ezt fényesíthetjük
bárhogyan, akkor is rabszolgaságnak hívják. És kár is lenne letagadni, pénzért,
vagyis az én esetemben adósságért megvett rabszolga lett belőlem.
SiWon
ezek után, magamra hagyott. Nem kérdezett és én se voltam semmire se kíváncsi.
Lenyomva a kilincset léptem be a szobámba. Valamiért meg se lepődtem rajta,
hogy mekkora. De az elrendezésen már annál inkább. Mint, ahogyan a házban, itt
is a fehér szín dominált leginkább. Az ajtótól jobbra húzódott a szekrényem,
aminek negyedét se tölti ki az én ruhamennyiségem. A szekrény ajtaját teljes
méretében tükör borította. Az elmúlt órák óta most először volt alkalmam
tükörbe nézni, de a látvány nem éppen fogadott kellemesen. Szemeim a sírástól
még mindig duzzadtak voltak, hajam kócosan állt égnek. Valamiért kezdtem azt
hinni, SiWon nem szimplán jólneveltségből mosolygott rám annyit. Megdörzsölve
arcomat folytattam tovább szobám feltérképezését. Elfordulva közvetlenül a
szoba túlsó oldalán hatalmas üvegablakok biztosították a természetes fényt
idebent. Középen egy ajtó, félig nyitva foglalt helyet, a beáramló lágy szellő
néha meglibentette a hófehér függönyt. Közelebb sétálva tártam ki az ajtót,
majd kisétálva az erkélyre, elképzelhetetlenül nagy hátsókert terült el a
szemem előtt. Bár a látvány leírhatatlan volt, újra elkapott az a mérhetetlen
düh, amit odalent éreztem. Iszonyatosan gazdag alakkal volt dolgom, aki
emellett borzasztó kegyetlen más emberekkel.
Dühösen
trappoltam be és ültem le egyenesen az ágyam szélére. Abban a percben az
elmémet és egész lényemet átjárta a düh és az igazságtalanság érzése.
Látatlanban, ismeretlenül, egyenesen a Pokolba kívántam ezt a gazdag ficsúrt. Nem
volt számomra kérdés, nagyapával valahogy, még nem tudom hogyan, de biztosan
megszabadulok tőle. Ehhez viszont kénytelen voltam belátni, bár fogam nem
fülledt hozzá, a rabszolgájává kellett, hogy váljak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése