2017. szeptember 19., kedd

Elfojtott boldogság - Negyedik fejezet

Keserédes



DongHae

Kerek három hónapja, hogy elszakítottak nagyapámtól. Ezek alatt a napok alatt a helyzetem egy fikarcnyit se javult. Bár reggelente egy kicsivel később keltem, de ötször olyan keményen dolgoztam cserébe. Egy napom se telt el HyukJae parancsolgatása nélkül. Minden reggel egyből az irodájánál kezdtem. A napok között egyszer sem tett kivételt. Volt, hogy hétvégenként plusz munkával is terhelt, amit még a ház körül kellett elintéznem. Az irodában leggyakrabban az aktáit rendeztem. Ritka szétszórt egy alak volt, ezt ennyi idő alatt sikerült leszűrnöm. Ha épp nem aktákat bújtam, mellette loholtam egyik étteremből furikáztam a másikba, közben az esetleges papírmunkákhoz szükséges dolgokat cipeltem. Ha minőségellenőrzésre adta a fejét, az adott éterem minden fogásából szállítanom kellett neki egy adagot. Soha életemben nem mozogtam ennyit, mint összesen ezekben a hónapokban. A folyamatos ide-oda rohantatást, az ugráltatásomat nagyon élvezhette. Ebből a munkából adott nekem a legtöbbet. A késést persze egy cseppet se tolerálta. Habár sokszor önnön hibámon kívül késtem, mindig rajtam csattant a képzeletbeli ostor. Egy napom se telt el szinte, hogy ne üvöltötte volna le a fejem valamiért. Ilyenkor legszívesebben bemostam volna neki egyet, de akárhányszor el akart hatalmasodni felettem az indulat, eszembe jutott a nagyapám. Miatta tettem ezt az egészet, miatta tűrtem.

Ma reggel szokatlanul kialudva keltem, ami nem jelentett jót. Míg egyik kezemmel álmos szememet dörzsöltem, másikkal a telefonom után nyúltam. Riadtan vettem észre, hogy bőven túlaludtam az ébresztőmet. Tegnap késő éjszaka, mikor visszaértünk az otthonába – hiába, nem tudtam az enyémnek hívni – még rám hagyott egy listát, amin lehetséges, befektetésre váró éttermek adatai voltak, hogy rendezzem őket sorrendbe. Bővel elmúlt már éjfél, mikor végeztem velük és aludni tértem.
Rohamtempóban intéztem el reggeli rutinomat. Fogmosás közben öltöztem, hogy ezzel is időt spóroljak. Felkapva az ágyra dobott mobilomat, rohantam lefele, egyenesen a garázshoz. De a kis helyiségben nem volt ott az autó. Idegesen túrtam a hajamba és siettem vissza a házba, hogy megtudjam, amit legbelül már sejtettem, HyukJae nem várt rám. A nappaliban egy mosolygós hölgy takarított, nagy gonddal odafigyelve a törékeny tárgyakra. Kissé hevesen rontottam rá, hogy kérdésemre választ kapjak. A hölgy meglepetten nézett rám, de értelmes választ nem tudtam kiszedni belőle
- Ő nem tudhatja. – Szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. – Röviddel az után szokott érkezni, hogy ti elhagyjátok a házat. – Állt mellém SiWon, szabad kezét a vállamra helyezve. – Jó reggelt, DongHae! Kissé elhúzódhatott a tegnapi túlóra. – Viccelődött, amit én egyáltalán nem találtam annak. Amióta megismertem, egy pillanatra se láttam letörtnek vagy komornak. HyukJae mellett persze megvolt az a kellő komolysága, főleg ha munkáról volt szó. De olykor, egy-egy pillanatban észrevettem, mennyire viccesen viselkedik mellette, hogy akár egy apró mosolyt is kicsaljon belőle, mindhiába. Velem ezzel ellentétben folyton szórakozott. Ha nem épp a saját poénjaival fárasztott az én nyűgjeimből csinált viccet. Viszont akármennyire tűnt néha fárasztónak, SiWonon kívül senki nem volt ebben a házban, akivel öt percnél többet beszéltem. Komolyabb perceiben egész rendesen elbeszélgettünk, ennek köszönhetően sok mindent megtudtam róla. Arról viszont, hogy HyukJae miért ilyen kegyetlen velem egy percig nem beszélt.
- SiWon, hol van HyukJae? – Kérdeztem minden nemű formalitást mellőzve. Vele mindig közvetlenül beszéltem róla vagy éppen szidtam, ahogy tudtam.
- Az irodában? Hol máshol lenne? – Kérdezte, és az addig kezében tartott könyvet kinyitva, ült le a kanapéra.
- SiWon, az Ég áldjon meg! Miért nem keltettél fel? – Emeltem meg hangomat, és kikapva a könyvet a kezéből intéztem el, hogy rám figyeljen. – Most mihez kezdek? Ezer százalék, hogy halott vagyok. – Kezdtem el idegesen járkálni, közben azon törve az agyam, hogyan úszhatnám meg ezt a helyzetet ép nyakkal.
- Hé! Állj le! – Próbált meg lenyugtatni, de esélye se volt rá. – Ne kavard már fel a port és figyelj rám! – Ragadta meg hirtelen a karomat, amivel sikerült maga elé állítania. – Ma kifejezetten egyedül akart menni. Egy szóval se említett téged, szóval vegyél egy nagy levegőt és most kifúj! – Imitálta kezével is a légző mozdulatot.
- Hogy érted, hogy egyedül? Mi okból? Mást se csinált eddig csak az én életemet keserítette. Mi változott? – Bombáztam SiWont kérdéseimmel, de nem érdekelt, mindre tudni akartam a választ.
- Arról én nem beszélhetek, de annyit jegyezz meg, - hangját elmélyítve folytatta tovább, ezzel lényegesen komolyabban intézve hozzám a szavakat, – egy évben összesen két nap kell békén hagyni és úgy tenni, mintha nem is léteznél a házban. Ebből az egyik a mai. Éppen ezért, ma szabad vagy. Menj, csinálj, amit akarsz! Persze házon belül. – Kacsintott rám, jelezve, hogy annyira mégse vagyok ma olyan szabad. Viszont még mindig fúrta az oldalamat, hogy miért pont ez a nap olyan szabad és mi van a másikkal. De erre, ha akartam volna se tudtam volna kitérni. SiWon nyugtázva, hogy mindent elmondott, felkapva könyvét indult meg egyenesen dolgozószobája felé. Bár gyakran látom tengődni a házban, SiWon alapjáraton egy rendkívül elfoglalt ügyvéd. Sokszor volt olyan időszak, ezalatt a három hónap alatt, hogy két, három napra eltűnt, amit én nagyon nehezen viseltem. A kapcsolatunkat még nem neveztem volna barátinak, de ő volt az egyetlen személy, akivel néha napján beszélhettem, panaszkodhattam.  Soha egy negatív jelzőt nem kaptam tőle, nem bánt velem úgy, mint más a kutyájával.

HyukJae

Már három hónapja, hogy nyakamra akadt a Koloncom. Ezalatt az idő alatt, bár nem szándékosan, de jelentősen megnőtt a munka a cég körül. Ennek persze újdonsült kisegítőm látta kárát. Ha épp nem az aktáimat rendeztettem vele, akkor velem jött minden iratommal vagy éppen étteremből-étterembe küldtem, hogy minden kínálatot végigkóstoljak. Bár az elején értesültem afelől, hogy soha életében nem dolgozott effélét, SiWon még tanácsolta is, hogy adjak neki időt, de épp ezt utáltam az emberekben. Ha várnom kellett rájuk, ha hátráltattak. Éppen ebből kifolyólag rengeteg alkalom volt, hogy dühösen ordítottam le a fejét a nyakáról. Bár az elején csendben tűrt, idővel egyre többször láttam a szemében a haragot, teste olykor megfeszült, mintha ezzel akart volna kényszeríteni magát, hogy rám ne ugorjon. Vicces látvány volt, néha ezekért a pillanatokért feleslegesen dühítettem fel. Egy ilyen nap volt a tegnapi is. Egy listát nyomtam a kezébe, amint leállította az autót a garázsban. Közömbös hangon adtam neki parancsba, hogy rendezze sorrendbe az éttermeket. Látszólag majd felrobban az idegtől. A vékonynak nem nevezhető papírhalmazt több órás munkába telt rendszerezni. Bár a határidő még bő egy hónap volt, nyomós okom volt, hogy ezt éppen most kapta meg. Amint átvette az iratokat, kinyitottam az ajtót és kissé fáradtan indultam meg hálószobám felé.

Az ébresztőóra hajnali négykor keltett, szokásos fülsiketítő hangján. Pár percet még lustálkodtam, mielőtt erőt vettem magamon és nagy nehezen kimásztam a meleg paplan alól. A szokásos köröket letudva a fürdőszobában, indultam meg a fotel felé, ahová tegnap éjszaka készítettem ki, fekete öltönyöm és nadrágom. Magamra öltve ruhámat, felkaptam a telefonomat és csendben, lassú léptekkel vánszorogtam le, egyenesen a konyha felé. Amint befordultam a helyiségbe, remélve, hogy a reggeli első kávét lefőve találom a konyhapulton, SiWon ült egy széken, újságot olvasva.
-  Hát Te? Mit keresel itt? – Tettem fel a kérdést, elvégre ilyen korán ritka, hogy ébren találom.
- Neked is jó reggelt, drága barátom! – Hajtotta össze a folyóiratot, majd széles mosollyal az arcán állt fel, hogy kimondatlan kívánságomat teljesítse. – Kávé, sok cukorral, ahogy szereted – nyújtotta át a meleg italt, amit egy fejbólintással megköszönve, lassan emeltem az ajkaimhoz. Hiába a rossz tapasztalatok érzése nehezen múlik el. – Mikor indulsz? – Kérdezte, kertelés nélkül, hiszen rajta kívül senki nem tudta milyen nap volt a mai.
- Fél óra múlva. – Komorodtam el. Kevés alkalom volt az évben, amikor olyan pocsékul éreztem magam, mint ezen a napon.
- DongHaeval mi legyen? – Törte meg a közénk telepedett csendet, SiWon. – Elmondod neki?
- Még csak az kéne! – Válaszoltam azonnal kérdésére. – Egy szóval se említheted neki, hova megyek ma, érted? Mond neki, hogy dolgozni mentem, ma pedig szabadnapja van. Persze a határokon belül. – Utaltam ezzel arra, hogy továbbra se találkozhat a nagyapjával. Szigorú kikötésem volt, hogy egyszer se találkozhat az öreggel. A szerződésben leírtakat szigorúan vettem, soha senkinek nem enyhültem meg. – Most indulok. – Álltam fel, majd SiWon kíséretében egyenesen az autó fele vettem az irányt.
- Biztosan megleszel? – Kérdezte kezét a vállamra helyezve.
- Mint minden évben. – Bizonygattam majd elköszönve legjobb barátomtól szálltam be a kocsiba, hogy indulhassak.

DongHae

Kissé megkönnyebbülten sétáltam vissza a szobámba, hogy egy lazább öltözetre lecserélve az irodait tűnődjek el, mit csináljak ezzel a rengeteg szabadidőmmel. Felszabadultan sétáltam le, hogy végre nyugodt körülmények között reggelizhessek meg. Miután degeszre tömtem magam, lazításképp a hátsó kert feltérképezését tűztem ki célomul. Órákat lettem volna képes a hatalmas füves területen sétálgatni. A szél gyengéden süvített a fák levelei között. Egy vastag tölgyfa tövénél kuporodtam le. Az évszakhoz képest meleg időjárásnak és a Nap kellemes melegének köszönhetően szemhéjamat egyre nehezebbnek éreztem. Nem zavartam senki, a kertet földöntúli nyugalom lepte el.

Észbe se kaptam mikor aludhattam el. Álmomból reszketésem keltett. Fogalmam se volt arról hány óra lehetett. Hamar összekapva magamat pattantam fel a fekvőhelyemről és siettem vissza a házba. Azonban beérve ugyanaz a csend fogadott, mint mikor kimentem sétálni. Egyetlen hang zavarta fel a már-már kísérteties csendet. Gyomrom eszeveszett korgással jelezte, ideje volna enni már valamit. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy valami ennivaló után nézzek. Szerencsémre kis kutakodás után találtam pár instant levest. Feltettem forrni a vizet, majd percekkel később már a gőzölgő étel felett csorgattam a nyálamat. Gyakran ettem ilyet nagyapa mellett, mikor másra nem tellett. Az emléke keserű szájízt hagyott maga után, az utolsó falatokat már nem voltam képes lenyelni. Hiányzott a nagyapám, hiányzott az otthonom, a sütés. Az apróbb, sok gonddal elkészített sütiktől kezdve a nagyobb tortákig, minden. De miért ne süthetnék itt? Végül is azt nem tiltja semmi. Gondolatomra felbátorodva pakoltam el a pultról és előkapva telefonomat túrtam fel a netet egy gyorsan elkészíthető torta receptjéért. Nem kevés keresgélés után, egy egyszerű gyümölcstortára esett a választásom. Felkutatva a konyhát az alapanyagokért, mindent az asztalra kikészítve kezdtem bele a sütésbe. Végre éreztem valami hazait, valami ismerőst, ami a régi életemre emlékeztetett. A piskóta már kisülve illatozott az asztalon arra várva, hogy kihűljön. Eközben az elején összeszedett gyümölcsöket egyenként felvágva tettem bele a turmixgépbe. Kissé hangos elfoglaltságot találtam az unalmam elűzésére, de szerencsére senkit se zavart tevékenységem. Az elkészült krémet, a már kihűlt piskótára kentem egyenletesen, ahogyan nagyapám tanította, a tetejére díszítés gyanánt egész darab gyümölcsöt helyeztem. Első próbálkozásra így, kis idő elteltével nem is nézett ki olyan rosszul. Már csak az ízében bíztam, hogy finom lett. Miután végleg elkészültem, letettem az asztalra, hogy ne legyen útban, míg eltakarítok. Egyenként mostam el az edényeket majd gondosan eltörölgettem, hogy vissza tudjam tenni a helyükre. A világért se akartam plusz munkát a takarítóknak, elég bajuk volt HyukJaevel is. A nagytakarítás, mosogatás közben viszont nem vettem észre, hogy időközben valaki más is tartózkodott már a konyhában. Riadtan fordultam meg hangjára, ami a legnagyobb jóindulattal se volt higgadt vagy éppen megnyugtató.
- Azt kérdeztem, mi a fenét művelsz? – Ismételte meg a kérdést HyukJae. Szemei szikrákat szórtak, mellkasa őrült tempóban emelkedett. Sötét öltönye az egész napos viseléstől gyűrött volt a térdénél talán kissé kopottnak is mondtam volna. Arca nyúzott volt és megviselt. Soha nem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak.
- Én, én csak. – Dadogtam, egyszerűen nem tudtam értelmesen válaszolni. Ezzel a tekintettel, efféle dühvel irányomba még nem találkoztam vele. Még a legelső alkalommal se nézett rám így. Vagy, mikor leforrázott a kávéjával, ami után bár elnézést sosem kért, többet nem hozatta velem koffeinadagját. De most más volt. Haragosan közelített felém, én pedig mozdulni se bírtam.
- Hogy merted? – Tette fel a kérdést már a képembe üvöltve. Fogalmam se volt arról, mire érti, nem csináltam semmi olyat, ami szabályba ütközött volna. Igazáéból két dolog volt tiltott, a nagyapám felkeresése és a ház elhagyása. Ebből egyet se sértettem meg, így kérdőn, némi félelemmel a szememben tekintettem rá.
- Nem értem? Mégis, mit tettem? – Szedtem össze magamat, hogy meg tudjak mukkanni. De válasz helyett, keze a levegőben lendült. Már emeltem volna védekezésre a kezemet, mikor az imént elkészült tortám hatalmas csattanással terült el a földön.
- Tűnj innen! – Sziszegte fogai között, de én csak döbbenten álltam, egyenesen az összeesett süteményre pillantva. Egész testemet elborította a harag és a sértettség. Mit ártottam én azzal, hogy sütöttem? Miért kellett az az apró örömöt is összezúzni, ami hetek óta először adatott meg nekem? Szemeim égtek a kibuggyanni akaró könnyeimtől, de tartottam magam. Szívem őrült tempóban zakatolt a mellkasomban. Igazságtalanság és gyűlölet kavarodott bennem. – Nem hallottad? – Messzinek tűnő hangja térített vissza a valóságba. – Takarodj! – És ez volt a végszó. Az addig földbegyökerezett lábamról, mintha levágták volna a béklyót rohantam fel a szobámba. Sietségemben a lépcsőnél SiWon vállába ütköztem, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi, főleg nem egy röptében elhangzott bocsánatkérés. Egyetlen egy gondolat töltötte ki elmémet és ezzel végleg búcsút inthettem ennek a rémálomnak. Itt volt az ideje megszöknöm.

HyukJae

Az otthonomtól, mint ezen a napon mindig, egyenesen a virágoshoz indultam. Már jóval a mai nap előtt megrendeltem a fehér rózsacsokrot, minden évben egyel több szállal. Már kora reggel eluralkodott rajtam az a búskomor érzés, ami évente összesen kétszer taglóz le. De ebből a kettőből mégis ezt egy hangyányival boldogabb évforduló, ha élhet az ember azzal a jelzővel egy ilyen pillanatban, hogy boldog. Elvégre a születésnap egy boldog ünnep, így igyekeztem ezt a napot akként megélni, de ezt az évek alatt egyszer se sikerült.  A szomorúság, a gyász egy percet se halványult bennem, hiába éltem viszonylag kiegyensúlyozott életet, ilyenkor az eltemetett fájdalmam erősebbé vált, mint bármikor az év többi napján.
Röviddel azután, hogy a csokrot magamhoz vettem, egy ismert étterem felé indultam, amit mellesleg én magam tettem naggyá, hogy az ott elkészített, édesanyám kedvenc ételét összecsomagolva, induljak egyenesen a temető felé.

Hétköznap lévén, nagy szerencsémre, kora délelőtt alig mászkált valaki a temetőben, így nyugodtan, magam csendességében pakoltam ki az ételt egy leterített plédre a sír elé. Majd a szépen összekötött fehér rózsahalmot édesanyám sírjára helyeztem. Visszasétálva az ételek elé térdeltem és csak némán, a sírra meredve teltek a percek.
- Anya, megint itt vagyok. – Kezdtem bele, igyekezve minél nagyobb erőfeszítést tenni azért, hogy ne sírjam el magam. – Hihetetlen, hogy ismét eltelt egy év - folytattam majd a zsebemből egy aprócska gyertyát vettem elő, hogy azt meggyújtva jelképezze az az aprócska lángnyelv, hogy ezen a napon született az édesanyám.
Nem szóltam, nyelvemre nem jöttek szavak. Pedig oly’ sok minden történt, mióta utoljára itt jártam. De mégsem tudtam mesélni édesanyámnak. Helyette a kicsiny fényt adó gyertyát figyelve, egy halvány emlék kúszott gondolataim közé.


Gyerek voltam, még egészen kicsi. Édesanyámnak szokása volt miden közelgő születésnap előtt tortát sütni. Nem volt ez másképp az övé előtt se. Minden évben együtt készültünk elő. Bár a munka nagy részét ő végezte, mégis én kaptam a legvégén a legnagyobb elismerést. Azonban, ahogy lebetegedett ez a szokás elmaradt, halála után pedig nem voltam éppen olyan állapotban, hogy ezen az alkalmon sütkérezzek. Más embernek a születésnap az életet jelképezi, minden akkor történt cselekvés pedig boldog és felejthetetlen. De számomra a tortakészítés, az ezzel járó örömök anyámmal együtt haltak. A gondolatát is gyűlöltem, hogy valaha újra süssek vagy sütni lássak valakit. Talán emiatt éreztem azt a megmagyarázhatatlan ellenszenvet a kis Cukrászkoloncnál is.

Összeszedve magamat töröltem le az időközben kibuggyanó könnycseppeket. Hiába mégse erősödtem még meg eléggé az évek alatt. Kissé megköszörültem a torkomat, majd korgó gyomorral álltam neki az étel elfogyasztásának. Bánatom egy percig se enyhült, hatalmas erőfeszítések árán tudtam csak legyűrni a megrágott falatokat. Néma csendben, lassan tüntettem el a kissé már kihűlt ételt.

A nap már alacsonyan járt, mikor az egyre hűvösebb levegő, kezdett kellemetlenül érinteni. Részben reszkető énem, részben pedig az időközben teljesen elgémberedett lábam adta tudtomra, ideje volt indulnom. Hamar összeszedtem a kipakolt edényeket, majd elfújtam a gyertyát és amennyire zsibbadt végtagjaim engedték, nagy nehezen két lábra álltam, hogy még egyszer, utoljára a mai nap felköszöntsem az édesanyámat.

Gondolataimba merülve sétáltam vissza a kocsimhoz. Hosszú út állt még előttem, így nagyokat nyújtóztam, mielőtt beültem, hogy elindulhassak. A hazaúton szerencsére elkerültem a kisebb dugókat így a vártnál kicsit hamarabb sikerült hazaérnem. Leparkoltam a kocsit és hátrahagyva az edényeket, ballagtam befele. A ház szokásához hűen kongott az ürességtől. Még SiWon, amúgy életvidám, kirobbanó üdvözlése is elmaradt, bár az köszönhető annak, hogy ilyenkor tudja, mi volt a jó nekem. Már az első lépcsőfokokat szeltem felfele, mikor a konyhából halk motoszkálásra lettem figyelmes. Kíváncsiságom fölényes győzelmet aratott fáradtságomon, majd irányt váltva indultam meg a zaj felé.

Első pillanatban kissé döbbenten álltam az ajtóban. De amint realizáltam, hogy ki, és ami a legfontosabb volt, hogy mit csinált a düh pillanatok alatt elöntötte teljes valómat.
-  Mégis, mit művelsz? – Tettem fel a kérdést, dühömet egyelőre visszatartva. Válaszokat akartam. Soha senki, nem mert még sütni ebben a házban, ennek a semmirekellőnek meg első dolga volt, amint egy kis szabadidőre tett szert. Értetlen tekintete, miszerint nem hallotta iménti kérdésemet még jobban felhúzott. Lenyelve feltörőben lévő mérgemet egy nagy levegővétel után újra megismételtem kérdésemet, bár a határaimat már így is vészesen súroltam.
- Én, én csak. – Dadogta, egy árva szót nem volt képes kinyögni. Nekem pedig itt szakadt el a cérna. Dühösen, fújtatva indultam meg felé, magam se tudtam, mit akarok kezdeni vele. De ebben a pillanatban a legkevésbé se érdekelt.
- Hogy merted? - Kérdeztem tőle, egyenesen az arcába. De a tekintetében továbbra is az értetlenséget és egy kevés félelmet tudtam csak kiolvasni.
- Nem értem? Mégis, mit tettem? – Nem válaszoltam, szavakkal kifejezni sem tudtam volna mennyire dühös voltam rá.  Helyette kezem automatikusan lendült. Ezt észrevéve emelte fel ős is, talán védekezésből, azt hitte őt ütöm meg. Bár kedvem lett volna hozzá, de a józan eszem az utolsó pillanatban még megálljt parancsolt, s helyette a haragom legfőbb okozóját, a tortát küldtem az asztalról egyenesen a földre. Szétcsattanva landolt a kemény márványpadlón.
- Tűnj innen! – Adtam parancsba, De ahelyett, hogy minél hamarabb felszívódott volna csak állt bambán a szétzúzott tortát bámulva. – Nem hallottad? – szóltam hozzá, kimért, rideg hangon. – Takarodj! – Erre az egy szóra volt szükség. Amint elhagyta ajkamat, már indult is felfele. A legkevésbé se érdekelt mennyire sértettem meg. Bennem ennek a tettének már a látványa is egy olyan mély sebet szakított fel, amit örülhet, hogy csak ennyivel megúszott. Amint elhagyta a konyhát, az elmémet egyre gyorsabban lepték el a feltörő emlékek s vele együtt a fájdalom. A tüdőm égett, a szívem pokolian sajgott. Fél kezemmel kénytelen voltam megtámaszkodni, a hirtelen rám törő szédülés miatt. A fülem zúgott, hangokat csak messziről voltam képes csak meghallani. SiWon erős karjait éreztem meg magam körül, hangját hallottam, ahogyan folyamatosan szólít. Szavait valamennyire hallottam, de felfogni képtelen voltam. Még éreztem, hogy hátára kap és sietősen megindult a szobám felé, de a következő pillanatban, mintha lekapcsolták volna a villanyt, minden elsötétült.

Fogalmam se volt arról, hogy mi történhetett. Bár még kábán feküdtem az ágyamban, szememet nehezen nyitogattam. Az ajtó felől, két ismerős hang, halk suttogása törte csak meg a csendet.
- Ne menj! – SiWon hangja kérlelően csengett. Marasztalt valakit, de tudtommal senki nem akarta elhagyni a házat.
- De, elmegyek. – Hangzott a válasz, bennem pedig az elmúlt időszak, akár egy gyorsan levetített film, pörgött le. Hát persze, elég rendesen elküldtem melegebb éghajlatra. Fel akartam kelni, kisétálni és közölni vele, hogy az engedélyem nélkül senki nem mehet sehova. De a testem nem engedelmeskedett nekem. Mintha egy szikla alatt feküdtem volna, a tetejében újra ólomsúlyúnak éreztem a szememet is
- Segíts! – Hallottam még SiWon könyörgő hangját, mielőtt újra magával nem ragadott a sötétség.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése