A herceg(nő) és a bolondja - Extra fejezet

Megtörtént

TaeHyung

A gondolataimban elveszve szörföztem a neten, miközben arra vártam, hogy a kollégium portása feltelefonáljon, hogy megjött a pizzám. Korgó hassal nem sok mindenhez volt kedvem, azonban a hangulatomra most más is rányomta a bélyeget. Még most is nehezen szoktam meg, hogy NamJoon nem volt a nap huszonnégy órájából tizenhármat velem. Bár eleinte még széles vigyorra ízlelgettem az egyedüllét megannyi, kecsegtető örömét. Mennyi pénzt spórolok majd meg azáltal, hogy az aktuális partneremet, már ha sikerült horogra akadnia egynek is, nem egy motelbe kell elhurcolnom. Azonban a lelkesedés az idő előrehaladtával egyre inkább fogyatkozott. Világ életemben társas lény voltam, amit egyről a kettőre képtelen voltam levetkőztetni. Most se esett jól a gőzölgő vacsorám, ebben az üres koliszobában. Kelletlenül dobtam vissza a dobozba, majd a telefonom után nyúlva tárcsáztam az évek alatt összegyűjtött barátokat, sorra egymás után. Azonban egy sem ért rá, hogy megoszthassam vele az estémet. Az utolsó neveket pörgettem, mire szemet szúrt a legalján lévő, utolsó név. YoonGi volt az utolsó ember, aki eszembe jutott, hiába ígértem meg NamJoonnak, hogy figyelni fogok rá. Az elköltözése óta, mintha visszazárta volna a várkaput, ami elé egy majd’ két méteres árkot ásott, krokodilokkal körülvéve. Ha akartam volna se tudtam volna átmászni, így megkönnyebbülve, hogy saját akaratából zárkózott el, én sem kerestem. Mégis, valamilyen ismeretlen okból viszketett az ujjam, hogy rámenjek a hívás gombra. Az emlékeimben feléledt az a szende arca, ami azt hittem csak egy múló gyengeség volt, most mégsem tudtam elterelni a gondolataimat. Észre se vettem, mikor emeltem a fülemhez a telefont, mire a túloldalról halkan felsejlett a hangja:

  Halló? – Hangzott a kedvetlen hangja, amitől azonnal visszavonulót akartam fújni, azonban a lelki szemeim előtt esdeklő barátom nem engedte.

- Cukor, TaeHyung vagyok! Nincs kedved átjönni hozzám? – Talán egy kicsit erős kezdés volt, de sose voltam a higgadtság nagykövete. Viszont amennyire tudtam, megőriztem a türelmemet, s vártam, hogy Yoongi reagáljon valamit.

- Nem is tudom... – Kaptam választ majd’ öt perc csend után. Valamiért azt hittem, már rég bontotta a vonalat, azonban a válasza se lepett meg, egy cseppet se.

- Ugyan, gyere át! – Erősködtem, ahelyett, hogy itt meghúztam volna a határt. – Van itt két hatalmas, gőzölgő pizza, és egyedül képtelenség elpusztítani. Na, mit szólsz?

- Nem is tudom... – Már megint ezzel jött. A szememet forgatva viszketett a tenyerem, hogy levágjam a telefonomat, mire újra megszólalt:

 - Van rajtuk zöldség? – Meglepett a válasza, egy pillanatra le is fagytam, azonban ahogy a két finomságra néztem, hálát adtam azért, hogy az egyiket sok zöldséggel kértem.

- Mi az hogy! A salátában sincs ennyi, mint ezen az isteni tésztán. Na igyekezz, mert meredten már a kutyának se kell! A szobát tudod, melyik.

Azt hittem, sose jutok a vacsorámhoz, mire végre kopogást hallottam az ajtón. Kissé mérgesen pattantam fel, majd feltépve az ajtót, a látványra minden haragom elszállt. Yoongi lesütött fejjel állt egyik lábáról a másikra. Hajának tincsei rendezetlenül gabalyodtak össze, és mintha nedves is lett volna. Csak ekkor eszméltem rá, én marha rá se kérdeztem telefonon, hogy alkalmas- e neki az időpont, csupán erősködtem. Magamban megfogadtam, hogy a jövőben ezen változtatni fogok, majd mielőtt hozzá érhettem volna, hogy behúzzam, egy lépéssel félreállva adtam neki teret, hogy beljebb jöjjön. Yoongi, mint aki valami rosszat csinált és a büntetésére vár, lépdelt befele.

- Foglalj helyet! – Mutattam NamJoon megüresedett ágyára, ami előtt, egy rozoga széken megterítve várta a vacsora. YoonGi csak bólintott, s egy szó nélkül leült a felkínált helyre. Te jó ég, hosszú út előtt állunk még. Sóhajomra az addig leszegett fejét felemelve, fáradt szemeivel meredt rám. Abban a pillanatban, talán még levegőt is elfelejtettem venni. Egy régi ismerős érzés lett úrrá rajtam, amit utoljára akkor éreztem, mikor kiengedték.

- Valami – szólalt meg, kissé rekedtes hangján, ami rögtön észhez térített -, rosszat tettem? – Kérdezte, mialatt ujjait összekulcsolva, görcsösen szorította azokat.

- Dehogy! – Adtam egyenes választ, s kezeimet a magasba emelve. Kissé idétlen mosollyal ültem a saját helyemre, miközben szemem sarkából végig figyeltem, ahogy egy szelet pizzát apró falatokkal igyekezett eltűntetni. Csak percekkel később eszméltem fel, hogy az arcomra vigyor fagyott, miközben néztem. Nem tudtam hova tenni, miért váltja ki belőlem ezeket a reakciókat, de rá kellett jönnöm, minél hamarabb.

Újabb hét, újabb ismeretlen kihívások. Álmosan borzoltam össze a kóchalmazt a fejem tetején, miközben az előadásomra tartottam. A szokásos reggeli nyüzsgésben csak később tűnt fel, mennyire összetömörültek egy pontba az emberek. A fáradtságomnál pedig csak a kíváncsiságom volt erősebb. Nem érdekelve, kit merre toltam arrébb, haladtam a hang irányába. Először egy végzőst pillantottam meg, ahogy hangosan oktatott kifele egy nála jóval alacsonyabb és feltehetőleg elsőévet, arról, hol is volt a helye az egyetemi hiearciában. Szerencsétlenre csak most sikerült egy pillantást vetnem, ahogy végre bekerült a látószögembe. Azonban a tekintetem az ijedt alkatára fagyott. YoonGi állt behúzott vállakkal a padlót fixírozva. Nem tudtam, mi válthatta ki az előtte ordibáló haragját, de már nem is érdekelt. Még magamat is megleptem, mikor dühtől vezérelve közéjük masíroztam. YoonGi karját megrántva húztam magam után, ott hagyva csapot, papot. Még hallottam, hogy utánam kiáltva átkozta YoonGit, majd az én felmenőimet, de nem érdekelt. Nagyon jól tudtam, ha ott maradtunk volna az eddig lappangó dühöm biztosan eluralkodott volna rajtam. Nem tudtam hova tenni, de jelenleg nem is érdekelt. Lelki szemeim előtt csak egyetlen jelenet játszódott le újra és újra. YoonGi mindig is ilyen visszahúzódó volt, de ahogy ott állt, leszegett fejjel, meghunyászkodva, egyszerre a világ összes bajától meg akartam védeni.

- Tae… TaeHyung! – Hallottam meg mögülem erőtlen hangját. – Lassíts! – Lihegett, mire megfordultam, csak ekkor eszméltem fel, milyen messzire kerültünk az egyetem épületétől, s hogy YoonGit egész eddig magam után rángattam.   

- Ne haragudj! – Lazítottam az ujjaim szorításán, amik még mindig görcsösen tartották YoonGi apró kezét. – Miért nem szóltál vissza?! – Kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire ismét összehúzódva szégyellte el magát. – Ne haragudj! – Suttogtam, s lassan a vállára tettem a kezemet. Megőrültem ettől a kettőségtől, amit kiváltott belőlem. – Mi történt? – Kérdeztem, majd egy közeli padhoz irányítva leültettem, úgy vártam, hogy elmeséljen mindent.

- Én csak… - Kezdett bele, miközben az ölében pihenő ujjaiból a vért is kiszorította. Egy halk sóhajt követően kezeim az övéire siklottak, s elválasztva azokat, ösztönöztem, hogy folytassa. – Véletlen volt, észre se vettem, hogy mögöttem állt, mikor már csak a tányér csörömpölését hallottam. – Szóval ez volt az oka. Emlékeim közt beugrott, ahogy annak a dühöngő végzősnek úszott a ruhája az ételmaradéktól. Ismét felment bennem a pumpa, hogy egy ilyen apróság miatt, képes volt annyi ember előtt, úgy viselkednie, ráadásul YoonGi így is nehezen illeszkedett vissza, erre ő még rá is tett egy lapáttal. Viszketett a tenyerem, hogy bemoshassak neki, amit valószínűleg YoonGi is megérezhetett, mert kivételesen ő volt az, aki szorosabban fogta a kezemet.

- Ne tegyél semmit! – Kérlelt, miközben most először emelte rám azokat a mélybarna szemeit. Annyi fájdalom és elfojtott érzés kavarodott benne, amiben el tudtam volna veszni. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Szótlanul néztem a szemébe, miközben halkan megfogadtam, és ezt nem csupán a NamJoonnak tett ígéretem megerősítése volt.

*

Egyre hűvösebb reggelekre keltem, aminek eredményeképp sikerült összeszednem egy kiadós megfázást. Úgy éreztem az egész fejemet, mintha ezer sztepptáncos gyakorolna benne, aminek kívülről se sikerült eltűntetnem a látszatát.

- Tae – Szólt halkan YoonGi, aki előttem ülve épp a reggeli szendvicsét majszolta, a maga lassú, kimért tempójában. – Nem érzed jól magad? – Kérdésére csak egy bólintással válaszoltam, mire a keze már felém lendülve siklott a homlokomra. Éreztem, hogy belülről égeti a bőrömet, tenyerének nyoma, ami kifejezetten kellemetlenül érintett, mikor visszahúzta. – Ez így nem lesz jó. – Pakolta a táskájába a maradék reggelijét. – Gyere, visszakísérlek a szobádba. – Majd ellentmondást nem tűrve, kihúzta maga alól a széket, aminek csikorgó hangjára nem egy asztalról néztek a miénk felé, s a hátára kapva a táskáját, majd a fél vállára az enyémet felsegített. Kellemetlennek éreztem a helyzetet, elvégre nekem kellett volna rá vigyáznom. Azonban az elmúlt hetekben, míg a közelemben volt, nem múlt el úgy perc, hogy ne vert volna félre a szívem, valahányszor rám nézett vagy mondott valamit. A megszokott pörgés odalett az életemből és sokkal inkább vágytam egy nyugodt sétára a parkban, miközben YoonGi szótlanul lépdelt mellettem. Bár eleinte csak az ismeretlen miatt égtem a vágytól, mivel soha nem volt még ennyire nyuszi senki a közelemben. Képes lettem volna elviselni NamJoon jogos haragját, ha megtudta volna, hogy mégis bepróbálkoztam a Cukorkánál. De ez a késztetés hétről-hétre elhalványult bennem. Helyette inkább csináltam nyíltan hülyét magamból, csakhogy újra lássam a mosolyát. Teljesen felforgatta az életemet, amit egy percig se bántam. Egyetlen félelmem volt csupán, ami még Nam haragját is a feledésbe taszította. YoonGi soha, egy percig se mutatta ki, hogy többet érezne irántam. Bár egyre közvetlenebb lett velem, az a fél lépésnyi távolság még most is ott volt közöttünk.

Mire felértünk a szobámig, már a maradék energiám is tovaszállt, amit reggel sikerült összegyűjtenem. Hangosan kapkodva a levegőt tántorogtam el az ágyamig, amíg YoonGi a fürdőszobában csörömpölt.

- Tae vedd le a cipőd! – Hallottam távolról YoonGi hangját, de képtelen voltam megmozdulni. Nem is kellett, már éreztem is, ahogy ráncigálta lefele rólam s a következő másodpercben, már egy hűvös, nedves ruhát helyezett gondosan a homlokomra. Éreztem, hogy eluralkodik felettem az álmosság, ami ellen semmit se tehettem. YoonGi halvány körvonalát figyeltem, miközben a távolról a laptopom csörgése zavarta fel a csendet. Jól tudtam, hogy Nam keresett, de reagálni már képtelen voltam. Csak abban bíztam, hogy nem fogja félreérteni azt, miért a Cukorka veszi majd fel a videó hívást.

Majd kicsattantam az energiától. YoonGi három nap alatt teljesen kikúrált, amiért nem győztem neki hálálkodni. Ezelőtt, ha valamelyikünk ágynak esett több, mint egy hétig ment a jajgatás. Meg akartam hálálni neki a szakszerű ápolást. Egész nap ezen törtem a fejem, miképp tehetnék a kedvére, mikor az egyetem előterében egy hatalmas plakát ki nem szúrta a szememet. Kosármeccs lesz a hétvégén, ráadásul YoonGi kedvenc csapata is játszani fog. Nem is találhattam volna ennél nagyszerűbb hálaajándékot. Még a múltkoriban tudtam meg róla, mennyire szereti ezt a sportot, mikor hazafele sétálva majdnem felbukott, míg campus sportpályáján nézte a kosárcsapat játékát. Ki nem néztem volna belőle, hogy az efféle sportért rajongott. Alacsony, vékony termete, és visszahúzódó természete is merőben más képet festett róla. De leginkább akkor fogtam padlót, mikor nem sokkal utána együtt néztünk meg egy kosármeccset. Tátott szájjal meredtem, rá, valahányszor izgalommal telve szorított, hogy végre átrepüljön a labda a palánkon. Mikor pedig ezt észrevéve elvörösödött, azt hittem, a világból is kiszaladok. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne szorítsam magamhoz, addig csókolva, míg levegőért nem kapkodunk.

- YoonGi, de jó, hogy összefutottunk! – Ragadtam meg a vállát, amire már egy kicsit se rezdült össze, majd kérdő tekintettel meredt rám. – Szereztem két jegyet a szombati kosármeccsre, és arra gondoltam… talán eljöhetnél… velem. – Majd leégett a pofámról a bőr, ahogy dadogva, nagy nehezen kinyögtem, mit akartam. Nem éppen így képzeltem el, de a reakciója minden kínomat elfeledtette. Mosolyra húzott szája, és az örömtől felcsillanó íriszei nem kis szívritmuszavarral járt a mellkasomban. Tennem kellett valamit, hogy mihamarabb elfeledkezzek erről a reménytelen vágyakozásról.

Alig pár óra volt már a meccsig, mi pedig előtte egy közeli kifőzdében töltöttük el az időt. YoonGi a szokottnál is izgatottabb volt, ami elég élet idegennek hatott, hozzá képest. Ezt viszont nem kötöttem az orrára, mert a mosolya mindennél többet jelentett számomra.

- Ideje indulnunk, ha el akarjuk kerülni a tömeget. – Néztem az órámra, s azzal párhuzamosan már álltam is felfele. – Hagy! Én fizetek. – Tettem a kezem a vállára, ahogy észrevettem, hogy a tárcájáért nyúlt. Egy pillanatig még el is gondolkodott, hogy szabadkozzon-e, végül egy félszeg bólintással elengedte a dolgot.

- Cserébe én állom a nasit. – Szólt hangosabban, ahogy a pénztár felé masíroztam. Legszívesebben egész úton veszekedtem volna vele, hogy a mai napon mindent én állok majd, de az anyagiak terén YoonGi nem engedett.

A stadion zsúfolásig telve volt, én pedig észre se vettem mikor ragadtam meg YoonGi kezét, hogy magamhoz húzva terelhessem, a helyünkre. Már leültünk, mikor megköszörülte a torkát, s a hangra realizáltam, hogy még mindig össze volt kulcsolva a kezünk. Zavartam kaptam el, mire ő is hasonlóan az ölébe ejtette, de pár másodperc után felpattanva szaladt ki a büfébe valami innivalóért. Túlságosan az érintése hatása alá kerültem, mire realizáltam, hogy egyedül indult vissza, s az alacsony termete miatt, hamar elveszett a tömegben. Egészen addig szuggeráltam az embereket, míg meg nem pillantottam, majd lenyugodva, hogy nem történt baja, húztam meg az üdítőt, amit nekem vett.

A meccs első fele viszonylag eseménytelenül telt, egyik fél dobott kosárra a másik után. YoonGi, valahányszor a kedvenc játékosa keze közé került a labda, izgatottan dobolt a lábával, majd a combjain a kezével. Egy idő után már nem is a játékra figyeltem, csak arra koncentráltam, mikor érinti meg a kalimpálásban az oldalamhoz húzott kezemet. Magam se hittem el, hogy ilyesmire vetemedtem, s ez egyszer igazat adtam NamJoonnak; sok hülyeséget művel az ember, ha szerelmes. A szavai csengtek a fülemben, mintha itt mondta volna, egyenesen a szemembe. Hogy én, szerelmes. A felismeréstől egész testemben lefagytam, csak akkor indult újra a program, mikor YoonGi kipirosodott arccal meredt rám. Alig észrevétlenül pihegett, talán a túlzott hevességtől, de jobban belegondolva, tökéletes arcán egy csepp izzadság se csillogott. Ezután jobban megnézve, hófehér arca se a szurkolás miatt volt vörös, sokkal inkább volt zavarban. Csak ekkor néztem körbe, mire a szemem a stadion közepén lévő kivetítőre tapadt. A döbbenettől pedig kis híján padlót fogtam. A Kiss me felirat pirosan villogott, ami alatt YoonGi nézett rám, zavart tekintettel, miközben én a képernyőt bámultam, tányérnagyságú szemekkel. Ez biztosan valami tévedés. Nyugtáztam, s már vártam, mikor kapcsolnak a szervezők. Már viszketett a lábam, hogy felpattanva végre kikerüljek a kamera látószögéből, mire beadtak egy reklámblokkot. Idegesen fújtam ki a levegőt, de még mindig éreztem YoonGi pillantását magamon.

- Biztosan megbillent a kamerás keze, azért mutatott ránk. – Fordultam fel, azonban a szavaim az ajkamra forrtak, ahogy YoonGi, minden előzetes nélkül az számhoz kapott. Puha, reszkető párnája éppen, hogy érintette az enyémet, s bennem felrobbant valami. Amilyen hirtelen hajolt felém, olyan gyorsan szüntette meg a távolságot, de bennem már dolgozott az adrenalin. Csuklójánál keresztül ragadtam meg a kezét, s magam után húzva, vonszoltam ki a lelátóról, mit sem törődve azzal, hogy kezdődött a második félidő. YoonGi szótlanul követett, magamban pedig millió kérdés fogalmazódott meg, de valahányszor beugrott az ajkának érintése, mintha újraindították volna a rendszert odabent. A szememmel egy üres sarkot kerestem, amit nagy sokára meg is leltem, mázlimra, hogy kezdődött a meccs, így a mellékhelyiség előtti folyosóhoz siettem. Kellő határozottsággal, de ügyelve, nehogy megijesszem, vontam a falhoz. Az ujjaim már nem szorították a kezét, helyette gyengéden tartottam, s szótlanul figyeltem, hátha ki tudok olvasni valamit azokból a gyönyörű, barna szemeiből.

- Yoon… Gi – Nyeltem egy nagyot, ráeszmélve, mennyire kiszáradtam. – Mi… mi volt ez? – Ennél ostobább kérdést keresve se találtam volna, de jelenleg csak erre az egyre akartam tudni a választ. – Miért csókoltál meg? – Szedtem végre össze magam, s a valaha létezett leghatározottabb pillantásommal vártam a válaszát.

- Kedvellek. – Fejét lesütve, megint a padlónak címezte a mondandóját, de én akkor is hallottam. A szót, amit azóta vágyom, hogy kimondja, mióta bennem is lángra kapott az érzés. Félrevert a szívem, ahogy előttem tétován állva, rugdosta a sarkával a falat. Te jó ég, hányszor álmodtam már meg ezt a pillanatot, most mégis, ennél jobb helyen, s időben nem is akartam lenni. Kezemmel lassan felsiklottam, végighúzva ujjamat a karján, mire végre rám emelte az íriszeit. Ajkai apró résnyire nyíltak, amin keresztül a forró levegője simogatta a nyakamat. Majd megőrültem, mire végre a tarkójára vontam az ujjaimat, s lassan magam felé húzva vártam, míg lassan lehunyta a szemét. Az azt követő másodperceket egy életre a szívembe véstem. Lassan csókoltam, figyelve minden rezdülésére, de egy idő után érezve, mennyire megadó volt, erősebben nyomtam az ajkaimat az övéire. Éppen csak levegőért váltunk el, majd éhesen nyúlva a másik után, újabb csókba forrtunk össze. Valahol az első és a tizedik között pedig egy gondolat fogalmazódott meg bennem, s vésődött mélyen az elmémbe. Mostantól hozzám tartozik.

*

- És, így kezdődött minden. – Fejeztem be a mesét, miközben NamJoon tátott szájjal meredt rám. YoonGi tenyerébe apró köröket rajzoltam, miközben vártam valamiféle reakciót, döbbent barátomtól. – NamJoon – szóltam rá, mire sikerült magához térnie -, szeretjük egymást. – Megszorítottam YoonGi kezét, s bár a mondatot Namnak szántam, mégis a szerelmem szemébe nézve közöltem, amire ellágyult tekintettel és a világ legédesebb mosolyával reagált. – Nézd – fordultam vissza -, tudom, hogy nem ezt ígértem, de te lehetsz az utolsó, aki követ vethet rám. – Utaltam ezzel őrá és a páciensére. Ezt egyből le is szűrte, majd zavartan köhintve egyet, magára terítette az addig ölében pihenő törülközőt. – Ez így nem lesz jó. Menjetek, szárítkozzatok meg! Úgy hiszem, erre hagynod kell magadnak egy éjszakát, hogy feldolgozd. – Láttam rajta, mennyi kérdése volt még felénk, de belátta, vizesen nagy esélyük volt egy kiadós megfázás bezsebelésére. Bár ez is az előbbi kijelentésemet igazolta. ahogy sokkal inkább SeokJinre nézett aggódó tekintettel.

- Nem bánom. – Adta be a derekát, s felpattanva nyitotta ki a szobaajtónkat, amin először kiengedve SeokJint, még hátrafordult. Tudtam jól, hogy nem úszhatjuk meg az atyai szigort. – Tae – láttam rajta, hogy kereste a szavakat -, valóban szereted? – Kérdezte, hangjában tiszta aggodalommal, én pedig csak mosolyogva átkaroltam YoonGit, hogy a lehető legközelebb húzhassam magamhoz.

- Igen, NamJoon, szeretem.