Levelek a postaládából

JinYoung

Az utolsó doboznyi holmimat pakoltam le az előtérben, aminél tovább a zsúfoltságtól képtelen voltam cipelni. El se akartam hinni, miközben az üres, pusztán a dobozaimmal telepakolt lakást mértem végig, ki tudja, hanyaggyára.

Körülbelül egy hónapja láttam meg egy újság hirdető oldalán, és még abban a pillanatban felkerestem a megadott ingatlanközvetítő irodáját. Határozottan nyitottam be, semmitől se tartva, hogy még aznap szeretném megnézni a házat JaeBummal. Mert így hívták az ingatlanközvetítőt, aki a ház eladásáért felelt. Széles mosollyal üdvözölt, miközben épp egy köteg ingatlanokról szóló dokumentumot rendezgetett. A kezdeti lelkesedésem pedig egy pillanat alatt a padlót súrolta. Kellett pár másodperc, hogy a parkoló pályára állt agyam, újra működésbe lépjen JaeBum látványától. Azonban kényszerítve magamat arra, ne bámuljam ennyire feltűnően, tértem egyenesen a tárgyra.

Egy fél órával később már egy kávézóban beszéltem meg a házzal kapcsolatos tudnivalókat. Őszintén szólva a felesleges köröket semmi kedvem nem volt lefutni, a lábammal idegesen toporzékoltam az asztal alatt, alig várva, hogy végre felállhassunk és elindulhassunk, hogy élőben is láthassam álmaim otthonát. No meg azt se akartam, hogy feltűnjön, mennyire összezavart pusztán a kisugárzásával. Nem egy ballépésem volt az elmúlt években, mikor egy számomra szimpatikus férfi, undorodva fordult el tőlem, mert közeledni mertem felé. Azóta pedig inkább elfojtottam az érzéseimet, mintsem, hogy újra megsérüljek.

De most végre itt álltam, a csomagjaim tengerében, levakarhatatlan mosollyal az arcomon, ami a nap további részében se akart eltűnni. Már épp végeztem a kidobozolással, mikor a telefonom hangos csörgésbe kezdett, valahol a kartonkupac mélyén.

- Halló! – Szóltam bele, még épp időben, mielőtt az ismeretlen hívó feladta volna. – Á, a költöztetők. Jó napot! – Köszöntem, majd hallgattam a felmerülő problémát, miszerint egy tévedés miatt a szomszéd városba szállították ki a bútoraimat. Első pillanatban némán meredtem magam elé, az agyamat pörgetve, hogy mi tévő legyek, ám megnyugtattak, hogy holnap az első dolguk lesz újra leszállítani, addig pedig a helyi raktárukban gondosan megőrzik az holmijaimat. – Köszönöm szépen, és várom önöket, reggel. – Bontottam a vonalat, majd a maradék dobozokat félre rakva, kerestem egy párnát és egy takarót. Észre se vettem, mennyire elszaladt az idő, mire a gyomrom korgása figyelmeztetett. Hálát adtam az égnek, hogy a csomagoláskor pár zacskó ráment is bepakoltam, ami már a tűzön forrva várta, hogy elpusztíthassam. Teli hassal, és határtalan boldogsággal feküdtem le az ideiglenes fekhelyemre a padlón. Bár nem pont így képzeltem az első éjszakámat az új otthonomban, ez az aprócska hiba nem szeghette jó kedvemet. Különben is, egy egész élet hátra volt, hogy kiélvezzem az otthon nyújtotta kényelmet.

Az elgémberedett lábam lüktető fájdalmára keltem. Első pislogásra fel se fogtam, merre vagyok, azonban ahogy a függönytelen ablakon keresztül lustán besütött a reggeli napsugár, én is megvilágosodtam. Az első reggelem az új lakásban. Lassú mozdulatokkal kimasszíroztam a hangyákat a lábszáramból, majd pár doboz átvizsgálása után ráleltem a köntösömre is. Áldottam az eszemet, hogy legalább a konyhai eszközöket kipakoltam tegnap, s bedugva a kávéfőzőt, vártam, hogy egy adag fekete, ráérősen a bögrémbe csorogjon. Ez idő alatt volt időm újfent megcsodálni a ház minden négyzetcentijét. A fehérre festett ablakkeret tökéletesen passzolt a barnás falakhoz. Lelki szemeim előtt már láttam a berendezett nappalimat, egy kényelmes kanapéval, amin lustán elnyúlva meredek majd a TV-re.

- Tökéletes. – Súgtam a némaságba, mire a kávéfőző kattanással jelezte, készen volt az italom. Óvatosan megfogva a bögrém fülét, léptem az ablakhoz, amin keresztül az ébredező utcára láttam. A szomszéd álmosan, kócos hajjal ballagott ki az újságokért, miközben két kocogó fiatal suhant el előtte. Bár látszott rajta, hogy legszívesebben még az igazak álmát aludná, a mosolya kedves volt, ahogy odaintett nekik. Szívemet átjárta a melegség, mikor felismertem, nem csak a ház nyújtotta békesség miatt döntöttem jól, mikor az ösztöneimre hallgatva aznap besétáltam az ingatlanoshoz.

Az utolsó, már kihűlt kortyot pusztítottam el a bögrémből, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőjén édesanyám mosolygós képe köszönt vissza, mire gondolkodás nélkül felvettem.

- Halló, anya!

- Kisfiam! Milyen volt az első éjszakád? – Tért egyből a lényegre, aminek kifejezetten örültem, elvégre kérés nélkül is meséltem volna neki arról, mennyire beleszerettem ebbe a házba. Egymás után dicsértem túlzás nélkül a ház legkisebb pontját is, míg egyenesen a postaláda felé vettem az irányt. Bár a leveleimet még hetekig nem ide fogom kapni, hanem a szüleimhez, de ebből az okból kifolyólag az előttem lakó se kerülheti el, hogy egy-egy eltévedt levele, hozzám lesz még kipostázva egy darabig. A fülemben anyám óva intő szavai csengettek, mit, hogyan csináljak most hogy már magamra voltam utalva. Mindig is imádtam, mennyire aggódott azért, nehogy összekeverjem véletlenül a fehér ingemet egy vörös párnahuzattal. Bár ennyit még magamtól is tudtam, mégsem szóltam közbe, mialatt a takarításhoz való praktikáit ecsetelte. Nagyokat szippantva a friss, reggeli levegőből helyeseltem, mialatt az ős öreg, de a házhoz pontosan illő postaládát próbáltam egy kézzel kinyitni. Nem voltam egy cseppet se meglepve, mennyi szórólap és reklámpapír gyűlt fel abba az apró fém dobozban, azonban ahogy ügyetlenkedve válogattam, a számomra felesleges reklámokat, egy néven megakadt a szemem. Pontosabban az én nevemen. Egy levél bújt meg a szórólapok között, rajta feketén-fehéren Park JinYoung neve. Magamban ismételve észre se vettem, hogy a telefonon keresztül az anyám se tett másképp.

- Anya, most mennem kell. Izé, megjöttek a költöztetők. – Füllentettem, aminek némi igazságalapja is volt, mivel tényleg percek kérdése volt, hogy megérkezzenek. Utáltam hazudni, de a szívem a levél rejtélyességét tekintve, veszett mód zakatolt a mellkasomban. Senkinek nem árultam még el az új lakásom címét, a hivatalba pedig a héten terveztem menni, hogy a költözésemet bejelentsem.  Ezeket számba véve remegő lábakkal futottam vissza a lakásba, majd egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ahol végre feltéphettem a levelet. Szék híján egy teli dobozra ültem, ahogy a sorokat olvasva, minden erő elszállt a lábaimból.

Kedves JinYoung!

Most biztosan millió kérdés kavarog a fejedben, azzal kapcsolatban, ki lehetek, és hogy honnan ismerlek téged. Nem kell aggódnod, nem akarok semmi rosszat. Tudom, hogy mindenki ezzel az indokkal kezdi, de bennem tényleg megbízhatsz.

Először is, üdv az új otthonodban, JinYoung! Remélem, az, hogy ilyen formában írok neked, nem riaszt el attól, hogy a jövőben folytassuk ezt a beszélgetést. Bár te még nem ismersz engem, bízom benne, hogy idővel ez másképp lesz, és esetleg találkozhatunk is. Csak arra kérlek, merj megismerni, és a jövőben talán majd megszeretni.

J.

Remegő kézzel olvastam újra, és újra a sorokat a gyűrött papírlapon. Elsőre fel se fogtam, a szavakat, csak egymás után raktam a kerek betűket. Egy idegen, aki ráadásul ismerte a nevemet, és tudja, hogy hol lakom arra kért, hogy ismerjem meg. Abszurdnak és betegesnek véltem az egészet. Lassan közeledtem az ablakomhoz, hogy azon keresztül nézzek széjjel az utcán. Minden érzékszervem felerősödött, aminek köszönhetően a legapróbb neszt is hallottam. Nem hiányzott az idegrendszeremnek, hogy úgy érezzem, valaki figyel engem, ezért amint sikerült összeszednem magamat, máris egy válasz levelen törtem a fejem.

Kedves J!

Fogalmam sincs, honnan ismersz, azt sem, miért pont velem játszod ezt a kicsit sem nevetséges játékot. Arra kérsz, hogy ne aggódjak? Hiszen te ismersz engem, én pedig még a nevedet se tudom. Ez így nem fair. Azt akarod, hogy kedveljelek? E pillanatban mást nem érzek, csak rettegést. Félelmet egy idegen iránt, aki talán minden lépésem figyelheti. Ebből köszönöm nem kérek.

És nem kell félned, egy levelet még elfogadok csínytevésed zálogaként, de a jövőben ne keress, ne írj, és ne akard, hogy megismerjelek!

JinYoung

Gondosan átolvastam, minden egyes betűjét a levelemnek. Nem akartam egy apró hibát se véteni. Határozottságot és elszántságot próbáltam sugallni a szavaimmal, abban bízva, még itt az elején elfelejthetjük ezt a viccesnek nem nevezhető kabarét. Csupán egy dolgot nem vettem számításba: a neve mellé a címét se tudtam, így pedig a levél kézbesítése is lehetetlennek bizonyult. Órákat töprengtem azon, hol lenne a legmegfelelőbb hagynom, míg egy ostoba gondolattól vezérelve a postaládámba nem helyeztem a borítékot. Magamon jót nevetve hagytam ott a rozoga fémládát, majd visszasietve az igencsak hűvössé hűlt levegőről, takarítással foglaltam le magamat.

Már besötétedett, mire mindennel végeztem, s a patyolat tiszta lakásomban gyönyörködve dőltem el az ütött-kopott kanapémon, aminek huzatán még mindig éreztem a régi szobám dohos illatát. Azonban még ez sem szegte kedvemet, sőt jól esett visszagondolnom, arra az aprócska otthonra, ami most kétszer is elférne ebben a gyönyörű palotában. Fáradtságomban észre se vettem, mikor nyomott el az álom, csak a sajgó nyakam jelezte, ma se sikerült az ágyamból köszöntenem a reggelt. A papucsomat a padlón húzva, csoszogtam ki a fürdőszobába, hogy friss vízzel öblítsem ki az álmot a szememből. Csak ekkor ugrott be a tegnapi rejtélyes levél, s a válaszom. Csapot-papot otthagyva szaladtam ki, egy szál pólóban és nadrágban a postaládához. Gondolkodás nélkül téptem fel az ajtaját, mire mind a két lábam a földbe gyökerezett. A levelem helyén ugyanis egy másik levél gubbasztott a sarokban, amire ismét a nevemet írták, hasonlóan ívelt betűkkel. Elfogott a rettegés, mégsem vágtam egyenesen a kukába. Tudnom kellett, mi állt benne, így hasonló tempóban rohantam vissza a meleg lakásomba. Nem érdekelt a kávém, a reggeli csendes rutinom, amivel magamba szívtam az egész napra kitartó energiát. Minden gondolatom a levél körül forgott, amit gyakorlott mozdulattal téptem fel egy konyhakéssel.

Kedves, JinYoung!

Megértem, ha tartasz tőlem, azt is, hogy ezt nem így kellene megbeszélnünk. De tudnod kell, hogy másképp nincs merszem eléd állni. Félek a reakciódtól, a visszautasításodtól. Itt levélben minden bátorságom megvan ahhoz, hogy beszéljek veled.

Ne lökj el magadtól, pusztán azért, mert így közeledek feléd!

J.

Dühös voltam. Ismerte a nevemet, tudta, hol lakom, mégsem mert elém állni. Soha nem ártanék egy légynek sem. Bár megfogadtam, hogy annyiban hagyom az egészet, nem veszek részt ebben az ostoba játékban, mégsem nyugodhattam. Valami ismeretlen oknál fogva, az elmém legmélyén érdekelt ki is ő valójában? Hogy mit látott meg bennem, így ismeretlenül, és miért olyan biztos abban, hogy egyszer talán megkedvelem. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. Hiszen, ha azt reméli, hogy kedvelni fogom, biztosan egy lányról volt szó. Elvégre nem ő lenne az első, aki az évek alatt bepróbálkozott, de meg kellett hagyni, a legegyedibb. A szavait olvasva pedig, ahogy a betűket egymás mellé, ívesen leírta, már kétségem se volt afelől, hogy egy lánnyal volt dolgom. Ezzel pedig már meg is pecsételtem a sorsát. Bár ő még nem tudhatta, legféltettebb titkom mivoltát, hogy a női nem soha nem vonzott igazán. Megkönnyebbülten kaptam elő egy üres lapot a fiókból, és már körmöltem is a válaszom.

Kedves, J!

Bevallom eljátszottam a gondolattal; hogy te és én egyszer még lehetünk jóban. Bár még most sem értem, miért tartasz annyira tőlem, ám legyen. Ismerjük meg egymást, itt levélben, s talán majd valamikor, ha bátorságod lesz, személyesen.

JinYoung

Nem volt veszteni valóm. Ha ismerkedni akart, hát legyen. Tudtam jól, ha rajtam múlik, ebből csupán barátság szövődhet.

*

Két hónap, és megszámlálhatatlan levél állt már mögöttünk. Napról-napra egyre több titkunkat tártuk fel, és valahol a sokadik levél után, már nem is tartottam fontosnak ismerni az arcát. Tudtam, milyen belülről, hogy imádja a zenét, néha még táncra is perdül. Ebbe a helyzetbe én is bele tudtam képzelni magamat.

Voltak pillanatok, mikor az ő szavai csaltak mosolyt egész napra az arcomra, s voltak napok, mikor miatta rándult görcsbe a gyomrom. Annyi kimondatlan érzelem sugárzott a szavain keresztül. Gyakran képzeltem el, milyen lenne, ha mindezt, amit leírtunk egymásról, egy kávé mellett, személyesen tudtuk volna meg a másikról. De valahányszor merészebb vizekre eveztem, mindig belém csapott a felismerés. Hiába éreztem mellette harmóniát, hogy talán a társam is lehetne, az érzéseimen nem változtathatok. Sose tudnám boldoggá tenni.

Komor gondolatok ébresztettek, ahogy álmaim utolsó emlékfoszlányában is Ő szerepelt. A szokásos reggeli izgatottságomnak hűlt helye se volt, ahogy kedvetlenül ballagtam ki a postaládámhoz. A levele már ott várta, hogy végre kezembe vehessem, azonban amit benne olvastam, talán az elsőnél is sokkolóbb volt számomra.

Kedves, JinYoung

Azt hiszem, fennáll annak a lehetősége, hogy beléd szerettem. Tudom, hogy most azt hiszed ez csak kicsinyes kötődés egy olyan személy iránt, akivel csak papír formájában kommunikálsz, de megtörtént. Rettegek, hogy talán félre ismertelek, de úgy érzem, ennél tovább már nem mehetek. Csak bízni tudok abban, hogy nem vétettem hatalmas hibát.

JinYoung, azt hiszem, most már képes vagyok eléd állni. Ha szeretnéd, ha valamit is jelentenek neked a leveleink, azzal a világ legboldogabb férfijává tennél. Kérlek, merj megismerni a valóságban is.

J.

Férfi, szeret, férfi, szeret. Csak ezt a két szót tudtam ismételni, már magam se tudom hanyaggyára. A szívem szokatlan ütembe kezdett, amint realizáltam, hogy ez nem álom volt. Izzadt tenyérrel, remegő ujjakkal fogtam a levelét, aminek tartalmától az eddigi fásultságom egy pillanat alatt semmivé lett. Látni akartam.

Futólépésben szaladtam fel a szobámba, hogy két légvétel között elővéve egy papírlapot, jól átgondolva írjam meg neki a válaszomat.

Kedves, J!

El se hiszem, hogy eddig lánynak hittelek. Hibát itt egyedül én vétettem, mert eddig úgy hiszem, én ismertelek félre. Leírhatatlan boldogság járja át a szívemet, és már alig várom, hogy találkozzak veled. Mert találkozni akarok. El nem tudod képzelni, mennyire. Annyi kérdésem van, te jó ég, megszámolni se tudom, de minden választ tőled akarok hallani.

Holnap reggel, egy nappal se később, kérlek, gyere a házam elé, s állj a postaláda mellé!

JinYoung

Alig kaptam levegőt, ahogy futólépésben próbáltam elfogadható kinézetűre szépítenem magamat. Féltem, hogy csalódni fog, ha azt látja, elhanyagoltam magam. Mert az elmúlt napokban nem igazán tettem ki a lábamat a házból. Hosszú órákig áztam a kádban, amíg a talpamon ráncossá nem puhult a bőröm, miközben a habok közt játszadozva képzeltem magam elé a levelek által megismert J-t. Már ott tartottam, az sem érdekel, ha két orra van, mert önmagáért szerettem, mert vele minden olyan egyszerűnek tűnt. Szélesen elmosolyodtam, ahogy átvillant az agyamon az első levele, és az érzés, amivel fogadtam. Még most is beleborzongtam a tudatba, mi lett volna, ha messze elűzöm a szavaimmal.

Megrázva a fejemet hessegettem el ezeket a gondolatokat, majd egy mély levegővételt követően, mélyen a habok közé merültem. Alig fél órával később pedig, illatosan feküdtem az ágyamban, a holnapra várva, miközben minden sejtemmel Ő rá koncentráltam, hogy az álmaimban is láthassam.

Rég köszöntött rám ennyire kellemesen a hajnal. Pár percig csak élveztem a takaróm kellemes melegét, a csendet, azonban, ahogy ébredező elmémbe bekúszott a tudat, hogy alig egy óra múlva megismerem azt, akibe beleszerettem, görcsbe rándult a gyomrom. Az érzésre pedig hamar kipattantam az ágyból, hogy rögtön utána a WC-t tisztelhessem meg a jelenlétemmel. Soha nem voltam még annyira ideges, mint ezekben a percekben, de az időt nem állíthattam le. Kapkodva vettem a levegőt, még a kávémat is kihagytam, hogy elkerüljek egy minden bizonnyal végzetes baklövést, ha meginnám a szíverősítőt. Bár éjszaka megfogadtam, egyenesen az ajtóhoz indulok, képtelen voltam megállni, hogy ne lessek ki az ablakon, ahol a postaláda mellett, egy sötét kapucnis alak áll, egyik lábáról a másikra. Pont, ahogyan tegnap megírtam neki. A reggeli rosszullétem ismét új erőre kapva bukfencezett a bensőmben, de innen már nem volt visszaút, és nem is akartam, hogy legyen. Remegő ujjakkal markoltam meg a kilincset, majd egy utolsó lélegzetvételt követően kitártam a tölgyfaajtót. A pillanat leírhatatlan volt. Némán sétáltam felé, mialatt ő a nemrég nyírt gyepet szuggerálta. Látni akartam végre az arcát, így megszaporázva a lépteimet, csökkentettem egyre gyorsabban a maradék távolságot. Ahogy pedig elé álltam a talpam, mintha gyökeret vert volna a betonba. A szívem minden második ütemre reagált csupán, miközben kiszáradt szájjal néztem azt a tökéletes képet, amit elém festett a hajnal.

- Te vagy az! – Döbbentem meg a felismeréstől. Álmaimban annyiszor elképzeltem már az arcát, lejátszottam megszámlálhatatlanul sok forgatókönyvet, miszerint hol találkozhattunk. De, hogy pont Ő legyen az, akinek a házat köszönhettem. JaeBum. Gondolatban kimondva is megmelengette a szívem, alig vártam, hogy hangosan kiejtve, simogathassa a fülem.

- Szia! – Törte meg végül a csendet, miközben széles mosollyal az arcán üdvözölt. Láttam a szemében az izgatottsággal vegyült félelmet csillogni, s jobban megnézve, a mosolya sem tűnt annyira magabiztosnak. Minden vonásából kiolvastam, mennyire rettegett, mit szólok majd hozzá. Ami első próbálkozásra kudarcra volt ítélve. 

- Szia! – Válaszoltam sután, még mindig a látványán csodálkozva. Tökéletes volt, minden értelemben. A levelei által sugárzott intelligencia, és az ehhez tartozó külsőség, minden elraktározott emlékemet róla, felülmúlta. Akartam, kétségem se volt afelől, hogy minden porcikáját magamnak akartam. Megrémisztett ez a fajta mohóság, de a tudat, hogy neki se voltam közömbös, magabiztosabbá tett. Két lépés választott el tőle csupán, amit bátortalanul, figyelve minden reakciójára, lassan megszüntettem. Nem gondolkodtam, ahogy az idő egy pillanatra megfagyott, úgy hajoltam minden előzetes nélkül az ajkaira. Forró volt és reszketeg. Nem volt se túl gyors, se lassú, mégis minden érzelem sugárzott a csókból. Elválva tőle csak a szemeibe nézve vártam, hogy mondjon valamit.

- Jin… Young – sóhajtotta végre a nevem, amire oly régóta vágytam már -, te most? – Nem merte kimondani, láttam rajta, hogy félt, rettegett, ha kimondja, talán meg nem történté tenné a dolgot.

- Azt hiszem, fennáll a lehetősége, hogy beléd szerettem. – Ismételtem meg szóról szóra azt, amit az utolsó levelében nekem is bevallott. Az arcára kiült a meghatottság, aminek következtében az addig döbbent íriszei most párásan ragyogtak rám. Kipirult arcát újra mosoly díszítette, ám ez most őszintébb volt, mint korábban. Eltűnt a kétség, csak magunk maradtunk, és mindaz a kimondatlan szó, ami eddig még nem került a papírlapra, és soha többé nem is fog. Mert az a megannyi szerelmes szó, amit mostantól egymással osztunk meg, százszor többet ér majd, mint azok a levelek a postaládából.