A változás szele
NamJoon
Már kerek tíz napja, hogy SeokJinnek
rohama volt. Tisztán emlékeztem, lelki szemeim előtt fel-fel tűnt álmaimban is,
a kíntól eltorzult arca. Aznap kicsivel korábban ébredt, mielőtt az erőlködő
Nap sugarai elárasztották volna fénnyel a szobát. Nem mozdult, akkor se, mikor
észrevette, hogy ott ültem mellette, lesben állva, ha bármi baja lenne,
ugorhassak. Meredten nézett maga elé, némaságba burkolózva.
- Seok… - kezdtem volna bele, mire a
szokottnál nagyobb lélegzetvétellel, belém nem fojtotta a szót.
- Menj! - Fordította most először el a
fejét. – Menj innen! – Ismételte, hangja szokatlanul rekedt volt. Bizonyára a
kiabálástól erőltette meg. Összeszorult a szívem, teljesíteni akartam a
kérését, azonban lábaim nem engedelmeskedtek. Továbbra is mellette ülve
meredtem rá, fejemben millió kifogásért kutatva, miért is kellene maradnom.
- SeokJin…
- Menj!
Tíz napja, hogy utoljára láttam. Az
ajtóját zárva tartva akadályozta meg, hogy belépjek hozzá. A napjaim nagyobb
részén, rajta gondolkodtam. Nem múlt el egy másodpercem sem nélküle. Hibáztam.
Összetörtem azt a hajszálnyi bizalmat is, ami lehet nem is létezett.
Fogalmam se volt arról, miért nem rúgtak
még ki a házból, és SeokJin mellől. Hiszen az első alkalommal elbuktam. Az
elején is borzasztóan nehéz volt közel kerülnöm hozzá, most pedig egyenesen lehetetlennek
bizonyult.
Tanácstalanul ültem a szobámban, a
jegyzeteimet az ujjaim között szorongatva. Alig telt be két teljes oldal a
leírtakkal, aminek lényeges részét nem is a betegségének leírása tetti ki. Nem
tehettem róla, de akárhányszor leültem papírra vetni a gondolataimat, folyton Ő
maga ugrott be elém. Nem a betegsége, a zárkózott jelleme, hanem azok a
tökéletes vonásai. Visszafogott, mégis rabul ejtő tartása. Szégyelltem magam,
hogy ezekre gondoltam, hisz’ azért voltam itt, hogy segítsek neki.
A laptopom előtt ülve vártam, hogy
TaeHyung fogadja a videóhívásomat. Rég beszéltem vele, jobban belegondolva, a
legutóbbi hívása óta, egyszer se. Elzárkóztam mindentől, és mindenkitől, a
bűntudat, és a tenni akarás túlságosan lefoglalták a mindennapjaimat. A
monitorra meredve hallgattam a jellegzetes, búgó hangot, míg előttem a
feketeséget szuggeráltam, hogy hívásom végre célba érjen.
- Na… végre. – Pillantottam meg YoonGit,
ami után rögtön leellenőriztem, jó embert kerestem-e fel. – YoonGi?
- NamJoon! – Válaszolt, csak úgy, mint én,
a nevemmel. Rég láttam, nem is beszéltem vele. Hiányzott, mégsem ez volt az
oka, amiért szótlanul néztem. Volt rajta valami szokatlan, ami ezelőtt soha nem
tűnt fel, most mégis ott volt a szemem előtt. Mosolygott, arcán fülig ért az a
ragyogó mosolya. Integetett, miközben mozgott a szája. Csak azután esett le,
hogy mondott valamit, hogy ismét a nevemen szólított. – NamJoon, mi van veled?
– Kérdezte, majd fejét kissé oldalra fordítva méregetett, a képernyőn
keresztül. Soha nem kérdezett tőlem hasonlót még, folyton én voltam az, aki
ilyesmivel zargatta. Szokatlan volt, idegen, mégis szívet melengető.
- Semmi, igazán semmi. – Nyugtatgattam,
majd mosolyra húztam a számat, hogy elkerüljem a felesleges aggódást. – Jut
eszembe, YoonGi. Hogy-hogy te jelentkeztél be? – Kérdeztem tőle, majd meg
mertem volna esküdni, hogy arca sokkalta pirosabb lett, mint általában. –
YoonGi, hol van Tae? – Vettem kissé komolyabbra a beszélgetést, mire ismételten
nem kaptam választ.
- Igazából… - Kezdett bele, kis
hatásszünet után, amitől még inkább idegesebb lettem. – Tegnap este…
- Mi történt? – Kérdeztem, belé fojtva a
szót. Mintha keresné a megfelelő kifejezéseket, hogyan vallhatna színt, én
pedig már ott tartottam, hogy itt hagyok csapot, papot, és hazaindulok.
TaeTaere hagytam YoonGit, erre ezt kellett látnom, hogy lelépett. Nem
foglalkozik vele, magára hagyta, holott külön kértem, hogy vigyázzon rá. Dühös
voltam, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne vetítsem ki a Tae iránti
haragomat YoonGira. Hiszen ő nem tehetett semmiről. – Szóval, hol van TaeHyung?
- Alszik. – Jött a kurta válasz, amitől
kis híján, a padlón kötöttem ki. Alszik. Lelki szemeimmel én pedig már
fojtogattam, holott, pusztán csak a lóbőrt húzta. Idegesen fújtam ki a tüdőmben
megrekedt levegőt, hogy némiképp lehiggadhassak.
- YoonGi, ezt miért kellett ilyen kínkeservesen
kihúznom belőled? Azt hittem… én azt hittem, hogy…
- Jól elvagyunk. – Vágott most ő a
szavaimba, mire ismételten félrenézett. Mintha valamit titkolna előlem, azonban
mielőtt szóvá tehettem volna, már folytatta is. – De NamJoon… - Nézett
egyenesen a szemembe, vagyis a web kamerába. – Miért kerested TaeHyungot? –
Hirtelen beugrott, mit is akartam valójában, hogy mennyire tanácstalan voltam,
mielőtt YoonGi elterelte volna a figyelmemet.
- YoonGi – szólaltam meg, egy hangosabb
sóhajt követően -, mi tévő legyek?
Némán hallgatta végig a panaszáradatot,
amit nem is rá, akartam zúdítani. Tae se érdemelte volna meg, de őt nem
féltettem. Legalább annyi nyűgjét kellett nekem is elviselnem az évek alatt,
azonban most nem volt más választásom. Ahogy a rohamát meséltem, igyekeztem
diszkrét maradni, bár tudtam, hogy, ha valaki, akkor YoonGi biztosan megérti
SeokJin helyzetét. Szégyelltem magam, de talán jobb volt ezt most mégiscsak
vele megbeszélni. Úgy éreztem, mintha kiteregettem volna a szennyest, de évek
alatt most először nőtt rajtam túl egy feladat.
- Szóval, így állunk. – Fejeztem be,
miután hátradőltem a székemben. Furcsamód sokkal megkönnyebbültnek éreztem
magam, hogy kiadhattam mindazt, ami a napokban belülről gyötört. A probléma nem
szűnt meg, de talán valamelyest átgondoltabban kezdhettem bele ismét egy újabb
próbálkozásba. – Mit gondolsz, hol rontottam el? - Kérdeztem, a hallgatóságomat. YoonGi, erősen
maga elé meredve koncentrált, mintha a megfelelő szavakat kereste volna.
- NamJoon, nem a hibáid okát kellene
keresned. – Sóhajtott nagyot YoonGi, mielőtt folytatta volna. – Ezelőtt soha
nem voltál ennyire megfontolt. Még velem se. – Mosolyodott el, ahogy minden
bizonnyal egy közös emlékünk futott át az agyán. Gyors volt és észrevehetetlen,
szinte azonnal visszaöltötte magára a komoly énjét. Ahogy a bíztató szavak
egymás után hagyták el a száját, bennem úgy gyülemlett egyre inkább a
visszatérő önbizalom, és tenni akarás. Igaza volt YoonGinak. Széles mosoly ült
az arcomon, mikor barátom végre nyugodtan dőlt hátra, nyugtázva, sikerült
visszahoznia az önbizalmamat.
Hálás szívvel, és boldog mosollyal az
arcomon köszöntem el YoonGitól, majd lecsapva a laptopomat, indultam meg
egyenesen SeokJin szobája felé. Bár az agyam eldugott szegletében tudtam jól,
zárt ajtók mögé rejtőzött, azonban újult erőre kapott magabiztosságomnak még ez
sem szabott gátat. Ahogy az ajtóhoz értem, kissé visszább véve a lendületemből
nyúltam a kilincs után, majd szabad kezemmel határozottan kopogva vártam, hogy
választ kapjak, mindhiába. Bátran, mégis hevesen verő szívvel nyitottam le a
kilincset, bár tudtam jól próbálkozásom halálra volt ítélve. Viszont, ahelyett,
hogy az ajtó makacsul zárva, kint tartott volna engem, ahelyett készségesen
kattanva nyílt ki előttem, kitárva ezzel SeokJin biztonságos rejtekét.
Seokjin
Csend lepte el a szobát. Nem is
emlékeztem, mikor vett körbe ilyesfajta nyugalom, az elmúlt időszakban.
Szememet továbbra is lehunyva feküdtem, miközben a tegnapi események
képkockaszerűen villantak fel lelki szemeim előtt. A rohamom emlékképeire,
mintha késsel döfködték volna a szívemet, rándultam össze, majd lassan, remegő
pilláimat nyitogatva vártam, hogy hozzászokjak a hajnali fényhez. Bár a szobát
javarészt még a sötétség borította, mégsem volt kivehetetlen a mellettem
izgágán fészkelődő ápolóm.
- Seok… - Szűrte ki éppen csak fogai
között ki a nevemet, mire egy mély sóhajjal belé nem fojtottam a szót. Nem
akartam hallani a hangját, nem akartam megpillantani az alakját. Számomra
minden gond okozója, ami csak a tegnapi nap velem történt, ő volt. Bár a lelkem
mélyén tudtam jól, hogy nem szándékosan tette, amit tett, és valahol tudat
alatt motoszkált egy emlék, egy álom, amiben szorosan tartva óvott a
veszélytől, aggódó pillantásai, mintha tükrözték volna a most látott ábrázatát.
Mégis, képtelen voltam most magam mellett tudni.
- Menj! – Elfordítottam a fejemet, nem
akartam látni, ahogy bűntudattal átitatott ábrázattal kémlelte a fáradt
valómat. – Menj innen! – Erőltettem meg a hangszálaimat, mégsem sikerült olyan
erélyesen szólnom, mint szerettem volna. A torkom kapart, bizonyára a roham
okozta ordibálás miatt. Szívem szerint odakaptam volna, enyhítve forró
tenyeremmel a fájdalmamon, mégsem mozdultam.
- SeokJin… - Nem mozdult, hangja csak úgy,
mint az imént, most is közelről, lágyan búgott. Megremegtem, hallottam a
fájdalmat a hangjában, a bűnbánatot, mégsem enyhültem. Csendre vágytam,
magányra. Megint megtörtem.
- Menj!
Tíz napja éltem árnyékként a saját
házamban. Bár eddig is voltak rohamaim, az utóbbi óta, mintha kétszer olyan
érzékenyebb lennék a külvilágra. Az ápolómat kerültem, amennyire csak lehetett.
Bár kezdetben fel-feltűnt, hogy távolról figyelte, ahogy éppen csak kimozdultam
a szobámból, a vége felé, már ezt is feladta. Mintha teljesen kifordult volna a
kezdeti önmagából. Az ágyamon ülve számoltam a perceket, mikor kezd az ajtómon
dörömbölni, amitől lassan én is kezdtem megijedni saját magamtól. Mintha vártam
volna. Sokszor kaptam magamat azon, hogy az ajtót kémleltem, vagy éppen a hátam
mögé lestem, nem nézett-e valamelyik sarokból.
Különös volt az érzés. Lelkem egyik fele
megkönnyebbült, hogy egy újabb felesleges kolonctól szabadult, míg a másik fele
továbbra is bízott abban, hogy a maga rendhagyó módján, ismét törje magát a
kelletlen idegen. Örök körforgás volt számomra ez a macska-egér játék.
Délután járt az idő, a szobám minden zugát
megtöltötte a téli napsugár. Az ágyamon ültem, törökülésben, miközben a régen
elővett kincses ládámat leporolva nyitottam fel a fedelét. Gyakran menekültem a
képeim alkotta világba, így most se terveztem más utat találni a fojtó érzéseim
elől. Egyenként emeltem ki a faládikából a képeke, melyeknek itt-ott már
gyűrött sarka, vagy éppen beszakadt oldala jelezte, mennyire megszolgálta már a
kötelességét.
Elvesztettem az időérzékemet, miközben
gondolatban máshol járva rendezgettem a képeket, hol ki a ládából, szétterítve
az ágyamon, hol vissza a helyükre őket, nehogy több kárt tegyek bennük, mint
ami, már eddig is keletkezett rajtuk.
Fel se fogtam, mennyi ideje már, hogy a
fotókat néztem, mikor gyomrom korgásával jelezte, elmúlt már bőven a
vacsoraidő. Kelletlenül, kissé szaporább pulzussal hagytam el a szobámat,
valami étel után nézve. Szaporán szedtem a lábaimat, hogy véletlenül se
találkozzak senkivel. Bár a házban dolgozó legtöbb személy jól tudta, mikor,
hol volt a helye, egyetlen személyt kivéve. Nem akartam találkozni vele, még
nem. A fal mellett lapulva, mint valami piti tolvaj slisszoltam ki a konyhába,
majd összekapva a kikészített vacsorámat, indultam is vissza a szobámba. Egy
utolsó lépés hiányzott már, testemet megkönnyebbült sóhaj hagyta el, hogy
sikerült elkerülnöm a találkozást, mikor az ajtómat résnyire nyitva találva
dobbant meg ismét a szívem az ijedtségtől. Halkan hajtottam ki a falapot,
miközben fél szemmel belesve megpillantottam az ápolómat az ágyam mellett,
kezében a számomra legértékesebb tárgyak egyikével.
- Te meg, mit csinálsz itt? – Csattantam
fel, hangomat a lehető legszigorúbbra véve. Ahogy a tekintetem pedig a kezében
lévő képre szegeztem, a maradék türelmem is elpárolgott, ami még hajlandó lett
volna meghallgatni a válaszát. – Tedd azt le! – Emeltem feljebb a hangerőt,
mire abban a pillanatban elengedte a fényképet.
- Ne… ne haragudj! – Sütötte le tekintetét
az ápolóm. Mire mellé lépve kezdtem visszarendezni a kincseimet. – Bocsáss meg!
– Nem gondolkodtam, ahogy a kezével a képek után nyúlt, automatikusan
lendítettem a kezemet, és csaptam egyenesen az arcára. A szoba csendjét csak a
pofont jelző csattanás törte meg. Abban a pillanatban tekintetünk, mintha soha
nem akart volna elszakadni egymástól. Láttam vörös foltot az arcán, hiába
marták könnyek a szemeimet. Az ápolóm mozdulatlanul meredt rám, nem nyúlt fel,
nem enyhítette a fájdalmát. Pedig biztosan égette az arcát, marta a
büszkeségét. Lüktetett a tenyerem, hozzáértem, mégsem éreztem a fojtó kínt, ami
elhatalmasodna rajtam, hogy megérintettem. Csak néztük egymást, némán, mozdulatlanul.
Ő lépett hátrébb. Lassan, lábát alig
emelve, szelt egyre nagyobb távolságot közöttünk. Láttam az arcát, a megbánást
rajta. Miért nem volt dühös, miért nem állt ki a védelme mellett? Miért éreztem
azt, hogy rosszat tettem?
Előre meredtem, gondolataim vadul
cikáztak, miközben az orvosom, ez a fiatal fiú, lassan tűnt el a látószögemből.
Hallottam, ahogyan a kilincsért nyúlt, mikor nyikorgott az ajtó, amit maga után
húzott. Nem gondolkodtam, egyszerre minden, amit eddig tett, amit ezalatt az
idő alatt átéltünk, elmémben mélyen elraktároztam.
- Várj! – Szóltam utána, mire az a résnyi
fény, ami még a folyosóról beszűrődött, nem zsugorodott tovább. – Miért… miért
nem kezdünk tiszta lappal? Mindent, elölről. – Magam se hittem a szavak
súlyának, mikor kimondtam őket. Egyszerűen csak egymás után hagyták el a
számat, amit ápolóm is döbbent tekintettel figyelt. Az ajtóban állva meredt
rám, fény vette körbe, amitől hunyorognom kellett. Csak néztük egymást, újra
beállt közénk a csend. Én nem tudtam tovább szóra nyitni a számat, rajta pedig
láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat.
A hátam mögül friss levegő csapta meg a
tarkómat, majd az ágyamon elterülő fotók némelyike a földön landolt, ahogy a
nyitott ablakból beszökött a hűvös, téli levegő. A változás szele.
