2019. július 2., kedd

Meleg-regyény ismertető

Madeline Miller - Akhilleusz dala


A legtöbb ember, mikor meghallja Akhilleusz nevét, azonnal Brad Pitt izmos alkatára, és szőke fürtjeire gondol. Én se voltam másképp, mikor először került a kezem ügyébe Madeline Miller remekműve. 

Kiskoromban láttam a Tróját, s valahányszor újranéztem, mindig reménykedtem abban, hogy végül túléli Akhilleusz, s boldogan él majd együtt Briszéisszel. Reménykedtem, egészen addig a pillanatig, míg el nem olvastam az Akhilleusz dalát.

A történetet Patroklosz elbeszélésében olvashatjuk, aki első pillanatban egy átlagos, szürke kisegérgént mutatkozik be, aki semmire se jó, akit a saját apja se ismer el. Eleinte féltem, hogy talán ez sem lesz másabb, mint azok a tucat tiniregények, ahol az iskola legnépszerűbb pasija, egyből észreveszi a lányt, akit rajta kívül senki más, azonban tévedtem. De még mekkorát.

A könyv elején mondhatni még gyerekek, mikor Patroklosz Akhilleusz udvarába kerül. Bár a korhoz hűen, itt a fiatal fiúk nem éppen azzal foglalták el magukat, mint a mai kortársaik, mégis a könyv teljes ismeretében érezhető igazán, mennyire fiatal és gondtalan számukra vagy legalábbis Akhilleusz számára az élet. Mert bár Patroklosz tipikusan az a fiú, aki mindenben irigyli Akhilleuszt, titkon másra se vágyik csak az ő figyelmére.

Kettejük kapcsolata, ahogy halad az idő, egyre mélyebb mederben folyik. A felismerés, és az olthatatlan vonzalom egy olyan ártatlan köpenybe bújtatja szerelmüket, amit még könyvben nem olvastam. Nem élik meg szégyenként, nem félnek a rosszalló gondolatoktól. Akhilleusz mindennél fontosabbnak tartja Patrokloszt, legyen szó háborúról vagy a messziföldön híres nevéről.

Ahogy pedig teltek az évek, s fogytak a lapok, egyre közelebb kerültem ahhoz a csatához, aminek szerintem mindenki ismeri a végkifejletét. Itt azonban felmerült bennem egy kérdés: vajon megkockáztat egy esetleges happy endet az írónő vagy, ahogy eddig is hűen követte az eseményeket, a végén se fog eltérni a tragédiától? 

Mindenesetre olyan érzelmi hullámvasútra sikerült jegyet váltanom, amit még mai napig nem feledtem el. Az érzelmeket remekül sikerült átadnia az írónőnek. A fordítás pedig egyszerűen zseniális. Ritka, hogy ilyen remekül sikerül valakinek a magyar nyelv szépségét kihasználnia.  Számtalan olyan pillanatot lelhetünk a könyvben, mikor együtt borzongunk bele Patroklosszal abba, mennyire tud szeretni Akhilleusz. 

Miller könyvét csak ajánlani tudom. Minden szavából olvasható, mennyire otthon mozog az ókori történelemben. A történetvezetése, még a végkifejlet ismeretében is izgalmas, fordulatos. Az utolsó bekezdéseket olvasva pedig, nem lesz olyan ember, aki ezek után ne állítaná azt, hogy a két ifjú szerelme igaz volt és oly' tiszta, amit az Istenek se tudnak megmásítani.


2019. június 23., vasárnap

Csodák kora - Nyolcadik fejezet [VÉGE]


Csodák kora


JaeBum

JinHee izgatottan szaladgált le, s fel, miközben JinYoung egy virágkoszorút szorongatva a kezében, loholt utána. A rózsaszín, csupa tüll ruhácskája csak úgy lobogott mögötte, ahogyan a gondosan kifésült haja is.
- Szívecském, állj meg, kérlek! – Fulladt ki JinYoung, majd a térdén támaszkodva próbált levegőt juttatni a tüdejébe. Fehér ingét lezseren gombolta be, s ahogyan lehajolva a fekete szövetnadrág ráfeszült a fenekére, a látványtól, még így két év után is kiszáradt a szám.
- Hagyd, Édes – sétáltam hozzá, s kivéve a kezéből a koszorút, adtam egy leheletnyi csókot az arca élére -, majd én. – Kacsintottam rá, s egy megkönnyebbült sóhajjal nyújtotta át a fejdíszt. JinHeet a nappaliban kaptam el, s a karjaim közé zárva pörgettem meg, amíg visítva nem kérlelt, hogy fejezzem be. Elszédülve tántorgott előttem, mikor a fejére helyeztem, s két csattal oldalt lerögzítve csodáltam meg, mennyire gyönyörű volt ebben az összeállításban.
- Gyönyörű vagy, Hercegnőm. – Lépett mellém JinYoung s átkarolva a derekamat csodálta a lányunkat. – Őszintén, mennyibe fájt ez a ruha. – Hajolt most közel, hogy csupán én hallhassam. Erről a szokásáról mai napig nem tudott leszokni.
- Szerelmem, hányszor mondtam már, nem tartozol semmivel. Nem érdekel az összeg, ha a lányomról van szó. Még két év után is törleszteni akarsz? – Néztem egyenesen a szemébe, miközben két kezemmel a karjait simogattam.
- Kompenzálásként egy kis ágytornára gondoltam, de ha neked pénz kell, szólok a kifőzdében, hogy bent maradok túlórázni. - Itt kaptam az ajkaira, s fojtottam belé a szót. Lassan táncolt a dús párnáin az enyém, ami egyre hevesebbé vált, s félő volt, nem jutunk el az esküvőre.

Mark idegesebb volt, mint az első műtétje előtt, amit valamiért meg tudtam érteni. Még most is mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, mikor JinYoung kezére húztam a gyűrűt. Életemben nem dobogott olyan hevesen a szívem, mint akkor, s most végre Mark is megtapasztalhatja, milyen az, ha életed szerelmét magadhoz kötheted.
- Lisa egyszerűen mesésen fest. – Lépett be a váróterembe JinYoung, ahol épp az ablakpárkányon ülve néztem a lehulló falevelek, milyen színessé festették a tájat. – Mark, büszke lehetsz rá. – Mosolygott, amitől a barátom arca is felragyogott. – De tényleg, minden férfi irigykedni fog rád.
- Azért remélem egy nem. – Léptem mellé, s a kezei után kapva emeltem fel az ajkaimhoz, hogy a gyűrűjére hinthessek egy csókot.
Odabent zsúfolásig megtelt a terem Mark és Lisa rokonai, és barátai szüntelenül csevegtek, amitől az egész helyiség zsongott, mintha egy méhkas belsejében álltam volna. JinYoungot a helyére kísértem, majd alighogy a helyemre értem, Mark már vonult is befele. Minden szempár rá szegeződött, s a nyüzsgés is alább maradt, én pedig néztem, ahogyan abban a tökéletesen rászabott öltönyében, végigvonul a sorok között, szemében megannyi érzelemmel. Halkan sóhajtott, ahogy mellém ért, én pedig bíztatóan a vállára fogtam.
Nem telt el egy perc sem, mikor hangos zongoraszó töltötte be a teret, s életem leggyönyörűbb csillagfénye szép lassan lépkedve belépett a terembe. Kezében biztosan tartotta a párnát, amin két karika csillogott. Tisztán emlékszem, mennyire félt előző este, hogy valami történni fog a gyűrűkkel. Most azonban tökéletesen közeledett felénk, arcán azzal a ragyogó mosolyával, amire valahányszor rápillantottam, az édesapja jutott róla eszembe. A világ leggyönyörűbb mosolya.
Oldalra állt, s észrevétlenül fújta ki a levegőt, ahogy megkönnyebbült. Csak egy pillanatra merengtem el, mire a násznép szinte egyszerre mozdulva fordult az ajtó felé. Észbe kapva követtem a tettüket, mikor Lisa kecsesen belépett az ajtón. Mintha egy angyal szállt volna közénk, hófehér ruhája könnyeden omlott a földre. Mark tiszta szerelemmel követte Lisa minden léptét, mire végre el nem ért hozzá. S abban a pillanatban, hogy az a két kéz egymásba siklott, tudtam jól, többet soha nem válik majd el.

Hunyorogva ébredtem fel, miképp az őszi napsugarak erőlködve törtek maguknak utat a felhők között. Ahogy a szememből sikerült kidörzsölnöm az álmosságot, JinYoung csupasz, hófehér hátára tévedt a tekintetem.  Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a nyakán pirosló foltra tévedt a figyelmem. A fejemben egyenként játszódott le a tegnapi szeretkezésünk minden másodperce. Még ennyi idő után is a csillagokig képes voltam emelkedni, miközben JinYoungot szerettem, s ő viszont kényeztetett. Kezeimmel óvatosan nyúltam a matrac és az oldala közé, majd magamhoz húzva leptem el alig érezhető csókokkal. Azonban a tizedik után már képtelen voltam visszatartani magamat, mire JinYoung is mocorogni kezdett. Ahogy pedig megérezte ajkaim játékát a lapockáin, az egész testét ellepte a libabőr.
 - Jó reggelt, Életem! – Suttogtam, miközben JinYoung már a hátára fordulva merült el a pillantásomban.
- Jó reggelt! – Mosolyodott el, majd az arcára húzta a takarót. Gyakran jött még most is zavarba, amitől el tudtam volna olvadni. Nevetve követtem én is, s a sötétben kitapogatva az ajkát, martam rá. Nem ellenkezett, ahogyan alá nyúlva húztam magamra. Csupasz mellkasunk egymáshoz simult, amitől megszűnt körülöttünk az idő. A levegőhiánnyal küszködve bújtunk ki a paplan alól, s továbbra is lustán csókoltuk egymást.
- Ne kelljünk ma fel. – Bújtam JinYoung vállgödrébe, miközben a kezemmel köröket
- Nem lehet. – Fogott a kezemre. – JinHeet orvoshoz kell ma vinnem. – Mai napig nehéz volt elfogadnom, hogy JinYoung nem kérte át JinHeet hozzám, mikor először hoztam fel az ötletet. Bár az ok, amiért elutasította az ajánlatomat, megdobogtatta a szívemet, mégis jobban örültem volna, ha a lányom nálam lenne.
- Akkor csak tíz percet kérek. – Fújtam ki a levegőt, s az imént félbehagyott csókjaimmal
a nyakán, folytattam. JinYoung erősen markolt a vállaimba, aminek szorítása, minden csókom után egyre csak gyengült.
Kifulladva dőltem a hátamra, kapkodva a levegőt, akár csak JinYoung, akinek széles mosolya egész nap az arcán ragyogott.

Lassan teltek a napok, majd egymást követték a hónapok, én pedig soha, egy másodpercre se éreztem, hogy enyhülne a JinYoung iránti szerelmem. Vele minden napom teljessé vált, ahogyan este hazaérve, egy fáradt nap után megpillantottam. Bár minden nap új emlékekkel gazdagodtam, azt a pillanatot, mikor betoppantak az életembe, soha nem feledtem el. JinHee kacaja, s JinYoung óvó szavai, mindig ott csengtek a fülemben. S nélkülük már el se tudnám képzelni az életem.


JinYoung

JinHee nevetve dobálta a lehulló faleveleket. Kacajától volt hangos az udvar, nekem mégis a legszebb dallam volt, amit valaha halottam. Észre se vettem, mennyire elmerültem a lányom csodálásában, mikor egy vastag pokróc nem került a vállaimra.
- Meg ne fázz nekem! – Búgta JaeBum, miközben apró csókot hintett az arcomra. Még most is lángolt az érintésétől a bensőm, hiába éltem már vele több, mint két éve. El se tudnám képzelni az életemet, ha nem az ő álomittas pillantásaira kellene kelnem reggelente. Évek hosszú, fájdalmas pillanatait feledtem el, mióta megismertem.
- Te úgy is vigyáznál rám. – Hajoltam felé, ahogy mellém ült, s átkarolva a vállamat húzott magához közel. Szavaimra csak mosolygott, ahogyan őt idéztem. Mert így is volt igaz. JaeBum első perctől vigyázott rám, még ha az elején tartottam is attól, hogy közel engedjem magamhoz.
Kezdetben sokszor riadtam fel, s óvatosan megérintve kellett magamat megnyugtatnom afelől, hogy valóban itt volt és hozzám, hozzánk tartozott.
- Annyira kellemes itt. – Sóhajtotta, majd behunyt szemein keresztül élvezte az őszi nap erőlködő sugarait.
A napokban gyakran gondolkoztam el hármunkon, és azon a békés harmónián, amiben nap, mint nap éltünk. JinHee a vártnál gyorsabban fejlődött, ami megint csak JaeBum érdeme volt. Valahányszor fáradtan esett haza, mindig volt ereje legalább egy fél órát foglalkoznia JinHeevel, aminek köszönhetően alig maradt el az iskolás kortársaitól. Kívánni se kívánhattam volna nála jobb társat, aki ennyire odaadó apjává vált a lányomnak. Azonban, ahogy magam előtt láttam a családomat, egy aprócska folt mindig sötét maradt a képzeletemben. Egy ideig próbáltam kizárni, és az elmém zugába rejteni, ám a napokban ismét makacsul megjelent előttem. Csak most, ahogyan JinHee táncoló alakját figyeltem a hulló falevelek közt, jöttem rá, mi volt az a pont, azaz el nem múló hiányérzet, aminek a felismerésétől lángra kapott a szívem.
- JaeBum – fordultam felé, aki elmerengve a látványban, most rám szegte azokat a szerelemtől fénylő íriszeit -, fogadjunk örökbe egy kisbabát.



2019. május 19., vasárnap

Csodák kora - Hetedik fejezet


Nem bírok várni többé


JinYoung

Egy hete, hogy JinHeet két napos megfigyelés után kiengedték a korházból. Aznap este JaeBum ügyeleti szobájában próbáltam magamat összekaparni, amíg a kislányom aludt. Nem akartam, hogy a félelem egy aprócska szikráját is meglássa a szemeimben, most, hogy már tudtam, semmi komoly baja nem volt. JaeBum végig mellettem ült, s hang nélkül simogatta hol a hátamat, hol pedig a combomat. Minden ponton, ahol csak érintett, lángolt a bőröm, ám ezt a fékezhetetlen vágyat most háttérbe kellett szorítanom. Pedig éreztem, napok óta bennem volt, hogy most már készen állok, hogy boldogan adom magam JaeBumnak, ami ma este végleg pontot tett az elhatározásom végére.

Hétvége volt, ami azt jelentette, JaeBum se ment dolgozni. Lustán nyúltunk el a takaró alatt, miközben a téli nap sugarai erőtlenül igyekeztek melegséggel átitatni a szobát.
- Öt percre szavazok. – Szólalt meg JaeBum, ahogy a telefonján leellenőrizte a pontos időt, majd jobb kezét felém nyújtva várta a válaszom.
- Ne bízd el magad, tegnap sokáig fent maradt. Mark rengeteg állatos filmet hozott neki haza, alig tudtam az ágyába parancsolni. – Már épp visszahúzta volna a kezét, elfogadva, hogy ma nem kötünk fogadást a becsapódás időpontjára, mikor a fejem alól kirántva kaptam utána, s fontam össze az ujjainkat. – Ennek a kéznek itt a helye. – Fordultam felé, azonban JaeBum reflexei gyorsabbak voltak, s már ő nyomott a párnába, miközben ajkaival az enyémeket tépte. Teljesen rám nehezedve, alig kaptam levegőt, azonban ez a fajta fuldoklás a csillagokig repített. Szabad kezemmel túrtam a hajába, ezzel bátorítva, az amúgy eléggé visszafogott tettét.


- Apa! Éhes vagyok! – Törte ránk az ajtót, JinHee, mire a meglepettségtől kis híján, a földön landolt JaeBum.
- Na, mit mondtam, öt perc. – Súgta még egy utolsó csókkal karöltve a fülembe, majd elővéve legragyogóbb mosolyát, pattant ki az ágyból, hogy a karjaiba vehesse a lányomat. – Hercegnőm, apa jelenleg nem tud felkelni az ágyból, mert fontosabb dolga akadt, én azonban boldogan készítek neked reggelit. – Hirtelen nem értettem, mire gondolt, azonban, ahogy egy leheletnyit megmozdultam, már éreztem, odalent túlságosan éber volt a testem. Zavaromban menekülni is képtelen voltam, ahogy JaeBum szemtelen mosolyával figyelt, miközben JinHeet fogta az ölében. Most először vártam azt a percet, hogy távol legyenek tőlem, ami után a párnába fojtottam az ordításomat.

Idejét se tudtam, mikor ettünk így közösen, Markkal karöltve. Bár a reggeli afférom után percekig kerültem JaeBum tekintetét, hozzá hűen hamar elérte, hogy újra olyan szerelmesen pillantsak rá, mint ahogyan szoktam.
- Mark – ivott egy kortyot JaeBum, hogy folytatni tudja -, ha minden a tervek szerint halad, ebben a hónapban elköltözünk. – Markkal egyszerre néztünk JaeBumra, majd a tökéletes szinkront meg nem szakítva szólaltunk meg.
- Hova? – Kérdeztem elsőként, s döbbenetemben a villát is kiejtettem a kezemből.
- Mióta elköltöztem YoungJaetől, terveztem a közös otthonunkat. – Nézett egyenesen a szemembe. – Nem akartam előre szólni, mert ismerve téged, úgy is lebeszéltél volna a költözésről. De, JinYoung – tette a kezét az asztalon nyugvó enyémre -, én veletek akarok élni. Mint egy boldog család. Nem függhetünk Marktól. – Pillantott mellém, ahol Mark ült, hasonló döbbenettel az arcán. – Ne aggódj, rólad is gondoskodtam. – Mosolyodott el, mire Mark felkapta a fejét. – Egy kedves barátom épp kiadó lakást keres, és ha nem zavar a tudat, hogy egy nővel kell megosztanod az otthonod, szólnék Lisának, hogy ne keressen tovább. – Kacsintott, s fél szememmel láttam, Mark félszeg mosolyát. Talán végre rá is rámosolyog a szerencse, ha egy fedél alá kerül egy lánnyal.

Az utolsó dobozokat pakoltam elfele. Észre se vettem, mennyi minden felgyűlt, mióta Marknál laktunk. Bár a játékok nagyobb részének növekedése JaeBumnak volt köszönhető. El se akartam hinni, JinHee mennyire az ujja köré csavarta egy-egy bevásárlás alatt. Ez egyszer furcsa volt, nem csak kettőnk holmijait pakolni. JaeBum a legtöbb szabadidejében az új otthonunk körül forgott, aminek köszönhetően alig maradt ideje összeszedni s dolgait. Bár égett bennem a kíváncsiság, hogy csupán egyszer elkísérjem, megnézni hol fogunk ezentúl élni, JaeBum makacsul tiltakozott, mondván, legyen számunkra meglepetés. Bíztam benne, ezért a továbbiakban nem firtattam a dolgot. A ruháit hajtogattam, miközben az orromat belengte a belőlük áradó illata, mikor JinHee lépett mellém, karjaiban Nanát szorongatva.
- Apa, mi most már örökké Jaebummal fogunk maradni? – Kérdezte, miközben ujjai közé fogta a nadrágomat.
- Angyalkám! – Hajoltam le, hogy az ölembe vegyem, s vele együtt üljek le az ágy szélére. – Bár a jövőbe nem látok – sepertem hátra a vállairól a haját -, de minden erőmmel azon leszek, hogy mi örökké együtt maradjunk, rendben? – Kérdeztem, mert láttam a szemében felcsillanni a kételyt.
- Tudod Jaebum nagyon szeret engem. – Hajtotta le a fejecskéjét. – És én is szeretem. – Folytatta, én pedig nem értettem, mire akart kilyukadni. – De ne félj, téged jobban szeretlek. – Életem, láttam a szemében, mennyire zavart volt, talán félt megosztani azt a túlcsorduló szeretetet, ami benne volt.
- Bogárkám, tudom jól, mennyire szeretsz engem. – Adtam egy cuppanós puszit az arcára. – És azt is tudom, hogy JaeBumot is nagyon szereted. – Folytattam, mire végre tudatosult bennem, mire akart kilyukadni, ennyire gyámoltalanul. – Mit szólnál, ha mostantól őt is apunak szólítanád? – Hoztam fel az ötletet, mire ragyogó szemecskéit rám meresztette. Eltűnt belőle a riadtság. Arcára festette a mosolyt a megkönnyebbülés, és már csak azt éreztem, ahogy a karjait körém fonva ölelt át szorosan, engem pedig újra ellepett az az édes eperillata.


Már tűkön ültünk az autóban, miközben az új otthonunk felé vezetett JaeBum. JinHee hangosan énekelte az aktuális kedvenc meséje dalát, én pedig a térdemen dobolva igyekeztem lehiggadni.
- Ne izgulj! – Simított a kezemre, s fonta egybe az ujjainkat. – Imádni fogjátok. – Kacsintott egy pillanatra rám, majd újra az útra szegte a pillantását.
- Úgy, mint téged, biztosan nem. – Értem el, hogy az út hátralévő részében széles mosollyal vezessen, én pedig a hirtelen jött vallomásom után, a kinti tájat szuggerálva próbáltam lehűteni a lángoló arcomat.
- Megérkeztünk! – Állította le JaeBum a kocsit, s már pattant is kifele, hogy az izgága lányomat kiszabadítsa az övek fogságából. Én csak tátott szájjal meredtem az egymás mellett sorakozó házakra.
- Melyik az? – Kérdeztem, mellé lépve.
- Az ott. – Mutatott egy hófehérre festett, hatalmas palotára. Először azt hittem viccelt velem, azonban ahogy JinHeet a karjaiban tartva elindult az ajtó felé, hirtelen megszólalni se tudtam. Némán követtem, míg bevárva a kezemért nem kapott, s egyszerre léptünk be az üveges faajtón. Tátott szájjal kapkodtam a fejemet az elrendezett szobák között. JinHee ujjongva szaladgált a hatalmas térben, kanyarogva kerülgette a bútorokat. Éreztem, hogy JaeBum minden mozzanatomat figyelte, várta a reakciómat, erre azonban nem voltak szavaim. A konyha épp olyan modern volt, mintha egy főzős műsorból hozatták volna ide. Minden pontja gyerekbiztos volt, hogy JinHee még véletlenül se sérüljön meg. A nappali tágas volt és világos, egy hatalmas kanapéval a közepén.
- Na, hogy tetszik? – Hallottam JaeBumot mögülem, ahogy hátulról átölelve hajolt a vállgödrömbe.
- Mintha álmodnék. – Szedtem össze magamat, hogy válaszolni tudjak. – JaeBum… mi ezt.. ezt meg se érdemeljük. – Nem bírtam elűzni a félelmemet, azonban JaeBum két lépéssel megkerülve nézett mélyen a szemeimbe.
- Tévedsz! – Súgta. – Ennél jóval többet érdemelnétek. JinYoung, nekem ti vagytok az életem. Bármit megadnék nektek azért, hogy biztonságban és boldogan éljetek. – Elolvadtam a karjai közt. Minden szava a szívemig hatolt. Könnyek gyűltek a szemembe, azonban hosszú idő után, most először a boldogság fakasztotta őket.
- Ennyire szeretsz engem? – Kérdeztem, sunyin mosolyogva.
- Igazából JinHee-ért rajongok, te csupán a cseresznye vagy a tejszínhab tetején. De a világ legzamatosabb cseresznyéje. – Válaszolt, én pedig abban a pillanatban az ajkára martam, ahogy befejezte. Megszűnt a világ körülöttünk, csak arra a túláradó forróságra koncentráltam, ami még most is képes volt elemészteni.


JaeBum

Az első közös vacsoránkat ettük, a közös otthonunkban. Bár felajánlottam, hogy ma este menjünk éterembe vacsorázni, JinYoung makacsul állt neki a főzésnek, mondván, muszáj kipróbálnia a vadonatúj konyhát. JinHeevel, amiben csak tudtunk segítettünk neki, s már a félig kész étel illatától is összefutott a nyál a számban.
Vacsora után még elnyúltunk a tévé előtt, amíg JinHee esti mese műsora ment benne, azonban ahogy a végefőcím felcsengett, JinHee hirtelen pattant fel közülünk.
- Ma apu mondjon nekem mesét! -  Jelentette ki, s egy kicsit elszomorodtam, azt hittem, ezt is JinYounggal fogom megtenni. Lemondóan indultam meg a szobánk felé, hogy addig lefürödhessek, ugyanis JinHee két mesénél hamarabb nem engedte el JinYoungot, mikor egy aprócska kéz az enyémekbe siklott.
- Mondasz nekem estimesét, apu? – Azt hittem rosszul hallottam. Csak döbbenten álltam, miközben JinHee fáradhatatlanul meredt fel rám, egyenesen a szemembe nézve. Kérlelő pillantása és apró, ám annál erősebb szorítása térített észhez.
- Hogyan? – Böktem ki, mert féltem, talán csak a képzeletem játszott velem.
- Te mesélj ma nekem mesét, apu! – Nem tehettem róla, ahogy a könnyeim szüntelenül hullottak az arcomon, egyszerre kaptam fel az ölembe JinHee habkönnyű testét, és csókoltam minden pontját, ahol csak értem. Azt hittem, egy idő után megtelik a szív és képtelen több szeretetet befogadni, mégis ebben a pillanatban úgy éreztem, ez a szeretet végtelen és soha el nem múló melegséggel járta át a bensőmet.


Három mese és egy altatódal után lépkedtem szinte hangtalanul a kijárat felé. Ahogy mögöttem némán becsuktam az ajtót, széles mosollyal indultam meg a hálószobánk felé.
- Elaludt? – Kérdezte JinYoung, az ágyon fekve.
- El, bár azt hittem, képtelen leszek veled tölteni az első esténket. – Kezdtem el öltözni, hogy elmehessek fürödni, azonban, ahogy háttal állva hajtottam össze a levetett pólómat, két ölelő kar fonódott a csupasz felsőtestemhez.
- Alig bírtam kivárni, hogy átgyere. – Búgta a hátamba, miközben gyengéd csókokat hintett a lapockáimra. Az érzéstől minden szőrszálam az égig eredt.
- Jin… Young – Szóltam rekedten, s éreztem a hasamban gyülekező forróságot. – Biztosan akarod? – Lehunyt szemmel élveztem, ahogy már a vállaimat lepte el édes csókjaival. Válaszul megkerülve engem, nézett a szemeimbe, s a halvány fényben tündöklő íriszeitől, minden józan idegsejtem szabadságra ment.
Gyengéden fektettem az ágyra, majd óvatosan feltérdelve fogtam a lábaim közé keskeny csípőjét. Ajkain eközben szüntelenül járták a táncukat, s ha éppen nem egymás párnáit téptük, JinYoung puha nyakán szántottam, kiismerve minden rejtett kis gyengepontját.
- Hogy… hogy szeretnéd, JinYoung? – Kérdeztem két röpke, bár annál szenvedélyesebb csók között.
- Számít ez? – Válaszolt kérdéssel, s közben sebesen kapkodta a levegőt.
- Csak ez számít. – Csókoltam a füle mögé, majd ajkammal éppen csak érintve arca vonalát, indultam vissza a csókra éhes szájához.
- Szeress engem, JaeBum!


Lustán gomboltam ki a pizsamaingjének gombjait, s hasának minden szabaddá tett pontjára csókot hintettem. JinYoung halk sóhajai csak tetőzték bennem a vágyat. Meztelen mellkasa és tündöklő szemei között cikázott a tekintetem. A világ összes csókja kevés volt ahhoz, hogy beteljek a kényeztetésével. Fentről simítottam végig az ajkaimmal, miközben kezünk egybeforrt. Éreztem a nyelvem hegyén, a nyakán lüktető eret, amit gyengéden megszívva értem el, hogy JinYoung hangosan nyögjön az éjszakába. Büszkeség töltött el, hogy már csak ennyitől elvesztette az eszét, azonban eszem ágában se volt itt leállnom. Csókokkal borítottam be a mellkasát, azt a két, kemény kis gombot, majd lefele haladva egyenesen a köldökét céloztam meg. A hasa vadul emelkedett, ahogyan a kezeimet szabaddá téve már nem csak a számmal kényeztettem. Ujjaimmal körberajzoltam a rózsaszín bimbókat, s ugyan azt az útvonalat megtéve haladtam lefelé. JinYoung kezével a lepedőt tépte, miközben a fogaival az alsó ajkába harapva próbált úrrá lenni a feltörő, kéjes hangjain.
Lüktetett az ölem, és éreztem, hogy túl szűk már a nadrágom, mégsem akartam megadni neki az enyhülést. Lepillantva nyugtáztam, hogy JinYoung is egyre nehezebben fért meg a pizsamaalsó alatt, azonban egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, ruhán keresztül csókoltam bele a már kemény férfiasságába.
- JAEBUM! – Kiáltott, s rögtön utána a szájára tette a kezét, mintha félne attól, hogy JinHee meghallhatja.
- Ne aggódj – emeltem fel a fejemet, bár a tekintetét nem láthattam, ahogy a fejét a párnába fúrta -, a mi szobánk hangszigetelt. – Erre azonban felkapta a fejét, s ezt kihasználva nyomtam ajkamat ismét a lüktető férfiasságára. Éreztem, hogy nem viselt alatta alsót, ahogy a vágynak előjele akaratlanul is átáztatta a vékony anyagot. Az ujjaimat beakasztva a gumi szélébe, húztam lefele, miközben a nyelvemmel már az ajkaimat nyaltam.
A látvány leírhatatlan volt. JinYoung formás, vékony csípője, lapos, csókoktól pirosló hasa és vadul lüktető nemessége teljesen elvették az eszemet. Feltérdelve váltam el tőle egy pillanatra, hogy én is megszabadulhassak a nadrágomtól, s utána kezeimmel JinYoung térdhajlatába nyúlva emeltem fel a lábait.


- Ne, ne légy zavarban, Életem! – Búgtam neki, mikor észrevettem, hogy a kezeibe temette az arcát. – Csak élvezd! – S már csókoltam is a puha bőrt combjának belső felén. JinYoung sóhajai, dünnyögései pedig, csak még több önbizalmat adtak nekem. Elértem az öléhez, s megvárva, míg egy pillanatig elcsitul a kéj hulláma, ami JinYoung felett teljesen átvette az uralmat, óvatosan kinyújtva a nyelvemet szántottam végig a hasára teljesen ráfeszülő férfiasságán. JinYoung keze ekkor új életre kelt, s ahogy a hajamhoz kapott, úgy fogta marokra ujjai közé a tincseimet. Nem érdekelt a fájdalom, pusztán az az édes nektár, ami betöltötte a számat, arra figyeltem. JinYoung csípője ringott, ütemet kölcsönözve ezáltal, amit csak néha szakított félbe egy-egy hangosabb nyögése.
- JaeBum, nem bírom! – Vékony hangját alig hallottam, ahogy a fülemben dübörgött a szívem, azonban érezni, éreztem, mennyire feszült már az éke. Nem akartam, hogy így érje el a csúcsot, s egy hangos cuppogás kíséretében felhagytam a kényeztetésével.
- Biztosan akarod? – Hajoltam fel, hogy hosszú idő után újra az ajkára marjak, ő pedig csak bólogatott, szavakat már képtelen volt hallatni. Ellepte a szerelem a testemet, az a színtiszta boldogság, s ujjaimat mélyen bekapva próbáltam a lehető legtöbb nyállal bevonni őket.
- Fájni fog, Egyetlenem. – Siklott a járatához a kezem, s előbb csak megnyomkodva körberajzoltam fenekének legmélyebb pontját, majd egyenesen a szemébe nézve nyomtam be mutatóujjam legelső ujjpercét.
- JÉZUSOM! – Kiáltott JinYoung, s összeszorítva a fogát próbált úrrá lenni a fájdalmán. Szemeiből akaratlanul is kicsordult a könny, amit az ajkammal szárítottam fel. Vártam, nem akartam sietni, hagytam, hadd szokja az érzést, azonban, ahogy a csípője megmozdult éreztem, hogy tovább indulhatok. A szájához kaptam, hogy elfojtsam a mélyről jövő ordítást, amit hallatni akart, ahogy az ujjamat tövig belévezettem. Csak csókoltam, hol a reszkető párnáit, hol a szeméből szüntelenül csordogáló könnyeket, s vártam. Megszűnt az idő körülöttünk, mire ismét meglibbentette a csípőjét, s éreztem, eljött az én időm. Egy lassú tempót diktálva igyekeztem tágítani, aminek kéjes nyögéseink adták a ritmusát. Majd elvesztem abban a forróságban, amivel körbeölelt. Éreztem, hogy mennyire szűk volt és feszes. Már pusztán a gondolata is megőrjített annak, hogy nemsokára benne kutathatom a gyönyör titkos kapuját.
- JinYoung, nem bírom tovább! - Leheltem az ajkaira.
- Gyere, Kedvesem! – Kapott a tarkóm után, s most először taszította az ajkainkat vad keringőbe. Elvesztem a forróságban, miközben a nyelveink szüntelenül ölelték egymást.
Egy határozott mozdulattal húzódtam ki belőle, s lassan átlépve feküdtem rá teljes testsúlyommal. Ahogyan a férfiasságunk összeért, mintha csillagokat láttam volna. JinYoung készségesen húzta fel a térdeit, s a lehető legnagyobb terpeszben várta, hogy végre elmerülhessek benne. Egy pillanatra megemelve a csípőmet, nyúltam le, s a korábban benyálazott tenyeremmel végighúztam a duzzadt ékemen. Egyedül JinYoung pirosló arcát néztem, ahogyan az ujjaimmal a járatához igazítottam a nedves csúcsomat, s előbb csak vártam, hogy a maradék feszültség is elillanhasson.
- Szeretlek, JinYoung! – Sóhajtottam, s egy mozzanattal már mélyen benne merültem el. JinYoung szája hatalmasra nyílt, azonban hang nem jött ki rajta. Szemei a plafonra meredtek, s, ahogy egy pillanatra meglibbent a csípőm, az éjszaka leghangosabb nyögését hallatva ragadta meg az oldalamat. Nem volt tudatában, ahogyan körmeivel a húsomba vájt, mégsem panaszkodtam. Csekély ára volt ez annak a fájdalomnak, amit miattam kellett elszenvednie. Csak vártam, hogy a forróság elcsituljon, hogy a szűk járata körül végre megmozdulhassak. Lüktettem benne, minden pontját éreztem, amitől alig bírtam kontrollálni magamat. Az kezeimmel JinYoungért nyúltam, bíztam abban, talán ezzel hamarabb érem el nála a megváltást.
Igazam volt. JinYoung csípője egyszerre emelkedett, ahogy ujjaimmal körbefogtam, s lustán simítottam nedves férfiasságát. Éreztem, hogy eljött az én időm, s hasonló tempóban kezdtem benne mozogni, mint amilyen iramot diktáltak az ujjaim rángó nemességén. Enyhült a szorítás, s helyét az a fékezhetetlen vágy váltotta fel, aminek nem ismertük a határát. Csókot csók követet, ahogy már fogaimmal is mélyen az ajkába martam, ő pedig a hátamat karmolta. Kezeivel a fenekemhez kapott, hogy ezzel is mélyítse a lökéseimet, amitől szüntelenül nyögdécselt. A lábait feszítve igyekezte tágan tartani magát, majd mikor egy pillanat erejéig, egy véletlen folytán eltaláltam benne egy pontot, minden porcikája megfeszült.
- Oda, JaeBum! Érints meg újra ott! – Lehelte ajkaimra, én pedig teljesítve kívánságát, nyomtam meg újra a pontot, ahonnan a gyönyöre fakadt. – Nem bírom tovább, JaeBum! – Marta a fogai között az ajkát.
- Gyere, Szerelmem! – Bíztattam, s erősebben megszorítva, majd az ujjammal a csúszóssá vált csúcsot ingerelve vártam, hogy ellepjen édes nedűjével.
Váratlanul ért, ahogyan járata teljesen rám feszült, s a nevemet kiáltva lövellte nyúlánk nedvét a mellkasára. Kapkodta a levegőt, miközben éke szüntelenül rángott a hasán, én pedig éreztem, hogy eljött az én időm. Felgyorsítva csúsztam ki, majd merültem el újra benne, mikor a hasamban feszített a felrobbanni készülő kéj. Éppen sikerült kihúzódnom belőle, és szorosan tartva JinYoung elcsituló férfiasságán az enyémet, ontottam ki magamból, vágyam minden egyes cseppjét.

Még most is rendezetlenül dobbant a szívem, ahogyan letisztogatva végre egymás karjaiban pihegtünk. Nem szóltunk, mindketten a gondolatainkba temetkezve emlékeztünk vissza az elmúlt percekre. JinYoung pirosló arcát a mellkasomba fúrta, valahányszor beugorhatott neki egy-egy pillanat, én pedig bazsalyogva hintettem puszit a füle mögötti érzékeny pontjára.
- Ez volt életem legcsodásabb éjszakája. – Suttogtam, s a lehetetlennél is közelebb húztam magamhoz. – Szeretlek, JinYoung! – Vallottam be, most, hogy már elcsitultak a vágyak, majd ahogyan a szemeibe fúrtam az enyémeket, éreztem bennük a viszonzást. Íriszei ragyogtak a halvány fényben.
- Szeretlek, JaeBum! – Gyűltek könnyek a szemébe, majd felhajolva lopott gyengéd csókot tőlem, ami bár elsőre sós volt a könnyeitől, az iránta érzett szerelmemnek hála a legédesebb ízzé vált, amit valaha éreztem.



2019. május 10., péntek

Csodák kora - Hatodik fejezet


Eső után szivárvány


JaeBum

Az autóban ülve vártam JinHeere. Túl hamar végeztem, így beszaladva a közeli cukrászdába, vettem neki csokis muffint, amit annyira szeretett. Halkan szólt a zene, amitől egy pillanatra lehunytam a szememet. Néhány hete el se tudtam volna képzelni, hogy én valaha leszek annyira boldog és nyugodt, mint amilyen most voltam. YoungJaevel egy héten át kerültem a kontaktust, mire JinYoung unszolására találkoztam vele. Nem lepett meg a magyarázatával, mikor közölte, a zongoraórákon ismerte meg az illetőt. Nem érdekelt a neve, az se, mennyire volt komoly közöttük a dolog, mert az én szívemet már régen más foglalta el. Közösen döntöttük el, az évek alatt összegyűjtött holmijainkkal mi legyen. A lakást nem akartam megtartani. Túl sok emlékem fűződött oda, amiknek nagy részére még most is örömmel gondoltam vissza, mégis, JinYounggal új életet akartam kezdeni, a múltamtól távol. Mark szó nélkül beleegyezett abba, hogy ideiglenesen oda költözhessek, amiért nem győztem elégszer köszönetet mondani. JinYoung se tudta leplezni, mennyire boldoggá tette a tudat, hogy ezentúl nem csak lopott órák voltak a miénk. Azonban az egésznek mégis JinHee örült a legjobban. Esténként bebújva mellénk várta, hogy felváltva olvassunk fel esti mesét, majd mikor álomba merült, gyerekes harc folyt közöttünk azért, ki fektesse le az ágyába. A hetek alatt, míg JinYoung közvetlen közelében lehettem, a létező összes gyenge pontját sikerült megfejtenem. Imádtam, mikor egy váratlan csóktól a nyakának vonalán teljesen elpirult, vagy mikor észrevétlenül a hátához simultam, s zártam a karjaim közé. Minden együtt töltött pillanat a legértékesebb volt számomra, amiket eddig el se tudtam volna képzelni. Mostanra viszont a hiányuk fojtogatóan hatott, valahányszor tovább kellett bent maradnom a kórházban. JinYoung is felhagyott a plusz munkáival, nagy könyörgések árán, de kénytelen volt belátni, egyedült így tudtunk kettőnkre is időt szánni.

- Mit szólsz, Tündérem, meglepjük aput a munkahelyén? – Fordultam oldalra, ahol JinHee mélyen elmerült a képes könyvének csodálásában.
- Menjünk! – Harsogta, s az eddig érdekesnek tűnő könyvet kiejtve a kezéből, tapsolta végig az odavezető utat. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy éppen időben fogunk betoppanni, mire végezni fog. Képzeletben már ott ragyogott a meglepettségtől párás tekintete előttem, amitől levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.
- Apaa! – Szaladt JinHee kacagva, majd JinYoung nyakába ugorva puszilgatták egymást felváltva. Imádtam nézni kettejük túláradó boldogságát, amit egymásból merítettek. Lassan férkőztem a közelükbe, s karoltam át kettősüket, majd kihasználva, hogy JinHee vastag kabátja eltakart minket a kíváncsi szemek elől, egy gyengéd csókot leheltem JinYoung szája sarkára. Titkon tartottam a reakciójától, hogy talán neki ez túl sok így egyszerre, vagy esetleg fél felvállalni, de arcának vonásai és gyengéd mosolya kiűzte belőlem a kétséget.
Nem sok vendég foglalt már helyet a kifőzdében, azok is az utolsó falatokat igyekezték eltűntetni. JinHeevel a pult mögött ültem le, s a nemrég vett sütijét majszolva figyelte, ahogy a képes könyvét lapozgatta. Észre se vettem, hogy eltelt az idő, mikor JinYoung már kabátban állva várt az ajtó előtt. Felpattanva, továbbra is az ölemben tartva JinHeet, követtem, s ittam az éjszaka fényében is jól kirajzolódó formás alakjának látványát a szemeimmel. Az utóbbi napokban egyre gyakrabban kaptam magamat azon, hogy túl sokszor meredtem le, valahányszor egy szál pólóban és shortban flangált a lakásban. Éjszakánként kényszerítettem magamat, hogy ébren maradhassak, csak hogy az álmában felcsúszó felsője alól kikandikáló csípőjét nézhessem. Nem tehettem róla, annyira vonzott, s egyre nehezebben tudtam visszafogni fékezhetetlen vágyamat. Mégsem voltam tolakodó. Jól tudtam, JinYoungnak soha nem volt még kapcsolata, éppen ezért minden erőmmel a világért se akartam megijeszteni.

 

- Hogy sikerült a szobájában tartanod? – Kérdezte az ágyon fekve, miközben fél szemmel kilesett a könyve felett.
- Az legyen az én titkom. – Kacsintottam.
- JaeBum!
- Jól van! – Bújtam mellé, miután beállítottam a telefonomon az ébresztőt. – Megígértem, hogy megveszem neki azt a babaházat, amit a múltkor csillogó szemekkel bámult a bevásárlóközpontban. – Sütöttem le a szememet, mint aki épp a büntetésére várt, s közben ujjaimmal lassan lépdeltem a karján felfelé. Éreztem, hogy mélyen beszívta a levegőt, majd pár másodpercig bent is tartotta. Szemeit az érintésemmel párhuzamosan hunyta le, s kihasználva pillanatnyi vakságát, az oldalamra fordulva hajoltam az arcához közel. Nem vártam, míg újra megcsodálhatom azokat az éjfekete íriszeit, már az ajkát simítva csókoltam, amíg csak bírtuk lélegzet nélkül. Éreztem, hogy testem minden pontja érte égett. Nem bírtam azt a minimális távolságot se, s a fél karommal feltámaszkodva hajoltam félig reszketeg mellkasára. A nyakának vonalán szántottam, miközben az ujjaimat óvatosan a felsője alá csúsztattam. Ahogy megéreztem lapos hasának puhaságát, egy elfojtott nyögést hallattam. Kezem alatt megfeszült a bőre.
- Jae... JaeBum! – Sóhajtotta a nevemet, majd kezeivel a karjaimba kapaszkodott. – Nekem ez még nem megy. – Behunyt szemekkel fordította oldalra a fejét. – Bocsáss meg!
Kibújtam a felsője alól, s egy biztató csókot nyomtam pirosló arcára.
- Életem, ne kérj bocsánatot! – Húzódtam hátrébb, s kezemmel megfogva az álla csúcsát fordítottam felém. – Rád bármeddig képes vagyok várni. – Eresztettem el egy bíztató mosolyt, amitől az ő arca is derűsebbé vált. – De az ölelés alól nincs menekvés! – Jelentettem ki, s már helyezkedtem is, hogy testünk minél több helyen érintkezhessen, miközben szorosan magamhoz préseltem.

A héten rengeteg műtéten kellett részt vennem, ami minden erőmet kiszívta a hétvégére. Fáradtan nyúltam el az ágyban, kihasználva a csendet, amíg JinYoung és JinHee leszaladtak a boltba. JinYoung egy földre szállt angyal volt, már kora reggel látta rajtam, mennyire kimerültem, s apró csókjai után az arcomon, már indult is JinHee szobájába, megelőzve a szombat reggeli energiabomba becsapódását.
Fél órával később keltem fel ismét, jóval kipihentebben, JinYoung azonban nem volt mellettem. Magamra kapva a köntösömet, léptem ki a szobából, aminek ajtajában már megcsapta az orromat a friss kávé illata. Félig behunyt szemmel követtem az illat forrását, s a konyha előtt megtorpanva merültem el az elém festett látványban. JinHee gondosan pakolgatta a tojácstekercseket egy tányérra, amiket JinYoung maszatos arccal sütött éppen kifele. Nem vették észre, hogy beléptem, ahogy mélyen elmerültek a reggeli készítésében.
- Hát itt meg mi készül? – Nem bírtam tovább némaságba burkolódzni, s a számomra két legfontosabb személy egyszerre nézett a hang irányába, érzelmektől túláradó pillantásokkal. JinHee szemeit öröm ragyogta be, míg JinYoung íriszei szerelmesen fénylettek, mint két kristálytiszta drágakő.
- Jaebum! – Pattant le a kis háromlábú székről JinHee, amin kényelmesen felérhette a pultot. – Apa azt mondta, fáradt vagy, így elmentünk bevásárolni, és most neked készítünk reggelit. De ez titok - tette az ujjacskáját a szája elé -, meglepetésnek szánta.
- Ó, akkor most elrontottam a meglepetést? – Kérdeztem, majd mintha elszomorodtam volna, görbült le a szám széle.
- Nem baj! Majd Nanát meglepem vele. – Ötletelt.
- Akkor futás, keltsd fel Nanát, és gyertek reggelizni. – Álltam félre, hogy egyenesen a szobájába futhasson, én pedig kihasználva a pillanatnyi magányunkat, léptem JinYoung oldalához. – Mondtam már, mennyire imádom, mikor ilyen maszatosan nézel ki? – Karoltam át, majd magam felé fordítva csókoltam fel az arcáról az ételfoltot, majd lejjebb haladva már az ajkaink ringtak a maguk lusta, reggeli tempójukban.

JinYoung

JaeBum egész héten ügyeletes volt. Alig beszéltem vele, mert legtöbbször hajnalban bújt be mellém az ágyba, s mire felébredtem, már mélyen aludt. Voltak napok, mikor direkt fél órával hamarabb keltem, hogy legyen időm az alvó arcát néznem. Az éjjeli lámpát felkapcsolva bocsájtottam gyenge fényt a szobára, s óvatosan felé fordulva ittam arcának látványát. Bár minden porcikámmal igyekeztem visszafogni magamat, képtelen voltam megállni, hogy ne simítsam a homlokába hulló tincseket arrébb. Annyira imádtam csupán figyelni, miközben öntudatlanul feküdt.
Ma reggel is vele töltődtem fel, s egy gyengéd csókot lopva a résnyire nyílt ajkáról, bújtam ki a takaró alól. Az utóbbi időben túlságosan is lehűlt a levegő, amit már én se fogadtam szívesen. Habár az elmúlt években hozzászoktam a hideghez, JaeBum mellett hamar elfeledtem, milyen érzés fázni. Most viszont fürgén szedtem a lábamat, hogy minél hamarabb felöltözhessek. Már JinHee reggelijét raktam éppen a kis hátizsákjába, mikor reszelős köhögésre lettem figyelmes a kislányom szobájából. Aggodalommal telve nyitottam ki az ajtót, s léptem az ágya mellé. JinHee hangosan köhögve feküdt, szemét húzogatva, mintha gyötörte volna az álma. A szívem szakadt meg érte, amikor ezt az apró testet a betegség gyötörte. Óvatosan nyúltam a homlokára, hogy a lázát ellenőrizzem, miközben a telefonommal már az éttermet csörgettem.
- Asszonyom, kérem, bocsásson meg – hajtottam le a fejem, mert ilyen hirtelen soha nem szoktam szabad napot kérni -, de JinHee megbetegedett. – Még most is meg tudott lepni, mennyire megértő volt velem, ahogy be se fejezve a kérésemet, már ő maga jelentette ki, hogy mára otthon maradhatok. Megkönnyebbültem, majd elköszönve újra JinHee arcára néztem. Fájt így látnom őt, ahogy a pirospozsgás arcán a sápadtság vette át a szerepet.
- JinHee, Angyalkám – simogattam meg a vállát, majd fölé hajolva adtam neki jó reggelt puszit –, nem érzed jól magad? – Kérdeztem a lehető leghalkabban, ám a dünnyögéséből semmi jóra nem számíthattam. – Életem, apu megy, csinál neked valami ennivalót, hogy bevehesd a gyógyszert, rendben? – kérdeztem, amire ismét csak egy elfojtott nyüszítés volt a válasz.

JaeBum délelőtt ébredt, és ahogy realizálta, hogy otthon sürögtem-forogtam, aggodalommal a szemében lépett oda hozzám.
- Valami baj van? – Kérdezte, s egy röpke puszit nyomott az arcomra, köszönés képen.
- JinHee beteg. – Biggyesztettem le az ajkamat. – Már kora reggel óta ápolom.
- Miért nem keltettél fel? – Hangzott JaeBum aggodalommal átitatott hangon. – Segíthettem volna. – Kivette a kezemből a tálcát, amin JinHeenek készítettem elő a gyógyteáját. – Hagyd, majd én beviszem neki. – S már indult is a szoba irányába. – Ne nézz így rám! – Hangzott, s ilyenkor tényleg megijedtem, hogy talán hátul is volt szeme, amivel engem vizslathatott. – JinHee nekem is nagyon fontos.
Megint sikerült levennie a lábamról. Szó nélkül lépdeltem JinHee ajtaja elé, hogy az oldalához dőlve figyelhessem, ahogyan életem szerelme, milyen gondosan ápolja az életem értelmét.
Egész nap felváltva vittük JinHeenek a forró italt, majd a gondosan elkészített kását, amit meg tudott rágni. Délután egy hangyányit jobban érezte magát, mikor a kanapén feküdt az ölemben, s közben JaeBum az egyik kedvenc meséjéből olvasott fel egy részletet, amíg ébren bírt maradni.
- Úgy hiszem, ma már nem fog több mesét hallgatni. – Simogattam a göndör fürtjeit. – Lassan ideje indulnod. – Néztem az órára, ahogy realizáltam, mennyire későre járt már.
- Nem muszáj bemennem, jelenthetek beteget. – Szabadkozott.
- JaeBum, nem lesz semmi gond, különben is ez az utolsó napod a héten. – Nyúltam a kezéért, hogy összekulcsolhassam az ujjaimat az övéivel.


- Akkor holnapután érkezel? – Erősítettem meg az időpontot, mikor fog Mark megérkezni. – Ezek szerinte egy ideig biztosan itthon is maradsz. – Piszkáltam a telefon kunkorodó zsinórját, miközben erősen koncentráltam, hogy jól halhassam Mark minden szavát. – Rendben, akkor hamarosan találkozunk. – Köszöntem el, s már csak a ritmikus búgás válaszolt, ahogy minden bizonnyal megszakadt a vonal. Ezért se szerettem, mikor annyira távol volt, hogy alig lehetett utolérni, túl sok aggodalmat szült.
JinHee esti gyógyszerét pakoltam ki gondosan, mikor a kanapén alvó tündérkém hangosan jajveszékelt. Egy másodperc alatt mellette teremtem, azonban a látványtól kifutott alólam a talaj. JinHee homlokán gyöngyözve ült meg az izzadtság, miközben remegve vacogott a vastag takaró alatt. A vállaihoz kaptam, hogy gyengéden, de annál határozottabban megrázzam, abban bízva, magához tér, azonban halk kis nyögésein kívül nem reagált semmivel. Úrrá lett rajtam a pánik, ahogy tehetetlenül meredtem arra a csöpp testére, majd egyetlen mentsváramként kaptam a telefonom után.
JaeBum két csörgés után vette fel a telefont, én viszont esélyt se adtam neki, hogy beleszólhasson.
- JinHee nagyon rosszul van. – Ez idáig nem is tűnt fel, mennyire remegtek a tagjaim, s velük együtt a hangom is elvékonyodott, ahogy a feltörő sírógörcsömet igyekeztem legyűrni.
- Nyugodj meg, Édesem! – Hangzott JaeBum jóval higgadtabban, bár az ő hangja se volt sokkal határozottabb. – Először is, mérd meg a lázát, utána eldöntjük, mi legyen.
- Már megtettem. – Válaszoltam, szinte azonnal. – 41 fokos, és rettentően remeg. JaeBum nagyon félek. – Eddig bírtam tartani magam, s már a szememet dörzsöltem, hogy a könnyeimtől egy pillanatig se tévesszem szem elől JinHeet.
- Küldök értetek egy mentőt. – Nyugtatott JaeBum, bár hallottam, mennyire remegett az ő hangja is. – Ne félj, idebent jó kezekben lesz.

Vastag takaróba bugyolálva vittem le az ölemben JinHee elernyedt testét. Még JaeBum kötötte a lelkemre, hogy engedjem kiizzadni, így a fejét is bebugyolálva tartottam rajta a réteges anyagot. Gyengéden ringattam, mire az utca végén megcsillant a mentő kékes fénye. Egy másodpercnyi öröm az órák óta tartó aggodalom közepette.
A kórházban JaeBum állt a bejárat előtt, s egy számomra ismeretlen orvossal beszélgetett. A mentős kedvesen odasúgta, a legjobb gyermekorvos a városban, én pedig újra éreztem az a végtelen hálát, amit egyedül JaeBum érdemelhetett ki.
Észbe se kaptam, már egy kórteremben feküdt, pici karjába infúziót vezettek, s órák óta végre nem gyötörte a lázálom. Nyugodtan aludt, miközben a kisszékről görnyedve simogattam a fejét. Az orvos semmi komolyat nem állapított meg, egy egyszerű influenzán kívül. A magas láz miatt se volt félni valóm, pusztán túl régen volt ennyire legyengülve a szervezete.
- Kopp, kopp. – Suttogott JaeBum az ajtóból, majd a szemembe nézve lépett félre azt várva, hogy kövessem. Gondosan felhúztam JinHee nyakáig a takaróját, vigyázva, nehogy megsértsem az infúzió csövét, majd egy csókot nyomtam a homlokára.
JaeBum a folyosó végén várt, kezében két pohár gőzölgő kávéval. Csak néztem, ahogyan előttem állt, szemeiben annyi szeretettel, amibe most egy kis féltés is éket vert. Minden emlékem újra lepergett a szemem előtt, ahogy valahányszor bajban voltam, folyton megjelent. Csak figyeltem, ahogyan a pohárból egyenesen szállt fel a forró ital gőze, s vele együtt a lelkemből is elpárolgott minden bú és keserűség. Csak akkor vettem észre, mennyire magával ragadtak az érzelmek, mikor már a karjaiban tartva szorosan magához húzott, s arcát a vállamba fúrva suttogott.
- Minden rendben lesz. – Halkan mantrázott, majd a hátamat simogatva próbálta csitítani remegésbe fulladt sírásomat. – Vigyázok rátok! – Éreztem, hogy ellazult a testem, hogy JaeBum elűzte az esőfelhőket, mint azt oly’ sokszor megtette már. Én pedig csak álltam, az orromban azzal a kellemes illatával, ami az automatás kávéval keveredett, s minden erőmmel belé kapaszkodtam, hogy tudassam vele, többé már soha nem engedem el.




2019. május 3., péntek

Csodák kora - Ötödik fejezet


Boldog akarok lenni


JinYoung

Már számolni is feladtam, hány nem fogadott hívás és üzenet jelezte, hogy JaeBum keresett engem. Azután az este után még percekig néztem ki a fejemből, mire össze tudtam szedni magamat annyira, hogy eljátszva a hazaérkezésemet, úgy tegyek, mintha semmit nem hallottam volna. Csak testileg voltam akkor jelen, a lelkem messzire szállt, magával rántva a szívemet is.
Világ életemben nem voltam mohó, mindig elfogadtam azt, ami nekem jutott, most azonban életemben először kellett valami. Pontosabban valaki, aki nem az enyém volt. Valaki máshoz tartozott. Bűntudat lett rajtam úrra, ami némi dühvel vegyült. Ennyi idő után nem jöttem rá, hogy JaeBum is a nememhez vonzódik. Most pedig, hogy itt lett volna a lehetőség, az esély arra, hogy végre én is boldog lehessek, egy pillanat alatt porrá zúzta az a nem kis probléma, hogy JaeBumot várta haza valaki.

- Ébresztő, Angyalom! – Leheltem csókot szuszogó kislányom arcocskájára. Éjszaka ismét forgolódva aludtam, valahányszor el mertem ábrándozni azon, hogy mi hárman boldogan élünk majd. Egy ismeretlen alak, egy sötét körvonal, folyton visszarántott a valóságba. JinHee arcának látványától, ahogy az álmot csöpp kezével kidörzsölte a szeméből, majd a reggeli napsugarakat megszégyenítő, ragyogó mosolyát rám villantotta, úgy éreztem, egész napra sikerült feltöltődnöm.
Alig tudtam felrángatni rá a vastag téli kabátot. A mai nap a szokottnál is izgágább volt, amitől az amúgy tízperces öltözés, majd’ egy fél órámba telt. Az óvodába egy gyors puszit nyomtam az arcára, és már loholtam is a kifőzdébe. A zsongás, az ébredező forgalom ellenére bennem az ütő is megállt, mikor megcsörrent a telefonom. JaeBum neve virított a kijelzőn, én pedig már nem tudtam nyomós indokot előhozni, miért kerültem ennyire feltűnően.
- Halló? – Szóltam bele, majd a szabad kezemet a másik fülemre nyomtam, hogy jobban halljam, mit mond.
- Na, végre, hogy felvetted. Már azt hittem, megint tönkrement a telefonod, épp a legújabb modellek után néztem, ha esetleg venni kellene neked egy újat. – Viccelődött, mint ahogyan azt már úgy megszoktam tőle. És ez volt a tüske a szívembe. Nem szokhattam meg, nem lehetett!
- JinYoung! – Zökkentett vissza a valóságba JaeBum komollyá vált hangja. – Tettem valamit, amiért kerülsz engem? – Marta a szívemet a tudat, hogy önmagát okolta, holott az egész helyzet miatt a sorsot tudtam csak bűnösnek kiáltani.
- Dehogy is, JaeBum! Nem tettél semmi rosszat. – Erőltettem meg magamat, hogy ne hallhassa ki, mennyire bizonytalan volt a hangom.
- Nem tudom, JinYoung. – Összerezzentem, annyira fájt így hallanom őt. Neki nem lett volna szabad ennyire bizonytalannak lennie. – Mark a minap felhívott. – Folytatta, én pedig nem törődve, hány embernek álltam útját, fagytam le az utca kellős közepén. – Azt mondta, mostanában hajnalban is dolgozol, mielőtt JinHeet kelteni kéne. Ráadásul a múltkor őt hívtad, hogy menjen érte az óvodába. Nem panaszkodni akart, ne értsd félre, de ha már neki is feltűnt ez a hirtelen kerülésed, akkor valaminek lennie kell a háttérben. – Teljesen megsemmisültem. Átlátott rajtam, én pedig nem tudtam, mit válaszolni. Tagadni felesleges lett volna, bevallani pedig nem volt szívem. Nem is tudtam volna, mit mondhatnék: beleszerettem, de nem vehettem el mástól. Engem nem így neveltek. – Hadd menjek át ma este! – Kérlelt, én meg csak néztem ki a fejemből. – Kérlek, hiányzik JinHee. – Már égtek a szemeim a visszatartott könnyeimtől. Mintha titokban összebeszéltek volna, ahogy reggel kérdő tekintettel nézett rám JinHee, s faggatott, miért nem látta már pár napja JaeBumot. Csak, ekkor számoltam össze, hány napja bújtam ki a találkozások alól, mondvacsinált indokokkal. Bár JaeBum akkor is lemondóan egyezett bele, mostanra már neki is világossá vált, hogy valamit rejtegettem.

-Ap... – JaeBum, amint belépett az ajtón, rögtön a szájához emelte a kezét, majd lopva rám emelte a tekintetét. Jól tudtam, mit akart JinHee mondani, én viszont úgy tettem, mintha nem hallottam volna, s egy mosollyal az arcomon üdvözöltem.
- De nagyra nőttél, Tündérke! – Kapta a karjai közé, s már pörgette is a levegőben, mialatt JinHee boldogan visongott. – Hiányoztál! – Szólt a lányomnak, mégis a szeme sarkában engem figyelt, amitől hirtelen el akartam süllyedni a föld mélyére.
Kivételesen nem mentem este dolgozni. Az egész estét hármasban töltöttük, mivel Mark gépe egy napos csúszással indult el. Pedig egyetlen mentsváram volt, mikor megbeszéltem, hogy jöjjön át hozzánk JaeBum. Azonban nekem még egy ilyen aprócska dolog se jött össze egyszerűen. JaeBum nem hozta fel a legutóbbi telefonon vitatott témát, aminek kifejezetten örültem. Jó volt elmerülni a pillanatnyi békében, s JinHeen is láttam, mennyire felszabadult volt ezen az estén. Aljasnak éreztem magam, hogy megvontam tőle JaeBumot, a saját elnyomhatatlan vágyam miatt, de ezt a hibát többé nem fogom elkövetni.

Már ágyban feküdt a kis gézengúz, mikor egy bögre gőzölgő kakaót nyomott a kezembe JaeBum. Meglepett, mennyire kiismerte magát.
- Azt hiszem, beszélnünk kellene. – Kortyolt az italába, majd lassan mozgatva a kezét, figyelte, hogyan járt körtáncot az itala. – JinYoung, mondtam vagy tettem valami rosszat veletek? – Meredt rám kerekre nyílt szemekkel, amiket csak oldalról mertem figyelni. Nem bírtam volna ránézni, féltem, rögtön elárulnám magamat azzal.


- Nem, JaeBum. Nem tettél semmi rosszat. – Ráztam meg a fejemet, mikor végre úgy éreztem normálisan meg tudok szólalni. – De értsd meg, nem támaszkodhatok rád mindig, mindenben. – Ebben némileg igazat is adott, ahogy félszegen bólintott.
- És mi van Markkal? – Erre a tuséra nem számítottam. Kiment a fejemből, hogy talán mindent elmesélt, ami csak az itthonléte alatt történt velem. – Marknak miért szabad JinHee-ért mennie? – Csengett a fülem, a fájdalommal átitatott hangjától.
- JaeBum, kérlek, ne fussunk felesleges köröket. Sajnálom, hogy úgy érezted, elkerültelek, de nekem ez… ez nem megy. – Behunytam a szemem, nem akartam, hogy lássa, mennyire gyenge voltam jelen pillanatban.
- De miért, JinYoung? Miért nem lehetek veled? – Remegett a hangja, s mintha közelebb lépett volna, ahogy csukott szemmel csak a hallásomra hagyatkozhattam.
- Értsd meg, nem lehetünk együtt. Nem vehetlek el mástól, hiába ordít utánad minden porcikám. – A szám elé kaptam a kezemet, ahogyan kibukott belőle az igazság. JaeBum kitágult pupillákkal állt előttem, láttam, hogy felgyorsult a légzése, ahogy a mellkasa vadul emelkedett, s süllyedt a pólója alatt.
- Honnan… honnan tudod? – Suttogta.
- Emlékezz! – Fordultam el, nem akartam, hogy lássa, mennyire kínoz a tudat, hogy más valakihez tartozott. – Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy van valakid.
- Nem azt… - Sejtettem, mire gondolt, éppen csak kerülni akartam a választ. Ha elárulnám neki, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, és azután ilyen kicsinyes módon próbáltam elkerülni, biztosan csalódna bennem.
- Nem számít, felismertem a jeleket, JaeBum, de nem ez a lényeg.
Bennem rekedt a szó, ahogy egy pillanat alatt átszelte a köztünk lévő, két lépésnyi távolságot, majd ahogyan oly sokszor már álmaimban elképzeltem, a karjaiba zárt. Szorosan tartott, mintha attól félne, valaki ki tudna tépni a kezei közül. Éreztem a dübörgő szívverését, a lábaimból pedig elszállt az erő. Elfáradtam ellene menni, s ahogyan az elmém egyenként lejátszotta a vele töltött minden boldog percet, már én se tudtam visszafogni magamat. Bár lényegesen gyengédebben, de annál erősebb vággyal, én is körül fogtam, hogy azt a lélegzetnyi távolságot is betölthessük kettőnk reszkető testével.
- Ha tudnád, mióta vágyom erre a pillanatra. – Lehelte édes szavait, amitől a pihék vigyázz állásban sorakoztak a nyakamon. Forró volt és az egész testemet átjárta. Soha nem akartam többé máshol helyet keresni magamnak.
- JaeBum… - Fulladt el a hangom. A bennem mélyen elfojtott érzéseim felszínre törtek, s már csak másodpercek választottak el attól, hogy könnyek közt törjek ki, ő azonban még ezt is képes volt megakadályozni.
Gyengéden tartva növelte meg a távolságot, miközben arcunk éle végig egymáshoz simult. Nem láttam mást, csupán azokat a ragyogó gyöngyszemeket, melyek akár a fekete lyuk, mélyen magukba szívtak.
- Meg akarlak csókolni. – Búgta, mosollyal az arcán, s közben íriszei le-fel lifteztek, az ajkam és a szemei között. Izzadt a tenyerem, s hogy a remegő végtagjaimat leplezni tudjam, gyengéden gyűrtem az ujjaim közé, pólójának vékony anyagát. JaeBum lassan közeledett, minden mozzanata, mintha évtizedekig tartott volna, mire egy utolsó légvételt követően ajkát lágyan az enyémre nyomta. A gyomromban egyszerre indult meg százánál is több repdeső pillangó, engem viszont egyedül az a bizsergető, lángoló érzés tartott fogságban, amivel JaeBum ajkai fogva tartottak. Megszűnt minden a lelkemet valaha is nyomó szorongás, s teher, ahogy a kezeivel a hátamon siklott. Olyanok voltunk, mint a kikötetlen csónak a tó vizén. Összhangban ringott mindkettőnk párnája, az egymás iránt érzett szerelmünk taván. Éreztem, hogy elcsitul, s már csak a hűs levegőt észleltem csókjának nyomán. Szemeinek mély tengere, megannyi érzelemtől csillogott, én pedig el akartam benne újra merülni. Majd, mikor felszáradt ajkamról az ő ajkának nyoma, én tapadtam rá. A tartása megfeszült, de egy másodperc alatt újra erősen fogott. Én pedig éreztem, többé nem fogok már félni.


JaeBum

Napok óta levakarhatatlan a mosolyom. Még Lisának is feltűnt, ahogy egyik nap, miután JinYounggal végig beszéltem az ebédszünetemet, két centivel a föld felett lebegtem. Nem sűrűn avattam be a kollégáimat a magánéletem ügyes, bajos dolgaiba, Lisa viszont más volt. Vele már a kezdetek óta szokatlanul jól kijöttem, és bár egy félresikerült szerelmi vallomás után, kénytelen voltam bevallani neki, nem vonzanak a nők, onnantól kezdve ő volt az én lelki támaszom, valahányszor fiú volt a dologban. Majd, ahogy YoungJaevel összejöttem, minden apró részletére kíváncsi volt a kapcsolatunknak. Neki meséltem el az első alkalmunkat, amire csak széles vigyorral és tinilányokat megszégyenítő visongással reagált. Szerettem az örökké vidám oldalát, amivel a rosszabb napjaimon is sikerült erőt kovácsolnia belém. Mióta pedig YoungJaevel megromlott a viszonyunk, nem múlt el nap, hogy ne csempészett volna a közös munkaórákba néhány percnyi humort. Most is, majd felrobbantam az izgalomtól, ahogyan egy lélegzetnyi szünetet követően elmeséltem neki, hogy szerelmes vagyok. Mert az voltam, szerelmes. JinYoung mellett még a hűvös téli levegő is langyos tavaszi szellőnek hatott. Minden szava, apró mozzanata lángot lobbantott a szívembe.

Aznap este még órákat beszéltünk, s a néma csendet csókjainkkal helyettesítettük. Nem akartam a karjaim közül elengedni, miközben a kanapén ülve meredtem a kihűlt bögre kakaójára. Teljesen ellazultunk, mintha évek súlyos terhétől szabadultunk volna meg, azonban JinYoung egy idő után fészkelődve érte el, hogy szemeink egymásba forrjanak.
- Hogy hívják? – Kérdezte, majd érezve, hogy megfeszültem automatikusan az ujjaimhoz kapott, hogy egymásba fűzze az övéivel.
- YoungJae. – Suttogtam, mintha attól féltem volna, hogy bármikor megjelenhet. – De ne félj semmit. – Folytattam, eloszlatva azt a makacsul ragaszkodó kételyt, amitől annyira bűnösnek érezte magát. – Szakítok vele. – Lehunytam a szememet. El se hittem, hogy végre találtam valakit, akiért érdemes volt végre elhagynom a süllyedő hajót. – Ne, ne gyötörd magad! – Vontam még közelebb magamhoz, mikor már azt hittem, ennél jobban nem is lehet. - YoungJae és én, már rég… mi már nem szeretjük egymást.
- Akkor miért vártál eddig? – Nézett rám kutató pillantásaival.
- Mert nem volt kiért? – Lassan húztam mosolyra a számat, ahogy arcán kisimultak a ráncok, s eljutott a tudatáig, hogy őrá gondoltam. Annyira szép volt, tiszta és jószívű. A világ minden gondja apró porszemnek tűnt, mikor az öröm mosolyt festett az arcára.


Ma korábban végeztem a délutáni műszakkal. Szokatlan volt az alkony narancsos fényében a lakásomhoz vezetnem. Már rég nem hívtam az otthonomnak, mert én már máshova tértem haza. Az egész napos jókedvemből egyedül a lakás ajtaja előtt vett visszább az a gyomorszorító érzés, ami ilyenkor úrrá lett rajtam. Odabent már meg se lepődtem, mikor hangos zene töltötte be a teret. Mostanában szokása volt ezzel helyettesíteni a kommunikációnk hiányát. Azonban, ahogy az előszobából beljebb léptem, mintha hasfalon rúgott volna a valóság. Youngjae zilált hajjal simult egy vadidegen karjaiba, akivel önmagukról megfeledkezve falták egymást. Egy pillanatra rebbentek szét, mikor a vadidegen észrevette az ajtóban, döbbenten álló valómat. YoungJae csak ezután fordult felém, s egy szemernyi megbánás se tükröződött a szemében. Nekem pedig ez adta meg a löketet. Lábaimmal sebesen szeltem a fokokat az autómig, miközben arra vártam, JinYoung végre felvegye a telefont.
- Veled akarok ma lenni. – Szóltam bele, amint felvette, s ő csupán egy gyengéd sóhajt követően válaszolt.
- Épp most aludt el JinHee, csak legyél halkan. – Annyira imádtam. A lábammal padlóig nyomtam a gázt, hogy az értékes perceket minél hamarabb egymást ölelve tölthessük.

Nem foglalkoztam a kabátommal, mikor az ajtót halkan feltépve, ahogyan még a telefonban kérte, megpillantottam a szoba közepén. Ott állt, karjait szélesre tárva, mintha tudta volna, mire volt szükségem. Szorosan vontam magamhoz, majd szó nélkül már az ajkát kutattam. Megszűnt a külvilág, mikor csupán szusszanásnyi időt hagytunk magunknak két csók között. JinYoung nem kérdezett, éreztem minden mozzanatából, hogy sejtette, mi történhetett, én pedig végtelenül hálás voltam azért, hogy elfeledtette velem YoungJaet, és mindazt a gyötrelmet, amit az utóbbi időben vele éltem át.

Az ágyán nyúltam el egy Marktól kölcsönkért bemelegítőben, és hozzá egy kinyúlt felsőjében. Ahogy átadta nekem, csak meredten néztem rá, hogyan tarthatta meg ezt a kihordott, kopott ruhát, mikor mindig annyira figyelt a megjelenésére. Egy legyintéssel intézte el a dolgot, s egy bíztató mosoly kíséretében hagyott kettőnket magunkra. Keresve se találtam volna nála jobb barátot, amiért végtelenül hálás voltam neki.
- Ez annyira szokatlan. – Törte meg a csendet JinYoung, majd bátortalanul az ágyhoz lépve helyezte egyik lábáról a másikra a súlyát.
- Pedig a jövőben jobb, ha hozzászoksz. Ugyanis innentől csak veled vagyok hajlandó elaludni. – Ültem fel, s megragadva a kezét, billentettem ki az egyensúlyából, aminek következtében az ágyra zuhant. – Ne félj! – Néztem izgalommal átitatott szemeibe. – Ma éjszaka csak ölelni akarlak. – Súgtam az ajkaira, amiket annyira imádtam becézgetni. Ellepett a forróság, miképp JinYoung kezei a tarkómra siklottak, s hosszú ujjaival a lenőtt hajamat birizgálta. Féltem, talán nem leszek képes visszafognom magamat, ám az ajtó kattanása, majd a kintről beszűrődő fény egy pillanat alatt észhez térített.
- Apaaa – Dünnyögött egy álmos hangú angyalka az ajtóban, miközben karjával egy kopott mackót szorongatott. – Félek. – Hallatszott álomittas hangocskája, mi pedig kihasználva, hogy a szemét dörzsölte, rebbentünk szét az ágy két távoli végébe. – Ó, JaeBum – hunyorgott picit, mikor végre észlelte, nem csak az apja volt jelen a szobában -, te is rosszat álmodtál? – Kérdezte, én pedig alig bírtam elfojtani a torkomban rekedt kacajomat. JinYoung ezzel szemben halkan nevetett, amit a kezével próbált palástolni.
- Igen, Királylány. – Köszörültem meg a torkomat, hogy sikerüljön normális hangon megszólalnom. – Nagyon ijesztő álmom volt. Azonban képzeld – ámuldoztam, miközben felpattanva, a karjaimba emeltem JinHee törékeny testét -, az álommanó megsúgta nekem a titkát. – Beszéltem hozzá, mire a fáradt kis szemecskéjébe a kíváncsiság költözött. – Azt mondta – hajoltam a füléhez, de a hangomat nem halkítottam le -, apu mellett nem riogatnak a rémálmok. – Nyomtam egy puszit az arcára, majd JinYoung ellágyult tekintetébe fúrtam az enyémeket.
Percekkel később már a takaró alatt fészkelődtünk, közöttünk JinHeevel, aki JinYounghoz bújva préselődött a mellkasához. Képtelen voltam levakarni a mosolyomat, amikor a halvány éjszakai fénnyel átitatott szobában a számomra két legfontosabb ember ölelte át egymást. Óvatosan nyúltam feléjük, majd JinYoung ujjait összefűzve az enyémekkel, húzódtam közel, s lehunyt szemmel adtam át magam annak az édes eperillatnak.