A herceg(nő) és a bolondja - Hetedik fejezet

Megtört a jég

NamJoon

- NamJoon! – Már éppen feladtam volna, mire TaeHyung végre csatlakozott a videóhíváshoz. Kissé ideges ábrázata, és a túl lassú reagálása, kicsit sem nyugtatott meg. Lassan két hete játszottuk ezt, hol TaeTae gyanús viselkedése, hol YoonGi kivirult arca lepett meg a képernyőn keresztül. – Mi… miért kerestél? – Hajolt kissé hátrébb, majd kezét a tarkójára téve túrt a hajába.

- Okot kell találnom, hogy beszéljek a barátommal? – Kérdeztem vissza, amire kissé elszégyellte magát. – Felejtsd el! – Tereltem gyorsan a témát. – Tae – komolyra váltott hangnememre, azonnal belenézett a szemembe -, van valami, amiről tudnom kéne? – Nem kerteltem, mostanra megtanultam, hogy határozottan kell fellépnem, ha el akartam érni valamit. SeokJinnél az elmúlt három hónapban legalábbis bevált. Igaz lassan haladtam vele, amit mélyen legbelül nem bántam, így több időt tölthettem vele. Kezdetben féltem attól, mi lesz, ha nem leszek képes uralkodni magamon, azonban a SeokJinnel töltött percek fontosabbak voltak nekem, mintsem, hogy tönkretegyem a fellángolásommal. Bár igyekeztem magamban elfojtani, hazudni az érzéseimről, de mostanra már világossá vált. Kedveltem SeokJint, és nem csak, mint barátot.

- Fogalmam sincs, miről kéne tudnod. – Végre összeszedte magát. TaeHyung ügyesen hazudott, azonban az évek alatt volt időm kitapasztalni, azokat az árulkodó jeleket, amiket mások észre se vennének, első nekifutásra. TaeHyung forgatta a szemét, a szobában lévő apró porszemnek is nagyobb figyelmet szentelt, mint nekem, mégis kényszerítette magát, hogy néha-néha rám pillantson. Ez volt az ő veszte. Itt már tudtam, hogy nem fogja elmondani, amiért az egész videóhívást kezdeményeztem. Napok óta fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mi történt, és miért nem árulták el nekem. Egy beletörődő mosolyt villantva köszöntem el, a fejemben egy YoonGival való beszélgetés tervét szövögetve. Ha Tae nem volt hajlandó beszélni, YoonGit akkor is meg fogom törni.

Kapkodva szedtem össze a jegyzeteimet, majd magamra kaptam egy kevésbé gyűrött felsőt, és már siettem is SeokJin elé. Az utóbbi időben egyre többször élvezhettem a társaságát. Bár egyelőre csak a négy fal között folytak a beszélgetéseink, a kertbe ritkábban jártunk a hideg miatt. Nekem mégis sokat jelentettek ezek a kettesben töltött órák. Mint orvosa lényegesen több eredményt tudtam felmutatni, az elődeimhez képest, azonban az utóbbi időben sokszor észrevettem, inkább tekintettem barátnak, mint a páciensemnek. Nehezen tudtam kordában tartani az érzéseimet iránta. Dühös voltam magamra, valahányszor elváltunk egymástól, s a nap hátralévő részét külön töltöttük. Az önmagamban vívott harcot egyre kevésbé uraltam. SeokJinre nem lett volna szabad úgy néznem, mint egy átlagos fiúra. Rettegtem, hogy valaha megtudja a titkomat. Maga a gondolata annak, hogy tőlem is úgy féljen, mint az elrablóitól, és ennek köszönhetően minden férfitól, borzasztóan fájt. Bár bizonytalanságomnak az is szilárd alapot nyújtott, hogy fogalmam se volt arról, egyáltalán a fiúkhoz vonzódott-e. Én mégis oda voltam érte. Nehezen vallottam be, de a lelkem már tudta, SeokJin nélkül magányos lenne az életem.

Halkan kopogtam be az ajtaján, tudat alatt még most is tartottam attól, hogyan fogadja az érkezésemet. Azonban az ajtó a harmadik próbálkozásra se nyílt ki, bentről pedig egy árva szó se szűrődött kifelé. Bár tartottam attól, hogy azzal, ha belépek a szobájába, ismét megsértem, mégis éreztem már annyira szilárdnak a közöttünk kialakult kapcsolatot, hogy ezt megtegyem. Ahogy beléptem és körbenéztem a szoba teljesen üres volt. Minden ugyan úgy állt, ahogy legutóbb itt jártam, csak egyvalaki hiányzott.

SeokJin ilyenkor mindig a szobájában ütötte el az időt. Na, nem mintha máskor önszántából elhagyta volna azt. Legtöbbször, és persze csakis az utóbbi időben, az én unszolásomra vette a fáradtságot, és néhány órára, de elhagyta a ház falait. Bár a kertet eddig is szerette, ilyenkor, mikor a hideg szinte égette a bőrünket, csakis áldozatok árán voltam képes kivinni őt a friss levegőre.

- Hát itt vagy! – Léptem ki a szobájából nyíló erkélyre. Az ajtó, résnyire nyitva volt, miközben a hűvös levegő táncoltatta a függönyöket. Ahogy kiléptem magam után zárva a színüveg ajtót, férkőztem SeokJin mellé, tisztes távolságba. – Mióta állsz idekint? – Kérdeztem, mire kínossá vált volna a ránk telepedett némaság. Próbáltam valamiféle érzelmet leolvasni az arcáról, azonban az alkony sötétes fényei nem könnyítették meg a helyzetemet. Alig láttam vonásait, a távolság pedig csak nehezített a helyzetemen. Azt azonban tisztán éreztem, valami gondja volt, én pedig pont ezért voltam itt. Megköszörülve a torkomat váltam kedves barátból, újra segítő orvosává, miközben egy bátortalan lépéssel közelebb kerültem hozzá. – SeokJin, történt… történt valami? – Félve kérdeztem rá, fogalmam se volt arról, miért lett ilyen hallgatag.

- Nam… - A gyomrom is beleremegett, nevem hallatán. Bár az utóbbi hetekben nem lázadt, ha közeledtem felé, de a nevemet még soha nem mondta ki. Egyetlen szavától képes voltam szárnyra kapni, kényszerítenem kellett magamat arra, hogy figyeljek rá.

- Te sírsz. – Hangom elhalt a némaságban, ahogy az arcát végigmarta sós, nedves cseppje. – SeokJin mi történt? – Félelemmel átitatott kíváncsisággal faggattam, mire csak egyszerűen eltűntette fájdalma bizonyítékát.

- Jól vagyok! – Fújta ki reszketve a levegőt. – Csak néha… – Tekintetét az égbolt felé szegezte, mire automatikusan követtem én is - Néha még mindig eszembe jut, az. – Suttogva hagyták el a szavak a száját. Lábaim megremegtek, ahogy még közelebb léptem hozzá, karom automatikusan lendült, mire az utolsó pillanatban észbe kaptam. Saját magamat kellett lefognom, hogy ne szorítsam magamhoz, míg az utolsó fájdalmas emlékfoszlányát is, el nem tűntetem. – Egyébként – szipogott kettőt, mire ismét nyoma sem volt előbbi gyengeségének -, honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Nyitva hagytad az ajtót, gondoltam, hogy idekint leszel.

- Áh, direkt van nyitva, nem működik, ha becsukod, kívülről nem lehet kinyitni.

- Várj! – Szóltam rá kissé erélyesebben, mint terveztem, de a szavaitól enyhe pánik futott keresztül rajtam. – Azt akarod mondani, hogy az ajtót nem lehet kinyitni? – A hangom már remegett, mire kiböktem az utolsó szót, SeokJin egyből rám emelte a tekintetét. – SeokJin, azt hiszem… kint ragadtunk.

SeokJin

Három hónapja, hogy betoppant az életembe a majdnem egyidős orvosom. Ahogy a falra függesztett naptárban számoltam a napokat, akarva, akaratlanul is beugrottak az elmúlt hetek emlékei. A döcögősen indult kapcsolatunktól egészen addig a pontig, míg végre képes voltam beszélni neki. Bár konkrét dolgokat még így se árultam el arról, mit éltem át akkor vagy, hogy milyen érzés egy-egy rohamot átvészelni. Voltak napok mikor feledhető semmiségekről kérdezett, vagy arról, mi az, ami valóban érdekelt az életben. A képeimről már tudott, de még nem éreztem, hogy ideje lenne kezébe is adnom a kincseimet. NamJoon türelmes volt. Habár a kezdetben elkövetett hibáiból egész ügyesen tanult, így egy percig sem sürgetett, bármiről is volt szó.

Ma is vele töltöttem volna a napot, azonban ahogy elhaladtam a szobája előtt, furcsán, idegen hangnemben beszélt valakivel. Ahogy egymással társalogtak akarva akaratlanul eszembe jutottak a múltam szerves részét képező barátaim. Nem volt sok, igazából egy kezemen megszámoltam, kik voltak, akik naponta igyekeztek a társaságomat keresni. Bár akkor még nem hittem, és soha nem is gondoltam, hogy valaha fájni fog az elvesztésük. Belegondolva, nem is az keltett űrt bennem, hogy nem voltak velem. Sokkal nagyobb tőr volt a szívembe az, ahogyan bántak velem azután. A keserű emlékek vadul törtek a felszínre, ami ellen semmit se tehettem. Hevesen emelkedő mellkassal, zihálva siettem a szobámba, rettegve, hogy újabb pánikrohamom lesz. Kedvem lett volna kulcsra zárni az ajtót, tudat alatt nem kívántam még egy olyat átélni, mint az orvosom érkezésekor. Fulladozva kapkodtam a levegőt, ahogy az ágyamra ülve, igyekeztem lecsillapodni. A gondolataimat próbáltam szebb emlékekkel megtölteni, azonban ahogy a sötétség egyre vadabb tempóban közeledett, úgy zsugorodott a hálóm mérete is. Nem kaptam levegőt, fuldokolva tátogtam, akárcsak egy partra vetett hal, mikor feltépve az erkélyem ajtaját kiszabadultam a friss levegőre. Bár a hideg, téli levegő csípte a bőrömet, jelenleg megváltás volt a kellemetlen mardosó fagy, felhevült lelkemnek. Lassan tért vissza a tudatom, elűzve a rosszat, azonban továbbra is rettegve attól, hogy ha belépek a szobámba, ismét elvesztem a csatát, maradtam még egy kicsit.

- Hát itt vagy! – Nem hallottam, ahogy kilépett az erkélyre, szavaira alig észrevehetően, de megugrottam. Nem volt már idegen számomra, hogy a legváratlanabb helyzetekben toppan elém, és hoz némi színt a szürkeségbe, életvidám kisugárzásával. Most azonban túl sebezhetőnek éreztem magam ahhoz, hogy beszéljek vele. – Mióta állsz idekint? – Szerencsém volt, hogy a Nap már lebukott, így a kissé sejtelmes sötét épp eleget takart belőlem. Magamon éreztem a kíváncsi tekintetét, mintha le akart volna olvasni valamit rólam, én viszont igyekeztem elrejteni a gyengeségemet, megint. – SeokJin, történt… történt valami? – Elbuktam, soha nem sikerült még megtévesztenem, miért hittem, hogy ezt most más lesz?

- Nam… - Ahogy kinyitottam a számat, abban a pillanatban zártam is össze. Nem gondoltam volna, hogy a gyengeségem ennyire kihat majd a hangomra.

- Te sírsz. – Nem is ő lett volna, ha nem veszi észre, hogy baj volt. Bár bíztam abban, hamar elterelődik rólam a téma, és nem mered a tekintete könnyáztatta arcomra, mostanra már újra az orvosomként állt mellettem.

- Jól vagyok! – Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. – Csak néha… – Kellett pár másodperc, hogy ne fulladjon kudarcba a magyarázkodásom. Szemeimmel a fényesen ragyogó égboltra meredtem, ami némi nyugalmat kölcsönözve vett körül bennünket - Néha még mindig eszembe jut, az. – Elnémultam, mire sikerült kinyögnöm ennyit is. Képtelen voltam kimondani, ennyi idő után se ment, és valószínű soha nem is fog. NamJoon közeledett, félszegen tett felém egy lépést, amivel veszélyesen közel került hozzám.

Az utóbbi napokban gyakran eljátszottam a gondolattal, milyen lehet érezni a bőrének puhaságát. Hogyan esik, ha azok a forrónak tűnő kezei engem fognának. Néha megijedtem magamtól, ezek a gondolatok szöges ellentétei voltak annak az elvnek, amibe én annak idején belekényszerítettem magamat. Villámcsapás szerű érzés bizsergette a testemet, annak a gondolatára, hogy alig pár centire volt tőlem a keze, mégis egy utolsó épp gondolat, egy józan kis neuron az agyában, megállásra kényszerítette. Láttam a szemem sarkából, benne is dúlt a háború, józan ész az érzések ellen, mégis tartotta magát. – Egyébként, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Valóban kíváncsi voltam arra, miből gondolta, hogy ha vele nem mentem ki a hidegbe, majd önszántamból fogom hibernálni magamat. A gondolatra megremegtem, ahogy a hűvös levegő átfújt a kötött felsőm anyagán.

- Nyitva hagytad az ajtót, gondoltam, hogy idekint leszel.

- Áh, direkt van nyitva, nem működik, ha becsukod, kívülről nem lehet kinyitni.

- Várj! – Hangjában volt valami, amit az utóbbi időben egyszer sem éreztem. Talán a megismerkedésünk első heteiben mutatta meg ezt az oldalát. - Azt akarod mondani, hogy az ajtót nem lehet kinyitni? – Ahogy kimondta az utolsó szavakat, sokkal inkább a pánik keltette remegés zavart, mintsem a hideg levegőé. Féltem a folytatástól, attól a ténytől, ami kimondatlanul is fennállt közöttünk. - SeokJin, azt hiszem… kint ragadtunk.

Egész testemben remegtem. Azt viszont nehezen tudtam volna eldönteni, hogy a hideg vagy a kizártság okozta-e. NamJoon szünet nélkül ráncigálta az ajtót, azonban a vastag fa szilárdan állta a sarat.

- NamJoon, elég! – Vacogtak a fogaim, miközben a kezeimmel igyekeztem átdörzsölni átfagyott karjaimat. – Betörésbiztos, ezt nem fogod tudni kinyitni.

- Telefon! – Szólalt meg, mire automatikusan a zsebeiben matatott. Azonban csalódott tekintetéből egyből leszűrtem, hogy odabent hagyta a készüléket.

– Ne nézz rám. Én se hoztam ki az enyémet. – Beletörődve sóhajtottam egyet, s tekintetemmel követtem a hidegben láthatóvá vált leheletemet. NamJoon kissé fészkelődve nézett körbe az erkélyen, mire hangosan felkiáltva rántott elő egy régen használt pokrócot. Szétterítve, kirázta belőle a szövetek közé gyűlt pormennyiséget, majd egyenesen felém vette az irányt. Megriadtam, ahogy lendületből közeledett, azonban ahogy átlendítette a vállamon a vastag anyagot, úgy engedte, hadd hulljon a vállamra, még véletlenül se érve hozzám. Elöntött a forróság, és nem a pokrócnak volt köszönhető. Nam a falhoz közel húzódva kuporodott le, összébb húzva magán a felsőjét. A takaróba burkolózva figyeltem, ahogy próbálta felmelegíteni magát valahogy, miközben én egyik lábamról a másikra álltam. Kivert a verejték, aminek köszönhetően hűvös cseppekként csorogtak lefele a hátamon. Nem hagyhattam megfagyni, azonban a gondolatától is rettegtem, hogy megérinthetem. Lassan helyeztem a lábaimat egymás elé, mire elegendő távolságba kerültem mellé. Fentről figyeltem, ahogyan döbbent arccal meredt fel rám, miután realizálta, mire készültem. Élesen szívtam be a levegőt, majd a falhoz döntve a hátamat csúsztam le, éppen mellé, alig pár centire. Nem bírtam közelebb menni, viszont a pokrócot felé nyújtva, szó nélkül kértem, hogy fogadja el. NamJoon rezzenéstelen arccal figyelt, miközben átvette tőlem a már felmelegedett anyagot. Csendben ültünk, a torkom elszorult a benne dübörgő szívem miatt, Nam pedig, talán a döbbenettől burkolózott némaságba.

Csendben ülve figyeltem az égboltot beragyogó csillagokat. A hideg már kevésbé volt csontig hatoló, ahogy közel ülve egymáshoz felmelegedtünk. Alábbhagyott a remegésem is, ahogy a csendbe észrevétlenül beköltözött a nyugalom is. Megdobbant a szívem, miközben Namra gondoltam, hogy mellette mennyivel másabb, hogy vele sokkalta könnyebb. Nem akartam beismerni, azonban tagadni se tagadtam a tényt, miszerint NamJoon felnyitott bennem valamit. A gondolatra akarva, akaratlanul is mosolyra húztam a szám. Bár eltartott pár másodpercig, mire realizáltam, hamar rendeztem a vonásaimat, s félve orvosom felé pillantottam. Túl nagy volt közöttünk a csend, amit mostanra vettem észre csupán. Arra számítottam, hogy folyton szóval tart majd, hogy igyekszik közeledni felém. Azonban a vidám, bizakodó mosoly helyett liluló, remegő ajkai fogadtak, holdsápadt bőre szinte vakított az éjszakában. Úrrá lett rajtam a pánik, ahogy lehunyt pilláira meredtem. Egész testemet elfogta az ismerősként köszönő remegés, miközben nem törődve az elveimmel, sutba dobva a félelmeimet, nyúltam egyenesen felé. Kezeimmel, mintha mindig is ezt csináltam volna, ragadtam meg a karjait, s zártam szorító ujjaim közé.

- Na… NamJoon! – Szólítottam, miközben gyengéden ráztam elernyedt testét. – NamJoon, megijesztesz! – Hangom elvékonyodott, sipítozva szűrtem fogaim között a nevét, mire nagy nehezen, de egy gyenge nyögéssel reagált. A megkönnyebbülés elemi erővel tört felszínre bennem, majd magamat is meglepve, enyhén megrántva a reszkető karjait, rántottam közel magamhoz. Ahogy pedig álla nyakhajlatomba zuhant, új fogtam szorosan körbe karjaimmal a jéggé fagyott testét. Csak ekkor vettem észre, valamikor visszaadta rám a pokrócot. – Ostoba vagy, NamJoon. – Suttogtam a hajába, majd karjaimmal szorosabban magamhoz húzva takartam be mindkettőnket. NamJoon köhögött, azonban ahhoz túl gyenge volt, hogy észrevegye, mitől nem fázik most már. Én azonban észrevettem, mi több tudatában is voltam. Annyi idő után végre megérintettem valakit. Hozzámért, és mégsem estem pánikba, mi több, a forróság egészen idegen fajtája lepte el a testemet, végtelen nyugalommal társulva. Boldog voltam. Bár a helyzet a legkevésbé sem adott okot arra, hogy mosolyogjak, én mégis fülig érő szájjal ültem, karjaimmal erősen tartva átfagyott orvosomat. Közben pedig gondolatban milliószor adtam neki hálát, mert betoppant az életembe, s áttörte a falat, amire azt hittem, soha senki nem lesz képes. Ott abban a hideg éjszakában végre megtört a jég.

Hazatértem

Idestova öt éve voltam együtt HoSeokkal. Ezalatt az öt év alatt, annyi mindent megéltünk, mint más kétszer ennyi idő alatt se. Kezdetben mind a ketten két centivel a föld felett lebegtünk. Minden apró rezdülésére a másiknak, odafigyeltünk. A lopott pillantások, érintések maguk voltak a földi mennyország. Nem volt kérdés, kivel akartam leélni az életemet, így amint lehetőségünk nyílt rá, összeköltöztünk. Kezdetben minden annyira tökéletes volt. Az éjszakákat egymás karjaiban töltve, egymás angyali mosolyára ébredve, szerettük a másikat. Nem telt el úgy nap, hogy ne keltettünk volna a másikban elviselhetetlen vágyat. Ha pedig végre egymáséi lehettünk, minden gondunkat hátrahagyva, éreztük az agymásnak okozott gyönyör varázslatos érzését. Azonban, ahogy teltek az évek, kettőnk kapcsolata egyre hűvösebbé vált. A kezdeti forró éjszakákat átváltották a rideg, már csak rutinszerű összebújások. Míg régen elfeledkezve az időről, meséltünk apró semmiségekről, addig az utóbbi időben alig szóltunk egymáshoz. Ez pedig borzasztóan fájt.

Lassan fél órája ültünk, a fakószürkére festett váróteremben. HoSeok mellettem, idegesen dobolt a lábán. Bár maga a szoba elég kellemes hangulatot kölcsönzött, a falról mosolygó párok képei néztek vissza ránk. Egyszerre nevetnem kellett a szituáción, amibe belekevertem magunkat, pedig otthonról elindulva még egészen jó ötletnek tartottam, hogy párterápiára ráncigáljam el HoSeokot.

Két hete egy adag forrócsoki, és egy habos latte társaságában beszélgettem legjobb barátommal, KiHyunnal, aki végighallgatva a zátonyra futott kapcsolatom minden kényes pontját, egyetlen nevet dobott be a mélyvízbe. Mark Tuan, bár nekem ismeretlenül csengett a neve, hazaérve automatikusan a laptopomhoz siettem, és bepötyögve a nevét, igyekeztem minden információt megszerezni róla. Órákat töltöttem a pozitívabbnál pozitívabb sorok olvasásával, amiket az elégedett páciensek nyilatkoztak. Mark Tuan ugyanis az ország legsikeresebb meleg-párterapeutája volt. Mert egy átlagember is nehezen tudta megtartani magának a választottját, nekünk, melegeknek pedig alapból szűkösebb a választék, így még inkább igyekeztünk magunkhoz láncolni, a nagy nehezen ölünkbe pottyant boldogságot.

Egy dolog azonban még most, itt ülve is fúrta az oldalamat. Akárhány blogot, oldalt, rajongásig magasztalt posztokat nyálaztam át, egyiken se találtam erről a bizonyos személyről egy képet sem. Ismeretlen arccal, millió meg egy pozitív véleménnyel a háta mögött várt az ajtón túl engem, minket, és ez valamiért rendesen taccsra vágta a gyomromat.

- Ha két percen belül nem nyílik az a rohadt ajtó, itt sem vagyok. – Gondolataimból HoSeok mogorva hangja térített észhez, aminek hatására a gerincem vonalán bizseregni kezdett a bőröm. Valahányszor így szólt hozzám, azzal az üres, személytelen hangjával folyton kivert a víz. Eltűnt a szerelem a beszédéből, én pedig össze akartam törni. Emiatt, és a megismerkedésünkkor magam elé képzelt jövőnk miatt, voltam képes kitartani, és nem hagyhattam, hogy semmibe vesszen az igyekezetem. Már a lábamban éreztem az erőt, hogy felpattanva becsörtessek a fehér falapon, mikor egy némiképp mogorva férfi robbant ki az ajtón, magában motyogva valamit, s utána egy kissé ideges nála fiatalabb igyekezte csitítani. Fellélegeztem, hogy végre mi következtünk, majd rögtön ezután érkezett a jeges zuhany… mi következtünk.

 

A torkomban meggyűlt a bajom a hatalmas gombóccal, amit hiába igyekeztem eltűntetni, minden egyes nyelésem után, sokkal makacsabban ragaszkodott. Mély levegőt szívtam az elhasznált levegőből, legszívesebben visszaszaladtam volna kinyitni az ablakot, ami talán segítség lenne az utánunk következőknek, de legfőképpen további két perccel megnövelné a találkozás pillanatát.

- HyungWon, gyere már! – Hallottam, az ajtó túloldalán, HoSeok élces hangját, ami azonnal vissza is térített a valóságba. Nagyot sóhajtva léptem be én is a várónál jóval tágasabb szobába, majd becsukva magam mögött az ajtót, hajoltam meg mélyen, mielőtt a terapeuta tekintetét kerestem volna.

- Jó napot kívánok, Chae HyungWon vagyok. – Abban a pillanatban pedig, hogy felegyenesedve az előttem álló magas, mogyoróbarna-hajú, mélybarna szemű férfira meredtem, számomra megszűnt minden, ami a szobában élt, és lélegzett. Mark Tuan a létező legvarázslatosabb mosollyal üdvözölt bennünket, aminek hatására éreztem, hogy arcomat elönti a pír. Leszegett fejjel kullogtam a kezével mutatott kanapé felé, amire HoSeok már kényelembe is helyezte magát. Lopva pillantottam fel rá, láttam rajta, mennyire gyűlölt itt lenni. A gyomromat ebben a pillanatban pedig ezernyi lepke lepte el. Ideges voltam, mert a kapcsolatunk érdekében ráncigáltam ide. Kizárva minden zajforrást ültem le HoSeok mellé, aki közelségemre alig észrevehetően, de arrébb húzódott. Szívembe, mintha tőrt vájt volna az érzés, hogy ennyire kihalt belőle az irántam érzett szeretete. Most először tettem fel magamnak a kérdést, megérte- e ez egyáltalán, azonban, ahogy szemeim előtt lejátszódtak az elmúlt évek közös emlékképei, máris száműztem minden kétes gondolatomat. Izzadt tenyeremet a nadrágomba próbáltam beletörölni, mikor, Mark Tuan leülve velünk szemben, az őt illető, krémszínű karosszékébe, kezdte kettőnk testbeszédét kiismerni. Átható pillantásával, mintha a lelkem mélyére látna, úgy ültünk feszengve. A csendet HoSeok törte meg, torkát köszörülve, aminek hallatára összerezzentem. Tudtam jól, mi következett ezután. Otthon is folyton ezzel próbálta csillapítani feltörő idegességét, ami ritkán volt hatásos. Szememet összeszorítva vártam, mikor fog robbanni a bomba, azonban HoSeok mellettem csendben maradt. Helyette, teljesen váratlanul Mark Tuan gyengéd hangja töltötte ki hallójáratomat. Abban a pillanatban végtelenül hálás voltam azért, hogy egy hosszú ujjú garbóban jöttem el, eltakarva ezáltal libabőrös karomat. Pusztán a hangja képes volt kiváltani belőlem ezt a fajta reakciót, amit egyedül HoSeoknak kellett volna elérnie. 

- Szóval – kereste mindkettőnk tekintetét, majd elmosolyodva, hogy mindketten rá figyeltünk, folytatta -, HoSeok és HyunWoo. - Elmosolyodtam, képtelen voltam magamban tartani, ahogy előttem igyekezte kiolvasni a macskakaparásomat, a hallottak alapján sikertelenül.

- HyungWon. – Vágtam halkan a szavába, kijavítva apró tévedését. HoSeok mellettem pedig hangosan horkantva fordult kissé oldalasan.

- Még a nevedet se tudja rendesen kiolvasni, és ő akar minket rendbe tenni? – Hangjából sütött a hitetlenséggel átitatott szánalom, amit képtelen voltam nem magamra venni. Fogaimmal téptem alsó ajkamba, így próbálva leplezni szégyenemet, mire ismételten - a mai nap már sokadjára -, Mark volt az, aki visszaadta a csekély önbizalmamat.

- Elnézést kérek! – Búgta kedvesen, arcát pedig ellepte a pillanatnyi zavarában előbukkanó, félszeg mosolya. A szívem abban a pillanatban kihagyott egy ütemet, ahogy kivillant hófehér fogsora, rózsás ajkai mögül. Kényszerítenem kellett magamat, hogy leszegjem íriszeimet róla, s torok köszörülve, pusztán bólintással fogadtam a bocsánatát. – Nos, most, hogy tisztáztuk a félreértéseket, térjünk is rá a lényegre. – Hangja pillanatok alatt változott kedves barátból, szigorú terapeutára, majd felkapva szemüvegét, gyorsan átfutotta a korábbi jelentkezésemkor, körvonalakban leírt párkapcsolati problémáimat. Hiába könyörögtem HoSeoknak, hogy ő is írja ki magából, mi változott közöttünk, kérlelésem vakvágányra futott.

Az idő akár a vadul hömpölygő folyó, suhant el. Észre se vettem, hogy letelt a nekünk szánt óra. Mark, akit idő közben letegeztünk, vagyis én próbáltam felvenni a közvetlen stílust, HoSeok pedig továbbra is adta a megközelíthetetlent, összecsapta, a közöttünk éket verő asztal tetején a kartonjainkat, majd mutatóujjával feljebb pöckölve a szemüvegét, nézett kettőnkre. Nem volt semmi szokatlan, mikor azokkal a csokoládészínű íriszeivel, hol HoSeokra, hol rám pillantott, mégis éreztem, ahogy szemem megtalálta az övé, mintha áramot vezettek volna belém. Testem automatikusan megfeszült, úgy próbáltam elfojtani idegességemet. Mark illedelmesen meghajolt, ahogy felálltunk, s megbeszélve a következő időpontunkat, HoSeok csak cammogva indult a kijárat felé. Elnézést kérő pillantással búcsúztam el Marktól, s HoSeok után sietve hagytam el én is a szobát. Ahogy kiérve az épületből, arcomat megcsapta Szöul szmoggal átitatott levegője, mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Észre se vettem ez idáig, mennyire nyomta a bensőmet, a bent keringő feszült légkör. HoSeok tíz lépéssel előttem szelte a délelőtt is zsúfolt utcát. Hiába igyekeztem hosszú lábaimmal beérni, fizikailag lehetetlen volt mellé zárkóznom. Mintha a kapcsolatunkat jelképezné, a távolság beérhetetlenné vált kettőnk között. Keserű mosolyra húztam a számat, majd feladva, hogy mi együtt töltjük majd valahol a napunkat, álltam meg a járda kellős közepén. Arcomat a derült égbolt felé emelve ittam a kellemes napsütötte meleget, hogy némiképp eltereljem a gondolataimat HoSeokról, a kapcsolatunkról, de legfőképpen Markról.

Egy bögre forró kávéval egyensúlyozott a pincérlány, miközben a kora reggeli napfény gyengéden melegítette az arcomat az ablaküvegen keresztül. Egyedül reggeliztem, mint már oly’ régóta, azonban a gyermekien naiv énem azt hitte, mostantól valami változni fog. Markkal három napja találkoztunk, azóta viszont rosszabb lett kettőnk viszonya HoSeokkal, mint amilyen előtte volt. Aggódtam, és ideges voltam, a gyomrom mégsem kettőnk kapcsolata miatt liftezett. Ahogy gondolataim közé alattomosan bekúszott Mark angyali arca, dús, világosbarna hajkoronája, és ragyogó mosolya, szívem akaratlanul is hatalmasat dobbant. Tenyeremet serényen töröltem a nadrágomba, hogy az izzadságtól megszabaduljak legalább addig, míg kifizettem a kávémat, a mosolygós pincérnek. Neki legalább jó napja volt, én, ha fegyverrel kényszerítenének, se tudnék így mosolyogni. 

- HyungWon? – Bár a nevemet kissé határozatlanul ejtette ki valaki a hátam mögül, mégis éreztem benne a bizakodást, hogy jól tippelte az illető, én voltam az. – Nahát, ilyen is ritkán történik meg az emberrel. – Mark úgy robbant le elém, akárcsak pár perce a gondolataimba. Hirtelen, szikrázó mosollyal, és határtalan jókedvvel. Nem tudtam mennyire ülhetett ki az arcomra meglepettségem, így jobbnak véltem lehajtott fejjel, a gőzölgő koffeinbombát szuggerálni.

- M..Mark. – Dadogtam, majd remegő kézzel nyúltam a csésze felé, amire félúton a másikkal is rásegítettem. Nem hiányzott egy könnyed reggeli leforrázás.

- Mond csak – intett a kezével a pincérnek -, mindig itt reggelizel?

- Hogy? – Nem akartam az értetlent játszani, valóban elsuhant a fülem mellett a kérdése. Mark csak egy félmosollyal reagált, majd megismételve a kérdést, várta a válaszomat. Onnantól kezdve pedig elveszve az időben társalogtunk. Markkal valóban repültet a percek, és ahogyan kezdeti idegességem egyre gyengébb lábakon táncolt, úgy feledtem el azt az apró tényt, hogy jelenleg a párterapeutám társaságát élveztem. Ezzel pedig semmi gond nem lett volna, azonban Mark akárhányszor akaratlanul is mosolyra húzta a száját, a mellkasomban, úgy dobbant egyre nagyobb erővel a szívem. Összezavartak a hirtelen felszínre törő, időt vesztett érzéseim, amiknek képtelen voltam megálljt parancsolni.

- Nézzenek oda, már ennyi az idő. – Pillantott az órájára, közszemlére téve ezáltal a karján feszülő bőrét. Bár nem tartott, csak pár másodpercig, bennem akkor is útjára indult a kíváncsiság gonosz manója. Tudni akartam vajon annyira puha-e a bőre, mint amilyennek látszott, meg akartam érinteni, végigsimítani, fel, egészen a válláig. Gondolatban már a kulcscsontját simítottam, miközben tekintetemmel az említett testrészre meredtem. Észre se vettem, mennyire elmélyedtem a fantáziám bugyraiban, míg Mark kissé hangosabban nem szólított. – HyungWon, ne haragudj, de mennem kell. – Hallottam a hangjában, hogy bánja, amiért itt kellett hagynia. Bár bennem is összetört valami, talán a remény, hogy a mai napot vele tölthetem, azonban kifelé pusztán egy kedves mosolyt villantottam. – Tényleg restellem, azonban valamikor, esetleg a héten, vagy amikor neked jó lenne - kereste a szavakat, nevetnem kellett, amiért ennyire döntésképtelen volt, ahogy egy megismételt találkozó reményével kecsegtetett.

– Pénteken – vágtam a szavaiba -, pénteken ráérek. – Mark mosolya elvarázsolt. Magával ragadott, ragyogó fogsora akár a szikrázó napsugarak, egy forró nyári délután. Felmelegíti a bőrömet, s vele együtt visszaadja az életkedvemet.

- Akkor pénteken, ugyanit. – Indult kifelé, sietősen, az ajtóból még utoljára visszapillantva intett, mielőtt végleg eltűnt volna a látóteremből. Ahogy pedig egyre messzebb távolodott, úgy telepedett rám ismét a kétségbeesés, majd a gyötrő lelkifurdalás. Hisz’ én HoSeok párja voltam, vele kellene pénteken találkoznom, vele kellett volna most is reggeliznem. Miért tűnt egyre távolabbnak a vele megálmodott, közös jövőképem? Miért nem érzem magam feszélyezve Mark közelében? Miért akartam este HoSeok helyett Markot megölelni, pár óra ismeretség után?

A kérdések folyóként hömpölyögtek az elmémben, egymást eltaposva, akárcsak a vad hullámok. A percekből órák, azokból napok lettek, mire ismét a kávézó ajtaja előtt találtam magam, kezemet a kilincsre szorítva. HoSeokkal azóta nem beszéltem, mióta legutóbb Markkal itt találkoztam. Haza se jött, egyedül gömbölyödtem az ágyon össze, karomba szorítva a takarót. Hiányzott a társam, egy forró test magam mellől, de már nem voltam biztos abban, hogy HoSeokra vágytam.

Mark még nem volt a kávézóban. Szerencsére üres volt a múltkori asztal, mintha minket várt volna. Elmosolyodva naiv gondolatomon, foglaltam helyet, majd csakúgy, mint legutóbb, most is ugyan azt kértem a felszolgálótól.

Mark késett, bár időpontot nem beszéltünk meg, tisztán emlékeztem arra, mikor szólított meg, pár nappal ezelőtt. Szinte másodpercenként néztem a telefonom képernyőjére, magamat átkozva, hogy nem kértem el a telefonszámát. Keserűen kortyoltam bele a kihűlt lattemba, mikor egy forró tenyér nem simult tökéletesen a hátamra. Bár az érintéstől megborzongtam, tudtam jól ki volt az, s mire a szememmel az övét kerestem volna, már le is ült elém, bűnbánó arccal, engem szuggerálva.

- Bocsáss meg, hogy késtem! – Ezek szerint, ő is tudta mikor kellett volna érkeznie. A gondolatra megremegett a szívem, testemet pedig ismét ellepte, az a napsugaras, borzongató melegség.

- Nincs miért bocsánatot kérned. – Szólaltam meg, jóval határozottabban, mint amilyennek éreztem magamat. – Az a lényeg, hogy itt vagy. – Hamarabb járt a szám, mint ahogy a fogaskerekek forogtak a fejemben. Észre se vettem, de már kicsúszott, majd szemlesütve, paradicsomvörös arccal bíztam abban, nem érti félre a kijelentésemet.

- Á, szóval vártál rám. – Hallottam, hogy mosolygott. Fel se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, fülig ért a szája. Ettől pedig én is elmosolyodtam. Feloldotta azt a minimális feszültséget is, ami még próbált éket verni közénk.

- Az túlzás, hogy vártam. – Köszörültem meg a torkomat, majd akár csak ő, én is úgy játszottam vele. -  Meg volt beszélve – nyeltem egy kortyot a hideg kávéból -, csupán ezért mondtam, amit mondtam. – Mark bólintott, majd az elé terített evőeszköz alól kiszedve a szalvétát, kezdett annak élével játszadozni.

- Mi lenne, ha… - abbahagyta, bennem pedig egy másodpercre kihagyott a szívem. – Mi lenne, ha ma máshol folytatnánk? – Kérdésekkel vegyült döbbenet ült ki az arcomra, ahogy féloldalasan néztem egyenesen a szemébe. – Úgy értem, elmehetnénk sétálni, akármi, ahol beszélgethetnénk. – Nem tehettem róla, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessem el magamat. A múltkor olyan határozott volt a terápián, most meg, mintha életében először hívna randira valakit. Randi… Abban a pillanatban összerezzentem, ahogy a gondolatomban átfutott ez a szó. Elbizonytalanodtam, hiszen nekem párom volt. Nem tudtam, mitévő lehetnék, azonban, ahogy Mark keze az enyémekre siklott, minden baljós gondolatomat kiűzte az elmémből. Forró bőre, az enyémre égett, miközben aggódó pillantással várt, még mindig a válaszomra. Nem bírtam megszólalni, féltem nem lenne hang, ami kijött volna a torkomon, ehelyett aprót bólintva űztem ki a kétség maradék szikráját is magamból. Mark arcára boldog mosoly költözött, majd felpattanva máris az ajtó felé indult. Ahogy kezével a kilincs után nyúlt, úgy pillantott hátra, hogy megbizonyosodjon, valóban vele tartok-e. Szorosan mögötte lépkedve hagytuk el a kávézót. Egy darabig nem is próbáltam beérni, bőven jó volt az is, hogy a lába nyomát követhettem. Bal, jobb, egyiket a másik után. Észre se vettem, mikor hirtelen megállva előttem, megszűnt köztünk a távolság. A fejem a hátára koppant, majd hogy stabilan megtarthassam az egyensúlyomat, két kezemmel akaratlanul is az övéi után kaptam. Mark meredten állt előttem, ahogy én továbbra is szorosan fogtam két oldalról. Az illata belengte az orromat, soha nem akartam többé mást érezni. Minden parfüm ócska pacsuli az ő édes illatához képest. Maradni akartam, úgy, abban a pórban, fejemet szorítva a széles hátához, Mark viszont torok köszörülve törte meg a pillanatot.

- Ne… ne haragudj! – Vakartam meg a fejemet. – Elméláztam.

- Semmi gond. – Jött a válasz, egy percet se késve. – Ezt a hibát – emelte magasba a kezeit, s imitált macskakaparást -, könnyen orvosolhatjuk. – Azzal a lendülettel pedig, az imént még a levegőben lévő kezével az enyém után nyúlva, húzott maga mellé, s az út további részében, magáról megfeledkezve hagyta szorosan ölelő ujjai között, az enyémeket. Meglepett, mi több azonnali szívrohammal kecsegtetett az a villámcsapás, amit a bőrünk érintése okozott a testemben. Az első percekben még ficánkolva kerestem a helyem a kezében, majd megszokva a bizsergést, merültem el a tenyerében. Órákig róttuk az utcákat, miközben folyamatosan beszéltünk. Markot érdekelték az álmaim, az, hogy hogyan jutottam el idáig. Vele könnyen jött szó a számra, majd ismét elköszönt. Szomorúan törődtem bele, újbóli magányomba, Mark viszont ezt észrevéve, nyúlt szabad kezével a farmerébe.

- Tessék. – Nyújtotta át nekem a telefonját, amire én kérdőn néztem rá. – A telefonszámod. – Többet nem is kellett mondania, már pötyögtem is a számokat, majd átnyújtva neki, vártam, míg benyomva az apró zöld kagylóikont, megcsörrenjen az enyém is. – Így talán könnyebben viselem majd a hiányod. – Elpirultam. HoSeok évek óta egy kedves szóval sem ajándékozott, Mark pedig a második találkozónkon elérte, hogy zavarba jöjjek. – Most sietek, de este… - Hangjából kihallottam a kétséget, hisz’ jól tudta ő is, nekem otthon volt HoSeok. – Este felhívhatlak? – Szemével ide-oda cikázott, miközben a válaszomra várt. Bár megfordult a fejemben, hogy most kellene megállnunk, mielőtt még nem késő, mégis a lelkem mélyén vágytam Mark közelségére.

- HoSeok – a név hallatán láttam, hogy Mark megfeszült, mintha féltékeny lett volna, amit akarva, akaratlanul megmosolyogtam -, HoSeok napok óta nincs otthon. Hívj nyugodtan! – Elmosolyodtam, ahogy a tekintetünk találkozott, majd mielőtt a lábaim végleg feladták volna a szolgálatot fordultam sarkon, egyenesen hazasietve. Soha nem kívántam még ennyire, hogy teljen az idő. Estét akartam, sötétséget, mert tudtam jól, ami másnak nyugodalmat jelentett, nekem maga volt az élet.

Türelmetlenül járkáltam fel, s alá a lakásban. Kétszer takarítottam ki az apró zug, minden négyzetcentijét, csakhogy elüssem vele az időt. A telefonomat az asztal szélére tettem. Az egyetlen pontja volt a lakásnak, amit minden oldalról hamar megközelíthetek. Így bár, fejben elterveztem, nem fogom első csörgésre felvenni a készüléket, a szívem mást diktált. Eszeveszettül dübörgött, ha csak Markra gondoltam. Arcomra észrevétlenül kúszott boldog mosoly. Észre se vettem, ahogy Hoseok mögém botladozva erősen megragadta a vállamat. Az ijedtségtől kissé magasabb hangon nyikkanva fordultam meg, a tengelyem körül. Megremegtek a lábaim, ahogy előttem eléggé ingatag lábakon állt s, egész lényét körbelengte az alkohol. Ösztönös mozdulattal kaptam az orrom elé, tompítva ezzel a szesz átható szagát, de a remegésem nem múlt alább. HoSeok egyenesen rám meredt, tekintete üveges volt, mintha csak álmodna. Tett egy lépést felém, karjával vadul csápolva, ezzel kompenzálva az egyensúlyát, én pedig automatikusan hátráltam. Féltem tőle, életemben először rettegtem a páromtól, ahogy pedig elfogyott a szabad út mögöttem, úgy zuhantam a kanapéra. HoSeok kihasználva a pillanatnyi egyensúlyvesztésemet, beérte a távolságot közöttünk, s míg térdével a combomat próbálta lefogni, addig kezével a karomat szorította, a kanapé puha anyaga közé. Úrrá lett rajtam a pánik, szemeimből előtörtek az első sós cseppek, miközben tokrom szakadtából üvöltöttem HoSeokra. Bár az alkoholtól megingott a koordinációja, az erejét így sem veszítette el. Vadul vergődtem alatta, mindhiába, mikor száját erőszakkal nyomta az enyémekre. Bűzlött, alkohol és só ízét éreztem keveredni, utóbbit a könnyeimnek tudtam be. Minden megmaradt kedves emlékemet kiölte belőlem, mikor kezemet összefogva próbált megszabadítani a ruháimtól. Gyűlöltem, amiért ezt tette velem, mikor hiába kértem, fejezze be, könnybe fulladt könyörgésem a semmibe veszett. Fáradt voltam, kimerített a heves ellenkezés, amit HoSeok is észrevett, majd lazítva szorításán, elengedte a kezemet, hogy ügyetlenül, de ki tudja szabadítani magát a nadrágja fogságából. Ebben a pillanatban hasított belém az a maradék védekező ösztön, majd egy határozott lökéssel legurítottam magamról, s felkapva a telefonomat kirohantam a lakásunkból, elmenekültem az életünktől.

A könnyeim marták a szememet, ahogy leértem az utcára. Egy szál nadrágban, a lakásban használt papuccsal a lábaimon álltam szétzilált hajjal, miközben a hűvös esőcseppek igyekezték lehűteni zaklatott valómat. Remegő kézzel emeltem magam elé a telefonom, s ösztönösen egyetlen nevet kerestem a telefonkönyvben. Mark hangja édesen üdvözölt, azonban ahogy addig elfojtott sírógörcsöm végre felszínre tört, úgy váltott idegessé az a számomra oly’ kedves orgánuma. Elvesztettem az időérzékem, az eső szüntelenül hullott, elfedve ezáltal könnyáztatta arcomat. Mark, mintha csak kívánnom kellett volna, tűnt fel a semmiből egy vastag takarót borítva rám, egyenesen az autójához terelve. Odabent kellemes meleg borzolta az átázott, hideg bőrömet. Elmondtam neki, egész úton azt meséltem, hogyan tört darabokra az, amiért küzdöttem. Mark idegesen ütött bele a kormányba, amire megugrottam, majd ahogy észrevette, mennyire érzékenyen reagáltam, máris lejjebb vett az indulatain, s remegő kezét a combomra simítva nyugtatott.

Egy pillanatra se lépett el mellőlem, ahogy szorosan tartva segített kiszállnom az autóból, majd a lift felé terelve, gyengéden magára döntött, amíg felszabadult kezével megnyomta a gombot. A lift csilingelő hangon nyílt ki előttünk, és mire észbe kaptam volna, már Mark lakásának közepén álltam, a takarót egy szárazra lecserélve, magam köré tekerve. Mark lakása teljes egészében olyan Markos volt. Minden falról, minden bútorról ő nézett vissza rám. Lassan lépdeltem a hatalmas üvegablakok elé. Soha nem láttam még ilyen magasról Szöül éjszakáját. Az esőcseppek táncot jártak az ablakon, miközben egybeolvadva hulltak alá a mélybe. Elvarázsolt az a nyugalom, ami körbevett. Bár szívem továbbra is hevesen dobbant, az előbbi rettegést felváltotta a vágy. Mark mögém lépve nyúlt először bizonytalanul vállaim után. Nem húzódtam el, vágytam arra, hogy körülvegyen, hogy a karjaival védelmezzen. Lassan lépett szorosan mögém, karjaival átfogva mellkasomat, gyengéden fúrta állát nyakhajlatomba. Éreztem forró leheletét, ahogy felmelegítette, még mindig hűvös bőrömet. Minden porcikám érte kiáltott, miközben lassan felé fordultam. Nem néztem rá, tudtam, mit akarok, ahogy behunyva a szememet, ajkaimmal rátaláltam az övéire. Fellángolt a bensőm, miközben csak egymást érintve forrtak össze párnáink. Mark mozdult először, majd kezével a hajamba túrva húzott gyengéden, a lehetetlennél is közelebb magához, elmélyítve kettőnk csókját. Ott éreztem igazán, hogy bár még csak pár napja ismertem, mellette egy percig sem féltem. Ahogy ajkával gyengéden csókolt, tudtam jól, végre hazatértem.