A herceg(nő) és a bolondja - Prológus

Prológus

NamJoon

Idegesen, öt napja mosatlan hajjal, és tegnapi felsővel rohantam, a már tíz perce elkezdődött órámra. Habár nem önnön hibámból késtem, mégis tüske volt a szememben, és csorba a büszkeségemen, hogy a professzorom után robbantam be az előadóba. Egyetlen szerencsém, az a ritka eszes fejem volt, amiért a tanárok, az efféle, ritkán előforduló ballépésemről nem vettek tudomást.

- Elnézést, Professzor úr, feltartottak! – Hajoltam meg 90°-ban, a mélyen tisztelt tanárom előtt, majd ahogy köhintésével nyugtázta, el volt intézve a dolog, szedtem a lábaimat az első szabad szék felé.

Egy végzős egyetemistának nem éppen könnyű az élete, főleg, ha az a szerencsétlen még az orvosira is járt. Már fiatal koromban eldöntötték a szüleim, hogy egy akkora ésszel megáldott embert, mint amilyen én voltam, nem hagyhattak kárba veszni. Idővel természetesen én is beláttam, hogy igazuk volt, így fejet hajtva akaratuk előtt, felvételiztem az ország legjobb orvosi egyetemére. Kezdetben még fogalmam se volt arról, milyen szakirány felé hajlok majd, azonban az évek alatt rengeteg emberrel hozott össze a sors. Mindenkinek volt valamilyen lelki sérelme, mélyen elfojtott érzései, amiket szívesen hallgattam. Voltak komolyabb esetek is, mikor kifejezetten az én szavamra lépett vissza a halál küszöbéről egy elveszett lélek. Akkor döntöttem el, hogy igenis segíteni akarok azokon az embereken, akiken más már nem tudott. Akiket feladott a környezete vagy éppen az tette tönkre.

Lomha léptekkel hagytam ott az előadótermet, amint a professzor távozott a helyiségből. Legnagyobb szerencsémre, mára ez volt az utolsó előadásom, így semmi nem tántoríthatott el egy kiadós zuhanyzástól, és egy jó hosszú alvástól.

- Nam – ennyit a pihenésről -, NamJoon, kiáltottam utánad! – ragadott vállon kollégiumi szobatársam. – Jézusom, egyre ramatyabbul festesz. – Fintorodott el, amit egy szarkasztikus köszönömmel viszonoztam. – De most komolyan, legális ez, hogy robotnak nézik az embert?

- Kösz, TaeTae, meghat az aggódásod! – Kezét lefejtve a vállamról, indultam tovább, figyelmen kívül hagyva a barátomat. TaeHyunggal mióta szobatársak voltunk, egész jól megértettük egymást. Keményen tanult, akárcsak az egyetemen mindenki más, mégis irigyeltem, hogy több szabadideje volt, mint nekem. Éjszakánként gyakran keltem fel arra, a könyveim felett görnyedve, hogy nagyban a TV-t nézte, vagy éppen videojátékozott, ahelyett, hogy a szabadidejét alvásra használta volna.

- Hé, meg sem kérdezed, mit akartam tőled? – Vágott sértődött fejet, majd szorosan utánam haladva sétáltunk tovább.

- Miért, mit akartál tőlem? – Kérdeztem hanyagul, miközben lélekben már az ágyat nyomtam.

- A Cukrot kiengedték a pszichiátriáról. Habár a bogyókat szednie kell, de már nem ártalmas önmagára.

- Várj! – Álltam meg, ahogy realizáltam kiről is beszélt pontosan. Ezt persze bamba barátom nem vette észre a nagy mesélés közben, így nem kis lendülettel ütközött a hátamnak.

- Áúcs! Nam miből van neked a hátad, betonból? – Simogatta sérült homlokát, de a legkevésbé sem érdekelt most az ő eltúlzott sérülése.

- Azt akarod mondani, hogy YoonGit végre kiengedték? – Hirtelen a maradék álmosság is kiszökött a szememből. Annyi év után végre jó híreket hallhattam arról a személyről, aki miatt ezt a pályát választottam. 

YoonGi mindig is egy visszahúzódó ember volt, már az egyetem első félévében feltűnt mennyire magának való egy alak. Szememmel mindig őt lestem ahányszor az épületben mászkáltam. Mindig volt egy törzshelye, egy apró zug, ebben a hatalmas betondzsungelben, ahova egyedül elvonulhatott. Egyik nap nem láttam a megszokott időpontban, a megszokott helyén, így apró gyomorgörccsel indultam meg a keresésére. Az egyetemen számos pletyka terjengett, köztük az ő története is. Magába forduló, depressziós fiú volt, akinek a családja se nyújtott támaszt. Éppen ezért meg akartam állítani, mielőtt valami butaságot akart volna tenni. Az egész intézményt loholva kutattam át, a tüdőm égett a levegőhiány miatt. Egyetlen helyre nem gondoltam még, ahova lábaim azonnal vittek, amint átfutott az agyamon. Az utolsó pillanatban kiáltottam a nevét, amitől egy leheletnyit megtorpant, mielőtt a mélybe vetette volna magát. Órákig beszéltem hozzá, mindenféle ostobaságokról, mire végre sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, hogy visszalépjen az öngyilkosságtól. Még utána is sokáig ültünk az épület peremének tövében, majd meggyőzve, hogy igenis keressen fel egy orvost, kísértem be az épületbe. Azóta rengeteget látogattam, és számtalan órát átbeszéltünk, aminek köszönhetően az egyik legközelebbi barátomnak mondhattam, TaeTae mellett. Igaz, az utóbbi hetekben, mint egy mérgezett egér, úgy rohangáltam, így kevesebb időm maradt arra, hogy meglátogassam, de a jó hír miatt, miszerint kiengedték, minden fontosabb tennivalóm háttérbe szorult.

SeokJin

Az ajtó mellett feszülő, hatalmas tükörben igazgattam magamon a kasmír sálamat hazaérve, egy újabb végtelennek tűnő nap után. A nyári meleg, kellemesen körbefogó karjait egy szempillantás alatt váltotta fel, az ősz reszketeg, hűvös ölelése. A jókedvemet kint felejtve, léptem be a családunk jelenlegi rezidenciájába. Igen, mert nekünk nem csak egy, hanem egyenesen öt darab luxuspalota dukált. Pontosabban az én nagyhatalmú apámnak volt ez a heppje, hogy házakba fektette a felesleges millióit. Korea egyik, ha nem az elsőszámú leggazdagabb emberének voltam az egyetlen örököse. A hátam közepére se kívánva a rangot, jártam előkelő partikra, vagy éppen unalmas, javarészt üzletemberekkel hemzsegő találkozókra. Apám hallani se akart arról, hogy én esetleg másfelé merjek kacsintani, mintsem az ő birodalmát vegyem át a jövőben. Vasszigorral, keménykézzel nevelt, mióta csak megtettem az első lépéseket, pelenkásként. Életem 25. évét tapostam, de egy kedves mosolyt, egy elismerő, dicsérő szót nem hallottam még tőle, helyette minden este degeszre tömhettem magam a felkínált gúnyból, miszerint lehetnék jobb is. Ilyenkor édesanyám halk köhögéssel jelezte apám felé, hogy igazán elismerhetne, végre valahára. Hálás voltam neki, ő volt az egyetlen oka annak, hogy még nem léptem le ebből a fojtogató közegből. Nem akartam az üzletet választani, mint megélhetési alapot. Helyette mindig is érdekeltek a művészetek, azok a megfestett vagy éppen modern eszközökkel képre vitt remekművek, amiket apám csak ostoba időpocsékolásnak tartott.

Egyetlen jó pontja annak, hogy egy kastély volt az otthonom, az óriási kert, ami elengedhetetlen feltétele volt a birtoknak. A nyári estéket gyakran töltöttem kint a szabadban, titkon egyetlen élvezetemnek hódolva. Imádtam fényképezni. Legyen szó az élettel teli természetről vagy csak hanyagul összerendezett tárgyak sokaságáról, mindig megtaláltam azt a közeget, amiből később egy remek fotót készíthettem. Viszont ilyenkor, mikor a hűvös levegő csontig hatolt az emberben, a Nap pedig alattomosan, észrevétlenül tűnt el a Horizontról, napról-napra, egyre gyorsabban, inkább voltam a szobám négy falának rabja. Gyakran vettem elő az ágyam alatt megbúvó, lakat alatt tartott kincses ládámat, amikben a képeimet őrizgettem, hogy a kínos vacsorabeszélgetés kellemetlen érzését, valamelyest kompenzálhassam. A papírról visszatükröződő álomvilágom volt az én kiskapum, amin keresztül megszökhettem, és más ember lehettem. Ez volt az én Narniám, ezt volt az én titkom.

- SeokJin… - Egy kedves női hang, majd türelmes, halk kopogás rántott vissza a valóságba, majd lecsapva a láda tetejét, helyeztem, kapkodó mozdulatokkal biztonságba a kincsemet. – Bemehetek? – Kérdezte az ajtón túli hang, majd továbbra is diszkréten várva a válaszomat, állt a falap előtt.

- Persze, anya. Gyere csak! – Adtam zöld utat édesanyámnak. Kedves mosollyal az arcán sétált oda az ágyamhoz, hogy kezét a térdemre helyezve üljön le mellém. Érintésére mindig megnyugodtam, ő pedig tudta jól, mikor volt szükségem a közelségére.

- Kisfiam, minden rendben? – Bár kérdése nem volt váratlan, én mégis összébb húztam magamat. Ő volt az egyetlen ember, akivel bátran megbeszéltem a gondjaimat, akinek kiönthettem a szívemet, és elpanaszolhattam bánatomat. Apám, és a köztem lévő feszült viszonyt, viszont nehezen élte meg. Két tűz közé került, ahol a szívét én tartottam fogva, míg az eszét az apám ragadta el.

- Semmi komoly – hazudtam, a tükör előtt jól begyakorolt műmosollyal az arcomon -, csak kifárasztott az iskola. – Ebben természetesen igazam volt. Hiába jártam elit egyetemre, a tanárok szemébe ugyan olyan voltam, mint a többi csoporttársam. Habár az apám félévente duplázta a professzorok fizetését, nem azért tette, hogy nekem könnyebb legyen. – Pihenni szeretnék, ha megengeded. – Tereltem gyorsan a kínos témát, majd a jól bevált szöveggel kértem édesanyám távozását.

- Rendben van, kisfiam. – Mondott le a további beszélgetésről, egy elnyújtott sóhajjal, majd amilyen kecses léptekkel belépett a szobámba, úgy el is hagyta azt. – Aludj jól! Ó, még mielőtt elfelejteném – lépett vissza -, holnap az új sofőröd visz iskolába. – Majd egy aprót biccentve a fejével, csukta be maga mögött a falapot.

Fáradtan dörzsöltem ki az álmot a szememből. Lassan, cammogva léptem be a fürdőszobámba, hogy elkészülve húzhassam magamra az aznapi álarcomat. Ahogy belenéztem a tükörbe, egy nyúzott arcú, fáradt, fiatal felnőtt köszönt vissza rám. Nem volt kedvem a mai naphoz, tekintve, hogy este már megint bájolognom kell majd apám üzletembereivel. A legkevésbé se törődve azzal, hogy már rég az étkező asztalnál kellett volna üdvözölnöm a szüleimet, sétáltam lefele, majd egy hanyag meghajlással letudva a bocsánatkérést, kezdtem hozzá a reggelihez.

- Késtél! – Szólalt meg apám, nem kevés gúnnyal a hangjában. – Remélem, ezt a nemtörődöm viselkedésedet hamar kinövöd! Este nem szeretném, ha szégyenbe hoznál! – Majd akkurátusan megtörölve a nem létező ételfoltot a szája széléről, állt fel, és hagyta el a helyiséget.

Lenyelve a kora reggeli megvetést, fejeztem be a reggelimet minél hamarabb, hogy összepakolva, az egyetemre indulhassak. Minden vágyam volt kikerülni ebből a pokolból, azonban ekkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd, ezt a szörnyű helyet fogom, keservesen visszasírni.

Elfojtott boldogság - Tizenötödik fejezet 16+ (VÉGE)

Elfojtott boldogság

HyukJae

Elgémberedett végtagjaim szinte üvöltöttek a fájdalomtól, ahogy leesve a kanapéról, kapartam össze magamat a földről. A telefonom kitartóan zümmögött az ágy melletti szekrényen, amit felettébb nem szívleltem, tekintve, hogy tegnap – vagyis ma – már megint nehezen jött álom a szememre.

- Halló? – Szóltam bele, fáradt, rekedtes hangommal a készülékbe, miközben vékony ujjaimat, kócos, csapzott tincseimbe vezettem, hogy kiseperjem azokat a szememből.

- Hyuk, mégis hol a fenében vagy? – Rivallt rám SiWon a vonal másik végéből. A hangerő számomra túl hangos volt, tekintve, hogy minden nemű emberi kapcsolatot mellőztem az utóbbi napokban, természetesen a barátom kivétel volt, de még így se szoktam meg erőteljes orgánumát.

- Hol lennék? – Kérdeztem vissza, minta nem lenne egyértelmű. – Hol kéne lennem? – Ostromoltam tovább, idegesen fújtató barátomat. Nyúzott hangom és nemtörődöm énem pedig már csak hab volt azon a képzeletbeli tortán.

- A temetésen, mégis hol? Nem érdekel, milyen állapotban vagy, neked most itt lenne a helyed, elbúcsúzni és útjára engedni a szerettedet! – Ahogy nem túl udvarias hangnemben kioktatott, úgy csapta rám a telefont, meg se hallgatva az ellenérveimet, miszerint, miért nem akartam megjelenni a végső búcsúján. Halkan tettem vissza a helyére a készüléket, majd lassan az ablakhoz sétálva, tártam szét a selyemfüggönyöket, hogy a kellemes, januári napsugár fénnyel töltse be a szobát.

- Menj el! – Ahogy a hang megszólalt mögöttem, abban a pillanatban siettem a tulajdonosa közelébe. Erőtlen kezét felemelve, zártam ujjaim közé az övéit, majd szabad kezemmel haját simítva üdvözöltem, reményekkel teli mosollyal. – Szia! – Köszönt rögtön, miután az ő ajka is mosolyra görbült.

- Szia! – Halkan búgtam üdvözlésemet, miközben kezét el nem eresztve, ültem le mellé egy kisszékre. – Felkeltettelek, ne haragudj! – Kérleltem, majd fejemet lesütve kémleltem a padló cirka mintáját.

- Hé! Már egy ideje fent voltam. Téged néztelek, ahogy alszol, amíg a telefon el nem kezdett csörögni. – Mély sóhaj hagyta el az ajkait, mielőtt újra szóra nyitotta volna őket. - HyukJae, menj el a temetésére, hiszen az apád volt! – Ahogy szerelmem kissé erőtlen, de mégis dorgáló tekintettel meredt rám, egyszerre fogott el a végtelen megkönnyebbülés, hála és boldogság, hogy annyi megpróbáltatáson át, én mégis itt tarthattam a karjaimban.

Két hete annak, hogy életem legborzalmasabb napját átéltem. Néha még most is felriadtam álmomból, mikor befurakodott emlékeim közé annak a borzalmas napnak a rémképe. ShinDongot - ahogy lelőtte DongHaet - egy, az utolsó pillanatban visszafordult rendőr tette ártalmatlanná, majd vitette el, tőlünk minél messzebbre. Azóta az elsőfokú tárgyalása már lement, én pedig, hála SiWon közbenjárásának, nyugodtan dőlhettem hátra, tudva azt, hogy soha többet nem árthatott nekünk. DongHae, ahogy a karjaim közt elvesztette az eszméletét, még napokig feküdt öntudatlan állapotban. A korházban órákig küzdöttek érte a műtőasztalon, miközben én sokkos állapotban kuporodtam a folyosón, az életéért imádkozva. SiWon minden pillanatban mellettem volt. Nélküle biztosan összeomlottam volna. Érte, és az életben maradásért küzdő szerelmemért maradtam egyedül erős szellemileg, már amennyire a helyzet megengedte. Mikor az orvos jó hírekkel, biztató szavakkal elhagyta a műtőt, a mellkasomra telepedett többmázsás súly, egy szempillantás alatt vált habkönnyű reménnyé. Akkor este egy szemhunyásnyit nem aludtam. Bár az orvosok tájékoztattak arról, miszerint több napba is kerülhetett az ébredése, én mégis vártam a percet, mikor ragyogó gesztenyebarna íriszeit újra az enyémekbe fúrja. A percekből napok lettek, én pedig minden adandó alkalmat kihasználtam, hogy az orvost faggassam, miszerint, miért nem ébredt még fel DongHae.

Hűvös januári nap volt, mikor mozdulatlan kedvesem mellett ülve meséltem neki, mindarról, amit vele együtt akartam megélni. Bíztam benne, hogy hallotta a szavaimat, és minél impozánsabb ötletekkel álltam elő, annál hamarabb vártam, hogy felébredjen. Képzeletben aranyparton sétáltunk, miközben a sós tengervíz nyaldosta a lábainkat. Egymás kezét szorosan fogva róttuk a végtelent, s mellettünk a Naplemente arany barnává festette a gyémántmezőt. Minden ilyen képzelgésem közben, szorosan fogtam kezeim között az övét, tudatva vele, mellette voltam.

- Megígéred? – Ahogy belemerültem a mesélésbe, első pillanatban fel se tudtam fogni, hogy amit hallottam, valóság volt-e. Kissé félve attól, hogy újra a képzeletem játszott velem, fordultam szerelmem irányába, aki bár, mélyeket pislogva, de felébredt álmából. Két ragyogó tükre soha nem volt még ennyire gyönyörű, mint akkor, ahogy rám nézett. Szemeimet marták a könnyeim, remegő kezemmel arcát simítottam. – Ugye elviszel engem oda? – Kérdését elsőre nem fogtam fel, mire értette, de belegondolva hosszas mesélésembe, rögtön kitisztult a kép. Egy határozott bólintással, és arcomon elterülő, széles mosollyal bújtam kedvesen arcához, hogy gyengéden csókolva, újra érezzem a szikrát, amit csak ő volt képes lángra lobbantani.

- Köszönöm! – Ez volt az egyetlen szó, amit még képes voltam kiejteni a számon, majd az addig féken tartott érzelmeim, teljesen eluralkodtak rajtam. Térdre rogyva, kedvesem karját továbbra is szorongatva, fakadtam sírva, kieresztve a napokig bennem őrlődő kétséget és aggodalmat. A megkönnyebbülés, elemi erővel tört ki belőlem, szakadatlanul hálát adva az újabb esélyért, amit kaptam, hogy vele lehessek.

- Tényleg menj el a temetésre! Megleszek arra a kis időre, egyedül is. – Ujjaival az enyémeket birizgálta, miközben egy percre se szakította meg a szemkontaktust. Annyira megnyugtató volt ránézni, elveszni a gyönyörű mosolyában, miközben bársonyos hangja simogatott.

- Nem bánom – adtam be a derekamat -, de amint lehet, sietek vissza. – Majd felé hajolva nyomtam egy gyengéd csókot a homlokára, búcsúzáskép.

DongHae

Ahogy a golyó átszakította a testemet, egyszerre minden megállt körülöttem, egy pillanatra. HyukJae döbbent, könnyes szemekkel nézett rám, miközben egyre nehezebbnek éreztem a testemet. A lábaim pillanatok alatt adták fel a harcot, hogy tovább tartsák testemet, azonban a kemény, hideg beton helyett, szerelmem féltő karjai közé zuhantam. Rettegtem, hogy mi fog történni velem, azonban a félelem és fájdalom mellett, a megkönnyebbülés is együtt hömpölygött megsebzett lelkemben. Szerencsére egy karcolás se érte, amitől, bár fájdalmakkal küzdve, de boldogan feküdtem kedvesem remegő karjaiban. Egyre nehezebbnek éretem a testemet, szemhéjam, mintha húzták volna lefele, ragadt egyre többször, és hosszabb időre le.

- Donh… DongHae – Szerelmem sírástól elvékonyodott hangján szólított, amit csak távolról hallottam csupán. - DongHae, n… nézz rám! – Nem bírtam mozdulni, testem mindent porcikája ellenem dolgozott, hiába erőlködtem, hogy ránézhessek talán utoljára, életem legfontosabb személyére. Ujjai meleg érintése, megváltás volt hideg bőrömnek, ahogy felé fordítva érte el, hogy belenézhessek könnyáztatta íriszeibe. Istenem, mennyi fájdalom, és mind az én hibám. Mindenemet odaadnám azért, hogy ne kelljen ezt a fájdalmat látnom rajta. Bárcsak soha nem szeretett volna belém, hogy titkon csak én sóvárogtam volna utána, így a búcsú se mardosná úgy a szívünket. Szemeimet szüntelenül hagyták el a könnyeim, ahogy egyre inkább éreztem, a sötétséget eluralkodni felettem. Egyetlen érintése, erőtlenül, mégis elemi erővel szorító ujjai voltak, az utolsó kapaszkodóm. Minden másodpercnél egyre nehezebben küzdöttem azért, hogy eszméletemnél maradhassak.

- Hi… hideg vvv… van. – A szám kiszáradt, akár a sivatag, alig bírtam a nyelvemet pörgetni, hogy megszólalhassak. Rettenetesen fáztam, amit szerelmem forró ölelésével próbált enyhíteni. - Sz… szer – nem bírtam kimondani, a fájdalom élesen hasított testem minden pontjába, pedig ha mást nem, azt akartam, hogy ezt az egy szót még utoljára hallja tőlem. Oly’ sokszor akartam még kimondani, életünk hátralévő részében, minden nap, minden percében -, szeretlek

- Ne, nehogy elkezdj elbúcsúzni! – Határozott, parancsoló hangján tiltotta meg tőlem azt, amit mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen.

- Álm.. álmos vva… vagyok. – Abban a pillanatban sötétült, és némult el körülöttem minden. Nem éreztem fájdalmat, elkerült a bánat és a félelem. Egyedül a csend és a feketeség ölelte körbe megfáradt lelkemet.

A lenyugvó Nap lágyan cirógatta csupasz karomat, miközben kéz a kézben sétáltam szerelmemmel. A tenger kellemes, hűvös érintése tökéletes kontrasztot nyújtott a meleg nyári napon. Gondtalanul és szerelmesen lépkedtünk, miközben, mintha valaki fentről figyelt volna minket, mesélte, amit éppen átéltünk. Furcsán ismerősnek tűnő hangja az idegennek egyre hangosabban szólt, majd hirtelen HyukJae, és az egész meghitt táj körülöttem megszűnt létezni. Viszont én mégsem aggódtam. Szerelmem halk hangja mellettem, a legnagyobb biztonságot nyújtotta számomra. Hát ő mesélte mindazt, amit nemrég még álmaimban átéltünk. Nekem duruzsolt, miközben egyre élénkebben éreztem, hogy kezével az enyémet simogatja.

- Megígéred? – Szedtem össze minden erőmet, hogy meg tudjak szólalni. Első próbálkozásra egy halk sóhajra futotta, azonban másodjára már sikerült hangot kiadnom ajkaim közül. Szerelmem óvatosan, talán attól félve, hogy csak képzelődött fordult felém. Mikor aggódó íriszeivel rám nézett, egyszerre szárnyaltam a magasban és őrlődtem, hogy miattam volt ilyen az ábrázata. Teljesen elhagyva magát, haja kócosan, régen mosottan tapadt a fejére. Remegő ujjaival érintette az arcomat, mintha nem akarta volna elhinni, hogy kinyitottam a szememet. – Ugye elviszel engem oda? – Láttam rajta, hogy nem tudta hova tenni a kérdésem, de meg is értettem. Elvégre most ébredtem fel, ki tudja mennyi idő után, amit még mindig nem tudtam, hogyan, de a szívem csordultig telt hálával aziránt, aki megmentett. Amint kedvesem realizálta, mit kérdeztem, határozott bólintásba kezdett, majd rám villantva édes mosolyát, hajolt közelebb hozzám. Ajakival éppen csak érintette enyéimet, de nekem már ez is elegendő volt. Újra éreztem a gyomromban életre kelt pillangókat, a forró tüzet, ami bennem égett, szerelmes csókja után.

- Köszönöm! – Ahogy elvált tőlem, ez az egyetlen egy szó hagyta el száját, majd térdére rogyva, kezemet szorongatva fakadt ki. Hangos, szívszorító sírásától az én szemeim se maradtak szárazak. Kezemmel amennyire csak tudtam, a bennem lévő infúziótól, vállát szorítottam, hogy megnyugtathassam.

Két hete, hogy magamhoz tértem, de HyukJae egy percre se hagyta el a kortermemet. Szépen, apránként mesélte el, hogy mi is történt konkrétan velem, és hogy ShinDongtól többet az életben nem kellett már tartanom. Az orvosok szerint elképesztő nagy szerencsém volt a golyót illetően, na és persze az iszonyatosan nagy élni akarásom is közrejátszott abban, hogy én most itt fekhettem az élők soraiban. HyukJae emellé pedig semmivel sem fukarkodott. A korház legdrágább kortermét kérte számomra, hiába kértem, hogy felesleges a felhajtás. SiWon is sűrűn bejárt hozzám, viszont egy nap, nem a megszokott, életvidám jellemével tépte fel a szobám ajtaját. HyukJae apját holtan találták meg az otthonában. Szerelmemre aggódva pillantottam rá, ő azonban remekül leplezte fájdalmát. Mert tudtam, hogy megviselte a halálhíre. Éjszakánként gyakran hallottam, hogy felriadt álmából, legszívesebben odamentem volna, az ágyamtól nem messze elhelyezett kanapéhoz, hogy átölelhessem. Most is őt néztem, arca össze-össze húzódott a grimaszoktól, bármit is álmodhatott, nem lelt békére benne. A telefon rezgésére eszméltem fel, majd párom mocorgására, alvást színlelve vártam, hogy felébredjen.

- Halló? – Szólt bele fáradt hangján HyukJae a készülékbe. Fél szemmel néztem csak, ahogy hanyagul hátrasimítva tincseit, tartotta el a telefont a fülétől. Bárki is kereste, biztosan kiabált vele, máskülönben nem reagált volna így.

- Hol lennék? – Ekkor már sejtettem, ki faggatta a vonal túlsó végén. – Hol kéne lennem? – Siwon biztosan mérges volt rá, hogy még a mai napot se volt képes nélkülem elviselni. Ahogy kedvesem visszahelyezte a polcra a telefont, úgy sétált az ablak elé, hogy a napfény akadálytalanul tölthesse be a korterem zegzugát.

- Menj el! – Hangomra azonnal megfordult és gondolkodás nélkül ült le mellém a kisszékre, miközben kezünket egymásba kulcsolta, hajamat pedig lágyan simogatta. – Szia! – Mosolyogtam rá, üdvözlés képen. Minden napunk így telt. Szemeiben láttam a hálát megcsillanni, akárhányszor felkeltem. Ott volt minden ébredésemnél, mintha nem akarta volna elhinni, hogy tényleg magamhoz tértem.

- Szia! Felkeltettelek, ne haragudj! – Már maga a feltevés, hogy ezért haragudtam volna, is abszurd volt, de ahogy fejét leszegve a padlót szuggerálta, már nem hagyhattam szó nélkül.

- Hé! Már egy ideje fent voltam. Téged néztelek, ahogy alszol, amíg a telefon el nem kezdett csörögni. – Ahogy megkönnyebbült arcára néztem, láttam meg mennyire ki volt merülve. – HyukJae, menj el a temetésére, hiszen az apád volt! – Sóhajtottam, miközben szerelmem megszorította a kezemet. - Tényleg menj el a temetésre! Megleszek arra a kis időre, egyedül is. – Nem néztünk félre, csakis egymás szemében elveszve, meredtünk egymásra.

- Nem bánom, de amint lehet, sietek vissza. – Tett eleget végül kérésemre, majd felém hajolva nyomott egy röpke csókot a homlokomra.

Most először voltam egyedül huzamosabb ideig, mióta magamhoz tértem. Magányomban volt időm átgondolni mindent, ami eddig történt velem. Akármennyire volt ijesztő annak a gondolata, hogy majdnem meghaltam, én mégse bántam meg semmit, ami kettőnk között történt HyukJaevel. Halk kopogás szakított ki a gondolataim bugyrából, majd egy kedves női hang kért bebocsájtást. Az orvosom, minden nap egyre biztatóbb szavakkal illetett, amit a mai emelt igazán a legmagasabb szintre. Az eredményeim napról-napra jobbak voltak, így ha minden jól ment, akár már holnap délután elhagyhattam a kórház luxus, mégis fertőtlenítő szagú kórtermet. Örömömet nem tudtam, és nem is akartam palástolni. Végre kikerülhettem innen, haza, a biztonságos, meghitt otthonomba, a szerelmemmel. Alig vártam, hogy végre visszaérjen. Épp eleget gyötrődött kedvesem is, az apja halála pedig csak tetézte a problémákat. A hír, miszerint holnap este már gondok nélkül hajthatjuk álomra a fejünket, egymás karjai közt, biztosan felvidítja majd.

HyukJae

Már aznap este összepakoltam a táskájába, mikor fáradtan visszaérve a temetésről, a világ legboldogabb hírével fogadott.

- Hyuk kérlek, ráérünk összepakolni holnap is. – Bámult szerelmem az ágyról, törökülésben, miközben én, mint egy mérgezett egér, dobáltam a holmikat befele. Hihetetlen, hogy képes voltam a fél házat idehozatni, ezalatt a két hét alatt, de jelenleg az se érdekelt volna, ha valamit itt hagyunk. – Hé, gyere ide egy kicsit! – Nyújtotta felém karjait, mire én megtorpanva a lendületes rámolásból, indultam felé, hogy karjaimba zárhassam. Mélyen beszívtam az illatát, amiben még éreztem a korházi párnák émelyítő szagát, hiába mosott hajat kedvesem. Kellemesen meleg ölelésétől minden gondom elszállt, alig vártam, hogy végre kikerüljön innen és beválthassam ígéretemet.

A két hét alatt számtalan orvost és nővért ismerhettem meg, akiknek továbbra is végtelenül hálás voltam azért, hogy most kéz a kézben búcsúzhattam el tőlük, életem értelmével. Bár a lelkemre kötötték, hogy egy jó ideig még ne végezzen DongHae semmilyen fizikai munkát, ha rajtam múlik, a széltől is óvtam volna. Bár néha éreztem, hogy sok volt neki a féltésem, mikor egy zokniját sem hagytam, hogy ő maga vegyen fel a földről, miközben leejtette pakolás közben, mégsem érdekelt a véleménye. Még egyszer nem akartam átélni azt a borzalmat, amit az elvesztésének gondolata váltott ki belőlem.

- Megérkeztünk! – Engedtem el kedvesem ujjait, miután leparkoltam a ház elé. Kipattanva szaladtam az ajtót nyitni neki, amit nagy motyogva fogadott csak el, de hamar megbékélt, ahogy a lakás küszöbét átlépve, újra otthonos környezetben érezhette magát.

- Annyira jó újra itthon lenni! – Ahogy karjait széttárva szagolt bele az otthon által árasztott illatba, és sétált egyre beljebb, úgy követtem én is szerelmem minden egyes lépését. – Hyuk, nagyapa hol van? – Kérdezte tőlem, mikor észrevette, hogy egy lélek se fogadta hazatértét. Még, mikor felébredt, megnyugtattam, hogy hozzám költöztettem, aminek hála, minden reggel friss péksüteménnyel ajándékozott meg. Kezdetben gyakran jártam haza, váltó ruháért, és néhány elhanyagolhatatlan munka miatt, így volt időm beszélgetni az öreggel. Nagyszerű ember volt, akinek legalább annyira voltam hálás, mint bárki másnak, aki DongHaet azzá tette, aki volt. Az első pár beszélgetésem vele, borzasztó kínos volt számomra, tekintve, hogy minden az én kapzsiságom, és érzéketlenségem miatt alakult ki. De kit érdekelt, emiatt jelenleg a világ legboldogabb embere voltam, és ezt idővel nagypapi – igen, mostanában így hívtam – is belátta. Az esetet nem tudtam neki elsőre bevallani, azonban, mikor végre elé álltam, már DongHae is magánál volt, így némiképp pozitívabban indultam. Sokszor bevittem hozzá esténként, amíg csak lehetett beszéltek, éppen amiatt, neki is határtalan öröm volt, hogy végre hazaérhetett, imádott unokája.

- Elhurcolta SiWont, hogy bevásárolhasson. Mikor megtudta, hogy haza engednek, egyből azon agyalt, mivel fogadja az érkezésed. Én mondom, DongHae, elképesztő, mennyi energia van benne ennyi idősen. – Szavaimat megnevetve, indult meg az emeletre. A táskát felkapva követtem én is, majd benyitva a hálószobába, terült el a hatalmas ágyamon, vagyis ágyunkon. Imponált, hogy automatikusan ide vitték a lábai, amit csak egy fél-mosollyal az arcomon néztem végig.

- Ez annyira hiányzott már! – Alig érthetően suttogta a szavakat, lehunyt pillákkal, miközben én lassan közeledve felé, térdeltem a matracra.

- Nekem te hiányoztál, el nem tudod képzelni, mennyire! – Folytatásképp pedig óvatosan felé hajolva tapasztottam ajkaimat az övéire. Kezeit automatikusan kulcsolta a tarkómra, miközben én egyikkel a súlyomat tartottam, a másikkal pedig gyengéden cirógattam az oldalát. Ez idő alatt pedig ajkunk forrón olvadt össze, szusszanásnyi levegőt se hagyva a másiknak. Éreztem, hogy lángra kap bennem a vágy, hogy újra együtt lehettünk, aminek szerelmem se volt ellenére.

Ujjaimmal lassan kezdtem bele ingjének kigombolásába, miközben ő sem tétlenkedve simított végig, a textillel fedett mellkasomon. Térdét felhúzva érte el, hogy közelebb férkőzzek öléhez, majd már csupasz bőrét érintve ajkaimmal, csikartam ki édes sóhajokat kedvesem torkából. Ujjait összekulcsolva az enyémekkel, helyeztem feje felé, hogy jobban hozzáférhessek, nyelvem édes falatkáihoz. Kulcscsontját, nyakának érzékeny pontjait jártam be, amit egyre kevésbé bírt pusztán csak szuszogásokkal elviselni. Kezét még mindig feje felett tartottam, amit kezdetben enyhe ficergéssel fogadott, de hamar elfeledtettem vele csókjaimmal. Keménnyé duzzadt mellbimbóit ajkaimmal kényeztettem, amitől egyre élesebben szívta be a levegőt fogai között. Fejét kissé hátravetve, nyomta ki mellkasát, hogy folytatásra ösztönözzön. Azonban nem álltam meg itt. Lassan haladtam lefele, hol megnyalva, hol apró puszit hintve hasára, mikor ajkam végre a lövés okozta sebhez nem ért. Ott, abban a pillanatban megálltam, majd ahogy kedvesem is érzékelte határozatlanságomat, fejét a lepedőből felemelve nézett rám, már félig elködösült, ragyogó tükreivel. Szája szélén egy megnyugtató mosolyt véltem felfedezni, amitől az előbbi bánatom maradék szikráját is kiűzte belőlem. Óvatosan nyomtam egy gyengéd csókot az érzékeny, még sebes bőrfelületre, amit szerelmem csak halk sóhajjal díjazott. Visszakúszva kaptam ajkaiért, hogy nyelvemmel körbeölelve az övét, forrjunk össze újra. Elszakadva ujjai szorításától, kezdtem bele az engem még mindig fedő ingem kigombolásába. A hófehér textilt, mintha lángolna, kaptam le magamról és hajítottam a szoba valamelyik sarkába. Ahogy csupasz mellkasunk végre akadály nélkül egymást érintették, egyszerre kaptunk levegő után. Kezével karjaimat simítva csókolt most ő a fülem mögé. Tudta jól, hogy imádtam, ha ott érintett, így oldalra billentve a fejemet, adtam neki nagyobb teret, hogy kényeztethessen. Ez idő alatt pedig kezem nadrágja korcát simította, amit megérezve, nyomta feljebb csípőjét. Tettét kicsit hangosabb morgással illettem, tekintve, hogy nem éppen lankadt férfiasságom, akaratlanul is nekinyomódott az övéhez. Még így ruhán keresztül is éreztem lüktető vágyát, amitől – és persze kezem gondos simításától - ő se fogta vissza mély orgánumát. Elválva felsőtestének kényeztetésétől, ültem sarkaimra, hogy ujjaimmal nadrágjától is megszabadulhassak. Kissé megemelkedve segített abban, hogy lehúzhassam róla, majd kezemmel határozottan kapva lüktető nemességéhez, nyögött bele a szoba csendjébe.

- Hhyukh… HyukhJaehh, neh, neh kínozzh! – Szemeit szorosan összeszorítva, préselte ki sóhajok közt, ezt az egy mondatot, miközben kezével épp ellenkezőleg bíztatott, hogy gyorsítsak a tempón. Éppen csak egy aprócska szövet darab választott el nemességétől, de kedvesem már ettől az érzéstől a fellegekben járt. Ajkamat megnyalva a látványra, hajoltam hozzá közel, nyakát kínozva, mikor fülemben az ajtó jellegzetes kattanása jelezte, bejött valaki.

- Hyuk… Jae… - Nem tudtam eldönteni, mi volt kínosabb a jelenetben. Az, hogy barátom tányér nagyságú szemekkel meredt összegabalyodott valónkra vagy, hogy én továbbra is szerelmem ékén tartva kezemet, bámultam döbbent barátomra. A hirtelen felismeréstől kicsit erősebben megszorítva a pici – hazudtam, éppen méretes – DongHaet, szerelmem kéjes hangjától lett még kellemetlenebb az amúgy is borzasztó kínos szemezés. – Hát én biza, itt se vagyok! – Csapta be barátom az ajtót, és még hallottam, hogy gyors léptekkel távozott minél messzebb a hálószobánktól. DongHae arcára nézve, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne tévesszem össze egy túlérett paradicsommal, vagy bármilyen lángvörös étellel.

- Hát ez kellemetlen. – Legördülve, zavarában továbbra is döbbent szerelmemről, ültem fel, és szememmel az ingem után kezdtem kutatni. Ugyanis a hangulatnak ezzel sajnos lőttek. – Hé, minden rendben? – Kérdeztem páromat, aki még mindig nem szólalt meg. Fenn állt annak a veszélye, hogy levegőt is elfelejtett venni, így kezemmel kissé megbökve a vállát, nyugtáztam, szimplán csak a rendszer fagyott le neki.

- A francba!- Kiáltott fel, miközben én már az utolsó gombbal küszködtem, nem kicsit ijesztve meg ezzel.

- Jézus, Kicsim, a frászt hoztad rám! – Válaszoltam neki, de látszólag meg se hallotta. Továbbra is egy szál alsóban ficánkolva, ásta bele magát a takaró mélyébe. Édesen vicces látványt nyújtva ezáltal.

- HyukJae, SiWonnak mennie kell! Nem is, az szemétség lenne. Kérlek, költözzünk el! Én többet nem nézek a szemébe, ez iszonyatosan kínos volt. – Ahogy végre szóra nyitotta száját, úgy hagyták el a képtelenebbnél-képtelenebb ötletek. Nem tehettem róla, muszáj voltam megnevetni, ahogy már képzeletben a Világ másik végén vett lakást, távol SiWontól egy életre. – Neked ez vicces? – Kérdezte kissé felháborodva. – Hyuk, meglátta, látta ahogy… és aaaah még nyögtem is. Nem. Én innen ki nem mozdulok, amíg le nem lép itthonról! – Majd akaratosan visszadugta a fejét a takaró alá, mintha az bármi védelmet is nyújthatna. Továbbra is széles mosollyal az arcomon öleltem át, a takarókupacot, majd egy határozott rántással a földre száműztem szerelmem puha bunkerét. – Hé, add vissza! Istenem, én még mindig… gyorsan, adj valami ruhát! – Kapkodva húzott magára egy bő pólót és nadrágot, amitől kissé már nyugodtabbnak érezte magát, de továbbra is a padlónak szentelte minden figyelmét.

- Na, Kicsim, lassan féltékeny leszek a szőnyegre, nézz rám, kérlek! – Kérleltem, miközben ujjammal az álla alá simítva, emeltem fel fejét, hogy ránézhessek. – Na így már jobb. Életem, ami történt megtörtént – nevettem fel, oldva a még mindig akaratos feszültséget -, nincs mit tenni. Habár arra készülj fel, hogy hónapokig fogja szívni ezzel nem csak az én, hanem a te véredet is, de gondolj csak bele. Beronthatott volna tíz perccel később is. – Ahogy fejében lejátszotta a jelenetet, miszerint ha percekkel később lépett volna be, mi már biztosan egybe forrva hajszoltuk volna a gyönyör édes hullámait, hirtelen még az előbbinél is vörösebb lett ábrázata. Kezdtem aggódni, hogy egészséges-e ennyiszer elvörösödni. – Na, Édesem, felejtsd el. Különben is, én nem egyszer rontottam már rá, hasonlóan kényes szituáció közben. – Éreztem, hogy ideges szorongása enyhült, miközben szavaimmal nyugtattam, így apró puszit nyomtam arcára, amitől kedves mosoly jelent meg az arcán.

- De én, akkor se mozdulok ki ma már innen!

- DongHae, Édesem, meddig várjak? – Az ajtóban toporogtam, már indulásra készen, kezemben egy bőrönddel, miközben párom még mindig a konyhában oktatta a nagyapját, mit hogyan, és miért csináljon, míg nem leszünk. – Az Ég szerelmére, menjünk már, lekéssük a gépet!

- Ne felejtsd el bevenni a gyógyszereidet, és ígérd meg, hogy nem mész ki a kertbe egyedül! – Dorgálta még mindig, óvó féltéssel a hangjában nagypapit, szerelmem, majd karját határozottan megragadva, húztam ki a házból.

- Életem, csak pár napra megyünk el. Különben is nem a kőkorban élünk, annyit beszélsz vele, amennyit csak szeretnél. De persze csak mértékkel, innentől kezdve, egészen öt napig csak az enyém vagy! – Majd ajkáról, egy röpke csókkal lelopva a zavarodottságot, ültünk be a taxiba, ami egyenesen a reptérre vitt minket.

Soha életemben nem éreztem még ezt a fajta szabadságot és határtalan szeretetet, amit DongHae hozott el nekem. Életem legsötétebb időszakában azt hittem soha nem jut majd fény az életembe, de oly’ sok megpróbáltatás után, végre minden keserű emlékemet magam mögött hagyhattam.

Idegesen, álltam a tengerparton, miközben szerelmem fülig érő mosollyal gyönyörködött a Horizontban. A lenyugvó Nap, meghitt bíborvörös árnyalattal ölelte körbe az égboltot, csakúgy, mint mikor két hónapja DongHaenak meséltem a korházban. Minden varázslatos volt, ezt a pillanatot bármikor megállítottam volna, hogy a végtelenségig gyönyörködhessek életvidám szerelmemben. Na és persze, mert gyomrom még soha nem görcsölt ennyire az idegességtől. Tenyerem izzadt, szűnni nem akaró, heves szívdobogásom pedig csak tetézte a helyzetet. Mélyen nyúltam a zsebembe, hogy ujjaimmal megforgatva a kicsiny karikát bizonyosodjak meg arról, hogy most jött el az ideje. Nagyot nyelve szaporáztam meg a lépteimet, hogy beérjem kissé elkalandozott páromat, majd karjai után kapva, fordítottam magammal szembe. DongHae kíváncsi tekintettel vizslatott, éreztem, hogy feltűnt neki, nem voltam épp a higgadtság mintapéldánya.

- Hyuk… - szólalt meg, miután percekig némaságban szuggeráltam az aranyló homokot -, HyukJae? – Hajolt hirtelen le, egyenesen rám nézve, amitől kissé megugrottam, de hamar összekaptam magamat, ahogy hangos nevetése visszatérített gondolataim tárházából.

- D… - Hát ez nehezebben ment, mint gondoltam - Higgadtság HyukJae, menni fog! – Motyogtam az orom alatt, amit szerelmem aligha hallhatott, mivel továbbra is kíváncsian vizslatta síkideg valómat. – DongHae – nyögtem ki végül a nevét, majd nagyot nyelve, vettem egy mély levegőt. Most vagy soha! - Beismerem a találkozásunk nem volt éppen felhőtlen, még most is falba verném legszívesebben a fejemet, mikor beugranak a rossz emlékek. Azonban azt, hogy mi úgy, olyan körülmények között találkoztunk, életem legnagyobb csodájának tekintem. Mert így megismerhettelek téged, aki elhozta a lelkembe a békét, testembe a harmóniát és szívembe a szerelmet. – Láttam rajta, hogy elérzékenyült, ami nem éppen könnyítette meg a helyzetemet. Kezemmel lassan nyúltam az övé után, majd íriszeimet talán még soha nem fúrtam ennél mélyebben az övéibe. Szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, hogy ujjaimmal közrefogva húzhassam elő azt a zafírkék karikagyűrűt, amit még akkor megvettem, mikor kiengedték a korházból. Azóta eltelt két hónap, én pedig folyton a megfelelő pillanatra vártam, hogy szemtől-szemben fogadhassak neki örök hűséget. Ahogy a Nap aranyló fényében megcsillant a kicsiny ékszer, szerelmem kezét szája elé téve küzdött, kibuggyanó könnyeivel. – Tudom jól, hogy Koreában nem köthetjük össze az életünket. - Átkozott törvény, miért tilos szerelmesnek lenni? – De, ha igent mondasz, papírok, és ceremónia nélkül is küzdeni fogok azért, hogy a Világ legboldogabb embere lehess, mellettem. Donghae… - vettem egy mély levegőt -, hozzám…

- Igen! – Ahogy azzal az egyetlen szóval, négy darab betűvel a szavamba vágott, testem súlytalanná vált. Körülöttem minden élő és élettelen megdermedt, csupán ez az egy szó zsongott lüktető hallójáratomban. Igen…

DongHae elemi erővel ugrott a nyakamba, ajkát az enyémekre tapasztva. Első pillanatban fel se fogtam, hogy mi történt. Hogy ő tényleg elfogadott, és franc essen a koreai törvényekbe, e perctől Donghae a férjem volt, míg Világ a Világ. Szabad kezemmel derekát szorítva húztam még közelebb, mialatt szenvedélyesen merültünk el egymás szájában. Percekig csókoltuk, becéztük egymás párnáit, majd egy fél lépéssel hátrébb lépve, emeltem feljebb szerelmem kezét. Gyönyörű, vékony ujjára kissé remegve a megkönnyebbüléstől, húztam fel a karikagyűrűt, majd ajkamhoz emelve immár gyűrűs férjem kezét, csókoltam meg a kis ékszert.

- Szeretlek! – Búgtam a Naplementébe, majd férj és férjként, a szikrázó tenger volt a tanúnk első, hitvesi csókunknak. Vele teljes lett az éltetem, mellette végre felszínre tört az az elfojtott boldogság, amit akkor, évekkel ezelőtt mélyen eltemettem és ezért én végtelenül hálás voltam a sorsnak, életnek, szerencsés balszerencsének, hogy rátalálhattam.

Elfojtott boldogság - Tizennegyedik fejezet

Nélküle minden értelmetlen

HyukJae

Évekig kerestem, eget-földet átkutattam, hogy végre az utolsó személytől is megszabaduljak, aki miatt, még mindig fájt a fejem. Azt, hogy honnan tudta meg a telefonszámomat, rejtély volt még SiWon számára is. Ahogy lecsaptam a készüléket, úgy indultam egyből a kijárat felé, SiWonnal a nyomomban. Biztonságos helyre kellett eljutnom, de ami a legfontosabb volt, hogy az időközben karon ragadott szerelmemet is magam mellett tartottam. Ha megtudta a telefonszámomat, könnyen lehetett, hogy DongHaeről is tudott, épp ezért a cégnél már nem volt biztonságos. A házat még, mikor beköltöztem, úgy alakítottam át, hogy ha véletlenül bekövetkezne az, ami ma megtörtént, a lehető legbiztonságosabb legyen. ShinDong okos ember, akinek a legtöbb titkát ismertem. Az, hogy ennyi év után most adott magáról először hírt, eléggé aggasztott. Tudtam jól, hogy forralt valamit a fejében.

Az autóban ülve próbáltam úrrá lenni idegességemen, miközben mellettem DongHae se volt a higgadtság mintapéldánya. Mindent tudott ShinDongról, mikor pedig a nevét említettem odafent, arca falfehér lett a pillanatnyi rémülettől. Kezemet el nem eresztve, szorította út közben.

- Mit mondott neked? – Kérdezte, miközben ujjaival kézfejemet simítva igyekezett nyugtatni.

- Találkozni akar velem. De többet nem hagytam, hogy beszéljen. – Az agyam folyamatosan kattogott, megoldásokat keresve, s gyártva, hogy mit akarhat tőlem, pont most. - A fenébe, ez most rohadt váratlanul ért. – Túrtam bele szabad kezemmel a hajamba, miközben megérkezve a házhoz, SiWon leállította az autót.

Felsietve a szobámba, kaptam le a polcról az évek alatt összegyűjtött nyomozások eredményét ShinDongról. Ahogy az utolsó lapokat is átolvastam, közel, s távol nem írt arról a nyomozó, hogy ShinDong a környéken bujkálna, mi több még az országban se találtak a nyomára. Idegesen vágtam a földhöz a papírköteget, miközben kezemmel a fojtogató nyakkendő szorításán igyekeztem enyhíteni. DongHae és SiWon csendben álltak az ajtónál, tehetetlenül, miközben telefonom újfent megcsörrent a némaságban. Remegő kézzel halásztam elő a zakóm zsebéből a készüléket, amin ugyanaz az ismeretlen szám világított, mint az irodában. Mély levegőt vettem, hogy valamelyest lehiggadva fogadjam ellenségem hívását.

- Mit akarsz? – Kérdeztem, kertelés nélkül, egy cseppnyi gyűlöletet se mellőzve.

- Ejnye, Hyukie, hát így kell üdvözölni egy régi jó barátot? – Szavai, mint a csontig hatoló méreg, úgy hatottak rám. Ördögi nevetése egyfolytában fülemben visszhangzott. – Na, térjünk a tárgyra, Hyukie. – Gyűlöltem, ahogy becézett, sokkal kisebbnek és gyengébbnek titulálva ezzel. Kezemet a telefonra szorítottam, hogy úrrá legyek az idegességemen, miközben a szobában tartózkodó párom és barátom mozdulatlanul próbáltak fülelni, hátha kihallatszódik valami beszédfoszlány. – Mint, már azt biztosan tudod, visszatértem, és meg kell, hogy mondjam, nem kicsit döbbentem le, hogy mit sikerült elérned az évek alatt, Hyukie. Sikeres üzlet, rengeteg pénz, egy jóban-rosszban melletted álló barát, és egy szerető társ. Mondd csak, Hyuki, mióta vonzanak a farkak? Vagy már mellettem is ilyen elbaszott ízlésed volt? És mesélj, mennyire jó a kicsike? – Ahogy azzal a mocskos szájával SiWonra utalt, azt hittem nem remeghetek tőle jobban, de mikor DongHae létezéséről is kijelentette, hogy tudott, minden idegszálam megfeszült. Rettegtem, hogy a számomra legértékesebb emberekkel példálózott.  Innentől már nem volt visszaút, ha ismerte a gyenge pontjaimat, bármeddig képes volt eljutni, hogy nekem ártson vele.

- Mit akarsz tőlem, ShinDong? – Minden szót egyenként ejtettem ki, a lehető legnyugodtabb hangnemben. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy érezze, fogást talált rajtam. Az évek alatt azt hittem, semmi félnivalóm nem volt. De tévedtem, hatalmasat tévedtem. SiWon, bár mindig mellettem volt, soha nem gondoltam bele, hogy vele fog egyszer fenyegetni. Azonban belépett az életembe DongHae, vele együtt pedig egy olyan szerelem, amit más elképzelni se tudott magának. Kizártnak tartottam, hogy ezt a határtalan boldogságot bárki is tönkre tehetné. Napról-napra egyre inkább lankadt az éberségem, amiért úgy éreztem, most fogom megfizetni az árát. Legmerészebb álmomban se gondoltam volna, hogy valaha ilyen szinten fogok rettegni attól, hogy elveszíthetem a szerelmemet. De ennek most eljött az ideje. ShinDong hangos kacaja törte szilánkosra azt az elképzelt, harmonikus világot, amit a DongHae iránt érzett szerelmem hozott létre.

Ahogy bontottam a vonalat, úgy vágtam a padlóra a telefonomat. Forrt bennem a düh, és a bosszúvágy. DongHae lassan közelítve felém, nyúlt remegő ujjaim után, amiket azonnal meg is szorított. Ahogy a szemeibe néztem, egyszerre fogott el a rettegés, hogy elveszíthetem, de azok a ragyogó, mélybarna íriszei adtak nekem ezzel egy időben határtalan erőt ahhoz, hogy meg tudjam védeni. Mert nélküle én se léteztem volna.

- Mit mondott? – Kérdezte SiWon, aggodalommal átszőtt kíváncsisággal.

- Tud rólatok, DongHae, rólad különösen sokat. – Húztam egy lépéssel közelebb szerelmemet. – Veletek akar sakkban tartani. – SiWon számított erre, így az ő reakciója nem lepett meg. Azonban párom eddig aggódó arckifejezésébe, a félelem alattomosan vette át, egyre inkább a dominanciát. – Találkozni akar velem.

- Nem! – Most először szólalt meg DongHae, amitől automatikusan belém fojtotta a szót. – Nem mész sehova! – Most rajta volt a sor, hogy erősebben tartsa a kezemet. – Menjünk innen, ne találkozz vele! – Félelemtől átitatott íriszei mellett, könyörgő hangja is pokolian mardosta a mellkasomat. Ő volt az egyetlen oka annak, hogy meg akartam tenni, amit javasolt. Viszont emiatt kellett maradnom is, és találkoznom vele. – DongHae, nem élhetünk innentől rettegésben, hogy bármikor ránk találhat. Egy hét múlva beszéltem meg vele a találkozót. – A szavakat immár SiWonnak intéztem, aki szó nélkül tudta, mi a dolga. Bár meglepett a hirtelen felbukkanása, de éveim voltak arra, hogy felkészüljek rá. SiWon gondolkodás nélkül nyúlt a telefonjához, hogy intézkedhessen, mialatt én karajimba zártam, aggódó szerelmemet. Kezemmel haját simogattam, így próbálva kicsit megnyugtatni.

- Félek, HyukJae. Ha elvesz… - Ujjamat, ajkaira téve gátoltam meg, hogy ilyesmiről beszélhessen. El akartam űzni az összes kételyt, ami csak mardosta a lelkét.

- Először is, nem lesz semmi bajom. – Adtam arcára egy röpke puszit, majd folytattam monológom. – Másodszor, jobb lenne, ha nagyapádat idehoznánk. – Ajánlatomra kissé kíváncsian nézett rám, de akadékoskodás nélkül beleegyezett az ötletembe, ami után egy újabb puszival ajándékoztam meg. Éreztem, hogy megfeszült izmai egyre lazábbak, amitől én is nyugodtabb voltam.

- Szeretlek, HyukJae! A Világon mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Vallomása váratlanul ért, de egész lényemet felmelegítette. Ezért az érzésért akartam erős maradni, ezt akartam minden áron megvédeni.

Az idő versenylovakat megszégyenítő tempóban haladt. A percek órákká, az órák napokká váltak, miközben egyre inkább közeledett, az oly’ sok éve várt bosszúm napja. A rendőrség tudott ShinDong visszatéréséről, a saját biztonsági embereim mellett folyamatosan kint parkolt egy rendőrautó is a ház előtt, ezzel még inkább megnyugtatva páromat.

Egyikünk se ment be dolgozni, minden percet a nyomomban töltött, ami nem kicsit imponált. Habár ezt nem vallottam be neki, de ennyi pozitívum jól jött, hogy megjelent ShinDong. Minden reggel elzsibbadt karjaimra keltem, de ahogy szemeimmel DongHae alvó arcát megpillantottam, a kellemetlen, bizsergő érzés azonnal a háttérbe szorult. Szorosan öleltem, beszívva illatát, vagy éppen hajába csókolva, keltettem reggelente. Széles mosollyal üdvözölt, amitől máris jobban éreztem magam, elnyomva az idegeskedésemet. Elérkezett a nap, amitől titkon mindenki tartott, de nem mondtuk ki. Meg akartunk feledkezni róla egy rövid időre. A mai napot is úgy indítottuk, mint bármelyik másikat. Kézen fogva sétáltunk le a konyhába, hogy elfogyaszthassuk reggelinket, ahonnan finomabbnál finomabb illatok töltötték meg orrunkat. Belépve a helyiségbe, DongHae nagyapja sürgött-forgott a maga tempójában.

- Nagyapa, mit csinálsz? – Kérdezte szerelmem, ahogy az asztalra tett, már kisült süteményekre mutatott. – HyukJae nem… itt nem süthetsz, papa! – Ahogy rárivallt az értetlen öregemberre, nem tudtam fékezni magam. A szobát hangos nevetésem töltötte be, amire DongHae csak kérdőn nézett rám. Jól esett egy kicsit feloldódni.

- Ne is figyeljen DongHaera, uram, félrebeszél. – Majd hátulról átkarolva páromat, loptam a kellemesen meleg édességből egy falatot. – Egek, ez isteni! Uram, ha a mai napot túléljük, semmiképp nem engedem haza. – Hangosan felnevettem, azt remélve, velem együtt mosolyogják meg a viccemet, de ehelyett párom komor arckifejezéssel szegezte le a fejét, a padlót szuggerálva, míg az öregember egy köhintéssel hátrafordulva, tette be az újabb adag cukorbombát a sütőbe. Ahogy DongHae búskomor arcára néztem, már nekem se volt kedvem nevetni. Kézen fogva húztam ki a konyhából, és vonszoltam magam után a nappali felé, hogy kettesben lehessünk. Kezemmel közrefogva az arcát, nyomtam egy forró csókot ajkaira, majd karjaimmal ölelésembe zártam, hogy megnyugtathassam. – Ne félj, kicsim, nem lesz semmi baj. – Simítottam dús hajába. El akartam hinni, hogy minden rendben lesz, mert az lesz. Este ugyanúgy fogom a karjaimba zárni, akárcsak eddig, s forró ölelésekben, és csókokban elveszve, egybeforrva szeretjük majd egymást, ameddig csak lehetséges.

DongHae

Habár HyukJae mindent elmesélt ShinDongról, mégis inkább szerelmem ideges tekintete aggasztott. Kezét szorosan összefűzve az enyémmel, ültünk az autóban, úton hazafelé. Hyuk szerint a ház volt a legbiztonságosabb hely jelenleg, így némiképp megnyugodtam, hogy ott nem eshet bántódásunk.

- Mit mondott neked? – Borzasztóan fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de láttam párom szemeiben az aggodalmat megcsillanni. Ujjaimmal kézfejét simítva hallgattam HyukJae válaszát.

- Találkozni akar velem. De többet nem hagytam, hogy beszéljen. – Ezt abból a rövid beszélgetésből, míg a telefon a föléhez volt tartva, leszűrtem. Nem igen tarthattak bizalmas eszmecserét, ennyi idő alatt. - A fenébe, ez most rohadt váratlanul ért. – Idegesen simított végig szabad kezével haján, majd ahogy az autó leparkolt a ház előtt, úgy húzott maga után befele.

Követve HyukJaet, egyenesen a szobájába siettünk, ahol lekapva egy vastag iratkupacot, kezdett bele a tanulmányozásába. Nem szolt, én pedig nem kérdeztem, míg néma csendben futotta át a sorokat, azonban pár percnyi keresgélés után az a több száz papírlap egyszerre vágódott a padlóhoz, kuszán szétterülve. Időközben SiWon is mellém állva, figyelte velem együtt, ahogy párom nyakkendőjétől is megszabadulva, próbált csökkenteni vérmérsékletén. A szobát ellepő, feszült némaságot HyukJae telefonjának hangja törte meg, amit rövid hezitálás, és egy mély levegő után emelt csak a füléhez.

- Mit akarsz? – Hangjából csak úgy sütött a gyűlölet, tudtam jól, ő kereste. SiWonnal minden koncentrációs képességünkkel a telefonból kiszűrődő hangra összpontosítottunk, hogy kihallhassunk valamit, de mindhiába. Egyedül szerelmem arckifejezéséből sejtettem, hogy szörnyű dolgokat mondhatott. - Mit akarsz tőlem, ShinDong? – Ahogy a szavakat egyenként, gyűlölettel a hangjában ejtette ki, bennem is megfagyott a vér. Halkan hallottam a készülékből kiszűrődő kacajt, majd HyukJae földhöz vágta a telefont, a papírhalmaz közé. Lassan sétáltam oda páromhoz, hogy ujjait megfogva nyugtatgathassam. Szemeink egymásba forrtak, láttam rajta, hogy félt, de mellette elszántság is felcsillant azokban a mélybarna íriszeiben.

- Mit mondott? – szólalt meg SiWon, közvetlenül mögöttem állva.

- Tud rólatok, DongHae, rólad különösen sokat. Veletek akar sakkban tartani. – Egy lépéssel közelebb kerültem páromhoz, de gondolataimat immár egyre inkább ellepték a negatív érzések. Sorra rohamoztak meg a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek. – Találkozni akar velem.

- Nem! – Vágtam azonnal párom szavába. – Nem mész sehova! – Erősen szorítottam a kezét, ezzel is maradásra kényszerítve. - Menjünk innen, ne találkozz vele! - Rettegtem, hogy esetleg elveszíthetem. Nem. Ennek még a gondolata is, tőr volt a mellkasomba.

- DongHae, nem élhetünk innentől rettegésben, hogy bármikor ránk találhat. Egy hét múlva beszéltem meg vele a találkozót. – Szemeivel immár SiWonra meredt, úgy közölte vele, hogy már csak hét nap volt a találkáig. Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de fejemben csakis hasonló gondolatok cikáztak, mire kedvesem, szorosan ölelő karjai zártak közre. A hajamat simítva próbált nyugtatni, de semmi esélye nem volt rá.

- Félek, HyukJae. Ha elvesz… - Ujját az ajkamra téve akadályozott meg abban, hogy befejezhessem mondandómat.

- Először is, nem lesz semmi bajom. – Nyomott egy röpke puszit arcomra, ígérete zálogaként. - Másodszor, jobb lenne, ha nagyapádat idehoznánk. – Bár kissé meglepett az ötletével, de nem láttam akadályát, ráadásul nem akartam, hogy baja essen. Ahogy bólintottam, úgy kaptam még egy lehelet finom csókot, az előző helyére. Gyengéd érintései egyre nyugodtabbá tettek, amitől ő se volt már annyira feszült.

 - Szeretlek, HyukJae! A Világon mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – Ki akartam mondani, hogy tudja. A héten még rengetegszer terveztem bevallani neki az érzéseimet, tudatni akartam, holott tisztában volt vele, de mégis kevésnek éreztem.

A hét minden napját mellette töltöttem. Egy szóval se ellenkezett, sokkal inkább imponált neki, hogy mindenhova követtem. Egymást csókolva, és ölelve aludtunk el, majd reggelente a gyengéd érintéseire ébredtem. Ezt a reggelt éltem meg talán életemben a legrosszabbnak. Gyomrom már kora reggel görcsbe rándult, ahogy szerelmem álmos íriszeibe pillantottam. Nem mondtam ki, még véletlenül se akartam rágondolni, de legbelül a félelem mardosta a lelkemet. Kéz a kézben sétáltunk le a konyhába, hogy megreggelizhessünk, azonban nagyapa, teljesen megfeledkezve arról, hol is volt, vette ki, az épp kisült édességet a sütőből. Egyből elfogott az emlékek hada, hogy HyukJae még a sütés gondolatát is gyűlöli.

- Nagyapa, mit csinálsz? – Kérdeztem tőle, talán kicsit hangosabban, mint kellett volna, majd a szemünk előtt illatozó sütire mutattam. - HyukJae nem… itt nem süthetsz, papa! – A konyhát azonban hangos nevetés töltötte be, mire a hang irányába fordítottam a fejem.

- Ne is figyeljen DongHaera, uram, félrebeszél. – Értetlenül néztem szerelmem reakcióját, aki hátulról átölelve, vett magához egy falat süteményt. – Egek, ez isteni! Uram, ha a mai napot túléljük, semmiképp nem engedem haza. – Habár kijelentése után ismét nevetésben tört ki, nekem minden egyes szava tüske volt a szívembe. Ezzel nem akartam viccelődni, gondolni se mertem arra, mi lenne velem, ha nem jönne vissza. 

Nagyapa egy köhintéssel jelezte, talán kicsit túllőtt a párom a célon, amire rögtön reagálva, ragadta meg a kezemet, és húzott ki a nappaliba.

Kezét elkapva az enyémről, fogta két oldalról közre az arcomat, majd hosszan, szenvedélyesen kapott ajkaim után. Éreztem a határtalan vágyat, a féltést, és a tiszta szerelmét ebben a csókban. - Ne félj, kicsim, nem lesz semmi baj. – szavai és óvó ölelése a csókunk után, visszaadták azt a halvány reményt, ami ezen a héten oly’ sokszor akart elhagyni engem. Igaza volt, nem lesz, nem lehet semmi baj, hisz’ sokan voltak ellene, ő pedig egyedül volt, segítség nélkül.

- Minden készen áll? – Kérdezte szerelmem már az ajtó előtt SiWontól, aki leplezte ugyan idegességét, mégis láttam rajta, hogy nyugtalan.

- A rendőrség napokkal ezelőtt a helyszínen rejtőzködik már. Habár bedrótozva nem leszel, a mellény mindenkép rajtad lesz, ezért nem kell tartanod semmitől.

- Mellény? Milyen mellény? – Fejem SiWon és HyukJae között cikázott, hol jobbra, hol balra. – Ugye nem az, amire gondolok. – Párom és barátom szótlansága bizonyította, hogy itt bizony a legrosszabbra is fel kellett készülni. A fejem zsongott, a gyomrom vadul liftezett az idegességtől. – Veled megyek! – Jelentettem ki, amit HyukJae előbb döbbenten, majd ellenkezve fogadott.

- Szó se lehet róla! Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad! – Szigorú tekintettel nézett rám, de nem hatott meg az, hogy nem egyezett bele. Döntésem mellett határozottan kiálltam, nem engedtem egyedül elmenni.

- Én pedig nem hagyom, hogy egyedül odamenj! – Csendben néztünk egymás szemébe, gondolatban csatázva a másikkal. HyukJae az idő szűke miatt kénytelen volt beadni a derekát, kissé megkönnyebbülve követtem a fekete furgonba, amit egy levegővételnyire se hagyhattam el, innentől kezdve.

Nem telt bele egy fél órába se, mire az autó, a megbeszélt helyszínhez ért. Ez idő alatt, legalább százszor átgondoltam, a fejemben végigpörgő megannyi jelenetet, amit ez az eset eredményezhetett. A legrosszabbakat még a gondolataim pereméről is igyekeztem kiűzni. Kezeimet remegve tartottam a térdeimen, mikor HyukJae forró, óvó ujjai simították meg a kézfejemet.

- Megérkeztünk. – Súgta oda nekem, amitől az eddigieknél is magasabbra szökött a vérnyomásom. – Maradj az autóban! – Szólt óvó tekintettel, majd ahogy mindennel elkészült, adott egy csókot a homlokomra. Gyengéd érintése nyomán égett a bőröm.

Fogalmam se volt arról, mennyi ideje ülhettem az autóban, egyedül, a gondolataim társaságában. Lábaim szüntelenül püfölték a jármű alját. Bár megígértem HyukJaenek, hogy nem szállok ki a biztonságot nyújtó kocsiból, de egyszerűen nem bírtam egy helyben maradni. Szigorúan az autó takarásában álltam, hogy friss levegővel tölthessem meg a tüdőm. A helyszín, amit választottak viszonylag csendes volt, bárhonnan érkezett is ShinDong, könnyen észre lehetett venni. A hatalmas, régen raktárként funkcionáló épület, ijesztően tornyosult felettem. Fogalmam se volt arról, hogy merre lehettek e pillanatban, hiába próbáltam fülelni. Bár HyukJae a múltkor azt mondta, addig jó, míg csendben voltak, így a némaságot jó jelnek tekintettem.

Nem akartam sokáig kint állni, HyukJae haragját elkerülve, nyúltam a kilincshez, mikor egy szokatlanul kemény, és hideg valami nyomódott a fejemhez. Az ismeretlen érzésre, és a hangra, ami mögülem szólt, egész testem jéggé dermedt.

HyukJae

Fojtogató feszültség kerítette be azt az elhagyatott raktárt, amiben a találkozót beszéltem meg ShinDonggal. Egyedül álltam a semmi közepén, mégsem éreztem csontig hatoló félelmet. Tudtam jól, hogy körül van véve az épület, és nagy kárt bennem se tudott tenni, a mellénynek köszönhetően. Azonban aggodalmam egy szikrányit se csökkent. A tudat, hogy DongHae egy ilyen veszélyes helyen tartózkodott, az őrületbe kergetett. Természetesen bíztam abban, hogy a kocsiban ült, biztonságban, de valami akkor se hagyott nyugodni. Percek teltek el némaságban, minden neszre ugrottam, felkészülve a találkozásra, de ShinDongnak se híre, se hamva nem volt. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy bőven túlléptük már a megbeszélt időpontot, így tartottam attól, hogy esetleg gyanút fogott. Ennek az esélye pedig romba dönthette a lehetőségét annak, hogy elfoghassuk. Kezemmel már éppen jeleztem volna a megbeszélt kézjellel, hogy fújjuk le az akciót, mikor telefonom rezgéssel jelezte, valaki keresett. A kijelző DongHae nevét mutatta, én pedig elképzelni se tudtam, miért kereshetett. Talán már ő is kezdett beleunni a várakozásba, és aggódhatott is miattam, mert nem adtam hírt magamról.

- Nem jött el…

- Ejnye, Hyukie – a hangra, ami beleszólt a telefonba testem ledermedt, és bár arcomat nem láthattam biztos voltam abban, hogy halálsápadt ábrázattal meredhettem előre -, hát így kell magára hagyni a kedvesedet? – Ahogy a szavakat köpte, egy percig se gondolkodtam. Mindennemű riasztást mellőzve, iramodtam meg az autó irányába, oda, ahol az én naiv gondolatom szerint, DongHae biztonságban kellett volna, hogy legyen. Mindeközben a telefont folyamatosan a fülem mellett tartottam, és követeltem ShinDongtól, hogy beszélhessek a párommal.

- Ha egy haja szála is meggörbül, ShinDong, esküszöm, kibelezlek! – Fenyegetésemre hangosan felkacagott, amit immár nem csak a vonalon keresztül hallottam. Életemben nem rohantam még olyan gyorsan, mint most, hogy minél hamarabb odaérhessek, ahol a szerelmem minden bizonnyal kétségbeesve, rettegve a félelemtől, várja az érkezésemet.

Ahogy befordultam az épület sarkánál, az autó mellett, egyhelyben álldogáló páromat pillantottam meg először. Szemeiből szakadatlanul folytak a könnyek, azonban egy hang se jött ki a torkán. Amint tekintetünk találkozott, láttam rajta, hogy teste megfeszült. Istenem, soha nem bocsájtom meg magamnak, ha baja esik.

- DongHae! – Kiáltottam oda, miközben egyenesen felé kezdtem rohanni.

- NE! Ne gyere ide! – Üvöltött vissza, én pedig abban a pillanatban engedelmeskedtem neki. Csak most vettem észre, hogy mögötte ott állt ShinDong, alattomosan, magát védve egy ártatlannal, kinek fejére pisztolyt szegezve, félemlített meg.

- Engedd el őt, ShinDong! Kérlek, ő nem ártott neked semmivel! – Hangom egyre inkább kétségbeesettebb és reményvesztettebb lett, ahogy folyamatosan a rettegő szerelmemre pillantottam. – Kérlek, megteszek… - csuklott el a hangom az aggodalomtól -, megteszek bármit, amit kérsz. – Időközben a segítségemre siető összes rendőr körbeállt hármunkat, amitől ShinDong az eddigieknél is fenyegetőbben szegezte a fegyvert DongHae tarkójához. – Állj! – Rivalltam rá a felmentő seregre. – Mindenki tegye le a fegyvert! – Parancsomra először senki nem mozdult azonban, mikor hangom kissé erélyesebben szólt, már mindenki tette a dolgát.

- Helyes, Hyukie, látom, tudod a dolgod, kérés nélkül is. Most pedig áruld el, mennyit ér neked ez a szemrevaló szépfiú? – Ahogy ajkával köpte a szavakat, úgy simította végig a pisztoly csövével remegő kedvesem arcélét.

- Ne érj hozzá, te szemét! – Üvöltöttem, majd egy lépéssel közelítve felé, ismét a fejéhez nyomta a gyilkos gépezetet, amitől azonnal megtántorodtam.

- Na-na, lassan a testtel, barátocskám! Úgy látom, ez a kis kerek segg jó sokat érhet neked. Először is, utald át erre a számlára a vagyonod utolsó centjét is. – A telefonom két rezgéssel jelezte, hogy sms-em érkezett. Fél szemmel pillantottam rá az üzenetre, mikor megláttam a számokból álló üzenetet. Gondolkodás nélkül intézkedtem. Számomra a pénz csak múló érték, akit jelenleg a markai között szorongatott, a Világ összes kincsénél fontosabb volt számomra. Amilyen hamar csak tudtam, intéztem a vagyonom átírását az ő nevére, minden másodperc számított.

- Kész vagyok, most pedig ereszd el! – ShinDong egy gyors ellenőrzést követően hangos nevetéssel pecsételte meg a mocskos üzletét, de a fegyver hideg, vészjósló nyílása még mindig DongHae fejére volt irányítva.

- Látod, látod, mindig is tudtam. Te voltál a legjobb emberem, és még most, évekkel később is veled húzom a legnagyobb hasznot. Most pedig, küldd haza az összes zsernyák haverodat! – Szó nélkül, pusztán aggódó tekintettel kérleltem az embereimet, s köztük az összes rendőrt, hogy tegyék, amit mondott. Nem érdekelt az, hogy lenyúlta a pénzemet, csak végre valahára a karjaimban akartam tudni a félelemtől megnémult szerelmemet. Vonakodva, de lassan az összes körülöttünk álló fegyveres eltűnt a helyszínről. Ahogy az utolsó ember is befordult a sarkon, úgy indultam meg egyenesen ellenségem felé, minden lépéssel egyre közelebb kerülve remegő kedvesemhez. DongHaet hátulról, a fegyver végével megbökve indította útjára. Remegő lábait lassan helyezte egymás után, folyamatosan engem vizslatva. Alig volt köztünk pusztán már csak pár méter, de nekem még ez is végtelen hosszúnak tűnt.

- S… sajnálom! – Könnyes szemekkel esdekelt a bocsánatomért. Egy pillanatra se őrá haragudtam. Magamat átkoztam, gyűlöltem, hogy ekkora veszélybe sodortam. Ha bármi történt volna vele, azt biztosan nem éltem volna túl. Az elvesztése, az a mérhetetlen fájdalom, amit a hiánya okozott volna, biztosan felemésztett volna.

- Ne – ráztam meg fejemet -, te nem tehetsz semmiről. – Suttogtam a feszült csendbe, miközben karjaimat előrenyújtva hívtam, már éppen majdnem megérintve reszketeg ujjait, mikor fülemet közvetlenül egymás után, két, éles, robbanó hang csapta meg. Elszámítottam magam. A tudat, hogy milliméterekre volt a biztonságtól szerelmem, teljesen elvette a józan eszemet, ami folyamatosan ShinDongra koncentrált. Abban a pillanatban két test hullott a földre, és velük együtt egy féltő, szerető szív tört újra, darabokra össze.

A karjaim között összecsukló szerelmemet szorongatva, lett úrrá rajtam a pánik. Remegtek a végtagjaim, ahogy a földön letérdelve, húztam az ölembe, a most már fájdalomtól remegő páromat. Kezemet ellepte a forró, éltető vére, a levegőt egyre zabolátlanabbul kapkodtam, ahogy szóra akartam nyitni ajkaimat.

- Donh… Donghae – Remegtem, egész testemben, a sós cseppek szakadatlanul folytak a szemeimből, elhomályosítva ezzel látásomat -, DongHae, n… nézz rám! – Kérleltem, miközben ujjaimmal, felém fordítottam, falfehér arát. Sápadtan, erőtlenül nézett a szemeimbe. Halántékán lassan csordogáló könnycseppjei elvesztek sötét hajzuhatagában. Kezemmel az övét szorítva, néztünk egymásra. Nem akartam elengedni, nélküle nem akartam élni.

- Hi… hideg vvv… van. – Erőtlenül, fájdalmaival küszködve nyitotta szóra remegő ajkait, majd enyhítve a hidegrázásán, karjaimmal szorosabban tartottam, életem értelmét. – Sz… szer – nyelt egy nagyot, ahogy a fájdalom belényilallt -, szeretlek.

- Ne, nehogy elkezdj elbúcsúzni! – Amennyire csak össze tudtam szedni maradék lélekjelenlétemet, úgy parancsoltam rá kedvesemre. Nem hagyhatott itt! Így nem!

- Álm.. álmos vva… vagyok. – Amint halvány rózsaszín ajkait elhagyták a szavak, szemei lassan lecsukódtak, eddig gyengéden szorító ujjai pedig, egyszerre hullottak le az ölébe erőtlenül. Abban a végtelennek tűnő másodpercben pedig, én is vele együtt haltam.