2019. június 23., vasárnap

Csodák kora - Nyolcadik fejezet [VÉGE]


Csodák kora


JaeBum

JinHee izgatottan szaladgált le, s fel, miközben JinYoung egy virágkoszorút szorongatva a kezében, loholt utána. A rózsaszín, csupa tüll ruhácskája csak úgy lobogott mögötte, ahogyan a gondosan kifésült haja is.
- Szívecském, állj meg, kérlek! – Fulladt ki JinYoung, majd a térdén támaszkodva próbált levegőt juttatni a tüdejébe. Fehér ingét lezseren gombolta be, s ahogyan lehajolva a fekete szövetnadrág ráfeszült a fenekére, a látványtól, még így két év után is kiszáradt a szám.
- Hagyd, Édes – sétáltam hozzá, s kivéve a kezéből a koszorút, adtam egy leheletnyi csókot az arca élére -, majd én. – Kacsintottam rá, s egy megkönnyebbült sóhajjal nyújtotta át a fejdíszt. JinHeet a nappaliban kaptam el, s a karjaim közé zárva pörgettem meg, amíg visítva nem kérlelt, hogy fejezzem be. Elszédülve tántorgott előttem, mikor a fejére helyeztem, s két csattal oldalt lerögzítve csodáltam meg, mennyire gyönyörű volt ebben az összeállításban.
- Gyönyörű vagy, Hercegnőm. – Lépett mellém JinYoung s átkarolva a derekamat csodálta a lányunkat. – Őszintén, mennyibe fájt ez a ruha. – Hajolt most közel, hogy csupán én hallhassam. Erről a szokásáról mai napig nem tudott leszokni.
- Szerelmem, hányszor mondtam már, nem tartozol semmivel. Nem érdekel az összeg, ha a lányomról van szó. Még két év után is törleszteni akarsz? – Néztem egyenesen a szemébe, miközben két kezemmel a karjait simogattam.
- Kompenzálásként egy kis ágytornára gondoltam, de ha neked pénz kell, szólok a kifőzdében, hogy bent maradok túlórázni. - Itt kaptam az ajkaira, s fojtottam belé a szót. Lassan táncolt a dús párnáin az enyém, ami egyre hevesebbé vált, s félő volt, nem jutunk el az esküvőre.

Mark idegesebb volt, mint az első műtétje előtt, amit valamiért meg tudtam érteni. Még most is mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, mikor JinYoung kezére húztam a gyűrűt. Életemben nem dobogott olyan hevesen a szívem, mint akkor, s most végre Mark is megtapasztalhatja, milyen az, ha életed szerelmét magadhoz kötheted.
- Lisa egyszerűen mesésen fest. – Lépett be a váróterembe JinYoung, ahol épp az ablakpárkányon ülve néztem a lehulló falevelek, milyen színessé festették a tájat. – Mark, büszke lehetsz rá. – Mosolygott, amitől a barátom arca is felragyogott. – De tényleg, minden férfi irigykedni fog rád.
- Azért remélem egy nem. – Léptem mellé, s a kezei után kapva emeltem fel az ajkaimhoz, hogy a gyűrűjére hinthessek egy csókot.
Odabent zsúfolásig megtelt a terem Mark és Lisa rokonai, és barátai szüntelenül csevegtek, amitől az egész helyiség zsongott, mintha egy méhkas belsejében álltam volna. JinYoungot a helyére kísértem, majd alighogy a helyemre értem, Mark már vonult is befele. Minden szempár rá szegeződött, s a nyüzsgés is alább maradt, én pedig néztem, ahogyan abban a tökéletesen rászabott öltönyében, végigvonul a sorok között, szemében megannyi érzelemmel. Halkan sóhajtott, ahogy mellém ért, én pedig bíztatóan a vállára fogtam.
Nem telt el egy perc sem, mikor hangos zongoraszó töltötte be a teret, s életem leggyönyörűbb csillagfénye szép lassan lépkedve belépett a terembe. Kezében biztosan tartotta a párnát, amin két karika csillogott. Tisztán emlékszem, mennyire félt előző este, hogy valami történni fog a gyűrűkkel. Most azonban tökéletesen közeledett felénk, arcán azzal a ragyogó mosolyával, amire valahányszor rápillantottam, az édesapja jutott róla eszembe. A világ leggyönyörűbb mosolya.
Oldalra állt, s észrevétlenül fújta ki a levegőt, ahogy megkönnyebbült. Csak egy pillanatra merengtem el, mire a násznép szinte egyszerre mozdulva fordult az ajtó felé. Észbe kapva követtem a tettüket, mikor Lisa kecsesen belépett az ajtón. Mintha egy angyal szállt volna közénk, hófehér ruhája könnyeden omlott a földre. Mark tiszta szerelemmel követte Lisa minden léptét, mire végre el nem ért hozzá. S abban a pillanatban, hogy az a két kéz egymásba siklott, tudtam jól, többet soha nem válik majd el.

Hunyorogva ébredtem fel, miképp az őszi napsugarak erőlködve törtek maguknak utat a felhők között. Ahogy a szememből sikerült kidörzsölnöm az álmosságot, JinYoung csupasz, hófehér hátára tévedt a tekintetem.  Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a nyakán pirosló foltra tévedt a figyelmem. A fejemben egyenként játszódott le a tegnapi szeretkezésünk minden másodperce. Még ennyi idő után is a csillagokig képes voltam emelkedni, miközben JinYoungot szerettem, s ő viszont kényeztetett. Kezeimmel óvatosan nyúltam a matrac és az oldala közé, majd magamhoz húzva leptem el alig érezhető csókokkal. Azonban a tizedik után már képtelen voltam visszatartani magamat, mire JinYoung is mocorogni kezdett. Ahogy pedig megérezte ajkaim játékát a lapockáin, az egész testét ellepte a libabőr.
 - Jó reggelt, Életem! – Suttogtam, miközben JinYoung már a hátára fordulva merült el a pillantásomban.
- Jó reggelt! – Mosolyodott el, majd az arcára húzta a takarót. Gyakran jött még most is zavarba, amitől el tudtam volna olvadni. Nevetve követtem én is, s a sötétben kitapogatva az ajkát, martam rá. Nem ellenkezett, ahogyan alá nyúlva húztam magamra. Csupasz mellkasunk egymáshoz simult, amitől megszűnt körülöttünk az idő. A levegőhiánnyal küszködve bújtunk ki a paplan alól, s továbbra is lustán csókoltuk egymást.
- Ne kelljünk ma fel. – Bújtam JinYoung vállgödrébe, miközben a kezemmel köröket
- Nem lehet. – Fogott a kezemre. – JinHeet orvoshoz kell ma vinnem. – Mai napig nehéz volt elfogadnom, hogy JinYoung nem kérte át JinHeet hozzám, mikor először hoztam fel az ötletet. Bár az ok, amiért elutasította az ajánlatomat, megdobogtatta a szívemet, mégis jobban örültem volna, ha a lányom nálam lenne.
- Akkor csak tíz percet kérek. – Fújtam ki a levegőt, s az imént félbehagyott csókjaimmal
a nyakán, folytattam. JinYoung erősen markolt a vállaimba, aminek szorítása, minden csókom után egyre csak gyengült.
Kifulladva dőltem a hátamra, kapkodva a levegőt, akár csak JinYoung, akinek széles mosolya egész nap az arcán ragyogott.

Lassan teltek a napok, majd egymást követték a hónapok, én pedig soha, egy másodpercre se éreztem, hogy enyhülne a JinYoung iránti szerelmem. Vele minden napom teljessé vált, ahogyan este hazaérve, egy fáradt nap után megpillantottam. Bár minden nap új emlékekkel gazdagodtam, azt a pillanatot, mikor betoppantak az életembe, soha nem feledtem el. JinHee kacaja, s JinYoung óvó szavai, mindig ott csengtek a fülemben. S nélkülük már el se tudnám képzelni az életem.


JinYoung

JinHee nevetve dobálta a lehulló faleveleket. Kacajától volt hangos az udvar, nekem mégis a legszebb dallam volt, amit valaha halottam. Észre se vettem, mennyire elmerültem a lányom csodálásában, mikor egy vastag pokróc nem került a vállaimra.
- Meg ne fázz nekem! – Búgta JaeBum, miközben apró csókot hintett az arcomra. Még most is lángolt az érintésétől a bensőm, hiába éltem már vele több, mint két éve. El se tudnám képzelni az életemet, ha nem az ő álomittas pillantásaira kellene kelnem reggelente. Évek hosszú, fájdalmas pillanatait feledtem el, mióta megismertem.
- Te úgy is vigyáznál rám. – Hajoltam felé, ahogy mellém ült, s átkarolva a vállamat húzott magához közel. Szavaimra csak mosolygott, ahogyan őt idéztem. Mert így is volt igaz. JaeBum első perctől vigyázott rám, még ha az elején tartottam is attól, hogy közel engedjem magamhoz.
Kezdetben sokszor riadtam fel, s óvatosan megérintve kellett magamat megnyugtatnom afelől, hogy valóban itt volt és hozzám, hozzánk tartozott.
- Annyira kellemes itt. – Sóhajtotta, majd behunyt szemein keresztül élvezte az őszi nap erőlködő sugarait.
A napokban gyakran gondolkoztam el hármunkon, és azon a békés harmónián, amiben nap, mint nap éltünk. JinHee a vártnál gyorsabban fejlődött, ami megint csak JaeBum érdeme volt. Valahányszor fáradtan esett haza, mindig volt ereje legalább egy fél órát foglalkoznia JinHeevel, aminek köszönhetően alig maradt el az iskolás kortársaitól. Kívánni se kívánhattam volna nála jobb társat, aki ennyire odaadó apjává vált a lányomnak. Azonban, ahogy magam előtt láttam a családomat, egy aprócska folt mindig sötét maradt a képzeletemben. Egy ideig próbáltam kizárni, és az elmém zugába rejteni, ám a napokban ismét makacsul megjelent előttem. Csak most, ahogyan JinHee táncoló alakját figyeltem a hulló falevelek közt, jöttem rá, mi volt az a pont, azaz el nem múló hiányérzet, aminek a felismerésétől lángra kapott a szívem.
- JaeBum – fordultam felé, aki elmerengve a látványban, most rám szegte azokat a szerelemtől fénylő íriszeit -, fogadjunk örökbe egy kisbabát.