A herceg(nő) és a bolondja - Tizenharmadik fejezet

Élj!

NamJoon

Napról-napra nagyobbra nőttek a karikák a szemem alatt. Az éjszakáim két ciklusra bomlottak. Az egyikben álmatlanul, néha könnyeimmel küszködve forgolódtam, a másikban pedig SeokJin utolsó és talán az eddigi legnagyobb rohamát éltem át újra, és újra.

SeokJin még mélyen aludt, mikor visszaértem. A fejem zsongott az anyjától hallott információktól. Csendben figyeltem percekig azt a gondtalan, kisimult arcát, mire erőt vettem magamon, és a szobámban minél észrevétlenebbül pakolni kezdtem. A szememmel az íróasztalomat vizslattam, ahova nemrég az üzenetemet tettem. Azonban az apró fehér papírnak hűlt helyét találtam csupán. A fejemben pedig végre kitisztult a kép. Egy valaki léphetett be a szobámba SeokJinen kívül, és ez az egyvalaki volt az a személy, akiről SeokJin anyja beszélt. Aki miatt most el kellett, hogy hagyjam, aki miatt meg kellett védenem, hogy az apja ne tegye még ennél is szörnyűbbé az életét. Soha nem éreztem még ilyen fajta dühöt egyetlen ember iránt se, amitől még magam is megijedtem.

Nesztelenül bújtam mellé az ágyba, mélyen beszívva az illatát, amiből a jövőben majd táplálkozhattam. Gyengéd csókokat hintettem az arcára, mitől mocorogni kezdett.

- Ne haragudj, felébresztettelek? – Suttogtam, mert féltem, a hangom cserben hagyna.

- Soha nem tudnék rád haragudni. – Karolta át a derekamat, majd az orrát a mellkasomba fúrva hunyta le ismét a szemét. Soha nem tudna rám haragudni, ebbe az egy mondatába kapaszkodhattam, és reménykedhettem abban, hogy valóban képes lesz megbocsájtani.

- Nagyon szeretlek, SeokJin! – Fogtam át hátulról, majd az ajkaimmal a tarkóján megbújó puha pihéket kezdtem csókolgatni. SeokJin bőrét ellepte a libabőr, s éreztem, hogy megremeg a gesztusomtól. Fejét alig észrevehetően hátra döntötte, s meg voltam győződve arról, hogy mosolygott. Ez volt az utolsó mosoly, ami általam díszítette az arcát. Ujjaival a szorosan összekulcsolt kezem fejét birizgálta.

- Én is nagyon szeretlek! – Búgta válaszát, s egy mozdulattal már meg is fordult, hogy immár szemtől-szembe olvadhassunk egybe az ölelésünk által.

Az órák rohamosan teltek, nekem pedig valahányszor egészhez ért a mutató, egyre kisebbre zsugorodott a gyomron. Nem volt már sok hátra, nekem pedig észrevétlenül kellett elbúcsúznom, talán örökre.

Egész nap erősen koncentráltam, hogy SeokJin ne vehesse rajtam észre, hogy gond volt, hatalmas gond. Egy napom maradt hátra vele, mielőtt a bizonytalanság, hogy egyszer talán újra együtt lehetünk, várt volna rám. Kapkodva szedtem össze azokat a holmikat, amikre szükségem volt és feltűnés mentesen el is tudtam tenni a táskámba. Pár napra elegendő ruha, és néhány könyv. Ennyi bőven elég a gyors távozáshoz. A naplómat szorongattam, miközben SeokJin a fürdőszobában ténykedett. Ebben a vastag könyvben rejlett minden titkom. A kezdeti megfigyeléseim, a sorok között megbújó titkos jelzők, amikből egy ismeretlen is rájöhet, mennyire megszerettem a betegemet. Képtelen voltam magammal vinni. Egy darabkát a szerelmemből itt akartam hagyni nyomtalanul. Percekig forgolódtam a szobában, megfelelő hely után kutatva, mire a szemem az ágyára nem tévedt. Alatta őrizte a fényképeit rejtő ládáját. Tökéletes rejteket nyújtva a naplónak. Kapkodva siettem az ágyhoz, felkapva róla a gondosan leterített takarót. Kikaptam a ládát az ágy alól, s a fényképek alá dugtam a könyvet. Talán egyszer majd megenyhül és fellapozza, esélyt adva az újrakezdésnek.

Délutánra már egy falat se ment le a torkomon, SeokJinnak pusztán gyomorrontást füllentettem. A faliórára pillantottam, alig egy órám maradt már hátra. Mélyen beszívtam a levegőt, nem bírtam tovább ezt a kínzó gyötrődést. Most kellett lépnem, különben felemésztett volna a fájdalom.
SeokJin a karjaim közt kapcsolgatta a televíziót, valami értelmes műsor után kutatva. Karjaimmal a hasát fogtam körbe, mire egy hirtelen mozdulattal lefejtettem maga mellé. Felém fordulva kérdő tekintettel meredt rám, ahogy megérezte az ölelésem hiányát. A nyakát nyújtotta, hogy megcsókolhasson, én viszont elrántottam a fejemet. Életem legfájdalmasabb mozdulata volt. a szerelmem teste megfeszült, majd felülve lábait törökülésbe hajtogatva meredt rám.

- Mi a baj, Nam? – Szólalt meg az átlagosnál vékonyabb hangnemben. – Valami rosszat tettem?

Nem válaszoltam, előnyt kovácsolva, hogy nem ért hozzám felálltam az ágyról.

- SeokJin – suttogtam továbbra is, elrejtve a hangomban megbújó fájdalmat -, elég volt. – Láttam a szemében azt a milliónyi kérdést, amik egy másodperc alatt ellepték azt a ragyogást, amit annyira szerettem az íriszeiben.

- NamJoon. – Szólított, én azonban már nem rá figyeltem, képtelen lettem volna az arcára nézni. Egyenesen az ablakra meredtem, onnan tovább ki a kopár fákat, minél távolabb kerültem, annál messzebb éreztem őt magát is magam mellől. – NamJoon, mi a baj? – Kérdezte, s gyengéden megrázott.

- Ideje visszatérned a valóságba. – Váltottam a létező legzordabb hangnemre, amire csak tudtam. SeokJin torkát csupán egy nyikkanás hagyta el, szemem sarkából láttam a döbbenetet, a félelmet, ami kiült az arcára.

- Nam… NamJoon, én ezt nem értem. – Dadogott, s kezeit tördelve próbált úrrá lenni a remegésén.  Egy félszeg lépést tett felém, én viszont gyorsabban reagáltam. Bár legbelül minden erőmre szükségem volt, hogy ellent tudjak állni, mégis hátráltam. SeokJin szemeinek sarkában már ott csillogtak a könnyei, amik készen várták, hogy végre utat törve hullhassanak a mélybe. – Nam, miért csinálod ezt? – Remegtek a hangszálai, elcsuklott a hangja.

- Mert végre elértem a célomat. – Tudtam jól, hogy ezzel a lehető legrosszabb választ adtam meg a kérdésére, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy akár az eddig elért változást is a porba tiprom, mégis muszáj volt megtennem. Egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, hogy kiszakítsam az apja által megfigyelt életéből. – Most pedig ideje eltűnnöm innen.

Nem néztem hátra, csak a fehér faajtóra koncentráltam, egyik lábamat a másik után téve. Egész testemben végigszántott a fájdalom, mikor az életem legfontosabb személye felsírt mögöttem. Kiabált valamit, de a fülemben dübörgő szívem miatt pusztán a hangját tudtam beazonosítani, a szavak jelentése már megfejthetetlen volt számomra.

- Élj, SeokJin! Neked élned kell! - Suttogtam, miközben a kilincs köré fontam az ujjaimat, s magamban az ezredig esküt fogadtam meg, hogy a jövőben jóvá teszem.

SeokJin

Lágy szellő simogatta a bőrömet, miközben a sarki pékség friss árujának illatát fújta felém. Behunytam a szememet, s magam elé képzeltem a roskadásig megtelt polcokat, finomabbnál finomabb pékárukat. A cukrozott, csokoládéval nyakon öntött édes kalácsok, croissant-ok, no meg a sós perecek, kiflik és az aranybarna színű, ropogós kenyerek. Összefutott a nyál a számban, mire végre odaértem, s kinyitva a szememet nyúltam a cirádás rézkilincshez. Ám ebben a pillanatban egy tőlem alacsonyabb, kissé már korosodó férfi is hasonlóan döntött arról, hogy enged az illatok csábításának. Az ujjainak langyos hője átjárta a kézfejemet, ahogy a kilincs helyett engem ragadott meg. Egymásra néztünk, majd egy pár másodpercnyi csend után mosolyogva álltam félre, hogy magam elé engedjem. Az idegen keze csak ezután siklott le az enyémről, ami ez idáig fel se tűnt, hogy még mindig ott időzött. Ahogy magam elé engedtem, egy pillanatig még figyeltem lassú, megfontolt lépteit. Különös talány ez az idő. Míg egyes embereknek átok, ami megállíthatatlanul robogott előre, nem kímélve a fogságában raboskodót, addig másoknak egyenesen áldás, egy végtelennek tűnő utazás, aminek a végén ott vár az elfogadás, és a hőn áhított gyógyulás. Ujjaimmal a csuklómhoz nyúltam. Bőrömön éreztem az érdes, egyenetlen vékony bőrt, ami hol fehér, hol élénk rózsaszín színben árnyallott.

Elrohanták az elmémet az elmúlt öt év emlékei. Életem leghosszabb, leggyötrelmesebb, leghálásabb öt éve volt. A csuklómon rendezetlen sorban feszülő hegek mai napig sajogtak, ha az öt évvel ezelőtti életemre gondoltam. A napra, mikor egyszerre éreztem magam a mennyben, s a pillanatra, mikor letaszítottak a pokolba.

Napokig feküdtem öntudatlanul, egy idegen ágyban, idegen szobában, egy teljesen idegen országban. A hangok, amik néha-néha megütötték a fülemet ismeretlen szavak láncával zártak fogságba. Nem éreztem semmit, egyedül a magány tartott egészben. Az emlékeim körhinta-szerűen váltották egymást, folyamatosan megismételve az életem fordulópontjait. Az elrablásom napját, azt mikor éjt nappallá téve beszennyezték a testemet. Különös volt napjában többször is újra élnem azokat a napokat, az elmém ketrecében, mégis valami egészen más miatt fájt a szívem. Öntudatlanul is éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, amik megállíthatatlanul indultak útra az arcomon. Egy száraz kendő, gyengéd érintése itatta fel a sós nedveket, mindhiába. NamJoon örökké ragyogó mosolya, az a szerelem, amit előttem mutatott, a gondoskodása, amivel elhitette velem, hogy még számíthatok, hogy van még ember a Földön, ki szerethet, minden pillanatban bekúszott a gondolataimba. Ordítani akartam, kiabálni, hadd halja mindenki, mennyire fájt, mennyire meggyötört a hazugsága. Elárult, és megint csak én maradtam, egyedül, a fajdalmaimmal.

Volt idő, mikor egy-egy rövid pillanatra magamhoz tértem. Ezekben a percekben anyám könnyes szemmel hajolt felém, s szakadatlan mantrázta, hogy minden rendben lesz. Talán az ő szavainak hála vagy inkább annak a töménytelen mennyiségű nyugtatónak, amit belém pakoltak, hogy az első hónapot sikerült átvészelnem. Mire észbe kaptam, már az ágyból is kikelhettem, persze szigorúan csak tolószékbe passzírozva. Ilyenkor, ha szerencsém volt kigurulhattam egy keveset a friss levegőre. Anyám továbbra se volt hajlandó elárulni, hova is hozott, de azokban a percekben, mikor a zöld lombokra nyíló kicsinyke teraszra léptem – vagyis gurultam –, úgy éreztem megállt körülöttem a világ. Ezek az úgynevezett tiszta pillanataim közé voltak sorolhatók.

NamJoon emléke elől a világ végére se tudtam elmenekülni. Bár a nyugtatókkal a szervezetemben korántsem tudtam magamnak ártani, és az ellen se volt energiám küzdeni, hogy egy vadidegen orvos hozzám nyúlkáljon, vagy egy másik szintén ismeretlen vízzel mosdasson. Azok a kínok, amiket eddig kiordíthattam magamból, most legbelül akartak darabokra tépni. Gyűlöltem az érintést, azt, hogy ennyire tehetetlen voltam védekezni, a saját testembe zárt démonokat, de legfőképpen NamJoont. Mert eljátszott előttem egy valótlan valóságot, s abban a pillanatban, mikor a legmagasabban szárnyaltam a megszerzett boldogságom felé, letépte a szárnyaimat.

Az első kísérletem, hogy végezzek magammal az idekerülésem után két hónappal történt. Már nem voltam napi huszonnégy órás megfigyelés alatt. Anyám hajlandó volt másfél óránál többet is aludni, görnyedten az ágyam melletti fotelben. Ő volt az egyetlen ember, akinek a társaságát még éppen el tudtam viselni. Azonban arról egy szót se szólt sose, hogy miért kellett eltűnnöm a régi életem börtönéből, egy viszonylag csendesebb, minden emberi kapcsolatot mellőző börtönbe. Én pedig egy idő után nem is firtattam a dolgot, tekintve, hogy úgy is mindegy volt, hova ásnak el.

Odakint esett az eső. Még szórakoztatott is a gondolat, hogy a kinti szürkeség, a súlyos esőcseppektől meghajló zöld lombok, mind miattam ilyen mélabúsak. Hogy értem sírt az a hatalmas szürke vattapamacs ott fent a magasban, ha már én belőlem már napok óta nem távoztak a könnyek. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogyan apró tócsák születtek meg a terasz koros térkövén. A bentről áradó kicsiny éjjeli lámpa fényének hála, saját magamat láttam bele a növekvő pocsolyába. Az ablakról egy odatévedt vízcsepp indult útnak, mintha csak a könnyeimet akarta volna pótolni.

 Anyám a kanapén aludt. Halkan osontam felé, hogy megbizonyosodjak afelől, nem csupán színlelte az álmát. Halk, egyenletes szuszogása szöges ellentéte volt leplezett aggodalmának. A homlokát ráncokba szedték az évek, hajában szemtelenül bújtak meg a fakószürke tincsek. Ahogy ott álltam felette, elrohantak az emlékek. Láttam magam előtt, ahogyan nevetve kergetett a házunk mögötti zöld gyepen, esténként ki nem hagyta az utolsó utáni jó éjt puszit, vagy az utolsó utáni-utáni ölelést. Minden pillanatomban ott volt, a legszörnyűbb napjaimba is fel tudtam idézni a jelenlétét. Még NamJoontól is ő hozott el, bár a célja a gyógyulásom volt, azt nem sejthette, hogy én meghalni maradtam itt vele. Erre az elhatározásra volt szükségem, hogy végre meg tudjak mozdulni. Halkan osontam az ajtó felé, majd észrevétlen léptekkel egyenesen a konyha irányába indultam meg. Szerencse volt a nyomoromban, hogy az elmúlt napokban meglepően üdén viszonyultam a környezetemhez. Amíg az orvosok ezt a gyógyulásom kezdetének titulálták, én titkon az elengedés és beletörődés feneketlen bugyrában vesztegeltem. Mert tudtam jól, hogy nem kell már sok ahhoz, hogy magam mögött hagyjam ezt az életet, amiben még a legnagyobb pozitívum is képes volt hátba szúrni.

Elállt az eső. A vékony felhőkön keresztül lustán ragyogott a telihold. Szürkés fénye megcsillant a kés pengéjén, miközben jobbra-balra forgattam, ellenőrizve, megfelelő lesz-e arra, hogy kiontsa az életem.

Nem kerítettem túl nagy feneket a dolognak. Az ujjaim közt szorosan markolva a végzetemet, lassan a csuklómhoz szorítottam. Talán a halál ismeretlen mivolta miatt, talán mert ez volt az utolsó tettem a halálom előtt, amit teljes egészében magam uraltam, remegni kezdett a testem. Az oly szilárdan fogva tartott penge bizonytalanul ingott a csuklómat fedő vékony bőr felett. A pulzusom vadul lüktetett, mintha ő maga mutatná a helyes irányt, azt a végzetes pontot. Beszívtam a levegőt, majd pár másodperc múlva ki. Ezt a folyamatot ismételtem, s ezalatt számba vetettem minden arcot, akit csak fel tudtam idézni. Jót, rosszat, inkább rosszat. Különös volt, NamJoon mosolya most sokkalta keserűbben, fájdalmasabban sugárzott. Szemem előtt könnyek közt kérlelt, rázta a fejét, hogy megakadályozhasson. Megmosolyogtam a képzeletem szülte alakot.

- SeokJin, mit tettél?! – NamJoon szavai ütötték meg a fülemet. Próbáltam a hangja irányába fordulni, de túlságosan szédültem ahhoz, hogy megmozduljak. – SeokJin, miért csináltad ezt? – Sírt, hallottam a hangján, hogy sírt. Különös bizsergés indult meg a gyomromból, egyenesen a mellkasom felé. Miért sírt, ha nem kellettem neki? Talán a bűntudat marta könnyesre a szemeit. Újra mosolyra húztam a számat, mert legalább az utolsó pillanatban fontos voltam neki.

Elnémult a világ. Sötétség vett körül, kellemes meleg járta át a testemet. A fájdalom is megszűnt, ami addig marta a csuklómat. Hát végre sikerült.

Három nappal később ébredtem. Legalábbis anyám ezt sírta el, rekedtes hangján, mikor végre kinyitottam a szemem. Az első pillanatban valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag örültem is annak, hogy nem sikerült megölnöm magam. Azonban ez az öröm az órák lassú vánszorgását követően, egyre csekélyebb lett. A szervezetembe pumpált infúziónak hála, meg annak a tetemes mennyiségű nyugtatónak, már megint az ágyamhoz voltam kötve. A csuklómon lévő, vastag fehér kötés alatt viszketett a bőröm. Ez volt az egyetlen érzés, amit magaménak tudhattam, és amire folyamatosan koncentrálhattam.

Kétóránként érkezett egy világos szőke, fakó bőrű férfi, fehér köpenyben. Az itt töltött időm alatt már sikerült annyi információt összegyűjtenem, hogy rájöjjek, ez a falfehér egyén itt az én újdonsült agytúrkászom.

Szöges ellentéte volt NamJoonnak, komoly ábrázatára sose szökött mosoly. Kora, haja és bőrszíne se hajazott rá. Ebben is biztosan anyám keze volt, mint ahogyan oly' sok minden másban is.

Nekem viszont elegem volt abból, hogy ismételten azon ügyködtek vadidegenek, hogy helyre rakják azt az elcseszett agyamat.

Napokig kába voltam a nyugtatóktól. Csendben vártam, mikor lankad végre anyám és a körülöttem lebzselő idegenek figyelme. Néha-néha elkaptam egy bosszús tekintetet, hogy null’ huszonnégyben virrasztani kellett mellettem, de már ezt se tudtam a szívemre venni. Valahogy nem tudott mások lelki világa foglalkoztatni. 

Egy hűvösebb kora nyári reggelen éreztem, hogy ismét eljött az én időm. A kötést már csak egy nagyobb ragtapasz helyettesítette. A viszonylag kedvező hozzáállásom ismét megtévesztette a dilidokit, így az egész napos megfigyelésem a felére csökkent. Éjszakánként végre egyedül maradhattam a szobám csendjében. Anyám persze nehezen törődött bele az orvos döntésébe. Hiába az a fene nagy, ősi anyai ösztön nem hagyta nyugodni. Oda kellett figyelnem arra, miket teszek vagy ejtek ki a számon, hogy eloszlassam a kétségeit.

Anyám a vártnál fáradtabban pakolgatta a ruháit kifele a bőröndjéből. Otthon volt, ezt mondania se kellett. Ilyenkor sokkal komorabban viselkedett, nyoma se volt annak a bizakodó mosolyának, amit időről-időre nekem szentelt. Úgy éreztem ezt az éjszakát még megélem, hogy ki tudja aludni a fáradalmait. Lomha lépteit követve figyeltem, ahogy elrendezi a párnákat azon a kifeküdt kanapén, szembe az ágyammal. Szemem az én hatalmas ágyam és az a picurka ülőalkalmatosság között cikázott. Nem éreztem igazságosnak, hogy míg én álmatlanul forgolódok puha párnák és takaró között, addig ő ott nyomorog egy aprócska matracon.

- Anya, miért nem alszol te is az ágyon? Hisz elférünk rajta bőven. – Megleptem a felajánlásommal. Arcára kiült a döbbenet, s egy percig szó se hagyta el az ajkait. Érthető is volt. Elvégre ezidáig nem voltam az a közlékeny típus, sőt mióta itt voltunk egyszer se kezdeményeztem beszélgetést. Ennek gondolatára összeugrott a gyomrom.

Csendben feküdtünk egymás mellett. Odakint felhőtlen volt az éjszaka, így a sápadt hold ezüstös fényt kölcsönzött a szobába. Már rég megszoktam a sötétséget, így egy kicsit jobban odafigyelve látni véltem a plafonon húzódó, rendezetlen sorban szerteágazó repedéseket. Koros volt ez a ház, efelől kétségem sem volt. Anyám is szótlanul kuporodott az ágy oldalán, talán aludt vagy csak színlelt, ezt magam se tudtam megállapítani. Ezt az estét meghagyom neki. Könyveltem el legbelül.

Kora reggel ébredtem. A házban még mindenki aludt vagy lustán elnyúlt a fekhelyén. Én viszont képtelen voltam ágyban maradni. Éjszaka többször riadtam fel kínzó álmomból. Néma szenvedésemet senki nem vette észre. Fogaimmal téptem a párnám sarkát, nehogy hangot adjak a fájdalmamnak. Hajnalban azonban elcsitultak az árnyak, s én is lepihenhettem. Bár a testem minden porcikája üvöltött a pihenés után, az elmém egészen más megvilágításba helyezte az alvás fogalmát. Örökké aludni, soha többé fel nem kelni. Rémálmok nélkül megpihenni. Első gondolatom a konyhába vezetett, azonban hamar rájöttem, hogy anyám jóval elővigyázatosabb lett. Minden fiók és ajtó zárva várt rám, magukba rejtve az összes éles tárgyat, amivel árthattam magamnak. Az asztalra csaptam, amit abban a pillanatban meg is bántam. A némaságban jóval hangosabbra sikerül a dühkitörésem, amitől félő volt, hogy felébresztettem valakit. Meredten néztem előre, fülemet hegyezve nem ébredt-e fel valaki. Az üvegajtón tükröződött a képmásom, feltárva kétségbeesett ábrázatomat. Magam előtt láttam mindazt a keserű emléket, amitől menekülni akartam. Tompítani akartam a mellkasomat széttépő fájdalmamon.

Forgott velem a konyha, miközben valami megoldás után kutattam. Miért volt olyan nehéz még az életemtől is megszabadulnom?

A fürdőszobába siettem, amennyire a szédüléstől csak tudtam. Magamra zárva az ajtót, a tükör elé léptem. Egy hajkefe nyelét szorongatva néztem pár másodpercig a tükörképemet. a makulátlanul sima üveg egy pillanat alatt tört darabokra. Mintha egy pók szőtte volna be az addig érintetlen üveglapot. Az ujjaimmal simítottam végig az újdonsült gyilkos fegyverem.

- SeokJin… Ne tedd ezt, SeokJin! – NamJoon hangja, ezer közül megismertem volna. – Ne árts magadnak! – Sírt, nem láttam sehol, de hallottam, a könnyei marták a torkát. – Élj, SeokJin! Neked élned kell!

Nem értettem semmit. Miért akadályozna meg, ha nem érdekeltem? Hol volt, hogy csak a hangját hallottam?

Ismét elfogott a szédülés, megkapaszkodtam a csap szélében, míg a lábaimba megint visszaszállt az erő.

Erős fény vakította el a látásomat. Gyengéd melegség vett kerül, miközben anyám illata töltötte be az orromat. Hosszas gondolkodás után jöttem rá csak, hogy az ágyamban feküdtem. Teát megint elbuktam. Nyöszörögve kezdtem ficánkolni, hogy észrevegyék, mennyire elvakítja a látásomat a beszűrődő napfény.

- SeokJin, drága kisfiam, magadhoz tértél? – Zokogott fel anyám, mire sikerült kinyitnom a szememet. – Édesem, mond, miért csinálod ezt? – Az ölembe borulva reszketett a sírástól, én pedig szótlanul vártam, hogy elcsituljon a bánata. Volt időm mélyen elgondolkodni. NamJoon emléke még itt sem hagyott nyugodni. Vajon miért hallottam az ő hangját már másodszor is? Miért volt annyira valós, ahogy könyörgött nekem? A fejemben kérdések százai kavarogtak, amik sehogy se kaptak választ. Anyám halkan, szipogva próbált megnyugodni, míg volt időm körbenézni magamon. Az ágyamban fekve megint csövek lógtak ki belőlem, amik egy átlátszó tasakba vezetek. Biztosan kevertek valami az infúziómba, amitől tőlem szokatlan módon, csendben tűrtem az újabb sikertelen kísérletemet, hogy megölhessem magamat. Belefáradtam. Lehunyt szemem alatt leperegtek az eddig tett próbálkozásaim, egyik szánalmas tettem a másik után. Mindez egyetlen átkozott pillanat miatt. Képtelen voltam elmenekülni. NamJoon szavai ismétlődtek újra, és újra a fejemben. Nekem élnem kell.

De volt értelme ennek azok után, hogy magamra hagyott? Énem kell.

Talán valóban igaza volt.

Kedves Olvasók!
Először is sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire ismét új fejezettel álltam elő. Az elmúlt hónapokban nagyon sok egyéb elfoglaltságom mellett, sajnos engem is utolért az írói válság. Ebből igyekszem kilábalni, azonban félek, hogy a folytatás látná a kárát. Így ezt a fejezetet követően már csak egy epilógust szánok a történetnek. Igyekszem a tőlem telhető legjobbat kihozni a befejezésből, remélem a hosszú kihagyás ellenére is velem maradtok.