A herceg(nő) és a bolondja - Kilencedik fejezet

Kétségek között

NamJoon

Magamról megfeledkezve karcoltam a tollam hegyét, az előttem fehérlő jegyzetfüzetembe. A szavak automatikusan követték egymást, mintha egy, a tudatomat átvevő mesterséges intelligencia diktálná az ütemet. Két hete annak, hogy végre sikerült lyukat ütnöm, SeokJin áttörhetetlen jégfalán. Bár a gépezetbe belecsúszott egy aprócska porszem, ami mai napig szúrta a szememet. Nem így terveztem eloszlatni az érintéstől való félelmeit. Azonban az eredmények magukért beszéltek. SeokJin az elmúlt napokban feltűnő változásokon ment keresztül. Bár a szűkös környezete előtt továbbra is játszotta a szerepét, ha csak kettesben voltunk mindig találtam arra módot, hogy megérintsük egymást, ő pedig nem lett rosszul tőle. Ilyenkor az egész testemet elkapta az az ismeretlen, áramütés szerű érzés. A bőröm, érintése nyomán lángolt, amit zavaromban gyakran képtelen voltam leplezni. Mégsem volt minden tökéletes. Bár SeokJin továbbra se kapott rohamot, valahányszor készakarva vagy éppen véletlenül megérintettem, láttam rajta, hogy valami nem volt rendben. A tekintete nem ragyogott, akárcsak első alkalommal, mikor mindketten szembesültünk ott a hidegben, hogy megérintett. Hallgatag, magába forduló jelleme továbbra is megmaradt. Túlságosan naiv voltam, azt hittem ezek után, minden megváltozik majd. Fájt SeokJin tartózkodó viselkedése azok után, amit megmert lépni.

Tanácstalanul ültem az idáig lekörmölt észrevételeim felett. Nem jöttek tovább a szavak, és a kedvem is elszállt, ahogy az újabb akadályra gondoltam, amit SeokJin görgetett elém. Nem tudtam egymagam átmászni a falat. Habár a büszkeségem, és a bizonyítási vágyam erősen tiltakozott, lassan rá kellett jönnöm, tanácsot kellett, hogy kérjek.

Két napja rágódtam azon, hogy se szó, se beszéd elhagyjam-e a villát vagy legalább SeokJinnek említsem-e meg a kiruccanásom okát. Bár féltem attól, mit szólna, ha a problémái végett hagynám magára, mi több, egy idegen ember előtt akarom majd kiteregetni a magánéletét. Erre a gondolatra az én torkom is elszorult. Hisz’ SeokJin nem ezt érdemelné, azonban jelen pillanatban képtelen voltam tovább lépni. Tanácstalanul ültem, s néztem ki a fejemből, a betegem távolságtartása pedig csak rontott a helyzeten. Hosszan mérlegelve pakoltam össze egy éjszakára elegendő holmit, s míg vártam a taxi érkezését egy rövid, bár annál személyesebb levelet hagytam betegem ajtaja előtt. Nem akartam zavarni, feleslegesen magyarázkodni, jobbnak véltem, ha akkor értesül a hiányomról, ha már nem leszek itt. Bőven lesz időm kitalálni valami hihető történetet, ha visszatértem. Percekig álltam az ajtó előtt, a földre helyezett borítékkal szemezve. Egyre kevésbé tartottam jó ötletnek a levelet, úgy se figyelt rám a napokban, nem fogok neki feltűnni a következőkben sem. Lemondó sóhajjal kaptam fel a levelemet, s a farmerom zsebébe gyűrve, egy halk viszlátot súgtam a fehérre meszelt falapnak, s a lábaim már vittek is lefele, a ház előtt parkoló taxi irányába. Különös érzés fogott el, ahogy kilépve belekapott a hűvös levegő a hajamba. Hosszú hetek után most először hagytam el a villát, amit egy részem boldogan fogatott, azonban ez a boldogság már korántsem volt annyira felhőtlen, mint, amire én a beköltözésemkor számítottam. Akkor SeokJin csak egy arctalan név volt, egy diagnózishalmaz tele sebekkel, mostanra viszont a névhez arc is társult, a sebekhez történet, az ismeretlen beteghez, pedig egy sérült csoda, akit minden áron meg akartam menteni az árnyaitól.

A gondolataim közé révedve, fel se tűnt, hogy időközben a taxi is behajtott az egyetem parkolójába. Előkapva a pénztárcámat, fizettem ki neki az út díját, majd felkapva a hátamra a táskámat, lábaim egyenesen a kollégium felé vittek. Nem szóltam TaeTaenek, meglepetésnek akartam szánni a dolgot, így egy fülig érő mosollyal szedtem a lépcsőfokokat, ahogy lelki szemeim előtt láttam a döbbent arckifejezését. A lábaim ismerősként szelték a fokokat, majd bekanyarodva a folyosón, egy kissé ütött-kopott ajtó előtt állapodtak meg. Először csak némán néztem a falapot, emlékezve minden apró hibájára, a lepattogzott festékre a kilincsnél, s a hajszálrepedésekre, szerte az egész ajtón. Különös, eddig soha nem tűnt fel, mennyire elhasznált ebben az épületben minden. A megszokás nagyúr, amit a magam bőrén sikerült megtapasztalnom. SeokJin villája maga volt a tökéletesség. Mintha egy katalógusból emelték volna ki. Én viszont semmit se hiányoltam jobban, mint az egyszerűséget, ennek a szobának az ócska ajtajától kezdve, a nyikorgó ágyán keresztül, mindent. Lassan fújtam ki a levegőt az orromon, mire végre sikerült rendeztem a nagy loholásban a légzésemet, majd halkan lenyomva a kilincset reméltem, hogy TaeHyungot a szobában találom, valószínűleg az ágyán ülve, épp játék közben. Arra viszont nem voltam felkészülve, ami odabent fogadott.

Az egymás hegyén-hátán lévő ruhakupacot, a több napja a szekrényen poshadó edényeket még valahogy el is fogadtam, hisz’ míg itt éltem se volt különb a helyzet. Azonban, ahogy beljebb sétáltam a tekintetem megakadt egy méretes kupacon az ágyán, mélyen a takaró alá bújva. Az anyag lassan emelkedett, s süllyedt vissza. Kezem automatikusan nyúlt a vastag lepel után, mire egy kissé riadt hangú TaeHyung rám nem szólt a fürdőszobából kilépve, nyakán egy nedves törölközővel itatta a hajáról a vízcseppeket. Az ismeretlen kupaccal pedig egyszerre ugrottunk meg, bár ő még továbbra is arcát a párnába fúrva gubbasztott, majd ahogy Tae kissé szapora léptekkel, dadogva összeszedte magát, úgy tessékelt ki a folyosóra, távol a szobánktól.

- Mégis, mi volt ez? – Kérdeztem, mire elrántottam a csuklómat, szorító keze közül. – Ki az, ott fent nálad, és miért nem mutattad be nekem? – Folytattam, s közben vártam, hogy barátom légzése csillapodjon. Az arcára kiült rózsás árnyalatból, kuszán kócos hajából ítélve, isteni szerencsémnek tartottam, hogy nem egy fél órával hamarabb érkeztem. Megköszörülve a torkomat, hallgattam némán, ezzel ösztökélve TaeHyungot, hogy megszólaljon.

- Nem láttál semmit…? - Tette fel a kérdést, amit először velős kijelentésnek véltem, azonban aggódó íriszeibe a kétség vert sátrat, így egy halk sóhajjal, a vállára helyezett kézzel bólogattam. TaeHyung talán most először engedte ki a tüdejében rekedt összes levegőjét, amit azóta bent tartott fogságban, mióta odafent a zuhanyzóból kilépett.

- TaeHyung, áruld el, mégis ki az, akit ennyire rejtegetsz előlem? Egyáltalán, miért nem árultad el, miközben beszéltük? És hol van YoonGi? Magára hagytad? Napok óta csak veled beszélek, miért nem tudom utolérni? – Egymást érték a kérdéseim, esélyt se adva rá, hogy egyre is válaszoljon, mielőtt az összeset rá nem zúdítottam. Kicsit másképp terveztem el a viszontlátás pillanatát, de az évek alatt megtanultam kezelni, a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ha Kim TaeHyung a barátod.

Kicsivel több, mint egy óra részletes beszámoló után, némiképp megnyugodva dőltem hátra a székemben. Ezt látva, TaeHyung is engedett a feszes testtartásából. A kiborulásom után pedig, TaeTae azonnal telefonált YoonGinak, aki röviddel azután érkezett, hogy kikértünk egy forró bögre kakaót.

- És most te jössz! – Kortyolt bele a barátom a langyosra hűtött italába. – Mit keresel itt? – Rajtam volt a sor, hogy megakadjak, ez idáig sikerült parkoló pályára tenni a SeokJin körüli gondolataimat. Azt, hogy milyen áron sikerült előrébb lépnünk, de a legnagyobb gondomat, továbbra is magamban tartottam. TaeHyung és YoonGi kérdő tekintettel néztek rám, én mégis képtelen voltam elmondani nekik, hogy megkedveltem a betegemet, és ahogy teltek a napok egyre mélyebbek is lettek ezek az érzések.

- Fogalmam sincs, mit tegyek, fiúk! – Az ujjaimmal a hajamat téptem. Orvosként, most készültem megszegni a legnagyobb esküt, de ezt egyedül képtelen voltam már kezelni. TaeTaere viszont az életemet is rábíztam volna, YoonGi pedig szintén járt már hasonló cipőben, mint SeokJin.

- Ha belekezdesz, talán segíteni is fogunk tudni. – Zökkentett ki TaeHyung a mélázásomból. Majd egy mély levegőt véve lehunyt szemmel kezdtem el a történetemet.

- Tudjátok, van egy barátom – a szóra mind a ketten egyszerre néztek össze, majd Tae felhúzott szemekkel meredt vissza rám -, akarom mondani évfolyamtársam. – Próbáltam ferdíteni a valóságot. – Szóval, van ez a srác, aki… - ahogy belelendültem a mesélésbe, agyam egy apró darabja folyton azon kattogott, nehogy elszóljam magam. Egymás után meséltem el, miket éltem át SeokJinnel, a fiúk pedig, szó nélkül hallgattak végig. Egyszer se szóltak bele, egyedül egy meglepett nyikkanás, vagy éppen egy elégedett sóhaj hagyta el a szájukat. – És most ez a helyzet – hunytam le a szememet, mondandóm végeztével -, itt vagyok tanácstalanul és fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, mivel kerülhetne közelebb az illetőhöz.

- Tehát – Tae pillanatok alatt dőlt előre, kezét az asztalra téve, hogy azzal támassza meg a fejét -, beleszerettél SeokJimbe.

- SeokJin, de nem ez a lényeg. – Hirtelen hasított belém a felismerés, miszerint sikerült elszólnom magam. Kezemet a szám elé téve igyekeztem menteni a menthetőt, de barátom ravasz mosolya volt a bizonyíték, hogy elkéstem vele.

- Tudtam én! – Emelte hangosabbra a hangját, mialatt YoonGi hátát veregette. Épp rá akartam szólni, hogy vigyázzon vele, ne lepje meg hirtelen mozdulatokkal, mire az érintett hófehér arcán halványrózsaszín pír jelent meg, s már szállt is tova, amint realizálta, s közben már TaeHyung érintése se volt olyan légből kapott. Egyszerre túl gyanús volt a látvány, azonban mielőtt szóra nyitottam volna a számat, Tae megelőzött.

- Ezek szerint igazam volt. – Köszörült torkot. – Nam, te beleszerettél a betegedbe. – A kijelentése akár csak az imént, most is jeges zuhanyként ért. Eddig is tisztában voltam az érzéseimmel, mi több elég hamar körberajzolódott, nekem SeokJin több volt, mint puszta beteg, de egy kívülálló szájából hallani, a tényt miközben szimplán csak a történetet vázoltam fel, megrémített. Az asztalra ejtettem a fejemet, miközben hosszú ujjaimat a hajamba fúrtam. Kissé tépkedve ragadtam meg a tincseimet, valahol még jól is esett ez a tompa fájdalom, amire koncentrálhattam, SeokJin helyett.

- Mégis mi tévő legyek?

- Ne aggódj, van egy ötletem.

 

SeokJin

Két hét. Pontosan tizennégy napja, hogy leomlott egy bástya az addig szilárdnak hitt várfalamról. Meredten feküdtem az ágyamban a plafont bámulva, lelki szemeim előtt pedig újra és újra lejátszódott az orvosom álomittas ábrázata. Bár az eszem szilárdan tiltakozott a képsorok vetítése ellen, a szívem hatalmasat dobbant valahányszor bevillant, s egy halvány mosollyal karöltve száműzték a makacsságom. Kár volt tagadnom, NamJoon számomra több volt már, mint az orvosom, amitől ezeket a gyengébb pillanatokat leszámítva, rettentően féltem. Nem is a tény volt az ijesztő, az, hogy azok után még képes voltam egy férfiba beleszeretni, hanem az, hogy egy olyanba, aki vélhetően soha nem viszonozná ezt a beteges vonzalmat. Márpedig, a szívem nem bírna ki még egy megaláztatást. Forgolódva gyűrtem össze magam alatt a takarót, miközben kicibálva a fejem alól a párnámat, belefúrtam az arcomat. A pillanatnyi levegőveszteség még jól is esett, miközben a tüdőm ordított az oxigénért. Hamar lekaptam a fehér puhaságot, hogy az állott levegővel töltsem meg a mellkasomat. Szépen, lassan lélegeztem, minden légvétel egyre távolabb vitt a gyötrelmeimtől. Mostanában sűrűn használtam ezt a módszert, megnyugtatott, hogy a légzésemet számoltam. Valahol a századik ki-befújás után sikerült csak kikecmeregnem az ágyamból, és talán a korgó hasam is segített abban, hogy elhagyjam a szobámat. Ahogy a kilincsre csúsztattam a kezemet, akaratlanul is megnőtt a gombóc a torkomban, hogy talán ma nem sikerül elkerülnöm, hogy ma szemtől-szembe fogok vele találkozni. Azóta a nap óta, talán túl látványosan kerültem a közelségét, amit gyakran láttam rajta, hogy rosszul esett neki. Annyiszor akartam neki elmondani, hogy nem miatta tettem, amit tettem. Hogy nem ő rontott el valamit, hanem én tettem tönkre mindent. Gyáva voltam, közeledni, jobbnak véltem messziről elkerülni azt, ami már eleve halálra volt ítélve.

Lehajtott fejjel közeledtem a konyha felé, ezzel is igyekeztem a lehető leginkább beleolvadni a ház magányos falaiba. Odabent csend honolt, ahogy beléptem. A gondosan kikészített, étel csak arra várt, hogy felmelegítsem. Minden olyan, mint lenni szokott. Sehol egy lélek, amitől NamJoon jötte óta igen elszoktam. Ő mindig ott volt valahol. Most azonban szokatlan magány, és csend lepte el a házat. Gyanús volt a csend, a rendezettség. Hirtelen szorult össze a gyomrom, amibe mostanra már egy falat se tudott volna lecsúszni. Nem volt a házban. Eltűnt, egy árva szó nélkül hagyott itt.

Átfutottam az egész emeletet, az első, ahová kérdés nélkül berontottam, az a szobája volt. Lihegve kapkodtam a levegőt, miközben a szemem a rendezett bútorok között cikázott. Láttam az asztalán a könyveit, a szekrénye tele ruhákkal, az ágya ugyan olyan bevetetlen, ahogyan sejtettem, hogy lenni szokott. Tehát nem örökre hagyott el. A megkönnyebbülés, akár a nyári zápor, hirtelen zuhant le rám. Magam is meglepődtem azon, mennyire befolyásolta a hiánya vagy éppen az ittléte az életemet. Szűnni nem akaró, heves szívdobogással indultam vissza a szobámba. Habár a tény, hogy vissza fog térni megnyugtatott, de még mindig nem tudtam, miért ment el egy árva szó nélkül. Lépteim nem csitultak, mikor a résnyire nyitva hagyott ajtómon keresztül meg nem hallottam a számomra oly’ ismerős léptek nyomát. NamJoon képtelen volt halkan létezni. Hol a lépcsőt koptatta, mintha csak lóháton ügetne, hol a beszéde jelezte, merre járt éppen. Arcomra halvány mosoly szökött, amit hamar rendezve, siettem utána. A kopogásra se szántam időt, úgy nyílt előttem az ajtó, ami egy döbbent arcú, félig a pólójából kibujt orvosomat rejtette. A szó a torkomra forrt, ahogy hasán megfeszült a bőr. Ő sem mozdult, percekig csak nézte a beszűrődő fényben kirajzolódott alakomat.

- Én… - nyertem vissza előbb a hangomat -, én csak… Csak láttam, hogy -, képtelen voltam a rendes beszédre. Izgatottságom a bennem tomboló adrenalinnal vegyült, mégsem tudtam felelni.

- SeokJin. – Szólított a nevemen, miután rendezte gondolatait, s ahogy a pólója szélét lassan visszagörgette, a zavara is enyhülni látszott. Megnyugtatott a tudat, hogy ő se találta a helyét. Bár kettőnk közül ő volt az, ki a szavakkal épített hidat, láttam rajta, meglepődött a viszontlátásomon. – Baj van? – Kérdezte aggódva.

- Eltűntél. – Ez volt az a pillanat, amit el akartam kerülni. Hányszor lejátszott jelenet ment most a fejemben a kukába. – Úgy értem, kerestelek. – Remek, SeokJin vágd csak még jobban magad alatt a fát. – Akarom mondani…

- Ne haragudj! – Vágott a szavamba, s lesütött fejjel tett egy lépést felém. – Nem hittem volna, hogy feltűnik a hiányom. – Nézet körbe, mintha nem csak nekem magyarázna. – Úgy értem, az elmúlt napokban alig láttalak – szavaitól most én kerestem egy biztos pontot a padlón -, féltem, hogy többé már nem leszek hasznos orvosod. – Hirtelen kaptam fel a fejemet, szememmel kerestem az övét. Ki akartam mondani, hogy nála jobbat keresve se találnánk, elmondani, hogy nála senki nem lenne jobb. – De ne aggódj – mintha a gondolataimban olvasna -, nem hagylak itt. Hacsak nem magadtól küldesz el. – Hangja aggodalomtól volt terhes.

- Nem foglak. – Megint hamarabb nyílt szóra a szám. Most azonban nem bántam meg, látva megkönnyebbült mosolyát.

- Ennek örülök… SeokJin – Megváltozott a hangja. Felnéztem rá, ahogy a nevemet kimondta, mire két lépést téve, már az asztala előtt állva az iratait pakolgatta. – Mit szólnál, ha elutaznánk valahova?