A herceg(nő) és a bolondja - Epilógus

Epilógus

 

NamJoon

Fáradtan ballagtam ki a fürdőszobába, miután az ébresztőmmel vívott csatából, én kerültem ki vesztesen. A tükörből egy nyúzott arcú, karikás szemű önmagam nézett vissza rám. Hideg vízzel próbáltam egy kevés életet lehelni magamba, kevés sikerrel.

Már az emlékét is elfeledtem annak, mikor sikerült utoljára kipihenten ébrednem. A múltam lassan már öt éve kísértett, mitől még a legerősebb altató se tudott megszabadítani. Nem telt el úgy éj, hogy ne riadtam volna fel SeokJin fájdalomtól és csalódottságtól eltorzult arcára. Bántottam azt a személyt, akinek a Világot ígértem, és most keservesen ittam meg annak a levét, amit a tehetetlenségemnek hála főztem.

Reggel nyolc óra múlt, nekem pedig alig egy fél órám maradt, hogy elkezdhessek dolgozni. Kezdetben még kifejezetten örültem is a korai kezdésnek, mert minél hamarabb le akartam kötni a gondolataimat, ám az évek alatt rá kellett jönnöm, soha nem fogom tudni elfeledni SeokJint. Hiába vállaltam késő estig a betegeket, szünetet se hagyva magamnak, valahol minden betegbe Őt láttam bele.

Egy kis szobát béreltem, ahol kezdetben mint pszichiáter fogadtam az embereket. Ám hamar rá kellett jönnöm, ebben a kis városban orvosi kezelésre se futotta a lakóknak, az pedig, hogy a lelküket gyógyítsák, még véletlenül se jutott az eszükbe. Egy éve dolgoztam már itt, teljesen elszigetelve, csupán TaeYoungékkal tartottam a kapcsolatot. Bár ahhoz is kellett egy fél év, miután elhagytam SeokJint, hogy újra felvegyem velük a kapcsolatot. Féltem, esetleg rajtuk keresztül próbálnék rátalálni. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Nem tehettem tönkre még ennél is jobban az életét, ha megtudná az apja, mit is tettünk mi ketten.

Hamar belerázódtam az általános orvosi ellátásokba. A városlakók hálásan kerestek fel, kisebb-nagyobb problémákkal, amikért gyakran még pénzt se kértem el. Talán így próbáltam vezekelni, magam se tudom.

- Hé, NamJoonie! Már megint napokra eltűntél az éterből! – TaeYoung élettel teli hangja söpört végig a telefonon keresztül. – Miért nem adtál magadról életjelet? Várj, kitalálom. Már megint SeokJin miatt ostorozod magad, eltaláltam?

Nem szóltam a telefonba, csupán a levegőt fújtam ki lassan és jól hallhatóan. TaeYoung még ilyen messze is képes volt kitalálni, mi nyomta a lelkemet. Bár az én esetemben kevés más dolog adott volna rá okot.

-  Tae, miért hívtál? Tudod jól, mennyire elfoglalt vagyok délelőtt. – Fáradt volt a hangom, TaeYoung előtt nem kellett megjátszanom magam. Tudta, mi nyomta a lelkemet évek óta, és ezzel együtt fogadott el, habár nem egyszer igyekezett YoonGival kisegíteni a gödörből.

- Talán indok kell ahhoz, hogy a legjobb barátommal beszélhessek? – A kérdés költői volt, amilyen hangsúllyal feltette, és a válaszra se hagyva időt, folytatta. – Nam, YoonGi tegnap talált egy érdekes cikket a neten. – Megváltozott a hangja, amitől akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom. – Nem nézted meg az e-mailjeidet, igaz? – Erre a kérdésre már valóban várta a választ, s én abban a pillanatban kattintottam is a levélfiókomra.

Titkon tudtam jól, mi fog rám várni. Egy olvasatlan üzenetem volt TaeHyungtól, aminek csak ennyit címzett: ezt látnod kell

Kiszáradt a torkom, TaeTaet köszönés nélkül nyomtam ki, emiatt jelenleg úgy se vethetne rám követ. A képernyőről vastagon szedve vakított rám a szalagcím, amit rögtön egy fénykép követett. Díjnyertes fotós a távolkeletről.

SeokJin arca, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Elszorult a torkom, ahogy a sorokat olvastam. Évek óta élt Svédország elrejtett kis városában. – Tehát oda vitte el az édesanyja. – Mindig is szeretett fényképezni, ám egy évekkel ezelőtti tragédia miatt azt hitte, soha többé nem lesz képes kamerához nyúlni.

Fel kellett állnom, egyszeriben levegőtlen lett a szoba. Az ablakhoz siettem, hogy azt kitárva kapkodhassam tele a tüdőmet oxigénnel. Az egész rendelő forgott velem, alig bírtam megtámaszkodni a párkányba. A körmeimet a fakeretbe vájtam, de nem érdekelt a fájdalom. Éreznem kellett, hogy a józan eszem újra visszatérjen.

Nedvesség csorgott végig az arcomon. Sós íze marta az ajkamat. Csak ekkor vettem észre, hogy elharaptam, s a sebre folyó könnyeim keltették a fájdalmat.

-  Életben van! – Suttogtam pusztán csak magamnak. Kellett a megerősítés a kimondott igazság, hogy  öt évig semmit nem tudtam róla, most pedig itt volt előttem. Nagy nehezen sikerült visszamennem a székemhez, hogy most már tudva, mi várt rám, olvashassam el a cikket.

Nem mesélt sokat az elmúlt évekről, mire is számítottam? Azt viszont sikerült megtudnom, hogy milyen sikeres munkák voltak már mögötte, és még mennyi várt rá a jövőben. Ahogy a sorokat olvastam, a torkomban feszülő gombóc is oldódni kezdett. A szívem ellenben hevesen zakatolt, még öt hosszú év után is ugyan úgy, mintha egy pillanatra se váltunk volna el. Szerettem, még mindig szerettem, azonban a tudat, hogy soha nem lehetünk együtt, marta a lelkemet. De jól volt, erősnek látszott, akinek tervei voltak a jövőben, nekem pedig ez épp elég volt.

Aznap a szokottnál is komorabb voltam. A gyerekek sírva kapaszkodtak szüleik karjaiban, míg vizsgáltam őket. Képtelen voltam megnyugtatni vagy éppen felvidítani a kicsiket. Egyedül SeokJin járt a fejemben, a gondolat, hogy valahol messze élte a mindennapjait, talán, nem is, biztosan elfeledve engem és azt a fájdalmat, amit én okoztam neki.

Majd' leragadtak a szemeim, mire az utolsó beteget is elláttam. Hazafele vánszorogtam, mikor a zsebemben a telefonom csörgése riasztott meg.

- NamJoon, végre felvetted! – YoonGi hangja megkönnyebbülten csengett, amit nem igazán értettem, hiszen alig pár csörgés után fogadtam a hívását. – Egész nap kerestelek. – Igaza volt, elemelve a telefont a fülemtől vettem észre, hogy húsznál több nem fogadott hívásom volt a legtöbb YoonGitól, de TaeHyung is próbált elérni, sikertelenül.

- Sajnálom – vakartam meg a tarkómat, ami lassan a szokásommá vált, ha zavarba voltam vagy szégyelltem valamit -, sokan voltak ma a rendelőben. – Szabadkoztam.

- Te pedig megint túl sokat vállaltál, csakhogy eltereld a figyelmed. – Lágyabb lett a hangja, YoonGi pontosan tudta, mikor, hogyan szóljon hozzám. Bár nem láthatta, a kérdésére csupán bólintottam. – Nam, sajnálom, TaeHyun elmondta, hogy átküldte a cikket. Tegnap reggel vette észre, hogy olvasom. Mondtam neki, hogy ne küldjük át neked, mert csak felszakítanánk vele a sebeidet. Hidd el, jelenleg is a nappaliba van száműzve, mert akkora idióta volt. – Az utolsó mondatán egy pillanatra visszaszökött a mosoly az arcomra, ahogy elképzeltem Tae sértődött arcát, mert elvonóra lett ítélve. Hiába, nélkülük biztosan nem lennék itt, amiért mindig hálás leszek nekik.

- Ne büntesd, YoonGi. Ha nem külditek el, is rátaláltam volna. Előbb vagy utóbb.

- Minden rendben? – Kellett pár másodperc, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy a lehető legmagabiztosabban tudjak rá válaszolni. YoonGit még így, telefonon keresztül is nehéz volt becsapni. Minden rendben. Mennyi jelentést őrzött magában ez a két szó, csupán amilyen hangsúllyal kiejti az ember a száján.

- Persze, YoonGi. – Hazudtam, mint az évek alatt oly' sokszor már. Én voltam a legrosszabb barát a földön, mert azokat csaptam be, akik feltétel nélkül mellém álltak. – Most viszont leteszem. Hosszú napom volt és szeretnék lepihenni. – Ami igaz is volt. Végre hazaértem, abba a kis lakásba, amit egész jó áron tudtam bérelni. Bár ha a fürdőszobát nem nézzük, nagyjából minden egy helyiségbe volt zsúfolva, arra tökéletes volt, hogy esténként elszigeteljen.

- Várj! – Szólt hirtelen, mikor már épp kinyomni készültem a hívást. – Gyere fel Szöulba a hétvégén. TaeYoung se dolgozik, menjünk el valahova hárman. Rég találkoztunk már. – Valóban így volt. Gyors fejszámolást végezve tudatosult benne, hogy utoljára Karácsonykor utaztam fel, aminek már lassan négy hónapja.

- Nem bánom, de most már tényleg megyek. – Letettem a telefont, el se köszöntem, úgy dobtam le az ágyra, amin megpattanva tovább repült a padlóra. Még ez sem érdekelt. Hamar átöltöztem és egy gyors mosakodás után már zuhantam is az ágyamba. A gyomrom veszettül korgott, de nem vettem róla tudomást. Aludni akartam.

Álmomban ismét Szöulban éltem, különös módon a lelkem nyugodt volt, újra tudtam mosolyogni. Nem értettem az okát, de minden légvétel könnyebbnek bizonyult, így hamar megszoktam ezt az érzést.

Egy kar kulcsolta át a derekamat, miközben a felhőtlen égre néztem. A hirtelen jött érintéstől megugrottam, ám, ahogy a támadóm illata az orromba kúszott, úgy a szívem is hevesebb ritmusba kezdett. SeokJin kacagva bújt a nyakamba, majd gyengéd csókokkal hintette be az érzékeny bőrömet. Egész testemben bizseregtem, a lábaimból kiszökött az erő. Meg kellett fordulnom, hogy megbizonyosodjak afelől, nem csupán káprázat, ami velem történik. SeokJin még mindig ott állt velem szemben, mostanra a derekamat szorítva, míg én a kezeimet a mellkasára téve tapintottam ki szívének heves, mégis ritmikus ütemét. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni. Egy percre se akartam szem elől téveszteni, szerelmem angyali látványát. Halkan súgtam a nevét, féltem, a hangom cserben hagyna, majd óvatosan az ajkaira hajoltam. Elöntött a boldogság. SeokJin puha párnái odaadóan olvadtak össze az enyémmel. Csókjának zamata minden fájdalmamat messze repítette. Magamhoz vontam, talán a lehetetlennél is közelebb, mohón vágytam, hogy testünk minden ponton összeérjen. Forró volt, csakúgy áradt belőle a hője. Levegő után kapkodtunk, de ajkunk addig is össze-összeért. Ujjaimmal a haját cirógattam, tarkóján megbúvó puha pihéit. Újra ajkához hajoltam, csókba hívva, mit ő készségesen elfogadott. Mintha ezer éve ezt csinálnánk, tudtuk, mire vágyik a másik, mi lesz a következő lépés. SeokJin ujja a hátamra rajzolt felismerhetetlen ábrákat, mialatt én hol a hajában szántottam, hol a fenekén pihent a tenyerem.

Édes mámorban teltek a percek, szótlanul öleltem vagy hintettem apró puszikat, pólóval fedetlen testrészeire. Nem akartam kimondani, elkiabálni, hogy visszakaptam, hogy boldog voltam. Féltem, titkon marta a lelkemet a rettegés, hogy ha kiejtem a számon, darabokra törik ez az álom.

Magamba szívtam az illatát, ittam a látványát, s kóstoltam az ízét. Mámorosan telt az álmom, féltem, bármikor utolérhetett a valóság, hogy aztán ismét visszazuhanva a mélybe, vágyódhassak SeokJin után, a képzelet szőtte emlékeket felidézve.

Túl hamar ébredtem fel. Arcomon még ott fodrozódtak örömömnek ráncai, ám ahogy a valóság rideg mivolta a börtönébe zárt, ismét visszazuhantam a mélybe.

Hanyatt fekve meredtem a plafonra, s annak minden repedésén végighúztam a tekintetem. Könnycseppek gördültek le az arcomon, melyek nedves foltot hagyva vesztek el a párnahuzaton. Ismét kegyetlenül játszott velem az elmém. Sajgó szívemhez kapva próbáltam feltörő zokogásomon úrrá lenni. Fájt. Oldalra fordulva húztam térdeimet a hasamig, minél kisebb pózban igyekeztem átvészelni a fájdalmat. Csókjának íze élénken élt az elmémben. Talán a tegnap olvasottak hatására volt ennyire élénk az álmom. Percekig feküdtem néma szipogásban, s vártam, mikor jelez az órám, ideje felkenem.

Egy újabb reménytelenül hosszú napnak néztem elébe. A barnára pirult pirítósomon megolvadt a vaj, s a megpuhult kenyeret így lökhettem ki a kukába. Majd útközben beugrok a kisboltba – gondoltam.

Péntek volt, a hét legfárasztóbb napja. Ilyenkor a rendelő zsúfolásig megtelik, hogy hétvégére még véletlenül se maradjanak esetleg gyógyszer nélkül. A betegségből kigyógyultak is ilyenkor jártak vissza egy utolsó ellenőrzésre. Én ezt a nyüzsgést mégse bántam. Mert elterelte a figyelmemet, lekötötte az elmémet, ami így nem tudott elkalandozni, vágyakozni.

Egymást követték az emberek. Délutánra sajgott a fejem a szüleiket túlharsogó kisgyerekektől. Mikor az utolsó beteget is hazaküldtem, mondván 37 fokos hőemelkedéssel nem küldhetem kórházba, végre hátra dőlhettem a székemben. Behunyt szemel igyekeztem tompítani a fejfásomon, bízva abban, hogy nem kell gyógyszerért nyúlnom, mert akkor ugrott volna az esti magányos italfogyasztásom.  Az ujjaim között szorítottam az orrnyergemet, mikor az asszisztensem halk kopogással törte meg a néma csendet.

- Doktor úr, elnézést. – Szabadkozott a halk szavú nővérke. – Egy férfi várakozik odakint. Mondtam neki, hogy sajnos lejárt a munkaideje, de makacsul kérte, hogy bejöhessen.

Láttam rajta, mennyire aggódott, hogy képtelen volt elküldeni az beteget. Megköszörültem a torkomat, majd visszarendezve a papírokat, mosolyogtam az asszisztensre.

- Semmi gond, küldje csak be. – Mutattam az ajtó felé, s már el is tűnt, hogy behívja az idegent.

Életemben nagyon ritka alkalom volt, mikor a kimerültségtől a képzeletem gonosz tréfát űzött velem. Talán legutóbb egy vizsgám előtt játszott velem ilyen módon az elmém, azonban a mostani volt a legkegyetlenebb. Eltűnt minden a rendelőből, a fülemben pulzáló vértől megszűntek a hangok, a szemem csak egy pontra fókuszált. Nem álmodtam, utolsó erőmmel a combomba csíptem, s a fájdalom még percekkel később is élesen hasított végig a lábamban. Ott volt, a maga teljes valójában. Piszkos szőke haján megcsillant a fény, tartása egyenes, mintha soha meg nem törték volna. Szólni akartam, adni valami jelet, egy hangot, de elfulladt minden szó, ami a nyelvemen várta, hogy kifakadhasson. Talán sírtam is, már nem emlékszem, csupán arra a kedves mosolyra, arra a víztükörként ragyogó szemeire, s lágyan csengő hangjára.

- Rég találkoztunk, NamJoon.

SeokJin

Egymás érték a hívások az interjúm után. Bár ez idáig se volt hiány a megjelenő cikkekből, a legutóbbi díjnyertes képeimnek hála magazinok százai akartak velem együtt dolgozni. Hazafelé tartottam, mikor anyám egy konfettis képpel gratulált az első komoly díjamhoz és az ahhoz tartozó cikkhez.

A ház ablakából hívogatóan szűrődött ki a fény. Lelki szemeim előtt láttam anyámat, ahogyan a konyhában sürgött-forgott, hogy a lehető legünnepibb vacsorával várhasson. A gondolatra megkordult a gyomrom, s sebes léptekkel hagytam el a kocsimat. A tornácon azonban az ajtó előtt egy méretes kartondoboz állta el az utamat. A tetején ismerős jelek kanyarogtak. Koreából jött a csomag.

- Hazajöttél, kisfiam? – Hangzott a kérdés a konyhából, míg én a meglehetősen súlyos dobozt cipeltem be az ajtón.

- Anya – kiabáltam vissza -, te rendeltél valamit Koreából?

- Á, biztosan megérkeztek a holmik, amik a házban maradtak. – Szaladt elém az anyám, egy fakanállal a kezében, s egy gyors puszit hintve az arcomra, már sietett is vissza a konyhába. – Szívem, megtennéd, hogy kicsomagolod! – Hangzott még a kiabálás, majd csupán a kellemes dúdolása szűrődött ki a konyhából.

Furcsa érzés fogott el, ahogyan az előttem álló dobozra néztem. Ebben rejlett múltam hátramaradt darabjai. Percekig csak néztem rá csendben, mintha arra vártam volna, hogy magától előbújnak azok a dolgok, amiket öt évvel ezelőtt egyszerűen hátrahagytunk.

Anyám csak félvállról említette a minap, hogy eladta azt a házat, amiben egykor éltem, de azt nem közölte, hogy minden mozdítható tulajdonunkat átküldette ide. Egy levélbontó kést szorongattam a kezemben, immár teljes biztonsággal. Évek óta egy pillanatnyi gyengeségemben se gondoltam arra, hogy késhez nyúlok azzal a célzattal, hogy ártanék magamnak. Sokszor azonban eszembe jutott a fájdalom, a lüktetés a sebhelyeimnek hála. Ilyenkor talán még erősebb élt bennem az akarat, hogy igenis tovább kell élnem.

A ragasztószalag egy pillanat alatt kettévált, ahogyan végighúztam rajta a kést. A dobozban, nem volt más csupán néhány számomra értéktelen váza, egy kristálypohár készlet, néhány gyermekkoromból megmaradt fénykép. Egy keret, amin a szüleim között nevetve néztem a kamerába. A fotót látván egy idegennek fel se merült volna, mennyi átélt fájdalomról mesélhetne az az apró kisgyerek.

Tovább pakolva a felesleges kacatokat, ujjam ismerős mintán siklott végig a doboz legalján. Emlékek kúsztak elő régen elfeledett homályból. A képeimet rejtő fafaragású dobozt, mintha tegnap fogtam volna utoljára. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogyan évekkel ezelőtt láttam. Kezeim közé fogtam, s hátrahagyva a kicsomagolásban keletkezett rumlit, siettem a szobámba. Látni akartam a képeket, újraélni azokat a boldog perceket, amik még abban a keserűségben is örömöt okoztak. Kattant a zár, én pedig, mint egy kisgyerek, aki a hőn áhított ajándékát kapta meg, nyitottam fel a ládikó fedelét. Benne viszont a képek felett egy jegyzetfüzet pihent. Elöntötte a bensőmet a forróság. Tudtam jól, kihez tartozott a füzet. NamJoon sose hagyta, hogy egy mondatot is elolvassak, miket a kezelésem közben jegyzetelt. Emlékek járták át az agyamat, mikor egymást kergetve a kertben sikerült megszereznem a jegyzeteket. Nam rettegett arccal kérlelt, hogy adjam vissza neki. Túlságosan szerettem, megbíztam benne, így soha még egy betűt se olvastam el belőle. Most azonban itt volt, a maga szilárd valójában arra várva, hogy valaki ismét kinyissa. Remegő kézzel simítottam végig a gyűrött borítóján.

Talán most végre lezárhatom a múltamat.

Előadások jegyzetei, órák időpontjai, néhány telefonszám vagy e-mail. A lapok az első pár oldalon csupa számomra érdektelen sorokkal voltak tele. Ahogy egyre több oldalt pörgettem át egy mondaton megakadt a szemem: Ma kezdek a betegemnél. Félek, nem leszek elég képzett a feladathoz.

Magam elé képzeltem, ahogyan a kétségei közt őrlődött. Jobban belegondolva, nem is látszott rajta, mennyire nem volt biztos önmagában. Remek színész válhatna belőle, ezt nem egy tette bizonyította. Kiszáradt a szám, ahogy ismét elrohantak az emlékek. Lehet mégsem ez volt a legjobb módja, hogy elfeledhessem a múltat.

Ledobtam az ágyra a füzetet. Dühös voltam, és zaklatott. még ennyi idő után is ekkora hatással volt rám, pusztán ennyivel. Naiv voltam, hogy ennyitől lezárást reméltem. Az ágyra néztem rajta ott hevert a múltam, a múltunk. Egy vékony papír csúszott ki belőle, talán másnak egy értéktelen fecni lehetett volna, de a szó, amit kiolvastam egy másodperc alatt felzaklatta az amúgy sem nyugodt lelkemet.

Szeretlek. – A szó, ami minden mást kitörölt a fejemből. Csupán önmagát ismételte újra és újra. Az ágyhoz léptem, lassan, mintha el akarnám odázni a pillanatot. Ujjaim közé kaptam a papírt, amit kihúzva a lapok közül nem is volt annyira kicsi. NamJoon írta. Bár a betűk kissé olvasatlanok voltak, mintha remegve írta volna őket, biztosan tőle származott. Megszédültem, ahogy a szavak jelentése elérte a tudatomat.

Szerelmem!

Talán már rég elkéstem, mire olvasod ezt a levelet. Talán már rég elfeledtél, talán már valaki mással boldogan élsz. Talán el se olvasod, egyszerűn csak kidobod. Én viszont mégis leírom. Szeretlek. Mindig is szerettelek. Tudnod kell, csak miattad tettem, csak egy dolgot figyeltem. Téged, azt, hogy neked jó legyen. Bocsáss meg, hogy téged szeretlek, hogy emiatt veszélybe sodorlak. Hogy az apádtól csak így óvhatlak. Bocsásd meg a fájdalmat, amit okoztam. Hogy miattam könnyes a szemed, s nekem kellett összetörnöm újra a szíved…

Nem bírtam tovább folytatni. A szememet marták a könnyeim, a szívemet görcsbe rántotta a fájdalom. NamJoon szeretett. NamJoon engem védett. Ordítani akartam, kikiabálni azt az öt évnyi szenvedést magamból. A kétséget, a csalódottságot, azt a mély bánatot, ami éket vert közénk. Össze kellett szednem magamat. A bensőmben érzések százai kavarogtak. Dühös voltam, zavarodott. Becsapva éreztem magam, elárulva.

Fojtogatott a szoba állott levegője. Forgott velem az egész helyiség, ki kellett szabadulnom innen. Magamra kaptam a kabátot, s már szaladtam is ki a sötét éjszakába. Még hallottam, hogy anyám utánam kiáltott, de képtelen voltam megszólalni. Csak távol akartam lenni mindentől.

Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Egyik pillanatban még a boldogság heves emlékei, a következőben a kétségbeesés sötét bugyra kerített hatalmába. NamJoon szeretett. Elhagyott, mert szeretett. Válaszokat akartam.

Megcsörrent a telefonom. Egy pillanatig ügyet se akartam rá venni, hiszen az interjúm miatt ma egész nap váltották egymást a hívások. Azonban ahogy a kijelzőn YoonGi neve villogott, egy másodpercig se tétováztam.

- SeokJin, gratu…

- Te tudtad? – Szakítottam félbe. Nem akartam kertelni, várni, míg megfelelő alkalmat nem találok rá, hogy rákérdezzek. – Válaszolj! Tudtad, hogy NamJoon miért hagyott el. – Sírtam. Egyedül álltam az utca közepén. Fogalmam se volt, meddig szaladhattam, mert a környék egy pillanatra se tűnt ismerősnek, de nem érdekelt. – Mond el, YoonGi! Tudtad, hogy NamJoon az apám miatt hagyott el?

Csend lapult a vonal mögött, csupán ütemes légvétel szűrődött át a vonalon.

- Csak azt tudtam, hogy meg akart óvni valakitől. – Beletelt egy pár másodpercbe, mire végre megkaptam azt a választ, amit valahol legbelül már sejtettem. – SeokJin – szólított YoonGi, míg én a könnyeimet igyekeztem kiseperni a szememből -, NamJoon soha nem akart bántani téged.

Igaza volt, a fenébe is, hogyan is képzelhettem, hogy nem szeretett sose. Az érintései, az ölelése, ahogyan csókolt. Ezt nem lehet megjátszani. Öt évembe telt rájönnöm, mekkora hazugság vett engem körül álnokul.

- Miért… - nyelnem kellett, hogy az ismét feltörő sírógörcsömet visszatarthassam -, miért nem mondtad el? Miért kellett öt hosszú évig szenvednünk? - Aljas módon tőle vártam választ. YoonGitől, aki az égvilágon semmiről se tehetett. – Tudod mit, nem érdekel. Hol van? Hol találom Őt? – Látni akartam. Bár egy fél világ választott el tőle, látni akartam.

- SeokJin, valóban ezt akarod? – Fel se fogtam a kérdést. Nem is értettem, miért tette fel, mikor nem volt a világon más, amit jobban akarnék.

- NamJoont akarom. – Válaszoltam reménytelenül.

A repülő ablakán néztem, ahogyan az éjszakában a fények rajzolták meg Szöul körvonalát. Még akkor este sikerült az utolsó gépre jegyet vennem. Mindent egy lapra tettem fel. YoonGi elmesélte, mennyire megtörte NamJoont a szakításunk. Ahogy a történetét hallgattam, úgy szorult össze a szívem minden mondata után. Hát nem csak nekem volt pokol az az időszak.

Késő este volt, mire a városba értem. Bár YoonGiék felajánlották, hogy elvisznek hozzá, én magam akartam megtenni az utamat felé.

Az éjszakát egy, a reptérhez közeli hotelben töltöttem. Reggel viszonylag hamar sikerült autót szereznem, amivel célegyenesen indulhattam a YoonGi által megadott címre. Egész úton a viszontlátás pillanatát pörgettem le újra és újra a fejemben. Millió tervet eszeltem ki, de valahogy egyik sem volt túl tökéletes.

Késő délután parkoltam le az autót a kissé koros épület előtt. Kétszer is ellenőriztem a címet, jó helyen jártam-e. Nem volt kétség, az ajtó mögött ott várt NamJoon.

Remegő ujjakkal nyomtam le a kilincset. Bár YoonGi állítása szerint nem volt senki más az életében, én mégis féltem a tudattól, lehet már nem kellek neki.

Odabent egy idős úr bicegett kissé bosszúsan velem szemben. Félreálltam, hogy elférjen, majd amerről jött, arra indultam tovább. A hosszú folyosó végén fehér székek sorakoztak üresen. Az egész helyiséget ellepte a némaság. Egy kedves hangú, alacsony hölgy szólított meg, mire ijedtemben fordultam felé.

- Elnézést uram, mára már nem fogad beteget a doktor úr. – Egész testemben megfeszültem. Végre annyi év után itt álltam, egy ajtó választott el Tőle, mégsem léphettem be rajta. Sebesen pörgettem az agyamat valami megoldás után. Talán odakint kellene megvárnom, vagy este a lakásán becsengethetnék. Igen, YoonGi azt is biztosan tudja, merre van. – Uram? – Zökkentett ki gondolataimból a fiatal nővérke.

- Nem – válaszoltam, inkább magamnak, mintsem neki -, nekem most kell látnom.

A nővér arcát halvány pír lepte el, talán túl nyers voltam vele, de képtelen voltam tovább várni.

-  Egy pillanat, uram – igazította meg a felcsúszó ingjét -, máris megbeszélem a doktor úrral. – S már el is tűnt a fehér ajtó mögött

Nem telt el egy perc se, mire ismét nyílt előttem az ajtó, s egy kedves mosollyal beinvitált a nővérke. Hát végre eljött a pillanat.

Megszűnt körülöttünk az idő. NamJoon arcára kiült a döbbenet. Képtelen volt megszólalni, s ezzel én se voltam másképp. Csak néztük egymást némán. Megváltozott. Szemei alatt karikákat festett a fáradtság, arcán nyoma sem volt mosolynak. Szólni akart, láttam rajta, hogy kereste a szavakat, de nem lelt rájuk. Ide nem is találtak még fel megfelelő szót.

Össze kellett szednem magam. Most először nekem kellett erősebbnek lennem, NamJoon könnyáztatta arcát figyelve.

-  Rég találkoztunk, NamJoon. – Sokszor elképzeltem, mik lesznek az első szavaim. Fejben lejátszottam az egész jelenetet, mégsem találtam rá megfelelő választ. NamJoon élesen szívta be a levegőt, majd kezével az asztal széléhez kapott. Nekem is ideje volt közelebb mennem, félő volt, hogy a lábaim nem sokáig képesek kitartani. Közben pedig egy pillanatra se szegtük el egymásról a tekintetünket.

- Seok... SeokJin. – Fülemet bizsergett, miképp a nevemen szólított. Csak most eszméltem rá, mennyire hiányzott az a kissé mélyebb hangja, amivel oly' lágyan hívott engem. – Álmodom? – Elmosolyodtam a kijelentésen, de a legédesebb az a riadt arca volt, ahogyan attól félt, valóban csak egy képzelet szülte alak vagyok.

- Nem, NamJoon. Nem álmodsz. Én vagyok az. – Nem bírtam tovább visszatartani, s ahogyan NamJoon szeméből szüntelenül patakzottak a könnyek, úgy nekem is eláztatták az arcomat. Ott voltam előtte, öt hosszú év után először, annyi fájdalmat átélve, és még most is megremegtem, ahogyan az illata az orromba kúszott. Az ujjaim bizseregtek az érintéséért, mégsem léptem tovább. Megadtam neki az esélyt, a pillanatot, hogy az utolsó távot ő tegye meg.

- Dehát... Hogyan? – Még mindig az okokat kutatta, talán félt, tudat alattijában ott lebeghetett a csalódás lehetősége.

- Megtaláltam a leveled. – Teste megfeszült, körmét az asztalba vájta, minek fájdalmától alig hallhatóan felszisszent. – Miért nem mondtad el? – Bár a levélben leírta, elmesélte, mennyire félt az apám haragjától. Hogy csak engem óvott tőle, hallani akartam.

- Mert csak bajt hoztam volna rád. – Lesütötte a szemét. Az asztalon tócsába állt a lehulló könnye. – Nem akartam fájdalmat okozni.

- Az fájt, hogy elhagytál, NamJoon! – Nem akartam felemelni a hangom, egy szikrányi düh se volt bennem, mégsem tudtam megállni, hogy egy kicsit hibáztassam. – Hogy nélkülem döntöttél. Elhagytál, mert azt hitted, ezzel megvédhetsz. Meg akartam halni, Nam! Érted? Belehalni a fájdalomba. – Kapkodva szedtem a levegőt, ami még így is kevésnek bizonyult. Forgott velem az egész szoba, ahogy elvesztettem az egyensúlyomat. Egy másodperc volt az egész, s NamJoon karjai szorosan zártak béklyójukba. Ott voltam, ahová mindig is vágytam. Ahová még a legszörnyűbb napjaimon is vissza akartam térni. A karjaimat automatikusan kulcsoltam NamJoon köré, s szorítottam, amennyire az erőmből kifért. Sírtunk. Talán a világ legszánalmasabb két férfijai voltunk, de e pillanatban semmi nem érdekelt. Vállamon átázott az ingem, s Nam köpenyén is foltot hagyott a könnyem.

- El se hiszem, hogy visszakaptalak. – Suttogta, miután egy leheletnyit eltávolodtunk egymástól. – Mert visszakaptalak, ugye? – Megremegett a hangja, majd párás szememből kiseperve a cseppeket nézett egyenesen rám.

- Szeretlek, NamJoon. Mindig is szerettelek, és ez halálom napjáig így is lesz. – Elhalkultunk a vallomásom után. Csak légvételünk törte meg a némaságot, mielőtt NamJoon egy határozott, ám annál gyengédebb csókba hívott. Gyomromból pedig pillangók hada indult útnak, szárnyukon cipelve az évek keserűségét.  Ajkunk régi ismerősként forrtak össze, sóvárogtak a beteljesülésért. Soha nem csókoltam még ennyire szenvedélyesen. Az iránta érzett szerelmem letépte szívemről a láncot, ami talán soha nem vert még ennyire szabadon.

Fülledt meleg tombolt a házban, míg az italokat készítettem. Odakint tombolt a nyár. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogyan NamJoon a kertben sétálva vette szemügyre a már jól ismert kék eget. Egy éve volt már annak, hogy mi ismét egymásra találtunk, s az életünkbe beköszöntött a nyugalom. Bár NamJoon az elején tartott attól, mi lesz, ha az apám rájön arra, hogy azok után, ami történt, a férfiakat szeretem, hamar sikerült meggyőznöm afelől, hogy felettem nem volt már hatalma.

Jégkockák csilingeltek a pohárban, mialatt kiegyensúlyoztam a frissítőket a napozóágyhoz. NamJoon nem vette észre, hogy kijöttem, mintha nem is a földön járt volna. Óvatosan osontam a háta mögé, hogy karjaimmal átölelve zökkenthessem ki az álomvilágából. Nam meglepődött, de hamar reagált, s egy pillanat alatt szembe fordulva húzott magához egy ölelésre. Bár a perzselő melegben testünk szinte egybeolvadt, ebben a forróságban boldogan elenyésztem volna. Egy lopott csókba hívott. Ajkunk ismerősként forrt össze. Szemében égett a láng, miképpen egymásra néztünk. Mosoly kúszott az arcára, mire én is mosolyogtam.

- Mi olyan vicces? – Kérdeztem, mialatt az ujjaimmal a tarkójára lenőtt haját birizgáltam.

- Én ezt egyszer már megálmodtam. – Csókolt homlokon. – Hogy együtt vagyunk, boldogok és szeretjük egymást. – Hé, lehet, hogy látom a jövőt? Talán jósnak kéne mennem. – Csillant fel a szeme.

- Bolond vagy. – Nevettem most már hangosan.

- Igazad van – hintett egy gyengéd csókot a számra -, a bolondod vagyok.

~VÉGE~