Prológus
NamJoon
Idegesen,
öt napja mosatlan hajjal, és tegnapi felsővel rohantam, a már tíz perce
elkezdődött órámra. Habár nem önnön hibámból késtem, mégis tüske volt a
szememben, és csorba a büszkeségemen, hogy a professzorom után robbantam be az
előadóba. Egyetlen szerencsém, az a ritka eszes fejem volt, amiért a tanárok, az
efféle, ritkán előforduló ballépésemről nem vettek tudomást.
-
Elnézést, Professzor úr, feltartottak! – Hajoltam meg 90°-ban, a mélyen
tisztelt tanárom előtt, majd ahogy köhintésével nyugtázta, el volt intézve a
dolog, szedtem a lábaimat az első szabad szék felé.
Egy
végzős egyetemistának nem éppen könnyű az élete, főleg, ha az a szerencsétlen
még az orvosira is járt. Már fiatal koromban eldöntötték a szüleim, hogy egy
akkora ésszel megáldott embert, mint amilyen én voltam, nem hagyhattak kárba
veszni. Idővel természetesen én is beláttam, hogy igazuk volt, így fejet hajtva
akaratuk előtt, felvételiztem az ország legjobb orvosi egyetemére. Kezdetben
még fogalmam se volt arról, milyen szakirány felé hajlok majd, azonban az évek
alatt rengeteg emberrel hozott össze a sors. Mindenkinek volt valamilyen lelki
sérelme, mélyen elfojtott érzései, amiket szívesen hallgattam. Voltak komolyabb
esetek is, mikor kifejezetten az én szavamra lépett vissza a halál küszöbéről
egy elveszett lélek. Akkor döntöttem el, hogy igenis segíteni akarok azokon az
embereken, akiken más már nem tudott. Akiket feladott a környezete vagy éppen
az tette tönkre.
Lomha
léptekkel hagytam ott az előadótermet, amint a professzor távozott a
helyiségből. Legnagyobb szerencsémre, mára ez volt az utolsó előadásom, így
semmi nem tántoríthatott el egy kiadós zuhanyzástól, és egy jó hosszú alvástól.
-
Nam – ennyit a pihenésről -, NamJoon, kiáltottam utánad! – ragadott vállon
kollégiumi szobatársam. – Jézusom, egyre ramatyabbul festesz. – Fintorodott el,
amit egy szarkasztikus köszönömmel viszonoztam. – De most komolyan, legális ez,
hogy robotnak nézik az embert?
-
Kösz, TaeTae, meghat az aggódásod! – Kezét lefejtve a vállamról, indultam
tovább, figyelmen kívül hagyva a barátomat. TaeHyunggal mióta szobatársak voltunk,
egész jól megértettük egymást. Keményen tanult, akárcsak az egyetemen mindenki
más, mégis irigyeltem, hogy több szabadideje volt, mint nekem. Éjszakánként
gyakran keltem fel arra, a könyveim felett görnyedve, hogy nagyban a TV-t nézte,
vagy éppen videojátékozott, ahelyett, hogy a szabadidejét alvásra használta
volna.
-
Hé, meg sem kérdezed, mit akartam tőled? – Vágott sértődött fejet, majd
szorosan utánam haladva sétáltunk tovább.
-
Miért, mit akartál tőlem? – Kérdeztem hanyagul, miközben lélekben már az ágyat
nyomtam.
-
A Cukrot kiengedték a pszichiátriáról. Habár a bogyókat szednie kell, de már
nem ártalmas önmagára.
-
Várj! – Álltam meg, ahogy realizáltam kiről is beszélt pontosan. Ezt persze
bamba barátom nem vette észre a nagy mesélés közben, így nem kis lendülettel
ütközött a hátamnak.
-
Áúcs! Nam miből van neked a hátad, betonból? – Simogatta sérült homlokát, de a
legkevésbé sem érdekelt most az ő eltúlzott sérülése.
-
Azt akarod mondani, hogy YoonGit végre kiengedték? – Hirtelen a maradék
álmosság is kiszökött a szememből. Annyi év után végre jó híreket hallhattam
arról a személyről, aki miatt ezt a pályát választottam.
YoonGi mindig is egy
visszahúzódó ember volt, már az egyetem első félévében feltűnt mennyire magának
való egy alak. Szememmel mindig őt lestem ahányszor az épületben mászkáltam.
Mindig volt egy törzshelye, egy apró zug, ebben a hatalmas betondzsungelben,
ahova egyedül elvonulhatott. Egyik nap nem láttam a megszokott időpontban, a
megszokott helyén, így apró gyomorgörccsel indultam meg a keresésére. Az
egyetemen számos pletyka terjengett, köztük az ő története is. Magába forduló,
depressziós fiú volt, akinek a családja se nyújtott támaszt. Éppen ezért meg
akartam állítani, mielőtt valami butaságot akart volna tenni. Az egész
intézményt loholva kutattam át, a tüdőm égett a levegőhiány miatt. Egyetlen
helyre nem gondoltam még, ahova lábaim azonnal vittek, amint átfutott az
agyamon. Az utolsó pillanatban kiáltottam a nevét, amitől egy leheletnyit
megtorpant, mielőtt a mélybe vetette volna magát. Órákig beszéltem hozzá,
mindenféle ostobaságokról, mire végre sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, hogy
visszalépjen az öngyilkosságtól. Még utána is sokáig ültünk az épület peremének
tövében, majd meggyőzve, hogy igenis keressen fel egy orvost, kísértem be az
épületbe. Azóta rengeteget látogattam, és számtalan órát átbeszéltünk, aminek
köszönhetően az egyik legközelebbi barátomnak mondhattam, TaeTae mellett. Igaz,
az utóbbi hetekben, mint egy mérgezett egér, úgy rohangáltam, így kevesebb időm
maradt arra, hogy meglátogassam, de a jó hír miatt, miszerint kiengedték,
minden fontosabb tennivalóm háttérbe szorult.
SeokJin
Az
ajtó mellett feszülő, hatalmas tükörben igazgattam magamon a kasmír sálamat
hazaérve, egy újabb végtelennek tűnő nap után. A nyári meleg, kellemesen
körbefogó karjait egy szempillantás alatt váltotta fel, az ősz reszketeg, hűvös
ölelése. A jókedvemet kint felejtve, léptem be a családunk jelenlegi
rezidenciájába. Igen, mert nekünk nem csak egy, hanem egyenesen öt darab
luxuspalota dukált. Pontosabban az én nagyhatalmú apámnak volt ez a heppje,
hogy házakba fektette a felesleges millióit. Korea egyik, ha nem az elsőszámú
leggazdagabb emberének voltam az egyetlen örököse. A hátam közepére se kívánva
a rangot, jártam előkelő partikra,
vagy éppen unalmas, javarészt üzletemberekkel hemzsegő találkozókra. Apám
hallani se akart arról, hogy én esetleg másfelé merjek kacsintani, mintsem az ő
birodalmát vegyem át a jövőben. Vasszigorral, keménykézzel nevelt, mióta csak
megtettem az első lépéseket, pelenkásként. Életem 25. évét tapostam, de egy
kedves mosolyt, egy elismerő, dicsérő szót nem hallottam még tőle, helyette
minden este degeszre tömhettem magam a felkínált gúnyból, miszerint lehetnék
jobb is. Ilyenkor édesanyám halk köhögéssel jelezte apám felé, hogy igazán
elismerhetne, végre valahára. Hálás voltam neki, ő volt az egyetlen oka annak,
hogy még nem léptem le ebből a fojtogató közegből. Nem akartam az üzletet
választani, mint megélhetési alapot. Helyette mindig is érdekeltek a
művészetek, azok a megfestett vagy éppen modern eszközökkel képre vitt
remekművek, amiket apám csak ostoba időpocsékolásnak tartott.
Egyetlen
jó pontja annak, hogy egy kastély volt az otthonom, az óriási kert, ami
elengedhetetlen feltétele volt a birtoknak. A nyári estéket gyakran töltöttem
kint a szabadban, titkon egyetlen élvezetemnek hódolva. Imádtam fényképezni.
Legyen szó az élettel teli természetről vagy csak hanyagul összerendezett
tárgyak sokaságáról, mindig megtaláltam azt a közeget, amiből később egy remek
fotót készíthettem. Viszont ilyenkor, mikor a hűvös levegő csontig hatolt az
emberben, a Nap pedig alattomosan, észrevétlenül tűnt el a Horizontról,
napról-napra, egyre gyorsabban, inkább voltam a szobám négy falának rabja.
Gyakran vettem elő az ágyam alatt megbúvó, lakat alatt tartott kincses ládámat,
amikben a képeimet őrizgettem, hogy a kínos vacsorabeszélgetés kellemetlen
érzését, valamelyest kompenzálhassam. A papírról visszatükröződő álomvilágom
volt az én kiskapum, amin keresztül megszökhettem, és más ember lehettem. Ez
volt az én Narniám, ezt volt az én titkom.
-
SeokJin… - Egy kedves női hang, majd türelmes, halk kopogás rántott vissza a
valóságba, majd lecsapva a láda tetejét, helyeztem, kapkodó mozdulatokkal
biztonságba a kincsemet. – Bemehetek? – Kérdezte az ajtón túli hang, majd
továbbra is diszkréten várva a válaszomat, állt a falap előtt.
-
Persze, anya. Gyere csak! – Adtam zöld utat édesanyámnak. Kedves mosollyal az
arcán sétált oda az ágyamhoz, hogy kezét a térdemre helyezve üljön le mellém.
Érintésére mindig megnyugodtam, ő pedig tudta jól, mikor volt szükségem a
közelségére.
-
Kisfiam, minden rendben? – Bár kérdése nem volt váratlan, én mégis összébb
húztam magamat. Ő volt az egyetlen ember, akivel bátran megbeszéltem a
gondjaimat, akinek kiönthettem a szívemet, és elpanaszolhattam bánatomat. Apám,
és a köztem lévő feszült viszonyt, viszont nehezen élte meg. Két tűz közé került,
ahol a szívét én tartottam fogva, míg az eszét az apám ragadta el.
-
Semmi komoly – hazudtam, a tükör előtt jól begyakorolt műmosollyal az arcomon
-, csak kifárasztott az iskola. – Ebben természetesen igazam volt. Hiába jártam
elit egyetemre, a tanárok szemébe ugyan olyan voltam, mint a többi
csoporttársam. Habár az apám félévente duplázta a professzorok fizetését, nem
azért tette, hogy nekem könnyebb legyen. – Pihenni szeretnék, ha megengeded. –
Tereltem gyorsan a kínos témát, majd a jól bevált szöveggel kértem édesanyám
távozását.
-
Rendben van, kisfiam. – Mondott le a további beszélgetésről, egy elnyújtott
sóhajjal, majd amilyen kecses léptekkel belépett a szobámba, úgy el is hagyta
azt. – Aludj jól! Ó, még mielőtt elfelejteném – lépett vissza -, holnap az új
sofőröd visz iskolába. – Majd egy aprót biccentve a fejével, csukta be maga
mögött a falapot.
Fáradtan
dörzsöltem ki az álmot a szememből. Lassan, cammogva léptem be a fürdőszobámba,
hogy elkészülve húzhassam magamra az aznapi álarcomat. Ahogy belenéztem a
tükörbe, egy nyúzott arcú, fáradt, fiatal felnőtt köszönt vissza rám. Nem volt
kedvem a mai naphoz, tekintve, hogy este már megint bájolognom kell majd apám
üzletembereivel. A legkevésbé se törődve azzal, hogy már rég az étkező
asztalnál kellett volna üdvözölnöm a szüleimet, sétáltam lefele, majd egy
hanyag meghajlással letudva a bocsánatkérést, kezdtem hozzá a reggelihez.
-
Késtél! – Szólalt meg apám, nem kevés gúnnyal a hangjában. – Remélem, ezt a
nemtörődöm viselkedésedet hamar kinövöd! Este nem szeretném, ha szégyenbe
hoznál! – Majd akkurátusan megtörölve a nem létező ételfoltot a szája széléről,
állt fel, és hagyta el a helyiséget.
Lenyelve
a kora reggeli megvetést, fejeztem be a reggelimet minél hamarabb, hogy
összepakolva, az egyetemre indulhassak. Minden vágyam volt kikerülni ebből a
pokolból, azonban ekkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd, ezt a szörnyű
helyet fogom, keservesen visszasírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése