A herceg(nő) és a bolondja - Első fejezet

Porba tiport bizalom

NamJoon

TaeHyungot kissé lehagyva, siettem YoonGi régi kollégiumi szobájához. Habár nem lakott benne a kezelések miatt, de a segítségemmel és közbenjárásommal fent tudta tartani arra az esetre, ha kiengedik a pszichiátriáról. Ennek pedig ma jött el az ideje.

- Nam, lassíts! – Rivallt rám legjobb barátom, miközben mögöttem kapkodva a levegőt loholt, hogy utolérjen. – Könyörgöm, nem a seregből tért vissza, félholtan. – Tette a vállamra a kezét, miután hajlandó voltam lassítani.

- Ezt meg se hallottam. – Fejtettem le azzal a lendülettel jobbját, hogy megérintett, majd kezemmel a kilincs után nyúlva, nyitottam be a szobába. – Yoon… Gi – Azonban barátom helyett a kongó üresség fogadta, kirobbanó belépőmet, majd szétnézve kezdtem el keresni valami árulkodó jel után, hová tűnhetett.

- Hát ez eltűnt. – Jelentette ki a nyilvánvalót éles eszű barátom, amire egy, nem mondod nézéssel reagáltam. TaeTaetől viszont nem is vártam más egyéb reakciót, mint közömbösséget. Ő soha nem ismerte úgy YoonGit, mint ahogyan én. Tíz percnél huzamosabb ideig egyszer se voltak összezárva, YoonGi pedig nem a társaságkeresés mintapéldánya volt, TaeTaevel ellentétben. Éppen ezért nem is vártam tőle komolyabb aggodalmat, mint amennyit mutatott. Becsapva magunk mögött az ajtót, indultam meg a kollégium hátsó udvara felé. Bíztam abban, hogy talán friss levegőt ment szívni. Elvégre végre kiszabadult a korház fojtogató zártságából. – Nam, most komolyan, miért keressük ennyire? Majd megkerül, ha megkerül.

- Tae, senki nem kért arra, hogy velem tarts! De, ha így teszel, kérlek, legalább segíts mihamarabb megkeresni! – Kérleltem, amit enyhén duzzogva, de elfogadott. Szemem sarkából láttam, hogy pufogott egy kicsit, amit muszáj voltam megmosolyogni. Hiába egyedül unatkozott volna.

Odakint, már bőven a tél felé közeledtünk, így bőven ráfért már az ember fiára egy vastagabb kabát. A szél kíméletlenül tört magának utat az öltözetünkön, amitől akarva, akaratlanul összébb húztuk magunkat. Minden egyes padot átfésültünk, de nem bukkantunk YoonGi hollétére. TaeTae egyre nyűgösebben rugdosott mögöttem egy üres energiaitalos dobozt, aminek hangja enyhén szólva volt idegesítő.

- Naaaam, menjünk, már biztosan…

- Ott van! – Vágtam hisztis barátom szavába, ahogy egy hatalmas tölgyfa alatt elhelyezett padon megpillantottam a magányosan gubbasztó YoonGit. Kabátja nem éppen volt az évszaknak megfelelő vastagságú, annak viszont örültem, hogy a sálját nem hagyta a szobában. Arcát félig eltakarva a puha anyaggal, szuggerálta a repedezett járdakövet, kezeit a kabátja zsebében, mélyen elrejtve próbálta kiszorítani a hűvös téli levegőt. – YoonGi! – Kiáltottam, majd kezemet a magasba emelve jeleztem, a hang forrásának helyzetét. YoonGi először csak felpillantott mélázásából, majd miután tudatosult benne, hogy a nevén szólították, kezdett el körbe-körbe nézelődni. Kissé megszaporázva a lépteimet siettem hozzá, mire ő is észrevett, majd felállva addigi ülőhelyzetéből, várta, hogy elé érhessek. TaeTae persze némán követve ért be, mikor végre YoonGi elé állva tártam szélesre a karjaimat, hogy az ölelésembe zárhassam. Éreztem, hogy meglepődött a tettemtől, nem is tudta hogyan reagáljon rá. Hisz’ neki soha nem volt rajtam kívül közeli barátja, így ezek a testi érintések is idegenek voltak neki. Ahogy ez átfutott az agyamon, úgy lazítottam az ölelésemen, majd egy lépéssel hátrébb állva, engedtem le magam mellé a karjaimat. Kissé elszégyellve magamat, meredtem a járdára, elvégre én sokszor öleltem át, a számomra fontos embereket, nekem ez természetes baráti gesztus volt, amit nála óvatosan kellett mostantól adagolnom. – YoonGi, el se hiszem, hogy kiengedtek! – Köszörültem meg a torkomat, hogy feloldhassam a közénk telepedett, kínos csendet. – Úgy értem, örülök neki, de nem tudtam róla, hogy kint vagy. – Mosolyodtam el, amitől ő is derültebb ábrázattal nézett vissza rám. Mindig is szerettem a mosolyát, habár egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor ajándékozott meg vele, de éppen ezért volt számomra az egyik legértékesebb dolog. Kedves és angyali ábrázatot varázsolt ilyenkor, az amúgy szomorkás szemeibe.

- Hé, Nam! – bökött meg az időközben teljesen feledésbe merült barátom, mögöttem. – Ez a Cukorka, mindig ennyire… cukor volt? – Első nekifutásra nem értettem, mire gondolhatott, azonban, ahogy vállam felett hátrafordultam, rögtön lesetett, mire értette. TaeTae szeme ritkán csillogott olyan fényesen, mint ott, akkor, YoonGi előtt. Féltő, nevezzük atyai vagy testvéri énem pedig, azonnal riadót fújt elmémben.

- Eszedbe ne jusson! – Sziszegtem fogaim között, hogy csak TaeTae hallhassa. A legmerészebb álmomban se akartam, hogy rácsapjon YoonGira. Neki ő túlságosan csendes és visszafogott volt. Hiába tudtam, hogy TaeHyung vonzódik a saját neméhez, amit igen nagy meglepődéssel fogadtam, mikor nagy nehezen én is bevallottam neki, de ha valakitől meg akartam óvni YoonGit, az ő volt. Nem illettek volna össze, és abban se voltam biztos, hogy YoonGinak bejönnek a pasik, így rögtön elhessegettem a felröppenő témát, amit TaeTae volt szíves felhozni. – YoonGi, mit kerestél itt, egyedül, a hidegben? – Tereltem kissé más vizekre a beszélgetést, majd mielőtt barátom tovább jártatta volna száját, erősen rásarkaltam a lábára. Kicsit se halk kiáltással díjazta a tettemet, mire YoonGi csak kérdőn nézett esetlen párosunkra. – Felejtsd el, szóval…?

- Csak, egyedül akartam lenni. – Vakarta meg a tarkóját miközben a földet tisztelte meg a tekintetével. Mindig ezt csinálta. Zavarban volt, ha beszélgetni kellett valakivel, nem akart az őt, belülről marcangoló problémáiról beszélni, amiket hála a tanulmányaimnak, lassan megtanultam kezelni. Lassan közeledtem felé, hogy érezze mellette álltam, majd kezemet óvatosan vállára téve vártam, hogy a pillanatnyi remegése alábbhagyjon.

- Eddig voltál egyedül, mostantól eljött az ideje, hogy végre barátkozz! – Támogatásom jeléül enyhét megütögetem a vállát, majd a kollégium felé terelve kissé átfagyott védencemet, indultunk meg. TaeHyungot egy szimpla fejbiccentéssel illettem csupán, habár őt sose kellett noszogatni semmire.

Kényelmesen foglaltam helyet YoonGi szobájában, egy, az ágyával szemben lévő székre. TaeTae ezzel szemben természetesen az ágyon terült el, amivel vendéglátónknak így nem maradt szabad helye. Testsúlyát folyamatosan két lába között váltogatva helyezte át, de még véletlenül se próbálkozott a beszéddel. TaeHyung ezt észrevéve kacagott fel talán a kelleténél hangosabban, majd felpattanva paskolta meg a mellette felszabaduló ülőhelyet.

- Hé, Nam! – Szólított meg, mire félszemmel rámeredtem, a másikkal pedig óva intettem, nehogy közeledjen YoonGihoz. – Jövő héten lesz a vizsgád. Nem parázol? – Juttatta eszembe, amit én is nagyon jól tudtam, de próbáltam nem gondolni rá, amíg nem volt szükséges. Ezt persze ezzel a kérdéssel barátom másodpercek alatt romba is döntötte, amit egy mély sóhajjal díjaztam felé.

- De köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, hogy lassan egy zabszemet se tudok felnyomni a fenekembe, kedves tőled! – Kijelentésemre YoonGi egy halk, de annál váratlanabb kacagással reagált, amire mindketten a csendes társunk felé meredtünk. Ahogy realizálta, hogy mindketten őt bámultuk, mély levegőt vett, majd ismét magára húzta a komor, néma álarcát.

- Lám-lám, úgy látszik, ez a keserű cukorka is tud néha édes lenni. – Veregette meg a hátát váratlanul TaeTae, amire YoonGi nem éppen nyugodtan reagált. A hirtelen érzéstől megugorva huppant le a földre, majd a megszeppent ábrázatát és a jelenetet követően egyszerre fakadtunk hangos nevetésbe, előbb csak mi ketten, majd lassan mélabús barátom is, persze csak önmagához hűen, és szolidan. 

Ahogy napról-napra, egyre több időt töltöttem YoonGi társaságában, úgy közeledtem a doktorim megszerzésének napjához is. Idegesen lapozgattam az utolsó napon a jegyzeteimet a könyvtárban, miközben TaeTae és YoonGi mélyen belemerülve olvasmányaikba, ültek velem szemben.

- Kim NamJoon… - Törte meg egy kissé korosabb professzor a könyvtár síri csendjét, a nevemet hajtogatva. Két barátom egyszerre kaptak a hang után, miközben én már a jegyzeteimet a táskám mélyébe száműzve álltam fel, hogy jelezzem, megtalálta, akit keresett. – Maga, Kim NamJoon? – Kérdezte, miközben tekintetével tetőtől-talpig végigmért, szigorú tekintetével.

- Igen, én vagyok az, Uram. – Hajoltam meg, majd jobbomat felé nyújtva vártam, hogy kezet rázhassunk. Azonban ehelyett minden további eszmecserét mellőzve kérlelt, hogy kövessem, majd sarkon fordulva indult meg a kijárat felé, teljes tudatában azzal, hogy utána loholtam.

- Hé, Nam! Tettél valamit, amiről én nem tudok? – Ragadta meg a vállamat TaeHyung, mikor már indultam volna, hogy kövessem a professzor urat. Kérdésére egy semmitmondó vállrántással reagáltam, ebben a pillanatban magam se tudtam, miért jöttek értem személyesen, és nem egy diákkal üzentek. Legyűrve a kezdeti pánikot, indultam meg, hogy beérjem a professzort, majd, mikor egyenesen a Dékán irodájába hívattak, a vérnyomásom az egekbe szökött. Hevesen dobogó szívvel léptem be, ahogy a szobán túl engedélyt kaptam rá, majd mélyen meghajolva mutatkoztam be, a bent lévőknek.

- Ó, NamJoon, örvendek! – Nyújtotta a kezét egy lényegesen barátságosabb illető, majd hellyel kínálva tértek egyenesen a tárgyra. Az igazat megvallva, a kezdeti sokkból felocsúdva kevés információ ragadt meg a beszélgetés elejéből. Egy valamit, azonban nyomatékosan a tudtomra adtak. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot, miszerint Dél-Korea egyik leggazdagabb örökösének leszek, egy hét múlva a magán pszichológusa.

SeokJin

Az autóban ülve vártam, hogy az állítólagos új sofőröm végre megtiszteljen a jelenlétével. Fogalmam se volt arról, miért kellett lecserélni Lee urat, ő volt ez egyetlen, akivel remekül elbeszélgettem, míg az egyetem felé tartottunk.

Fél óra csendes várakozás után tisztelt meg a sofőröm, amit már én is szigorú tekintettel néztem. Bár késésben még éppen nem voltam, de az egyetemen még így is sokszor megnéztek, ahogy a méregdrága autóval, külön sofőrrel érkeztem, így inkább hamarabb indultam, hogy elkerüljem az irigy tekinteteket. De a tervem a mai napon, már indulás előtt meghiúsult. Nem törve magát nagyon az bocsánatomért, ült be a szokatlanul, nem éppen sofőrnek mondható férfi a volán mögé. Én csak halkan megköszörülve a torkomat, adtam tudtára, hogy indulhatnánk, mikor beindítva a motort, gurultunk ki az útra.

Hiányzott az elődjével való kora reggeli beszélgetés, így csak magamról megfeledkezve meredtem kifele az hangulatos őszi tájra. A fák lassan aranybarna öltözetbe bújtak, és a járókelők is egyre vastagabb öltözet húztak. Minden a megszokott és a maga monoton medrében folyt, mikor is, egy utolsó, az egyetemhez kanyarodó útszakaszt, az újonc vezetőm elvétett, s helyette egyenesen haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Az első percekben némán figyeltem, hátha csak kezdeti izgalmai miatt tévedt el, és a vissza irányt kereste, de mikor már a harmadik lehetőséget is kihagyva haladt egyenesen, szívem kissé gyorsabb ütemre kapcsolt. Legyűrve a torkomban keletkezett gombócot, hajoltam az utas részhez közelebb, hogy kérdőre vonhassam, de szavaimat, mintha meg se hallotta volna, némán vezetett tovább. Idegesen, a táskám pántját szorongatva néztem hol kifele, hol az egyre gyanúsabban viselkedő sofőrömre. A feszült csendben, agyam folyamatosan kattogott menekülő utat keresve. Tekintetemmel az egyre ismeretlenebb környéket pásztáztam, hogy az első adandó alkalommal megszökve az autóból, menekülni tudhassak.

A szívem a torkomban dobogott, mikor végre valahára megálltunk egy piros lámpánál. Habár az autóút középső sávjában várakoztunk, de nem érdekelt, egy elütést is bevállaltam volna, mintsem, hogy elraboljanak. Kicsi korom óta fel voltam készítve az efféle esetekre, sajnos apám vagyonát sokan akarták így megszerezni, emiatt gyakran jártam testőrökkel. Ahogy persze idősödtem, úgy fogytak körülöttem elfele a védelmezőim, ezért magamat kellett megvédenem, ha esetleg velem akarták megzsarolni az apámat. Ugyanis, hiába voltam az egy szem fia, még értem se volt hajlandó pénzt veszteni, aminek következtében, a testi épségem lényegesen nagyobb veszélynek volt kitéve. Ahogy lassan nyúltam az ajtó kilincséért, úgy játszódott le bennem a következő pár perc eseménye. Lélekben már rohantam a legközelebbi nyilvános helyre, ahol sok ember között némiképp biztonságban lehettem. Azonban elszámítottam magam, a jármű ajtói egyszerre zárultak le, meghiúsítva ezzel szökési tervemet. A kormány előtt ülő, ijesztő alak pedig kimérten, lassan fordult hátra, aminek látványától kivert a víz. Mocskos mosoly húzódott végig az arcán, majd egy hirtelen mozdulattal vágott a combomra. Éles, szúró fájdalom nyilallt a bőrömbe, majd testemet egyre nehezebbnek éreztem. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, mire végleg elhagyott az erő, s a rideg sötétség körbe nem vett.

Egész testem remegett, ahogy lassan magamhoz térve észleltem, hogy a hideg, nyirkos padlón feküdtem. Bár, szemeimet még nem nyitottam ki, éreztem, hogy a végtagjaim szorosan hátra voltak kötözve. A durva anyag sebet vájva dörzsölte a csupasz bőrömet, mikor realizáltam, hogy megfosztottak a kabátomtól, és egy szál nadrágban, s az iskolai ingemben feküdtem a földön. Halkan a távolból, két idegen hangját hallottam, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. Tudtam jól, miért tették ezt velem, ami pedig még szörnyűbb volt, hogy innen az apám segítsége nélkül, esélyem se volt kijutni. Magamra maradtam, az egyetlen reményt nyújtó szalmaszál pedig a rendőrség és az ő szakszerű nyomozásuk volt, hogy mihamarabb rám találjanak. Erőssnek kellett maradnom, hisz’ itt egyedül voltam két vadidegen ember ellen. Ahogy gondolataimba merültem, úgy hallottam egyre közelebbről, az elrablóim lépteinek zaját. Minden esetleges fogadtatásra fel voltam készülve, azonban ahogy magamhoz térítettek, legvadabb elképzelésimet is felülmúlták.

A fagyos, jéghideg víz, szinte már égette a bőrömet, ahogy rám öntve térítettek észhez. Az átnedvesedett ruhám pedig még inkább kínozta reszkető valómat. Fogaimat vacogtatva próbáltam ülő helyzetbe vergődni, ahogy mellé még ráncigáltak is. Egy pillanatig se kímélve lökdöstek, mígnem sikerült némiképp magamhoz térnem, a szívélyes fogadtatásuk után.

- Nesze, beszélj vele! – Fogalmam sincs ki volt a telefon másik végén, amit odanyomtak a fülemhez, de reszkető, és egészen biztos, hogy liluló ajkaimat szóra nyitva, engedelmeskedtem az elrablómnak.

- Ha… halló – szóltam bele, mire sikerült hangot is kiadnom a torkomból -, én vagyok az, Kim SeokJin. – Mutatkoztam be, bár volt egy kósza sejtésem arról, hogy a vonal másik végén az apám volt. – Apa, te vagy az? – Kérdeztem, bár csak félve, nem tudtam, mit mondhattam vagy éppen, mit nem, de ettől csaknem eshetett bántódásom. Úgyis az ő pénze kellett nekik. – Apa, sajnálom… én nem… én nem tudtam…

- Elég! – Szemeimet marták a kibuggyanó könnyeim, éreztem, úrrá lett rajtam a pánik, ahogy pedig apám szigorú hanggal a szavaimba vágott, bennem a remény vékonyka szilánkja is darabokra tört.

Kissé elhúzódva a telefontól utaltam, hogy az apám az elrablóimmal akart beszélni, majd üveges tekintettel magam elé meredve, képzeltem el, ami rám várhatott.

Ideges léptekkel távolodott összegörnyedt valómtól, miközben a telefont erősen a füléhez nyomva kiabált. Azonban még távolról se értettem a szavak jelentését. Tudtam jól, hogy magamra maradtam, anélkül is, hogy ezt megerősítették volna, akár az elrablóim, akár maga az apám. Maradék lélekjelenlétemmel, fejemet körbeforgatva próbáltam rájönni, hová is hozhattak. Az épület maga, elhagyatottnak tűnt, kiváló helyet nyújtva ezáltal ezeknek az embereknek. Magasan feszülő, aprócska ablakok sorakoztak a falon, miknek méretéből adódóan, ha sikerült volna felmásznom oda, akkor se tudtam volna átmászni. Így ezt a lehetőséget, már csírájában fojtottam el, ahogy kipattant elmémből a szökés gondolata. Egyetlen megoldásként magára az ajtóra számíthattam, amit minden bizonnyal őrizni fognak, azonban, itt semmiképp nem maradhattam.

Néma csend lepte el az épületet, ami csak pár perc gondolkodás után tudatosult bennem. Ezek szerint az apámmal való kommunikációnak vége szakadt. Lomha, komótos léptek zaja töltötte be a dohos, csendes levegőt, amitől akaratlanul is összébb húzódtam. A jéghideg, vizes ruhát már rég nem éreztem annyira kellemetlennek, mint legelőször, köszönhetően a bennem tomboló adrenalin és félelem egyvelegének. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy a hang irányába nézhessek. A felém tornyosuló, üveges tekintettel, lefelé bámuló elrablóm arcáról viszont semmit se tudtam leolvasni. Fogalmam se volt arról, mennyi ideje nézhettem, ahogy rám meredt, mikor gyomromban egy határozott, erősen nyomó érzést éreztem. Szemem kétszeresére kerekedett, ahogy emberrablóm egy jól – már, ha nevezhetjük jónak -, irányított rúgással gyomorszájon nem talált. A bennem rekedt levegő égette a tüdőmet, mégsem tudtam enyhíteni fájdalmán. Meredten szuggeráltam a földön, egy aprócska kavicsdarabot, erősen koncentrálva a fájdalomra. Minden gondolatot kiűzött az elmémből, ahogy ismét megtalálta testemet a cipője, majd újra-újra, és újra. Köhögnöm kellett, a szervezetem őrült módjára követelte a friss levegőt. Szemeimet marták a kibuggyanó könnyeim, számban az éltető vérem vasas ízét éreztem. Bizonyára a fájdalmat akartam tompítani, ahogy túlságosan is beleharaptam alsóajkamba. Egész testem sajgott a fájdalomtól, viszont felbőszült, eszét vesztett kínzóm, még korántsem tervezte abbahagyni szenvedtetésemet. Láttam azokban a dühödt, érzelemmentes szemeiben, számára én csak egy rongybaba voltam, akit a saját gazdája se hiányolt. Szemétre való, akivel bármit megtehetett. Ahogy egyenesen azokba az elborult szemeibe néztem, minden eddiginél erősebb rettegés lett rajtam úrrá. Ajkát ijesztő félmosolyra húzva, nyalta meg szája szélét, majd azokkal a mocskos ujjaival lassan simított végig a nyakamon kidülledő eremen. Érintésétől elfogott a rosszullét, ahogy ördögi mosolyra húzva a száját lökött hátra a betonra. Rettegtem már csak a gondolatától is, amire készülhetett, így ösztönösen kúszva hátráltam, minél távolabb, őrült elrablómtól. Azonban a menekülés haszontalan idő és energiapocsékolás volt csupán. Utánam kapva húzott vissza, majd megszorítva végtagjaimon a béklyóként feszülő köteleket, kezdte cibálni lefele rólam a nedves ruháimat. Torkom égett a fájdalomtól, ahogy ordibáltam, kegyelemért könyörögve. Könnyek közt kérleltem, hogy fejezze be, de elborult elméjét szavakkal már lehetetlenség volt visszatéríteni. Ahogy csupasz felsőtestemet, végignyalta, mintha késsel vágták volna fel bőrömet, érdes nyelvének nyomán. Szememből akár a hömpölygő folyó, úgy ömlött a könnyem, mikor mellkasom durva simítása után, nadrágom övével kezdett foglalatoskodni. Minden erőmet összeszedve kezdtem el ficánkolni, bármilyen mozgásba kezdeni, csakhogy ne sikerüljön elérnie a célját. Viszont ezzel csupán még inkább felmérgelve intézett arcomra egy váratlan pofont, s míg a csípő, égető érzésre koncentráltam, egy határozott rántással utolsó, még rajtam lévő ruhadarabomtól is megszabadított. Itt volt az a pillanat, mikor beletörődtem a sorsomba. Abba, hogy innen, én már soha nem léphettem ki teljes, egész emberként. Abban a pillanatban, hogy magamhoz tértem, összekötözve, ahogy apám lemondó hangját meghallottam a telefon másik végében, a lelkem szilánkjaira hasadt.

Éreztem a fájdalmat, az volt a valóság, ahogy kívül-belül szétfeszített, darabjaira hasított és örökre megbélyegzett. Fogalmam se volt arról hányszor mocskolta be lélektelen testemet. A napok, s éjszakák hosszúra nyúlva követték egymást, én pedig csak léteztem. A valóság és az őrület határán táncoltam egy hajszálnyi pengén, előttem a végtelen, mély szakadékkal. Le akartam zuhanni, hátrahagyva minden bánatomat, fájdalmamat. Eldobni sajgó szívemet. Szabadjára engedni megtört lelkemet, hogy felszabadultan körül ölelhessen a mélység.

*

Azonban újfent nem jártam sikerrel.

Két éve, minden nap a pokolba kívántam az életem. Reggelente verejtékemben úszva, saját sikolyomra ébredtem, ahogy újra és újra lejátszódtak álmaim képkockáin, az emlékek.

A rendőrség egy teljes hétig várt a megtalálásommal. Hét nap alatt, megszámlálhatatlanul sokszor gyötörtek, és kínoztak meg felváltva. Nem törődve testi épségemmel élték ki vágyaikat, erőtlen, sajgó testemen. Az azóta eltelt két évben pedig másra se tudtam gondolni, csak a megváltást jelentő halálra. A számtalan próbálkozást, a csuklómon lévő hegek, s a nyakam körül pirosló sebhelyek jelezték.

Az apámmal a telefonon váltott beszélgetésünk óta nem találkoztam. Édesanyámmal ellenben amennyire képes voltam, tartottam a kapcsolatot. Ott volt velem a korházban, az első, szenvedésekkel teli naptól kezdve, az utolsóig, mikor jóváhagyták az otthoni kezelésemet. Egyetlen jó dolog volt abban, hogy rengeteg háza volt az apámnak nem nevezhető szörnyetegnek. A várostól legtávolabbi villájába költöztem, ahogy magányomban vártam a halálom óráját. Percről-percre éltem csak, mialatt orvosok százai próbáltak megjavítani. Gyűlöltem őket, féltem az érintésüket. Kedvesnek mutató maszkjuk alatt, jól láttam a szánalmat, amit irántam éreztek. Nekem csak a magányra volt szükségem. A néma csendre, ami körülölet és védelmezett. Mert az embernek nevezett állatban, én többé már nem voltam képes megbízni.

Halkan ültem a szobámban, légzésemre koncentrálva, hogy visszatérjen megszokott, eredeti tempójára. Hiába, az emlékek mai napig feltépték, a soha be nem gyógyuló sebemet. Ahogy a szobának csendjét szapora légzésem töltötte be, úgy csatlakozott hozzá két határozott, mégis óvatos kopogás az ajtómon. A hirtelen hangra testem remegésével reagált, majd összeszedve magamat adtam engedélyt a belépéshez. Az életemben, anyámon kívül és persze a gyakran, miattam felfogadott pszichológusokon kívül - akiket minden alkalommal igyekeztem a lehető leghamarabb eltávolítani a közelemből -, egyetlen embert voltam még hajlandó a közelemben tartani. Bár a viszonyom vele is megváltozott, már az ő gyengéd érintését se voltam képes elviselni, mégis éreztem, hogy mindent megtenne, hogy újra átölelhessen. Gyermekként gyakran vigyázott rám, szinte a második anyámnak tekintettem. Soha egy rossz szava nem volt rám, amiért néha, nem titkoltam, jobban szerettem, mint a szüleimet.

- Jinie, kicsim, ébren vagy? – Lépte át lassan az ajtó küszöbjét, majd félve, hogy talán a hangra is megremegek, várta a válaszomat. Azonban az álmomnak köszönhetően torkom akár a porzó sivatag, olyan száraz volt, aminek hála a minimális beszédre se voltam képes. Kérdését egy apró bólintással nyugtáztam, majd ráemelve tekintetemet, szintén fáradt íriszeire vártam az okot, amiért kora reggel a szobámba jött. – Óh, ne haragudj, hogy zavarlak – sütötte le tekintetét, ahogy feleszmélt, talán túl sokáig nézhette az arcomat -, édesanyád üzent neked. – Folytatta, majd anyám említésére újra szemeimbe nézett, és kissé reményteljesebb ábrázattal próbált mosolyt erőltetni arcára. – Jövő héttől új pszichológusod lesz.