Jackson
December
24-e talán az év egyik legszebb napja, és egyben a legforgalmasabb is.
Tekintve, hogy a munkahelyemen dolgozó összes embernek családja, barátnője,
vagy éppen barátja volt, ezért kizárásos alapon, én maradtam az egyik szerencsétlen, akit beosztottak mára
felszolgálónak. Félreértés elkerülése végett, nem azzal volt problémám, hogy ma
is nekem kellett bájolognom a vendégek előtt. Sokkal inkább zavart a tudat,
hogy 23 évesen egy árva kapcsolatom nem volt még. Persze, miért is
panaszkodtam, hisz’ egy átlagember is nehezen talált párt magának, ebben a
rohanó világban. Én pedig, aki szívesebben legeltettem a szemem, egy formás
férfi fenekén, mintsem egy domborodó női keblen, alapból egy lépés hátrányban
voltam.
-
Jackson, ráérsz most? – Kérdezte a kissé koros sorstársam, a kezében két
tányérral zsonglőrködve?
-
Persze, épp most szedtem le az…
-
Akkor menj, vedd át az asztalomat! – Meg se várva a mondandóm végét, lökött oda
a plusz munkához, kedves kollégám. A
dolog pikantériája emellé, hogy az étteremben alig voltak, bőven ráért volna
felvenni ő is a rendelést.
Én
persze, mert olyan jó fej voltam, szó nélkül, előkapva bájos mosolyomat,
indultam meg, hogy felvegyem a sötét sapkás vendégtől a rendelést. Mit ne
mondjak, elég udvariatlan dolog volt, sapkában ülni egy benti helyiségben, de
én bizony meg nem szóltam emiatt.
-
Szép, jó estét! – Üdvözöltem a szokásos, nyálas hangon, azonban kedves
vendégem, még csak egy biccentés erejéig se volt hajlandó felém fordulni. –
Kedves, Uram – vettem egy mély levegőt, hogy továbbra is nyugodt hangnemben
szólíthassam meg az előttem gubbasztó idegent -, mit hozhatok önnek? – Azonban
a válasszal, még most se méltóztatott sietni. Kissé lejjebb hajolva próbáltam
szemügyre venni, ki is lehetett az idegen, viszont ahogy a sapka alá sikerült
bepillantanom, egyszerre lepődtem meg, és lettem kicsit izgatottabb. – Te…
-
Ne! Szólt rám hirtelen, amivel azonnal belém is fojtotta a szót. – Ne mond ki a
nevemet! – Utasított, majd, mint, aki rejteget valamit, húzta a fejére jobban a
fekete baseballsapkáját. Mondjuk rejtegetni volt is mit, vagyis inkább, kit.
Alig hittem a szememnek, hogy ezen a mai, ennél-már-rosszabb-nem-lehet napon, Park
JinYoung ült be az étterembe. Mi több, én magam voltam a szerencsés, aki
kiszolgálhatta. Kissé elmélyedve a gondolataimba, meredtem életem egyik
legnagyobb bálványára, mikor kérdőn rám emelve tekintetét, zökkentett ki a
fantázia-világomból.
-
Hé, azért levegőt ne felejts el venni! – Térített magamhoz, majd kissé megrázva
a fejemet, nyeltem egy nagyot, hogy meg tudjak szólalni.
-
Eee-elnézést, Uram! – Remek, itt ül előtted, maga Park JinYoung és neked épp
most állt le a Windows, Jackson, gratulálok. – Aka… akarom mondani… mit
szeretek, vagyis mit szeretne? – Tarkómhoz kapva próbáltam úrrá lenni a
zavaromon. Dadogásom és csillapíthatatlan szívverésem ezt persze nem éppen
könnyítette meg. Mély levegőt szívva, az étterem kissé ételszagú légteréből,
igyekeztem lehiggadni, hogy tiszta lappal, és átgondolt mondanivalóval
futhassak neki ismét a dolognak. – Elnézést – fújtam ki a bent tartott
levegőmet -, mit hozhatok, Önnek? – Vettem elő az apró jegyzetfüzetemet, és
hozzá a tollamat, majd remegő kézzel érintve a hegyét a fehér papírlaphoz,
vártam, hogy felírhassam kedvencem rendelését.
-
Igazából… - Kezdte volna, s kissé feljebb csúsztatva a sapkáját, nézett
egyenesen a szemembe, majd, mint, aki valami egészen nagy őrültségen törte a
fejét, meredt rám hosszasan. – Mond csak, meddig dolgozol? – Kérdésére, köpni,
nyelni nem tudtam hirtelen. Miért kérdezett tőlem pont ilyet? – Minden rendben?
– Szakított ki döbbenetemből, majd kezét karomra téve érte el, hogy az
eddigieknél is jobban zavarba jöttem. A hirtelen érintésére megremegve húzódtam
hátrébb, majd fejemet leszegve pásztáztam a padlót, abban bízva, hogy nem vette
észre, mennyire zavarba jöttem. – Sajnálom – kezdett bele ismét -, nem akartam
ennyire tolakodó lenni. Biztosan van programod, barátnőd, aki vár rád a
munkaidőd után.
-
Nincs barátnőm! – Kaptam fel a fejemet, miközben nem éppen halkan adtam tudtára
az állapotomat. Az étteremben üldögélő pár ember és kissé morcos kollégám
természetesen egyből rám emelték tekintetüket, miközben JinYoung a sapkája alá
próbálta rejteni feltörő nevetését.
Aprót
biccentve kértem gyorsan elnézést, a rám meredt emberektől, majd újra a tárgyra
térve kértem vendégem rendelését. – Elnézést kérek Uram, ismételten, mit
szeretne? – Makogtam el szavaimat, abban bízva, hogy végre dűlőre jutunk majd,
én pedig hátra rohanhatok, elbújva az étterem zárásáig. A franc essen bele,
miért nekem kellett ma este zárnom.
-
A séf ajánlatát kérném, és mellé egy üveg vörösbort. – Ahogy JinYoung végre
megemberelte magát és rendelt, úgy firkáltam a papírra a rendelését, majd aprót
meghajolva loholtam hátra a konyhához, hogy elhadarjam, amit kedves vendégem
kívánt.
Általában
egy örökké valóság, mire a szakács elkészíti az ételt, hogy felszolgálhassuk,
ellenben most, mikor legszívesebben nem mozdultam volna addig, míg ki nem ürült
az étterem. Legnagyobb balszerencsémre, JinYoungon kívül más, már nem igazán
akart betérni, késő volt már egy vacsorához, és a zárás is közeledett. Ez az
egyetlen egy dolog vígasztalt, hogy volt okom sürgetni. Ahogy kifele jövet
munkatársam is elköszönt realizáltam, hogy tényleg egyedül maradtam életem
egyik legnagyobb bálványával, így idegesen lépkedtem közelebb hozzá,
felszolgálva a rendelését. Szó nélkül nézte végig, ahogy kiraktam elé a tál
ételt, majd töltöttem egy keveset a rendelt vörösborából, a makulátlan,
csillogó poharába. Dolgom végeztével, a folyton nálam tartott fehér kendővel,
töröltem le a vörös nedűt az üveg szájáról, majd hátat fordítva akartam eltűnni
előle.
-
Várj! – Ragadta meg a karomat, ahogy hátrafordulva iramodtam volna meg
egyenesen az öltözőnk felé. Azonban erélyesen szorító jobbja elől akarva,
akaratlanul se tudtam menekülni. –
Maradj itt! – Kérése első pillanatban megdöbbentet, majd millió kérdést magamra
zúdítva néztem rá, komolyan gondolta-e? Hiszen nem is ismert, mi több egy
átlagember se elegyedett volna szóba velem, nemhogy maga a JJ Project egyik
tagja. Az egész szituációt abszurdnak találtam, már a legeleje óta, azonban az
aprócska zöld lámba abban a pillanatban döntött úgy, hogy fénnyel árassza be az
elmémet. Miért is ne beszélgethetnék vele? Ki tudja, talán soha nem lesz még
egy ilyen lehetőségem.
Legyűrve
a kételyeimet, és a torkomban gombóccá érett idegességemet, sóhajtottam egy
nagyot, majd eleget téve kérésének, húztam ki a vele szemben lévő széket, hogy
helyet foglalhassak.
-
Nem bánom – szóltam, éppen csak akkora hangerőn, hogy ne kelljen koncentrálnia
azon, mit mondhattam.
Tettemre
szája sarkát mosolyra húzva reagált, majd lekapva fejéről a sapkáját igazította
meg az alatta, rakoncátlanul megbújó hajzuhatagát. Észre se vettem, hogy végig
őt figyeltem. Bámészkodásomból a székének hangos csikorgása térített vissza,
ahogy hátrébb húzva állt fel, addigi helyéről. Fogalmam se volt arról, hová
készült, vagy mit akart tenni, ahogy egyre közeledett a bárpulthoz. Nyelvem
hegyén már ugrásra készen állt figyelmeztetésem, miszerint oda nem mehet
akárki, mikor lekapva egy üres borospoharat indult visszafele. Lassan sétált az
asztalhoz, majd a plusz poharat is teletöltötte a borral.
-
A tied – csúsztatta felém, majd visszaülve a helyére vette kezébe az
evőeszközt, s mint aki a világ legtermészetesebb dolgát végezné éppen,
szeletelte a húst a tányérján. Szó nélkül, kissé döbbenten ültem, s figyeltem,
ahogy szinte egyforma méretűre szeli a vacsoráját, majd villáját lassan
ajkaihoz emelve, tünteti el az első falatot a szájában. Bár elővigyázatos volt,
ajka szélére így is került némi ételfolt, amit nyelvével tűntetett el. Egy
átlagembernek, ilyen apró dolog fel se tűnt volna, ellenben velem, akinek ez az
aprócska tett is óriási káoszt okozott, amúgy is hevesen dobogó szívemben. –
Kérsz belőle? – Kérdezte, miközben egy falatot levágva közelített felém,
megkínálva a vacsorájával.
-
Nem! – Szóltam vissza, talán kissé hangosabban a kelleténél, de döbbenetemet
másképp nem tudtam volna leplezni. Ahogy visszautasítottam, villájával egyből
irányt váltva tátotta nagyra a száját, hogy helyettem övé legyen a falat.
Idegesen, de mégis kérdésekkel tele ültem továbbra is némaságba burkolózva,
miközben JinYoung szépen, lassan elpusztítva a tányér tartalmát, dőlt hátra.
-
Mond… csak – kezdtem bele, minden bátorságomat összeszedve -, miért én? –
Hirtelen jött kérdésem, nem csak őt, hanem engem is meglepett. Tengernyi más
egyéb megfordult az fejemben, de helyette csak ennyire futotta. Egy esetlen,
mégis számomra sokat mondó kérdésre.
JinYoung
nagyot kortyolva a borból, nyert magának némi gondolkodási időt, már, ha
kellett neki, majd fejét az ablak felé fordítva nézte a kivilágított utcát.
-
Miért dolgozol itt? – Kérdést furcsállva meredtem rá, vajon komolyan
gondolta-e? Hisz’ az én kíváncsiságomat nem elégítette ki, a felhozott téma
pedig egyáltalán nem illett ide.
-
Miért kérdezed? – Folytattam a beszélgetést, ha ő így, én se tettem másként.
Nem akartam könnyű prédának tűnni, hisz’ már így is mérföldnyi előnye volt
azzal, hogy ő maga volt – ha nem említettem volna ma még elégszer - Park
JinYoung.
-
Miért nem árulod el? – Folytatta, majd mintha itt se lennék, nézett továbbra is
kifele az ablakon. Bár nem igazán esett jól, elvégre kezdtem oldódni a
közelében, a világért se szóltam volna meg érte.
-
Ne… haragudj! - Sütöttem le a fejemet, amit egy hangos nevetés követett, az
asztal másik oldalából. Fogalmam se volt arról, mi lehetett ennyire vicces. JinYoung,
amint rendezte vonásait, megköszörülve a torkát, vágott le ismét egy falatot a
vacsorájából, mintha mi sem történt volna. – Kell a pénz. – Böktem előbbi
kérdésére a választ, mire oldalra téve a kést, minden figyelmét rám szentelte.
Kissé kínosan érezve magamat, hajoltam le ismét az ölemet szuggerálva. Ujjaimat
tördelve ültem néma csendben, nem akartam ennél többet mondani, azonban JinYoung
hangtalan figyelme nem hagyott egyéb kiutat.
-
Jackson… - Szólított meg, most először a nevemen, amire rögtön felkapva a
fejemet, néztem meredten, az előttem ülőre. Bár arcán kedves mosoly ült, így
próbálva engem megnyugtatni, épp az ellenkezőjét sikerült vele elérnie. Soha,
senkinek a szájából nem hangzott még el ilyen kedvesen a nevem, amitől szívem
gyorsabb ütemre kapcsolva, lüktetett a mellkasomban. Tenyerem az eddigieknél is
intenzívebben ontotta magából kifele az izzadságot, amit nem győztem kötényembe
törölgetni. – Valami gond… van? – Kérdezte, amit elsőre nem igazán tudtam mire
vélni, azonban amint leesett, hogy milyen döbbent képet is vághattam, rögtön
visszakapcsoltam a rajongó-üzemmódból.
-
Semmi! – Emeltem magasba mind a két kezemet, erősen csápolva vele, az
állításomat igazolva. – Valójában, nem itt tervezem, leéli az életemet, más
tányérját pakolgatva. – Kezdtem bele monológomba. JinYoung pedig itta a
szavaimat. Neki képes voltam elmesélni mindazt, amit évek óta magamba fojtva
őriztem. Hogy évekkel ezelőtt egyedül, családi támogatás nélkül érkeztem
Koreába, egy szót se beszélve a nyelvből, hogy megannyi szenvedés árán sikerült
annyi pénzt összegyűjtenem, piti munkákból, hogy valóra válthassam az álmomat,
és énekes lehessek. Igazából nem tartottam magamat remek énekesnek, ami mellett
a szüleim is makacsul ragaszkodtak. Azonban én hittem azt, ha sikerül Korea
legjobb énektanárához felvételt nyernem, valóra válthatom az álmomat. És ez kemény munka árán sikerült is.
Körülbelül három éve voltam minden héten, állandó tanulója. Bár kezdetben
szörnyen ment, fel akartam adni, de idővel minden megváltozott. Egy véletlen
folytán ismertem meg JinYoung nevét, s ahogy életemben először meghallottam
énekelni, azonnal rabul ejtett. Hazaérve, az apró lakásomba, kerestem rá a
dalaira. Attól kezdve folyton rá gondoltam, azokra a mélybarna szemekre, az
angyali hangjára. Ő lett a célom. Onnantól kezdve, minden áldott nap
keményebben edzettem a hangomat, hogy egyszer felérhessek majd hozzá.
Találkozni akartam vele, együtt dolgozni, hogy elmondhassam neki, mennyi
energiát adott nekem.
És
ez most valóra is vált.
Bár
a rajongásomról mélyen hallgatva meséltem neki a történetemet, hangtalanul
figyelte minden szavamat. Jól esett végre valakinek elmesélni mindazt, amit az
itt töltött idő alatt átéltem. JinYoung, ahogy befejeztem mondandómat, úgy
fejezte be ő is, vacsoráját. Ahogy az üres tányérra meredtem, jutott eszembe,
hogy már bőven túlléptem a zárást, azonban semmi kedvem nem volt kitessékelni
JinYoungot.
Kissé
tartva attól, hogy itthagyna, kínáltam meg egy újabb pohár borral. Valahogy,
most, hogy végre kiadhattam magamból mindent, sokkal felszabadultabban
beszélgettem vele. Apróságoktól kezdve, a céljainkig, mindenről.
-
És mond csak, Jackson – megint kimondta, elmondhatatlanul jól esett, hogy a
nevemen szólított -, miért vagy ennyi idősen egyedül? Hisz’ mindened megvan
ahhoz, hogy megtaláld a legmegfelelőbb lányt magadnak. – Folytatta, viszont
kérdésétől ismét elfogott az a szomorú érzés, hogy rám e téren, soha nem mosolyog
majd a szerencse. Nem mertem bevallani neki, hogy első pillanattól kezdve
megigézett. Hogy több volt nekem, mint egy plátói szerelem, akit soha nem
láthatok majd testközelben. Az órák óta tartó beszélgetés pedig még inkább
elmélyítette az iránta érzett, elfojtott érzéseimet. Azonban ezt nem mertem
bevallani neki.
-
Igazából… - vettem egy mély levegőt, hogy összeszedhessem a gondolataimat -, én
nem… nekem a fiúk… - Istenem, Jackson, miért félsz kimondani, azt, amiről már
évek óta tudomásod volt?
-
Értem. – Vágott dadogó szavaimba, majd az ölében lévő sapkáját szuggerálva ült
tovább néma csendben. Se egy meglepett arckifejezést, se undort nem tudtam
leolvasni róla. Miért is kellett volna, hiszen csak pár órája ismertük egymást.
Azonban neki még ezt, a legféltettebb titkomat is bevallottam. Bár inkább
néztem csendes valóját, mintsem az undortól eltorzult arcát. Abba biztosan
beleőrültem volna.
-
Jackson, megtennéd, hogy hozol egy üveg bort? – Szólalt meg percekkel később.
Bár meglepett, hogy szó nélkül hagyta vallomásomat, de az, hogy még nem
tervezett menni, kissé melegséggel töltötte el a szívemet.
-
Persze, csak egy percet kérek. – Pattantam fel, majd már szaladtam is hátra, a
kívánt, üveg borért. - Biztosan nem zavarja. – Nyugtattam magamat a ténnyel,
amitől lényegesen boldogabban szeltem a polcokat, amiken a drágábbnál, drágább
italok sorakoztak.
Nem
tartott sok időbe, míg kiválasztottam egyet, már siettem is vissza JinYounghoz.
Több időt akartam vele tölteni, amennyit csak lehetett. Többé úgyse fog ilyen
lehetőség az ölembe pottyanni, így egy percet se akartam elvesztegetni.
Azonban, ahogy visszaértem az egész étterem kongott az ürességtől. JinYoungnak
hűlt helyét találtam csupán, mikor az asztalunkhoz sétáltam. A kabátja már nem
lógott a székéről, a fekete sapka se virított az asztal nem használt sarkán.
Egyedül álltam a kongó ürességben, s talán soha nem éreztem magamat ennyire
magányosnak. Beletörődve, hogy véget ért a tündérmesém, tettem le a teli üveg
bort, majd kezembe véve a mosatlan edényeket, indultam hátra a konyharészre.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy bálványom nem csupán szó, hanem fizetség
nélkül hagyott hátra, majd visszasietve az asztalához bizonyosodtam meg, igazam
volt-e. Azonban tévedtem. Egy fehér szalvéta alá rejtve találtam meg a
vacsorájának árát, s mellé nem kevés összegű borravalót. Engem viszont mégsem
ez mosolyogtatott meg. A vékony, hófehér papírdarabot, kerek betűk sorakoztak
egymás mellett, életem legszebb karácsonyi ajándékát adva ezáltal.
Jövőre veled ugyanitt…!
Egy
ígéret, feketén, fehéren. Kezeim közt szorongatva a szalvétadarabot, arcomon
széles mosollyal indultam hátra, hogy végre hazatérhessek. Életem egyik
leghosszabb napjára számítottam, de helyette a legjobbat kaptam, azáltal, hogy
megismerhettem Őt. Minden gondolatom körülötte forgott. A mosolyát szemem elé
képzelve, igyekeztem levetni egyenruhámat, hogy átöltözve siessek haza, ahol
átaludva az éjszakát csak róla álmodhassak.
Kapkodva
igyekeztem átöltözni kényelmes, utcai ruhámba, mikor kirántva az
öltözőszekrényem polcáról a nadrágomat, esett vele együtt a földre a rézszínű
névtáblám. Ahogy lehajolva nyúltam a kis téglalapért, realizáltam, hogy egész
végig a szekrényemben várta, hogy feltűzhessem. Azonban a probléma nem itt
kezdődött. JinYoung kérdezés nélkül szólított a nevemen, holott soha életemben
nem árultam el neki, a névtáblám hiányában pedig nem is tudhatta. Furcsa érzés
kerített hatalmába. Annyi kérdésem lett volna még hozzá, amihez ez az egy, nem
csak, hogy hozzácsapódott, hanem egyenesen elsőbbséget élvezett. Ahhoz viszont,
hogy választ kaphassak kerek egy évet kellett várnom. Ujjaimmal végigsimítva az
ígéretének szánt üzenetén, süllyesztettem zsebembe a szalvétadarabot, majd mindent
rendben hagyva zártam be végre – négy óra csúszással – az éttermet.
*
December
24-e, kora reggel, az étteremben pedig egy-két emberen kívül nem sokan
tartózkodtak. Bár, miért is lenne tele, hiszen még tíz óra se volt. Mint
mindig, most is vállaltam a teljes napi műszakot, azonban idén valami más volt.
Még mindig élénken élt bennem az egy évvel ezelőtti nap. Az este, amit Vele
tölthettem, az ígérete, hogy ma újra találkozunk. Egész évben ezt a napot
vártam, jobban, mint gyermek a születésnapját. Egész nap tele voltam
energiával, a tudat, hogy hamarosan újra láthatom, mindennél nagyobb löketet
adott számomra. Sokat gondolkodtam, hogyan kéne köszöntenem, mivel kéne tovább
marasztalnom, ami tavaly nem sikerült. Azonban egy dolgot biztosan tudtam. Be
akartam vallani neki, mit éreztem iránta. Bár féltem, a válaszától, a
reakciójától pedig egyenesen rettegtem, de veszteni valóm nem volt. Hisz’ nem
tartozott hozzám, így elveszíti se tudtam. De az esélyt meg akartam neki adni.
Kerek 365 napom volt gyakorolni vallomásomat, most mégis idegesebb voltam, mint
bárki más ezen a Földön.
A
karácsonyi műszakban egyetlen jó dolog, az ebédidő volt. Ilyenkor mindig
finomabb, és különlegesebb ételt kaptunk a konyha főnökétől, ami ma sem maradt
el. Mosolyogva ülte körbe csapatunk azt a kis faasztalt, amit hátul a
pihenőnknél terítettünk meg, hogy elfogyaszthassuk az ünnepi ebédünket. Sokan
beszélgettek, ahelyett, hogy az ízekre koncentráltak volna, így elfeledve azt
az apró gesztust, amit a szakácsok nekünk szántak.
-
Hé, Jackson – szólított meg egy, a főételekért felelős szakács -, kapcsod be a
TV-t, kérlek! – Bár fogalmam se volt arról, miért kellett azt a zajforrást is
bevonni az amúgy se halk társalgásba, de nem akartam bunkó lenni, így
teljesítve kollégám kérését nyomtam be a TV szürke, bekapcsoló gombját.
A
készülék koros mivolta miatt, nehezen, de annál kitartóbban küszködött, hogy
végre nem csak a hamarabb hallható hanggal, hanem képpel is leköthesse az ember
figyelmét. Habár a képernyő világított, a hang tisztán kivehető volt, rajtam
kívül senki figyelmét nem kötötte le a benne lévő műsor. Pontosabban a műsorban
szereplő személy. JinYoungot, egész évben követtem, minden megjelenő műsorát
végignéztem, mégse untam meg soha nézni. Arcának tökéletes vonásait, egy-egy
vicces megnyilvánulását, ragyogó mosolyát, órákat el tudtam tölteni azzal, hogy
csak rá koncentráltam.
-
És mond csak, JinYoung – kezdett bele a műsorvezető a kérdésébe -, vár valaki
otthon, az ünnepek alatt? – Bár kérdését elég határozottan tette fel a
reakciója, imádott kedvencemnek sokkalta meglepőbb volt számomra. Ahogy a
kamera teljes egészében az arcára közelített, észrevettem, hogy egy árnyalattal
vörösebb színben pompázva ült, maga elé meredve. Szívem már a kérdés feltétele
után kétszer gyorsabb tempóra kapcsolt, azonban most, hogy láttam a reakcióját,
szavak nélkül is tudtam, az ő szívét már igenis elrabolta valaki. Lelkemet
egyszerre lepte el a valóság okozta szomorúság, és a keserű boldogság, hogy legalább
talált valakit, akivel osztozhat örömön, s bánaton.
-
Igazából – hallottam meg hosszú másodpercek után JinYoung angyali hangját -,
van… valakim. – Vallomása, ha eddig nem is marta véresre a szívemet, így
kimondva minden, megmaradt reménysugaramat darabokra törte. Nem akartam tovább
hallgatni, viszont önkínzó énem mégis a helyemen marasztalt. Tudni akartam, ki
volt az a személy, aki ellopta tőlem. Bár ismeretlen volt a számomra, és
jóformán jogom sem volt ahhoz, hogy haragudjak rá, mégis, egész testemen úrrá
lett a féltékenység. – Hogy hol találkoztunk? – kérdezett vissza, mikor a
műsorvezető heves faggatózásba kezdett. – Közös énektanárhoz járunk, évek óta.
Közvetlenül utána mentem mindig, mikor egyszer véletlenül meghallottam,
gyakorlás közben. Rögtön tudtam, hogy ő az igazi, azonban mostanáig gyűjtöttem
a bátorságomat, hogy bevallhassam neki az érzéseimet. – Ez volt számomra az
utolsó csepp, türelmem, színig töltött poharában. Felpattanva addigi helyemről,
siettem ki, vissza a munkához. Reméltem, hogy az, ha elfoglaltam magamat,
segíteni fog azon, hogy ne gondoljak rá, de elbuktam. Az asztal, amin pont egy
éve étkezett ott virított, árván az étterem közepén. Senki nem közelítette meg,
hiába csökkent egyre jobban a szabad asztalok száma. A foglalt felirat minden betérő vendéget más lehetőség felé
invitálta. A reggel óta kihelyezett táblát figyelve, egyszerre fogott el a
sírás és a reménytelen nevetés egyvelege. Naivan hittem, hogy Ő foglalta le, mint egy kisgyerek úgy
ugrottam akárhányszor nyílt az ajtó, hátha betoppan, hogy újra láthatom élőben.
De nézve a megterített asztalt, tudatosult bennem, JinYoung ma éjszaka nem jön
el.
A
nap további részében, bár a vendégek felé mosolyogva fordultam, amint a
látószögükön kívülre estem, ledobtam álarcomat, ami a bánatos valómat volt
hivatott elrejteni. Soha életemben nem játszottam még meg ennyiszer a kedveset,
a boldogot, és soha életemben nem éreztem még ennyire elárulva magamat. Bár azt
hittem soha nem jön el az ideje, végre az utolsó vendég is elégedetten távozott
az étteremből, ami egyet jelentett a zárással is. Én bolond pedig újra egyedül
vállalva, kezdtem el rendezgetni a székeket, hogy mihamarabb végezhessek a
munkával. Későre járt, mire mindennel végeztem. Egy utolsó alapos ellenőrzést
követően pásztáztam végig az éttermet, mikor is szemem, megakadt a kis táblán,
ami a mi asztalunkon díszelgett.
Kedvetlenül sétáltam oda, hogy a helyére tehessem a kiírást, azonban ahogy
ujjam a műanyag tokot érintette, fülemet az ajtó nyitódásának hangja csapta
meg. Automatikusan fordultam a hang irányába, nyelvem hegyén már ott csücsült
a, Zárva vagyunk, sajnálom kifejezés.
Azonban, ahogy tekintetem végigmérte a betévedt ismeretlen ismerőst, úgy
fagyott le teljesen mindenem. JinYoung maga mögött becsukva az ajtót, sétált
egyre közelebb hozzám, miközben úgy ajándékozott meg szélesebbnél, szélesebb
mosolyával. Hirtelen, döbbenetemben mukkanni se bírtam
-
Jin… Young – Makogtam végül nagy nehezen el a nevét, mire halkan felnevetve
nézett továbbra is a szemembe. – Mit… mit keresel itt? – Kérdeztem, miután
döbbenetemet lassan átvette a csalódottság.
-
Hogy érted ezt? – Kérdezett vissza, mintha nem tudná, miért voltam rá kíváncsi.
– Hiszen megígértem. – Megállt az eszem. Képes volt megvárni, míg bezártam az
éttermet, hogy idejöjjön, azok után, amit ma hallottam a TV-ben.
-
De én nem hívtalak. Nem is. Egyáltalán nem akarom, hogy itt legyél. –
Jelentettem ki, majd egy határozott mozdulattal megfordulva a tengelyem körül
álltam, most már vele háttal. Nem akartam ránézni. Azzal csak még inkább
elgyengített volna, amit nem bírtam volna. Itt volt az esélye annak, hogy végleg
elengedhessem. – Menj, elvégre várnak rád. – Utaltam ezzel a barátnőjére, majd
mintha itt se lenne, indultam el, egyenesen a kijárat felé. Reméltem, hogy
hezitálás nélkül utánam jön, hogy bezárhassam az éttermet és eltűnjek innen, és
az életéből is, örökre. Lépteimet egymás után szaporáztam meg, hogy minél
hamarabb kiérhessek a helyiségből, azonban az, ahogy ujjaim a hűvös kilincset
érintették, egyszerre két erősen szorító kar fonódott hátulról körém.
-
Akkor mégis miért megy el az, aki rám vár? – Kérdezte alig hallhatóan,
gyengéden súgva a fülembe. Forró lehelete nyakamat simogatva érte el, hogy
egész testemben megborzongjak. Karjainak szorítása egyre határozottabban vont
magához közelebb. Egyszerre minden zavarossá vált körülöttem. Teljesen leblokkolva
fordított meg magával szembe, majd hosszasan elidőzve, fúrta íriszeit az
enyémekbe. Mosolya talán még soha nem volt ennyire szívet melengető.
-
De… én… - Dadogtam megállás nélkül. Zavaromban mindenhová néztem csak arcára
nem. – Én azt hittem… Vagyis neked barátnőd… - Azonban esetlen mondandómat nem
tudtam befejezni, ahogy ujjaival gyengéden simítva tarkómra vont eddigi életem
legelső – és egyben legcsodálatosabb – csókjába. Bár éppen csak érintette édes
ajkaival az enyémeket, bennem mégis ezernyi pillangó tört felszínre. Szívem a
torkomban dobogott, ahogy elválva tőlem tartott továbbra is ölelő karjai közt,
s mosolygott rám.
-
Butus – emelte fel jobbját, hogy hajamba túrva kócolja össze, amúgy is
rendezetlen hajamat -, azt mégis honnan vetted, hogy barátnőm van? – Kérdezte,
majd szemöldökét kissé feljebb tornázva meredt rám, kellően vicces ábrázatot
kölcsönözve ezáltal.
-
Hiszen te magad mondtad. – Böktem rá szinte azonnal a választ. – Ma reggel –
utaltam a TV-műsorra -, azt mondtad, hogy van valakid. Én pedig… - Viszont
újfent nem tudtam befejezni mondandómat, ahogyan szorosan átölelve találta meg
forró keze ismét a fejemet. Egyszerre simítva a hátamon elidőzött kezét, és a
hajamba túrt ujjait, nevetett fel, amit nem igazán értettem, mi végre.
-
Jackson egy szóval nem említettem, hogy barátnőm van. – Mondta ki végül azt,
amire egész nap vágytam, de a józan eszem egy szikrányi esélyt nem látott arra,
hogy ez valaha megtörténjen. – Én mindvégig rólad beszéltem. – Nézett immár a
szemeimbe. Azonban vallomása minden elfojtott érzelmemet felszínre hozta.
Szemem párás volt, alig láttam már az arcát, a feltörő könnyeimtől.
-
De hát az énektanár, mi soha nem találkoztunk ott, mégis hogyan? – Bukott ki
belőlem minden, ahogy szorosan markolva kabátja ujját küszködtem a könnyeimmel.
-
Te voltál az. – Vallotta be, majd ujjaival felszárítva a sós cseppeket az
arcomról, érte el, hogy kissé lehiggadtam. Jackson te voltál az, aki előttem
órákat vett a tanáromtól. A te hangod, a megjelenésed keltette fel az
érdeklődésemet, évekkel ezelőtt. Te voltál az, akit egy éve végre személyesen
is megismertem. Te voltál az, akibe már az első pillantáskor beleszerettem. Te
voltál… - Nem vártam meg, míg befejezi életem legszebb vallomását. Számomra az,
hogy belém szeretett, minden mást kitörölt az elmémből, a félreértéseket, az
utána sóvárgás minden, keserves pillanatát. Ajkára tapadva fojtottam belé a
szót, amit első pillanatban meredten reagált, azonban, amint észbe kapott,
gyengéden csókolt vissza, mézédes párnáival. Lágyan simítottuk egymás ajkait,
becéztük, mosolyogtunk bele szerelmes csókjainkba. Karjaimmal szorosan átfogva
tartottam, amit JinYoung se volt rest viszonozni. Nem akartam elengedni, hiszen
végre megkaphattam, Őt. Akit évekig csak messziről figyeltem, akihez mindig is
fel akartam érni. Akinek köszönhetően kitűztem egy célt magamnak, és szem előtt
tartva küzdöttem azért, hogy egyszer valóra válthassam.
Azt
hittem életem legszörnyűbb Karácsonyát fogom átélni, nélküle, folyton csak rá
gondolva, azonban ehelyett a karjaimban tartva, s viszont szorítva
csókolhattam, és életem végéig szerethettem, Park JinYoungot.
Drága barátosném!
VálaszTörlésItt is szeretném megköszönni, hogy megírtad nekem ezt a történetet. <3 Tényleg nagy szükségem volt most erre. Imádtam minden szavát, ha hiszed, ha nem. Jó párszor újra fogom még olvasni. :D
Szeretem az ilyen kis visszafogott Jackson ábrázolást. Bár először nem értettem, honnan tudta a nevét, de rögtön arra gondoltam, hogy van névtáblája. Viszont nagyon aranyos megoldás volt, hogy egy énektanárhoz jártak, és mindketten epekedtek már egy ideje egymásután. Viszont fájt, hogy egy évig még várt Jinyoung, hogy visszatérjen hozzá. Miért??? Persze, tudom, így volt kerek egész a történet, de akkor is, sajnáltam őket.
Nagyon szépen köszönöm! Sokat jelentett nekem, tényleg! <3
Drága Goldenem!
VálaszTörléstudod nagyon jól, hogy szívesen írtam. <3 Bár kicsit akkor is esetlennek érzem, ígérem kapsz majd még tőlem, ennél összeszedettebbet is. ;) Hát igen a neves dolog is buktató volt, mivel nem volt ^^
Egy év ide, vagy oda, a lényeg, hogy együtt vannak ^^
Még egyszer, nagyon szívesen!
Szia!
VálaszTörlésIstenem, ez nagyon szép lett és aranyos, imádtam az egészet végig!❤ Nagyon tetszett Jackson karaktere, a dadogása, cuki volt nagyon 😍 Amint kiejtette Jinyoung Jackson nevét legelőször, anélkül, hogy ő bemutatkozott volna, tudtam, hogy itt van valami, már akkor éreztem! 😊 Imádom Jinsont, és ezt a történetet!😊
Szia!
TörlésÖrülök annak, hogy tetszett, pedig nagyon tartottam attól, hogy gyengére sikerült. >< Jackiet valahogy ilyen dadogósan képzelném el, ha a valóságban is hasonlóképp találkoztak volna. :D
Én is imádom a párosukat, épp ezért lesz még velük dolgom a jövőben is. ^^