Csodák kora - Hatodik fejezet

Eső után szivárvány

JaeBum

Az autóban ülve vártam JinHeere. Túl hamar végeztem, így beszaladva a közeli cukrászdába, vettem neki csokis muffint, amit annyira szeretett. Halkan szólt a zene, amitől egy pillanatra lehunytam a szememet. Néhány hete el se tudtam volna képzelni, hogy én valaha leszek annyira boldog és nyugodt, mint amilyen most voltam. YoungJaevel egy héten át kerültem a kontaktust, mire JinYoung unszolására találkoztam vele. Nem lepett meg a magyarázatával, mikor közölte, a zongoraórákon ismerte meg az illetőt. Nem érdekelt a neve, az se, mennyire volt komoly közöttük a dolog, mert az én szívemet már régen más foglalta el. Közösen döntöttük el, az évek alatt összegyűjtött holmijainkkal mi legyen. A lakást nem akartam megtartani. Túl sok emlékem fűződött oda, amiknek nagy részére még most is örömmel gondoltam vissza, mégis, JinYounggal új életet akartam kezdeni, a múltamtól távol. Mark szó nélkül beleegyezett abba, hogy ideiglenesen oda költözhessek, amiért nem győztem elégszer köszönetet mondani. JinYoung se tudta leplezni, mennyire boldoggá tette a tudat, hogy ezentúl nem csak lopott órák voltak a miénk. Azonban az egésznek mégis JinHee örült a legjobban. Esténként bebújva mellénk várta, hogy felváltva olvassunk fel esti mesét, majd mikor álomba merült, gyerekes harc folyt közöttünk azért, ki fektesse le az ágyába. A hetek alatt, míg JinYoung közvetlen közelében lehettem, a létező összes gyenge pontját sikerült megfejtenem. Imádtam, mikor egy váratlan csóktól a nyakának vonalán teljesen elpirult, vagy mikor észrevétlenül a hátához simultam, s zártam a karjaim közé. Minden együtt töltött pillanat a legértékesebb volt számomra, amiket eddig el se tudtam volna képzelni. Mostanra viszont a hiányuk fojtogatóan hatott, valahányszor tovább kellett bent maradnom a kórházban. JinYoung is felhagyott a plusz munkáival, nagy könyörgések árán, de kénytelen volt belátni, egyedült így tudtunk kettőnkre is időt szánni.

- Mit szólsz, Tündérem, meglepjük aput a munkahelyén? – Fordultam oldalra, ahol JinHee mélyen elmerült a képes könyvének csodálásában.

- Menjünk! – Harsogta, s az eddig érdekesnek tűnő könyvet kiejtve a kezéből, tapsolta végig az odavezető utat. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy éppen időben fogunk betoppanni, mire végezni fog. Képzeletben már ott ragyogott a meglepettségtől párás tekintete előttem, amitől levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.

- Apaa! – Szaladt JinHee kacagva, majd JinYoung nyakába ugorva puszilgatták egymást felváltva. Imádtam nézni kettejük túláradó boldogságát, amit egymásból merítettek. Lassan férkőztem a közelükbe, s karoltam át kettősüket, majd kihasználva, hogy JinHee vastag kabátja eltakart minket a kíváncsi szemek elől, egy gyengéd csókot leheltem JinYoung szája sarkára. Titkon tartottam a reakciójától, hogy talán neki ez túl sok így egyszerre, vagy esetleg fél felvállalni, de arcának vonásai és gyengéd mosolya kiűzte belőlem a kétséget.

Nem sok vendég foglalt már helyet a kifőzdében, azok is az utolsó falatokat igyekezték eltűntetni. JinHeevel a pult mögött ültem le, s a nemrég vett sütijét majszolva figyelte, ahogy a képes könyvét lapozgatta. Észre se vettem, hogy eltelt az idő, mikor JinYoung már kabátban állva várt az ajtó előtt. Felpattanva, továbbra is az ölemben tartva JinHeet, követtem, s ittam az éjszaka fényében is jól kirajzolódó formás alakjának látványát a szemeimmel. Az utóbbi napokban egyre gyakrabban kaptam magamat azon, hogy túl sokszor meredtem le, valahányszor egy szál pólóban és shortban flangált a lakásban. Éjszakánként kényszerítettem magamat, hogy ébren maradhassak, csak hogy az álmában felcsúszó felsője alól kikandikáló csípőjét nézhessem. Nem tehettem róla, annyira vonzott, s egyre nehezebben tudtam visszafogni fékezhetetlen vágyamat. Mégsem voltam tolakodó. Jól tudtam, JinYoungnak soha nem volt még kapcsolata, éppen ezért minden erőmmel a világért se akartam megijeszteni.

 

- Hogy sikerült a szobájában tartanod? – Kérdezte az ágyon fekve, miközben fél szemmel kilesett a könyve felett.

- Az legyen az én titkom. – Kacsintottam.

- JaeBum!

- Jól van! – Bújtam mellé, miután beállítottam a telefonomon az ébresztőt. – Megígértem, hogy megveszem neki azt a babaházat, amit a múltkor csillogó szemekkel bámult a bevásárlóközpontban. – Sütöttem le a szememet, mint aki épp a büntetésére várt, s közben ujjaimmal lassan lépdeltem a karján felfelé. Éreztem, hogy mélyen beszívta a levegőt, majd pár másodpercig bent is tartotta. Szemeit az érintésemmel párhuzamosan hunyta le, s kihasználva pillanatnyi vakságát, az oldalamra fordulva hajoltam az arcához közel. Nem vártam, míg újra megcsodálhatom azokat az éjfekete íriszeit, már az ajkát simítva csókoltam, amíg csak bírtuk lélegzet nélkül. Éreztem, hogy testem minden pontja érte égett. Nem bírtam azt a minimális távolságot se, s a fél karommal feltámaszkodva hajoltam félig reszketeg mellkasára. A nyakának vonalán szántottam, miközben az ujjaimat óvatosan a felsője alá csúsztattam. Ahogy megéreztem lapos hasának puhaságát, egy elfojtott nyögést hallattam. Kezem alatt megfeszült a bőre.

- Jae... JaeBum! – Sóhajtotta a nevemet, majd kezeivel a karjaimba kapaszkodott. – Nekem ez még nem megy. – Behunyt szemekkel fordította oldalra a fejét. – Bocsáss meg!

Kibújtam a felsője alól, s egy biztató csókot nyomtam pirosló arcára.

- Életem, ne kérj bocsánatot! – Húzódtam hátrébb, s kezemmel megfogva az álla csúcsát fordítottam felém. – Rád bármeddig képes vagyok várni. – Eresztettem el egy bíztató mosolyt, amitől az ő arca is derűsebbé vált. – De az ölelés alól nincs menekvés! – Jelentettem ki, s már helyezkedtem is, hogy testünk minél több helyen érintkezhessen, miközben szorosan magamhoz préseltem.

A héten rengeteg műtéten kellett részt vennem, ami minden erőmet kiszívta a hétvégére. Fáradtan nyúltam el az ágyban, kihasználva a csendet, amíg JinYoung és JinHee leszaladtak a boltba. JinYoung egy földre szállt angyal volt, már kora reggel látta rajtam, mennyire kimerültem, s apró csókjai után az arcomon, már indult is JinHee szobájába, megelőzve a szombat reggeli energiabomba becsapódását.

Fél órával később keltem fel ismét, jóval kipihentebben, JinYoung azonban nem volt mellettem. Magamra kapva a köntösömet, léptem ki a szobából, aminek ajtajában már megcsapta az orromat a friss kávé illata. Félig behunyt szemmel követtem az illat forrását, s a konyha előtt megtorpanva merültem el az elém festett látványban. JinHee gondosan pakolgatta a tojácstekercseket egy tányérra, amiket JinYoung maszatos arccal sütött éppen kifele. Nem vették észre, hogy beléptem, ahogy mélyen elmerültek a reggeli készítésében.

- Hát itt meg mi készül? – Nem bírtam tovább némaságba burkolódzni, s a számomra két legfontosabb személy egyszerre nézett a hang irányába, érzelmektől túláradó pillantásokkal. JinHee szemeit öröm ragyogta be, míg JinYoung íriszei szerelmesen fénylettek, mint két kristálytiszta drágakő.

- Jaebum! – Pattant le a kis háromlábú székről JinHee, amin kényelmesen felérhette a pultot. – Apa azt mondta, fáradt vagy, így elmentünk bevásárolni, és most neked készítünk reggelit. De ez titok - tette az ujjacskáját a szája elé -, meglepetésnek szánta.

- Ó, akkor most elrontottam a meglepetést? – Kérdeztem, majd mintha elszomorodtam volna, görbült le a szám széle.

- Nem baj! Majd Nanát meglepem vele. – Ötletelt.

- Akkor futás, keltsd fel Nanát, és gyertek reggelizni. – Álltam félre, hogy egyenesen a szobájába futhasson, én pedig kihasználva a pillanatnyi magányunkat, léptem JinYoung oldalához. – Mondtam már, mennyire imádom, mikor ilyen maszatosan nézel ki? – Karoltam át, majd magam felé fordítva csókoltam fel az arcáról az ételfoltot, majd lejjebb haladva már az ajkaink ringtak a maguk lusta, reggeli tempójukban.

JinYoung

JaeBum egész héten ügyeletes volt. Alig beszéltem vele, mert legtöbbször hajnalban bújt be mellém az ágyba, s mire felébredtem, már mélyen aludt. Voltak napok, mikor direkt fél órával hamarabb keltem, hogy legyen időm az alvó arcát néznem. Az éjjeli lámpát felkapcsolva bocsájtottam gyenge fényt a szobára, s óvatosan felé fordulva ittam arcának látványát. Bár minden porcikámmal igyekeztem visszafogni magamat, képtelen voltam megállni, hogy ne simítsam a homlokába hulló tincseket arrébb. Annyira imádtam csupán figyelni, miközben öntudatlanul feküdt.

Ma reggel is vele töltődtem fel, s egy gyengéd csókot lopva a résnyire nyílt ajkáról, bújtam ki a takaró alól. Az utóbbi időben túlságosan is lehűlt a levegő, amit már én se fogadtam szívesen. Habár az elmúlt években hozzászoktam a hideghez, JaeBum mellett hamar elfeledtem, milyen érzés fázni. Most viszont fürgén szedtem a lábamat, hogy minél hamarabb felöltözhessek. Már JinHee reggelijét raktam éppen a kis hátizsákjába, mikor reszelős köhögésre lettem figyelmes a kislányom szobájából. Aggodalommal telve nyitottam ki az ajtót, s léptem az ágya mellé. JinHee hangosan köhögve feküdt, szemét húzogatva, mintha gyötörte volna az álma. A szívem szakadt meg érte, amikor ezt az apró testet a betegség gyötörte. Óvatosan nyúltam a homlokára, hogy a lázát ellenőrizzem, miközben a telefonommal már az éttermet csörgettem.

- Asszonyom, kérem, bocsásson meg – hajtottam le a fejem, mert ilyen hirtelen soha nem szoktam szabad napot kérni -, de JinHee megbetegedett. – Még most is meg tudott lepni, mennyire megértő volt velem, ahogy be se fejezve a kérésemet, már ő maga jelentette ki, hogy mára otthon maradhatok. Megkönnyebbültem, majd elköszönve újra JinHee arcára néztem. Fájt így látnom őt, ahogy a pirospozsgás arcán a sápadtság vette át a szerepet.

- JinHee, Angyalkám – simogattam meg a vállát, majd fölé hajolva adtam neki jó reggelt puszit –, nem érzed jól magad? – Kérdeztem a lehető leghalkabban, ám a dünnyögéséből semmi jóra nem számíthattam. – Életem, apu megy, csinál neked valami ennivalót, hogy bevehesd a gyógyszert, rendben? – kérdeztem, amire ismét csak egy elfojtott nyüszítés volt a válasz.

JaeBum délelőtt ébredt, és ahogy realizálta, hogy otthon sürögtem-forogtam, aggodalommal a szemében lépett oda hozzám.

- Valami baj van? – Kérdezte, s egy röpke puszit nyomott az arcomra, köszönés képen.

- JinHee beteg. – Biggyesztettem le az ajkamat. – Már kora reggel óta ápolom.

- Miért nem keltettél fel? – Hangzott JaeBum aggodalommal átitatott hangon. – Segíthettem volna. – Kivette a kezemből a tálcát, amin JinHeenek készítettem elő a gyógyteáját. – Hagyd, majd én beviszem neki. – S már indult is a szoba irányába. – Ne nézz így rám! – Hangzott, s ilyenkor tényleg megijedtem, hogy talán hátul is volt szeme, amivel engem vizslathatott. – JinHee nekem is nagyon fontos.

Megint sikerült levennie a lábamról. Szó nélkül lépdeltem JinHee ajtaja elé, hogy az oldalához dőlve figyelhessem, ahogyan életem szerelme, milyen gondosan ápolja az életem értelmét.

Egész nap felváltva vittük JinHeenek a forró italt, majd a gondosan elkészített kását, amit meg tudott rágni. Délután egy hangyányit jobban érezte magát, mikor a kanapén feküdt az ölemben, s közben JaeBum az egyik kedvenc meséjéből olvasott fel egy részletet, amíg ébren bírt maradni.

- Úgy hiszem, ma már nem fog több mesét hallgatni. – Simogattam a göndör fürtjeit. – Lassan ideje indulnod. – Néztem az órára, ahogy realizáltam, mennyire későre járt már.

- Nem muszáj bemennem, jelenthetek beteget. – Szabadkozott.

- JaeBum, nem lesz semmi gond, különben is ez az utolsó napod a héten. – Nyúltam a kezéért, hogy összekulcsolhassam az ujjaimat az övéivel.

- Akkor holnapután érkezel? – Erősítettem meg az időpontot, mikor fog Mark megérkezni. – Ezek szerinte egy ideig biztosan itthon is maradsz. – Piszkáltam a telefon kunkorodó zsinórját, miközben erősen koncentráltam, hogy jól halhassam Mark minden szavát. – Rendben, akkor hamarosan találkozunk. – Köszöntem el, s már csak a ritmikus búgás válaszolt, ahogy minden bizonnyal megszakadt a vonal. Ezért se szerettem, mikor annyira távol volt, hogy alig lehetett utolérni, túl sok aggodalmat szült.

JinHee esti gyógyszerét pakoltam ki gondosan, mikor a kanapén alvó tündérkém hangosan jajveszékelt. Egy másodperc alatt mellette teremtem, azonban a látványtól kifutott alólam a talaj. JinHee homlokán gyöngyözve ült meg az izzadtság, miközben remegve vacogott a vastag takaró alatt. A vállaihoz kaptam, hogy gyengéden, de annál határozottabban megrázzam, abban bízva, magához tér, azonban halk kis nyögésein kívül nem reagált semmivel. Úrrá lett rajtam a pánik, ahogy tehetetlenül meredtem arra a csöpp testére, majd egyetlen mentsváramként kaptam a telefonom után.

JaeBum két csörgés után vette fel a telefont, én viszont esélyt se adtam neki, hogy beleszólhasson.

- JinHee nagyon rosszul van. – Ez idáig nem is tűnt fel, mennyire remegtek a tagjaim, s velük együtt a hangom is elvékonyodott, ahogy a feltörő sírógörcsömet igyekeztem legyűrni.

- Nyugodj meg, Édesem! – Hangzott JaeBum jóval higgadtabban, bár az ő hangja se volt sokkal határozottabb. – Először is, mérd meg a lázát, utána eldöntjük, mi legyen.

- Már megtettem. – Válaszoltam, szinte azonnal. – 41 fokos, és rettentően remeg. JaeBum nagyon félek. – Eddig bírtam tartani magam, s már a szememet dörzsöltem, hogy a könnyeimtől egy pillanatig se tévesszem szem elől JinHeet.

- Küldök értetek egy mentőt. – Nyugtatott JaeBum, bár hallottam, mennyire remegett az ő hangja is. – Ne félj, idebent jó kezekben lesz.

Vastag takaróba bugyolálva vittem le az ölemben JinHee elernyedt testét. Még JaeBum kötötte a lelkemre, hogy engedjem kiizzadni, így a fejét is bebugyolálva tartottam rajta a réteges anyagot. Gyengéden ringattam, mire az utca végén megcsillant a mentő kékes fénye. Egy másodpercnyi öröm az órák óta tartó aggodalom közepette.

A kórházban JaeBum állt a bejárat előtt, s egy számomra ismeretlen orvossal beszélgetett. A mentős kedvesen odasúgta, a legjobb gyermekorvos a városban, én pedig újra éreztem az a végtelen hálát, amit egyedül JaeBum érdemelhetett ki.

Észbe se kaptam, már egy kórteremben feküdt, pici karjába infúziót vezettek, s órák óta végre nem gyötörte a lázálom. Nyugodtan aludt, miközben a kisszékről görnyedve simogattam a fejét. Az orvos semmi komolyat nem állapított meg, egy egyszerű influenzán kívül. A magas láz miatt se volt félni valóm, pusztán túl régen volt ennyire legyengülve a szervezete.

- Kopp, kopp. – Suttogott JaeBum az ajtóból, majd a szemembe nézve lépett félre azt várva, hogy kövessem. Gondosan felhúztam JinHee nyakáig a takaróját, vigyázva, nehogy megsértsem az infúzió csövét, majd egy csókot nyomtam a homlokára.

JaeBum a folyosó végén várt, kezében két pohár gőzölgő kávéval. Csak néztem, ahogyan előttem állt, szemeiben annyi szeretettel, amibe most egy kis féltés is éket vert. Minden emlékem újra lepergett a szemem előtt, ahogy valahányszor bajban voltam, folyton megjelent. Csak figyeltem, ahogyan a pohárból egyenesen szállt fel a forró ital gőze, s vele együtt a lelkemből is elpárolgott minden bú és keserűség. Csak akkor vettem észre, mennyire magával ragadtak az érzelmek, mikor már a karjaiban tartva szorosan magához húzott, s arcát a vállamba fúrva suttogott.

- Minden rendben lesz. – Halkan mantrázott, majd a hátamat simogatva próbálta csitítani remegésbe fulladt sírásomat. – Vigyázok rátok! – Éreztem, hogy ellazult a testem, hogy JaeBum elűzte az esőfelhőket, mint azt oly’ sokszor megtette már. Én pedig csak álltam, az orromban azzal a kellemes illatával, ami az automatás kávéval keveredett, s minden erőmmel belé kapaszkodtam, hogy tudassam vele, többé már soha nem engedem el.