Csodák kora - Ötödik fejezet

Boldog akarok lenni

JinYoung

Már számolni is feladtam, hány nem fogadott hívás és üzenet jelezte, hogy JaeBum keresett engem. Azután az este után még percekig néztem ki a fejemből, mire össze tudtam szedni magamat annyira, hogy eljátszva a hazaérkezésemet, úgy tegyek, mintha semmit nem hallottam volna. Csak testileg voltam akkor jelen, a lelkem messzire szállt, magával rántva a szívemet is.

Világ életemben nem voltam mohó, mindig elfogadtam azt, ami nekem jutott, most azonban életemben először kellett valami. Pontosabban valaki, aki nem az enyém volt. Valaki máshoz tartozott. Bűntudat lett rajtam úrra, ami némi dühvel vegyült. Ennyi idő után nem jöttem rá, hogy JaeBum is a nememhez vonzódik. Most pedig, hogy itt lett volna a lehetőség, az esély arra, hogy végre én is boldog lehessek, egy pillanat alatt porrá zúzta az a nem kis probléma, hogy JaeBumot várta haza valaki.

- Ébresztő, Angyalom! – Leheltem csókot szuszogó kislányom arcocskájára. Éjszaka ismét forgolódva aludtam, valahányszor el mertem ábrándozni azon, hogy mi hárman boldogan élünk majd. Egy ismeretlen alak, egy sötét körvonal, folyton visszarántott a valóságba. JinHee arcának látványától, ahogy az álmot csöpp kezével kidörzsölte a szeméből, majd a reggeli napsugarakat megszégyenítő, ragyogó mosolyát rám villantotta, úgy éreztem, egész napra sikerült feltöltődnöm.

Alig tudtam felrángatni rá a vastag téli kabátot. A mai nap a szokottnál is izgágább volt, amitől az amúgy tízperces öltözés, majd’ egy fél órámba telt. Az óvodába egy gyors puszit nyomtam az arcára, és már loholtam is a kifőzdébe. A zsongás, az ébredező forgalom ellenére bennem az ütő is megállt, mikor megcsörrent a telefonom. JaeBum neve virított a kijelzőn, én pedig már nem tudtam nyomós indokot előhozni, miért kerültem ennyire feltűnően.

- Halló? – Szóltam bele, majd a szabad kezemet a másik fülemre nyomtam, hogy jobban halljam, mit mond.

- Na, végre, hogy felvetted. Már azt hittem, megint tönkrement a telefonod, épp a legújabb modellek után néztem, ha esetleg venni kellene neked egy újat. – Viccelődött, mint ahogyan azt már úgy megszoktam tőle. És ez volt a tüske a szívembe. Nem szokhattam meg, nem lehetett!

- JinYoung! – Zökkentett vissza a valóságba JaeBum komollyá vált hangja. – Tettem valamit, amiért kerülsz engem? – Marta a szívemet a tudat, hogy önmagát okolta, holott az egész helyzet miatt a sorsot tudtam csak bűnösnek kiáltani.

- Dehogy is, JaeBum! Nem tettél semmi rosszat. – Erőltettem meg magamat, hogy ne hallhassa ki, mennyire bizonytalan volt a hangom.

- Nem tudom, JinYoung. – Összerezzentem, annyira fájt így hallanom őt. Neki nem lett volna szabad ennyire bizonytalannak lennie. – Mark a minap felhívott. – Folytatta, én pedig nem törődve, hány embernek álltam útját, fagytam le az utca kellős közepén. – Azt mondta, mostanában hajnalban is dolgozol, mielőtt JinHeet kelteni kéne. Ráadásul a múltkor őt hívtad, hogy menjen érte az óvodába. Nem panaszkodni akart, ne értsd félre, de ha már neki is feltűnt ez a hirtelen kerülésed, akkor valaminek lennie kell a háttérben. – Teljesen megsemmisültem. Átlátott rajtam, én pedig nem tudtam, mit válaszolni. Tagadni felesleges lett volna, bevallani pedig nem volt szívem. Nem is tudtam volna, mit mondhatnék: beleszerettem, de nem vehettem el mástól. Engem nem így neveltek. – Hadd menjek át ma este! – Kérlelt, én meg csak néztem ki a fejemből. – Kérlek, hiányzik JinHee. – Már égtek a szemeim a visszatartott könnyeimtől. Mintha titokban összebeszéltek volna, ahogy reggel kérdő tekintettel nézett rám JinHee, s faggatott, miért nem látta már pár napja JaeBumot. Csak, ekkor számoltam össze, hány napja bújtam ki a találkozások alól, mondvacsinált indokokkal. Bár JaeBum akkor is lemondóan egyezett bele, mostanra már neki is világossá vált, hogy valamit rejtegettem.

-Ap... – JaeBum, amint belépett az ajtón, rögtön a szájához emelte a kezét, majd lopva rám emelte a tekintetét. Jól tudtam, mit akart JinHee mondani, én viszont úgy tettem, mintha nem hallottam volna, s egy mosollyal az arcomon üdvözöltem.

- De nagyra nőttél, Tündérke! – Kapta a karjai közé, s már pörgette is a levegőben, mialatt JinHee boldogan visongott. – Hiányoztál! – Szólt a lányomnak, mégis a szeme sarkában engem figyelt, amitől hirtelen el akartam süllyedni a föld mélyére.

Kivételesen nem mentem este dolgozni. Az egész estét hármasban töltöttük, mivel Mark gépe egy napos csúszással indult el. Pedig egyetlen mentsváram volt, mikor megbeszéltem, hogy jöjjön át hozzánk JaeBum. Azonban nekem még egy ilyen aprócska dolog se jött össze egyszerűen. JaeBum nem hozta fel a legutóbbi telefonon vitatott témát, aminek kifejezetten örültem. Jó volt elmerülni a pillanatnyi békében, s JinHeen is láttam, mennyire felszabadult volt ezen az estén. Aljasnak éreztem magam, hogy megvontam tőle JaeBumot, a saját elnyomhatatlan vágyam miatt, de ezt a hibát többé nem fogom elkövetni.

Már ágyban feküdt a kis gézengúz, mikor egy bögre gőzölgő kakaót nyomott a kezembe JaeBum. Meglepett, mennyire kiismerte magát.

- Azt hiszem, beszélnünk kellene. – Kortyolt az italába, majd lassan mozgatva a kezét, figyelte, hogyan járt körtáncot az itala. – JinYoung, mondtam vagy tettem valami rosszat veletek? – Meredt rám kerekre nyílt szemekkel, amiket csak oldalról mertem figyelni. Nem bírtam volna ránézni, féltem, rögtön elárulnám magamat azzal.

- Nem, JaeBum. Nem tettél semmi rosszat. – Ráztam meg a fejemet, mikor végre úgy éreztem normálisan meg tudok szólalni. – De értsd meg, nem támaszkodhatok rád mindig, mindenben. – Ebben némileg igazat is adott, ahogy félszegen bólintott.

- És mi van Markkal? – Erre a tuséra nem számítottam. Kiment a fejemből, hogy talán mindent elmesélt, ami csak az itthonléte alatt történt velem. – Marknak miért szabad JinHee-ért mennie? – Csengett a fülem, a fájdalommal átitatott hangjától.

- JaeBum, kérlek, ne fussunk felesleges köröket. Sajnálom, hogy úgy érezted, elkerültelek, de nekem ez… ez nem megy. – Behunytam a szemem, nem akartam, hogy lássa, mennyire gyenge voltam jelen pillanatban.

- De miért, JinYoung? Miért nem lehetek veled? – Remegett a hangja, s mintha közelebb lépett volna, ahogy csukott szemmel csak a hallásomra hagyatkozhattam.

- Értsd meg, nem lehetünk együtt. Nem vehetlek el mástól, hiába ordít utánad minden porcikám. – A szám elé kaptam a kezemet, ahogyan kibukott belőle az igazság. JaeBum kitágult pupillákkal állt előttem, láttam, hogy felgyorsult a légzése, ahogy a mellkasa vadul emelkedett, s süllyedt a pólója alatt.

- Honnan… honnan tudod? – Suttogta.

- Emlékezz! – Fordultam el, nem akartam, hogy lássa, mennyire kínoz a tudat, hogy más valakihez tartozott. – Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy van valakid.

- Nem azt… - Sejtettem, mire gondolt, éppen csak kerülni akartam a választ. Ha elárulnám neki, hogy kihallgattam a beszélgetésüket, és azután ilyen kicsinyes módon próbáltam elkerülni, biztosan csalódna bennem.

- Nem számít, felismertem a jeleket, JaeBum, de nem ez a lényeg.

Bennem rekedt a szó, ahogy egy pillanat alatt átszelte a köztünk lévő, két lépésnyi távolságot, majd ahogyan oly sokszor már álmaimban elképzeltem, a karjaiba zárt. Szorosan tartott, mintha attól félne, valaki ki tudna tépni a kezei közül. Éreztem a dübörgő szívverését, a lábaimból pedig elszállt az erő. Elfáradtam ellene menni, s ahogyan az elmém egyenként lejátszotta a vele töltött minden boldog percet, már én se tudtam visszafogni magamat. Bár lényegesen gyengédebben, de annál erősebb vággyal, én is körül fogtam, hogy azt a lélegzetnyi távolságot is betölthessük kettőnk reszkető testével.

- Ha tudnád, mióta vágyom erre a pillanatra. – Lehelte édes szavait, amitől a pihék vigyázz állásban sorakoztak a nyakamon. Forró volt és az egész testemet átjárta. Soha nem akartam többé máshol helyet keresni magamnak.

- JaeBum… - Fulladt el a hangom. A bennem mélyen elfojtott érzéseim felszínre törtek, s már csak másodpercek választottak el attól, hogy könnyek közt törjek ki, ő azonban még ezt is képes volt megakadályozni.

Gyengéden tartva növelte meg a távolságot, miközben arcunk éle végig egymáshoz simult. Nem láttam mást, csupán azokat a ragyogó gyöngyszemeket, melyek akár a fekete lyuk, mélyen magukba szívtak.

- Meg akarlak csókolni. – Búgta, mosollyal az arcán, s közben íriszei le-fel lifteztek, az ajkam és a szemei között. Izzadt a tenyerem, s hogy a remegő végtagjaimat leplezni tudjam, gyengéden gyűrtem az ujjaim közé, pólójának vékony anyagát. JaeBum lassan közeledett, minden mozzanata, mintha évtizedekig tartott volna, mire egy utolsó légvételt követően ajkát lágyan az enyémre nyomta. A gyomromban egyszerre indult meg százánál is több repdeső pillangó, engem viszont egyedül az a bizsergető, lángoló érzés tartott fogságban, amivel JaeBum ajkai fogva tartottak. Megszűnt minden a lelkemet valaha is nyomó szorongás, s teher, ahogy a kezeivel a hátamon siklott. Olyanok voltunk, mint a kikötetlen csónak a tó vizén. Összhangban ringott mindkettőnk párnája, az egymás iránt érzett szerelmünk taván. Éreztem, hogy elcsitul, s már csak a hűs levegőt észleltem csókjának nyomán. Szemeinek mély tengere, megannyi érzelemtől csillogott, én pedig el akartam benne újra merülni. Majd, mikor felszáradt ajkamról az ő ajkának nyoma, én tapadtam rá. A tartása megfeszült, de egy másodperc alatt újra erősen fogott. Én pedig éreztem, többé nem fogok már félni.

JaeBum

Napok óta levakarhatatlan a mosolyom. Még Lisának is feltűnt, ahogy egyik nap, miután JinYounggal végig beszéltem az ebédszünetemet, két centivel a föld felett lebegtem. Nem sűrűn avattam be a kollégáimat a magánéletem ügyes, bajos dolgaiba, Lisa viszont más volt. Vele már a kezdetek óta szokatlanul jól kijöttem, és bár egy félresikerült szerelmi vallomás után, kénytelen voltam bevallani neki, nem vonzanak a nők, onnantól kezdve ő volt az én lelki támaszom, valahányszor fiú volt a dologban. Majd, ahogy YoungJaevel összejöttem, minden apró részletére kíváncsi volt a kapcsolatunknak. Neki meséltem el az első alkalmunkat, amire csak széles vigyorral és tinilányokat megszégyenítő visongással reagált. Szerettem az örökké vidám oldalát, amivel a rosszabb napjaimon is sikerült erőt kovácsolnia belém. Mióta pedig YoungJaevel megromlott a viszonyunk, nem múlt el nap, hogy ne csempészett volna a közös munkaórákba néhány percnyi humort. Most is, majd felrobbantam az izgalomtól, ahogyan egy lélegzetnyi szünetet követően elmeséltem neki, hogy szerelmes vagyok. Mert az voltam, szerelmes. JinYoung mellett még a hűvös téli levegő is langyos tavaszi szellőnek hatott. Minden szava, apró mozzanata lángot lobbantott a szívembe.

Aznap este még órákat beszéltünk, s a néma csendet csókjainkkal helyettesítettük. Nem akartam a karjaim közül elengedni, miközben a kanapén ülve meredtem a kihűlt bögre kakaójára. Teljesen ellazultunk, mintha évek súlyos terhétől szabadultunk volna meg, azonban JinYoung egy idő után fészkelődve érte el, hogy szemeink egymásba forrjanak.

- Hogy hívják? – Kérdezte, majd érezve, hogy megfeszültem automatikusan az ujjaimhoz kapott, hogy egymásba fűzze az övéivel.

- YoungJae. – Suttogtam, mintha attól féltem volna, hogy bármikor megjelenhet. – De ne félj semmit. – Folytattam, eloszlatva azt a makacsul ragaszkodó kételyt, amitől annyira bűnösnek érezte magát. – Szakítok vele. – Lehunytam a szememet. El se hittem, hogy végre találtam valakit, akiért érdemes volt végre elhagynom a süllyedő hajót. – Ne, ne gyötörd magad! – Vontam még közelebb magamhoz, mikor már azt hittem, ennél jobban nem is lehet. - YoungJae és én, már rég… mi már nem szeretjük egymást.

- Akkor miért vártál eddig? – Nézett rám kutató pillantásaival.

- Mert nem volt kiért? – Lassan húztam mosolyra a számat, ahogy arcán kisimultak a ráncok, s eljutott a tudatáig, hogy őrá gondoltam. Annyira szép volt, tiszta és jószívű. A világ minden gondja apró porszemnek tűnt, mikor az öröm mosolyt festett az arcára.

Ma korábban végeztem a délutáni műszakkal. Szokatlan volt az alkony narancsos fényében a lakásomhoz vezetnem. Már rég nem hívtam az otthonomnak, mert én már máshova tértem haza. Az egész napos jókedvemből egyedül a lakás ajtaja előtt vett visszább az a gyomorszorító érzés, ami ilyenkor úrrá lett rajtam. Odabent már meg se lepődtem, mikor hangos zene töltötte be a teret. Mostanában szokása volt ezzel helyettesíteni a kommunikációnk hiányát. Azonban, ahogy az előszobából beljebb léptem, mintha hasfalon rúgott volna a valóság. Youngjae zilált hajjal simult egy vadidegen karjaiba, akivel önmagukról megfeledkezve falták egymást. Egy pillanatra rebbentek szét, mikor a vadidegen észrevette az ajtóban, döbbenten álló valómat. YoungJae csak ezután fordult felém, s egy szemernyi megbánás se tükröződött a szemében. Nekem pedig ez adta meg a löketet. Lábaimmal sebesen szeltem a fokokat az autómig, miközben arra vártam, JinYoung végre felvegye a telefont.

- Veled akarok ma lenni. – Szóltam bele, amint felvette, s ő csupán egy gyengéd sóhajt követően válaszolt.

- Épp most aludt el JinHee, csak legyél halkan. – Annyira imádtam. A lábammal padlóig nyomtam a gázt, hogy az értékes perceket minél hamarabb egymást ölelve tölthessük.

Nem foglalkoztam a kabátommal, mikor az ajtót halkan feltépve, ahogyan még a telefonban kérte, megpillantottam a szoba közepén. Ott állt, karjait szélesre tárva, mintha tudta volna, mire volt szükségem. Szorosan vontam magamhoz, majd szó nélkül már az ajkát kutattam. Megszűnt a külvilág, mikor csupán szusszanásnyi időt hagytunk magunknak két csók között. JinYoung nem kérdezett, éreztem minden mozzanatából, hogy sejtette, mi történhetett, én pedig végtelenül hálás voltam azért, hogy elfeledtette velem YoungJaet, és mindazt a gyötrelmet, amit az utóbbi időben vele éltem át.

Az ágyán nyúltam el egy Marktól kölcsönkért bemelegítőben, és hozzá egy kinyúlt felsőjében. Ahogy átadta nekem, csak meredten néztem rá, hogyan tarthatta meg ezt a kihordott, kopott ruhát, mikor mindig annyira figyelt a megjelenésére. Egy legyintéssel intézte el a dolgot, s egy bíztató mosoly kíséretében hagyott kettőnket magunkra. Keresve se találtam volna nála jobb barátot, amiért végtelenül hálás voltam neki.

- Ez annyira szokatlan. – Törte meg a csendet JinYoung, majd bátortalanul az ágyhoz lépve helyezte egyik lábáról a másikra a súlyát.

- Pedig a jövőben jobb, ha hozzászoksz. Ugyanis innentől csak veled vagyok hajlandó elaludni. – Ültem fel, s megragadva a kezét, billentettem ki az egyensúlyából, aminek következtében az ágyra zuhant. – Ne félj! – Néztem izgalommal átitatott szemeibe. – Ma éjszaka csak ölelni akarlak. – Súgtam az ajkaira, amiket annyira imádtam becézgetni. Ellepett a forróság, miképp JinYoung kezei a tarkómra siklottak, s hosszú ujjaival a lenőtt hajamat birizgálta. Féltem, talán nem leszek képes visszafognom magamat, ám az ajtó kattanása, majd a kintről beszűrődő fény egy pillanat alatt észhez térített.

- Apaaa – Dünnyögött egy álmos hangú angyalka az ajtóban, miközben karjával egy kopott mackót szorongatott. – Félek. – Hallatszott álomittas hangocskája, mi pedig kihasználva, hogy a szemét dörzsölte, rebbentünk szét az ágy két távoli végébe. – Ó, JaeBum – hunyorgott picit, mikor végre észlelte, nem csak az apja volt jelen a szobában -, te is rosszat álmodtál? – Kérdezte, én pedig alig bírtam elfojtani a torkomban rekedt kacajomat. JinYoung ezzel szemben halkan nevetett, amit a kezével próbált palástolni.

- Igen, Királylány. – Köszörültem meg a torkomat, hogy sikerüljön normális hangon megszólalnom. – Nagyon ijesztő álmom volt. Azonban képzeld – ámuldoztam, miközben felpattanva, a karjaimba emeltem JinHee törékeny testét -, az álommanó megsúgta nekem a titkát. – Beszéltem hozzá, mire a fáradt kis szemecskéjébe a kíváncsiság költözött. – Azt mondta – hajoltam a füléhez, de a hangomat nem halkítottam le -, apu mellett nem riogatnak a rémálmok. – Nyomtam egy puszit az arcára, majd JinYoung ellágyult tekintetébe fúrtam az enyémeket.

Percekkel később már a takaró alatt fészkelődtünk, közöttünk JinHeevel, aki JinYounghoz bújva préselődött a mellkasához. Képtelen voltam levakarni a mosolyomat, amikor a halvány éjszakai fénnyel átitatott szobában a számomra két legfontosabb ember ölelte át egymást. Óvatosan nyúltam feléjük, majd JinYoung ujjait összefűzve az enyémekkel, húzódtam közel, s lehunyt szemmel adtam át magam annak az édes eperillatnak.