2019. április 29., hétfő

Csodák kora - Negyedik fejezet


Félek boldognak lenni

 

JaeBum

A Markkal való találkozás felhőtlenebbül ment, mint gondoltam. JinYoung idegesen járkált fel, s alá a lakásban, míg vártuk, hogy végre megérkezzen a ház tulajdonosa. JinHeet is a legszebb ruhácskájába öltöztette, mintha azon múlt volna, maradhatnak-e. Magamban csak mosolyogtam, mennyire izgága volt már az odaérkezésemkor is.
- JinHee szívem, ne felejtsd el illedelmesen üdvözölni a bácsit, rendben? – Zökkentette ki a játékból, JinYoung.
- Jézus, ha bácsinak fogod hívni, szerintem egyből csomagolhattok. – Kacagtam fel, azonban ahogy elhagyták a szavaim a számat, abban a pillanatban ástam el magam jó mélyre a föld alá. – Ne haragudj! Ez rossz vicc volt. – Komorodtam el, ahogy előttem, befeszült testtartással meredt rám JinYoung. – Ne aggódj, Markot ezer éve ismerem. – Bátorkodtam egy biztató mosolyt villantani, azonban éreztem, hogy a korábbi elszólásommal, egy jó időre vendégünk lett a rosszkedv.

*

Hosszú hetek óta először keltem mosollyal az arcomon. YoungJae három napra elutazott valami zenei kurzus miatt, amitől én végre megkönnyebbülten térhettem haza a munkám során. Millió tervem volt a mai napra, ahogy ránéztem a naptárra, s nyugtáztam, ma csak estére kellett bemennem ügyeletre. JinYoung mióta Marknál laktak, jóval kiegyensúlyozottabban végezte a munkáját. A kifőzde vendégforgalma a duplájára nőtt, aminek ténye mellett nem tudtam elmenni. Forrt bennem a féltékenység valahányszor azt vettem észre, hogy megint tele volt Mark szemeteskukája az aznap bezsebelt telefonszámokkal. JinYoung bár tagadta a tényt, vagy lehet észre se vette, de minden tekintetben vonzotta az ember tekintetét. Magas, vékony alkata, szénfekete íriszei és a hozzá annyira illő sötét hajával, nőt, férfit megszégyenített a szépségével. Majd megpukkadtam, mikor egyik délután épp JinHeevel játszottam tea-délutánost, s közben a fél szememmel végig azt lestem, hány darab fecnit dobott ki a kukába.
- Jaebum, nem figyelsz rám! – Visított JinHee, amire egyszerre kaptuk oda a tekintetünket JinYounggal. Zavarban éreztem magam, hogy talán épp most sikerült lebuknom, azonban JinYoung, mintha semmit nem érzékelt volna az egészből, sétált oda a kislányához.
- Szívecském, hagyd JaeBumot pihenni egy kicsit. – Kérlelte, miközben hol rám, hol pedig JinHeere figyelt. - Látod, még a teáscsészét se tudja rendesen fogni. – Mutatott az említett tárgyat fogó kezemre, majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, s az ujjait az enyémekre fonta. A szívem pedig aznap már nem működött rendesen. A kisujjam kivételével az összest abnormális irányba forgatta, majd mikor végzett a hátramaradt ötödiket mereven kitartotta, hogy egyenesen az ég felé álljon. – Látod, így… - fulladt a torkára a szó, ahogy felpillantva alig választotta el az arcunkat néhány centiméter - kell.



JinHee törte meg a meghitt pillanatot, mikor hirtelen felpattanva, a tévében elinduló kedvenc programja nem kezdődött. A hangos nyitányt nem esett nehezére túlénekelnie, mi pedig úgy rebbentünk széjjel, mint két rajtakapott tizenéves az első csókjuk előtt. Zavarban voltam, ahogy körbenézve próbáltam valamire ráfókuszálni, s hagyni, hadd csillapodjon a szívverésem ritmusa.
- Apa nézd, elefááánt! – Mutatott a hatalmas képernyőre JinHee. – Milyen naaaagy! – Ámuldozott tátott szájjal, s JinYoungnak ekkor sikerült megemberelnie magát.
- Szeretnél látni igazi elefántot is? – Hasított az elmémbe egy remek kis kikapcsolódás lehetősége. Ám amíg JinHee ugrándozva ujjongott, addig a mellettem álló JinYoung szemében a tagadás minden formája tükröződött. A fejével biccentett, hogy ezt a kislánytól távolabb kellene megbeszélnünk, s már indult is a konyha irányába.
- JaeBum, ne áltasd, nekem nincs arra pénzem, hogy állatkertbe vigyem. – Nézett félre, még most is, holott tudta jól, engem egyáltalán nem zavart az anyagi helyzete. – Kész csoda, hogy eddig sikerült róla elterelnem a figyelmét, nem akarok csalódást okozni neki. – Nézett rám azokkal a fáradt, könyörgő szemeivel.
- Mert nem is kell. – Biztattam. – JinYoung, az én ötletem volt, hát én is fogom állni. – Akartam lezártnak tekinteni a témát, azonban JinYoung ez egyszer makacsabb volt, mint eddig bármikor.
- Nem lehet, JaeBum. Értsd meg, nem támaszkodhatok rád ennyire. Nem szabad! – Hunyta le a szemeit, s ezzel párhuzamosan a hangja is elmélyült. Bármit megadtam volna azért, hogy kiűzhessem azt a kétséget, ami évek alatt mélyen a lelkében vert gyökeret.
- Kérlek - ragadtam meg a kezét, nem törődve a következményekkel -, engedj magatokhoz közelebb! – Némán bíztam abban, hogy ezúttal sikerült lebontanom egy újabb falat, amit önmaga köré húzott.
- Nem bánom!
- Ezaz! – Szorítottam ökölbe a kezemet, s boxoltam a levegőbe, JinYoung arcán pedig egy pillanatra átsuhant egy halvány mosoly.

Az állatkert bejárata előtt sorakoztunk, JinHeet pedig alig lehetett féken tartani. A rengeteg inger hatására ide-oda kapkodta a fejét, s a kiszűrődő állathangokat hangosan utánozva toporzékolt izgatottságában. A sor gyorsan haladt, nekem pedig az oldalt lévő árusokon akadt meg mindeközben a szemem.
- Eszedbe ne jusson! – Hajolt kissé közel hozzám JinYoung, mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Csak egy vattacukrot! – Néztem rá könyörgően, mintha legalább én is visszautaztam volna az időben, s újra gyerekként látogattam volna meg az állatkertet. JinYoung viszont makacsul ellenállt, s egyetlen mentsvára volt, hogy épp mi következtünk.
A jegyek mellé kapott parktérképet gondosan átfutva, állítottunk fel egy útvonalat, majd mielőtt JinHee kitépte volna JinYoung karját a helyéről, reflexből a kabátjához kaptam.
- Várj, JinYoung! – Fordult meg, én pedig a zsebemben kutatva vettem elő egy vadonatúj mobiltelefont. – Ez a tied. – Nyújtottam át neki, és tartva attól, hogy a már jól ismert tekintetével legszívesebben hazáig zavart volna, egy közeli fát kezdtem el szuggerálni. – Elmentettem a számomat és még néhány fontos elérhetőséget. – Hadartam el, s már indultam is az első elkerített állatot megcsodálni.
- JaeBum… - Hallottam, hogy utánam kiáltott, de JinHee akaratosabbnak bizonyult.

Alig bírtam megtenni az utolsó lépéseket, miután egész nap lejártuk a lábunkat. JinYoung kezdetben szótlanul leste, mennyire boldog a lánya, majd egy bizonyos pont után, már ő maga is mosolyogva csodálta az egzotikusabbnál-egzotikusabb állatokat. Nekem pedig épp ez volt a célom. Bár igyekeztem vigyázni, s éppen csak egy-egy lopott pillantást vetni rá, voltak percek, mikor magamról megfeledkezve merültem el arcának csodálásában.
- Doktor úr! – Üdvözölt a biztonsági őr, majd egy fejbiccentéssel válaszolva, siettem, hogy elérjem a liftet.
Magamat is megleptem, mennyire feltöltött energiával az, hogy az egész napomat JinYoungékkal tölthettem. Bár fizikailag kimerített az egész napos talpalás, csekély ára volt annak, hogy most boldogan emlékeztem vissza az elmúlt órákra.


JinYoung

Túl sokat kaptam JaeBumtól. Egyre nehezebben tudtam nemet mondani mindannak, amit értem és JinHee-ért tett. Mióta Marknál laktunk, egy hatalmas adag kétség hullott le a vállamról. JaeBumnak mindenben igaza volt. Marknál keresve se találhattam volna jobb lakótársat és főbérlőt. Első perctől kezdve imádta a lányomat, és JinHee is hamar közel engedte magához. Bár azután, hogy hazaérkezett, nem sokkal indult is tovább. Mint kiderült, transzplantációs sebészként gyakran hívták külföldre is.
JaeBum pedig, mintha csak a naptára lett volna, folyton akkor tűnt fel, s töltött órákat a társaságunkban, mikor Mark éppen távol volt otthonról. A szívem egy része majd fel akart robbanni attól a látványtól, mikor JaeBum önfeledten játszott a kislányommal, vagy egy hosszú nap után, nem haza, hanem egyenesen ide hozta az útja. Ilyenkor éles penge fúródott az oldalamba, valahányszor beugrott, JaeBumnak párkapcsolata volt. A vágyódó szívem pedig ennek gondolatára darabjaira akart hullani. Nem ringathattam magam hamis képzetekbe, de napról napra nehezebben ment.

- Egészségükre, és jöjjenek máskor is! – Hajoltam meg két távozó vendég előtt, majd az aznapi borravalómat zsebre téve akasztottam a kötényemet a helyére. Végre az utolsó vendég is távozott, nekem pedig más dolgom se volt, csak letörölni az asztalokat. Az üzlet várakozáson felül teljesített, aminek köszönhetően egyre nyugodtabb voltam az anyagi helyzetemet tekintve. Bár a gyógyszerekre és korházi kezelésekre még így se futotta, esténként további munkákat vállaltam, amikor csak tehettem. Teljesen belemerültem az esti újságok kihordásában, mire a JaeBumtól kapott telefonom rezegni nem kezdett a zsebemben. Csak ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy bőven elmúlt már az óvoda ügyelete, és a sejtésem be is igazolódott. A képernyőn JinHee óvónőjének telefonszáma villogott, én pedig izzadt tenyérrel vettem fel a telefont, s átkoztam magamat, amiért nem sikerült beosztanom az időmet.
- Halló… Igen, tudom, megtenné, hogy megvárja, amíg egy barátom JinHee-ért megy? Sajnos a munkám nem enged el, így nem tudok más megoldást javasolni… Köszönöm – hajoltam meg az utca kellős közepén. - Máris szólok neki, ígérem, hamar ott lesz. – Majd bontva a vonalat, görgettem a viszonylag kevés ismerősöm közül azt az egyet, akire minden pillanatban számíthattam.
- JaeBum! – Szóltam bele, remegő hangommal pedig minden bizonnyal a frászt hozhattam rá.
- Baj van? – Kérdezte, s már hallottam a léptek zaját, amitől ismét kihagyott a szívem. Még el se mondtam neki, mi történt, ő már sietett a segítségemre. Nem érdemeltem meg, ezt oly sokszor elkönyveltem már.
- Nem, nincs baj. – Nyugtattam meg, mire hallottam egy megkönnyebbült sóhajt a vonal túlfelén. – Viszont nincs más, akitől ilyesmit kérhetnék.
- Ki vele! – Acélozta meg a hangját.
- Megtennéd, hogy elmész JinHee-ért az óvodába? – Csak remélni tudtam, hogy nem volt semmi fontos dolga, ám mikor a kocsi motorjának zörgő hangja megtörte a csendet, a lelkem fellélegzett.
- Tíz perc és ott leszek érte. Mond meg az óvónőnek, hogy én megyek. – Szólt kedvesen, nekem pedig hosszú idő után ismét könnyek lepték el a szemeimet. Ám ezúttal nem a fájdalom kergette a sós cseppeket, hanem a színtiszta hála, amiért megismerhettem JaeBumot.
- Már mondtam neki. És JaeBum… - Halkult el a hangom, nem akartam, hogy rájöjjön, mennyire elérzékenyültem. – Köszönöm. – Annyi mindent mondtam volna legszívesebben, mint egy egyszerű köszönömöt, mégsem jutott semmi az eszembe, amivel kifejezhettem volna azt a hálát, amit iránta éreztem.
Ahogy a vonalat bontottuk, a szokásosnál is gyorsabban hordtam az újságokat. Haza akartam érni, mielőtt JaeBum elment volna otthonról. Úgy tudtam, délután már Mark is otthon volt, csak abban bíztam, nem megy el, míg haza nem érek.

Egy órámba telt a telefonhívás után, hogy mindennel végeztem, majd a lehető legrövidebb úton siettem hazafele. Még egy rövidke busztávot is megengedtem magamnak, csak hogy ezzel is csökkentsek az útidőmön. Kapkodtam a levegőt, az utolsó pár méteren, míg be nem értem a ház aulájába. A portás épp egy zacskó nassolnivalóba kezdett, majd egy fejbiccentéssel üdvözölve, olvasta tovább az újságját. Nem vártam meg a liftet, mikor észleltem, a legfelső szinten várakozott, egyenesen a lépcsőház felé siettem, s kettesével szeltem a fokokat. Az ajtó előtt állva pár másodpercig csak a légzésemre koncentráltam, s megigazítva a szél borzolta kóchalmazt a fejemen, nyitottam ki a vastag falapot. Odabent kellemes illat lengte be a teret, ami azon nyomban az orromba kúszott. Lepakolva a kabátomat füleltem, mikor a konyha felől beszéd, s néha-néha hangos kacagás szűrődött kifele.
- Ezt bele kell tenni? – Hallottam meg a kis hercegnőm, jellegzetes hangját, majd tovább fülelve vártam a választ, vajon kinek a hangján fog felcsendülni.
- Igen, Tündérke. De várj, hozok egy széket neked, mert így nem éred fel a pultot. – Hangzott JaeBum lágyan csengő tónusa, amitől a lábujjamtól a fejem búbjáig ellepték a hangyák a testemet. – Így ni, most pedig azt mondja… - Dünnyögött az orra alatt, én pedig ahelyett, hogy kiléptem volna a fal takarásából, inkább csendben figyeltem, mit is műveltek ők ketten. – JinHee, rendesen elkeverted a krémet? – Kérdezte, majd egy hangos igen kíséretében már egyre nehezebben bírtam megbújni a sötétben.
- Most pedig megvárjuk, míg apu hazaér, majd, ha elkészült, együtt megesszük az összeset, rendben? – Hallottam JaeBum hangján, hogy széles mosollyal az arcán tette fel a kérdést. Látni akartam, már viszketett a lábam attól, hogy kilépjek a konyhába, mikor JinHee szavaitól gyökeret vertek a padlóba.
- Apu gyakran dolgozik sokáig. – Hallottam ez én egyetlenem hangját, nekem pedig elszorult a torkom. – De nem bánom, mert tudom, hogy nagyon szeret engem. – A mellkasomhoz kaptam, míg a másik kezemmel a számra fogtam, nehogy eláruljam magamat.
- A világon mindennél jobban szeret téged. – Hallottam a megerősítést JaeBum szájából.
- És te… - Vált egyszerre sűrűvé a levegő, amitől lélegzetet is elfelejtettem venni. – te szeretsz engem? – Bár egy aprócska részem csalódott, azt hittem más lesz a mondat kimenetele, hogy talán megtudhatom a választ, amit álmomban oly sokszor hallottam már tőle.
- A világ minden kincsénél jobban szeretlek, Tündérke!
- Juhé, mindig is vágytam egy másik apukára! Tudod, az óvodában mindenkinek kettő apukája van, de nekem csak egy. ami nem baj, mert apu nagyon jó apuka. – A földre zuhantam, s már az sem érdekelt, ha az elfojtott sírásomat meghallják. A szemeimből szüntelen folytak a könnyek, miközben JinHee minden szava a szívembe mart.
- Angyalkám, nekik nem két apukájuk van. – Válaszolt pár perc után JaeBum, majd hirtelen elfogott a rettegés, mi lesz, ha JinHee félreérti a magyarázatát. Ha ezután azt fogja számon kérni, hol van az anyukája. Nem bírnék a szemébe nézni azok után, hogy ennyi éven át képtelen voltam eszébe juttatni az anyját. – Anyuka és apuka. – Lemerevedtem, minden sejtem dermedten hallgatta, JaeBum gyengéd hangját, ahogy JinHee előtt ő maga vallott színt, helyettem. – Neked viszont boldogan leszek a második apukád.
Percekig meredtem előre, miközben JaeBum utolsó szavai szüntelen csengtek a fülemben. A bensőmet millió érzés kavalkádja akarta darabjaira tépni. Mindent elkövettem, a megismerkedésünk percétől kezdve, próbáltam elnyomni az érzéseimet, de mindhiába. JaeBum megmutatta, milyen, ha nem az aggodalom és a kétség irányítja az életemet, én pedig először éreztem évek hosszú napjai után boldogságot. Azonban túl sok minden árnyékolta be ezt az ébredező melegséget.











2 megjegyzés:

  1. Újraolvasva a részt és a kommenteket, amiket tavaly hagytam neked javítás közben: továbbra is kitartok amellett, hogy a számomra legkedvesebb Jaebum karakter az, akit te megalkottál ebben a történetben. (Pedig nem egy ficit olvastam az ő főszereplésével.)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon imádom ezt a történetet! <3 Várom a folytatást!

    VálaszTörlés