Csodák kora - Második fejezet

Egy aprócska fénysugár

JaeBum

Méretes karikákkal a szemem alatt keltem fel ma reggel is. A héten minden napra jutott egy hosszabb műtétem, s mire azt hittem, otthon kipihenhetem magamat, még YoungJae is nyaggatott az ostobaságaival. Gyakran érkeztem haza gyomorgörccsel, vagy éppen gombóccal a torkomban. A reggeleket se köszöntöttem kipihenten, akárcsak a mait. Tegnap késő estig veszekedtünk, aminek a végén két falap csapódott a tokjába. Már idejét se tudtam felidézni, mikor bújtunk össze szerelmesen. Pusztán csak a napi köröket lefutva beszélgettünk az időjárásról, arról, hogy a szomszéd kutyája már megint a lépcsőházba pisilt. Eltűnt a tűz, ami egykor lángra lobbantotta a levegőt közöttünk. Mégsem voltam elég erős ahhoz, hogy kimondjam: vége. YoungJae okos volt. Tudta jól, hogy én képtelen lennék kiadni az útját, ő pedig csak azért is kitartott. Bár nem múlt el nap, hogy ne repültek volna a válogatott szitokszavak a fejemhez, mégis azt várta, hogy én mondjam ki azt, ami már hónapok óta éles bárdként lebegett a fejünk felett.

- De gyűrött vagy. – Üdvözölt, miközben egy kiadós feketét öntöttem épp a bögrémbe. YoungJae megkerülve egy müzlis tálért nyúlt, s már csak a gabonapelyhek csörgését figyeltem, ahogy megtöltik a tálat.

- Neked is jó reggelt! – Bíztam a csodában, hogy ez a reggel talán indulhat abban a nyugodt békében, mint kapcsolatunk elején. Azonban ez a hűvös légkör, kettőnk feszült tartása, árnyéka se volt annak a két szerelmes férfinak, akik egykor voltunk.

Megint sikerült elcsípnem a reggeli csúcsot. Valahányszor megfogadtam, hogy egy tíz perccel korábban elindulok, mindig történt valami, ami keresztbe vágta a terveimet. YoungJae már korán reggel engem okolt, semmitmondó problémáival. Néha úgy éreztem, már az se volt mindegy, milyen állásba tettem be a bögrémet a mosogatógépbe, neki akkor is belém kellett kötnie. Idegesen dudáltam az előttem álló végeláthatatlan kocsisorra, bízva abban, hogy a hangra egy pillanat alatt szertefoszlik.

Épp időben sikerült beérnem a rendelésre. Alig kaptam fel az ingem felé, a gondosan kikészített köpenyemet, Lisa már az első páciensemet kísérte be a rendelőbe. Gyorsan átfutva a kartonját kerestem ki a nevét, korát és az eddig ismert betegségét. A szemem azonnal megakadt a diagnózison. Autizmus. Egy szikra csapott végig az egész testemen, mintha áramot vezettek volna belém, ahogy feltört belőlem egy emlék. Egy hónap is eltelt már, én pedig átkoztam magam, hogy a nevén kívül nem kértem el a telefonszámát. Bár napokig ellenkeztem az elveimmel szemben, miszerint vétek saját célra lekérni egy páciens és annak hozzátartozójának adatait, a harmadik napon, én magam jelentkeztem be a rendszerbe. Ott azonban a nevükön kívül nem volt feltűntetve egy elérhetőség sem. Se egy telefon vagy email. Az utolsó szalmaszál volt, amibe kapaszkodtam, ám azt is kifújta a kezemből a szél.

- Doktor úr! – Térített vissza a valóságba Lisa, majd aggodalommal telve nézett rám kérdőn. – Minden rendben?

- Persze. – Köszörültem meg a torkomat, s a kórlapot az asztalra téve mosolyogtam rá a megszeppen kislányra, aki az anyja ölében ülve nézett rám, hatalmas szemeivel.

Reményekkel telve sétáltam a büfébe, hátha megpillantok egy göndör fürtöcskét, vagy egy angyalian bájos arcot, aki mellett kézen fogva ott állt a férfi, akinek arcát még most se tudtam kitörölni az emlékezetemből. Azonban, akárcsak az elmúlt hetekben, most se leltem a nyomukra. Kedvetlenül falatoztam ugyan azt a szendvicset, amit aznap is ettem, mert még erről is ők jutottak eszembe. Más körbenevetett volna, ha tudta volna, mennyire szentimentálisan viselkedtem, de nekem csak ezek maradtak, ő utánuk. No meg egyetlen biztos pont, ami akár csak akkor, most is kísértett.

Kedvetlenül vettem a kezembe a telefonomat, ahogy megcsörrenve jelezte, hogy YoungJae keresett.

- Én vagyok. – Válaszoltam kelletlenül a reggeli civódásunk végett. – Hogy, mit műveltél?! – Csattantam fel, ahogy felfogtam, hogy a lakásban lévő összes orvosi feljegyzésemtől megszabadult, hogy beférhessen a polcok helyére az újonnan vett zongorája. – YoungJae, nekem azokra szükségem lett volna a jövőben! – Rivalltam rá, nem érdekelve, hány ember nézett egyenesen rám. – Különben is, milliószor megbeszéltük, nincs arra a zongorára szükséged. Egy újabb hóbort, amit egy hónap múlva ismét megunhatsz. YoungJae, mondd, hogy nem őrültél meg! – Rimánkodtam sipítozva. Oly’ sok mindent lenyeltem, amit a beleegyezésem nélkül tett az állítólagos közös lakásunkban, erre viszont nem volt bocsánat. Elszakadt a cérna, ami azt az utolsó kötelet tartotta reszketegen, ami még összetartott bennünket.

- Ha nem tetszik, szakíts velem! – Válaszolt, amitől azonnal visszatáncolt a józan eszem a helyére. Szóval erre ment ki a játék, ezt akarta elérni, hogy én legyek a szemét, aki majd egy ilyen általa semmis indok miatt kiadja az útját. Mély levegőt vettem, mielőtt újra megszólaltam, azonban a hangom a szokásosnál is üresebben csengett.

- Későn megyek haza, ne várj meg! – S ezzel bontottam is a vonalat.

A délután talán még lassabban vánszorgott, mint eddig valaha. Gondolataim csak az évek alatt összegyűjtött adataim körül forogtak. Hiszen a megszerzett információk adtak volna támaszt a könyvemnek, amit minden áron ki akartam adatni. A sok évnyi kudarc után végre találtam egy szponzort, aki vállalta volna az anyagi részét a dolognak, nekem csupán az írás maradt hátra. Most pedig szertefoszlott minden. A remény, hogy YoungJaevel valaha rendezni tudjuk majd a kapcsolatunkat, s az álmom, amire fiatal korom óta vágytam. Erősítésre volt szükségem, s már számoltam a perceket a munkaidő utolsó órájában. Kívülről felvettem azt az általam utált maszkot, amivel megannyi orvos fogadta a betegeit nap, mint nap. Nekem nem ment, hosszú évekig gyakoroltam az efféle alkalmakra, mire tökéletesítettem.

- Lisa, megtennéd, hogy…

- Menjen csak, doktor úr! Úgy látom sürgős, én majd mindent elrendezek. – Mosolygott az asszisztensem bíztatóan rám. Mai napig meglepett, mennyire tudott olvasni a gondolataimban. Keresve se találhattam volna nála jobb embert magam mellé.

- Egy angyal vagy! – Kaptam le a kabátomat a fogasról, s már léptem is kifele a megüresedett rendelőből.

- Ezt ne felejtse el az év végi bónusznál se! – Nevetett, mire belém is sikerült egy kis jókedvet varázsolnia. Válaszul csak karikát formáltam a mutató és hüvelykujjamból, majd a lift helyett a lépcsőt választva siettem a parkolóba.

A könyökömmel támasztottam a fejemet, miután az utolsó cseppet is kiittam a kikért italomból. Hiába, az alkohol a legjobb, ha felejteni akart az ember. Bár éreztem, ennek a legurított mennyiségnek a WC fogja viszont látni a legnagyobb részét, nem érdekelt. Csupán a maró érzésre koncentráltam, ami jelenleg a szívem helyett, a torkomban égett.

- Egyet kérek a legerősebb italukból, amijük van. – Szólt mellettem egy meggyötört hangú férfi, kinek hangjától megdobbant a szívem. Bár az alkohol erősen pulzált az ereimben, aminek hatására kissé szédültem, a tudatomba még nem férkőzött be kellő képen. Elfordítva hát a fejemet az ismerősen csengő hang felé, próbáltam a villódzó fények közepette fókuszálni. A látványtól pedig kiszáradt a szám. A szívem hol kihagyott egy ütemet, hol gyorsabban dübörgött a mellkasomban, ahogy a füstös levegőből, élesen kirajzolódott előttem JinYoung görnyedt, megtört alakja. Láttam, hogyan gurította le már a második kikért italát, s jobban megnézve csak most tűnt fel, ahogyan törölgette a könnyáztatta arcát. Bennem pedig egyetlen gondolat született meg e pillanatban:

Mindenképp megvédem a mosolyát, kerüljön bármibe.

JinYoung

- Vigyázz magadra, Bogaram! – Adtam egy cuppanós puszit a karjaimban ficánkoló kislányomnak. – Kérem, vigyázzanak rá! – Néztem most egyenesen az óvónők szemébe, miközben útjára engedtem JinHeet, aki a rengeteg játék láttán a bőség zavarában, még köszönni is elfelejtett nekem. Bár nem most vittem először óvodába, sőt a korát tekintve már az iskola padjából kellene visszaköszönnie rám, mégis minden nap gyomorideggel bíztam rá a gondozókra a szemem fényét. Meghajolva búcsúztam el a fehér köpenybe öltözött korosabb hölgyektől, majd még egy utolsó puszit dobva JinHeenek rohantam dolgozni.

Egy kifőzde kiszállításáért feleltem, ami mellett szórólapokat helyeztem az utcán parkoló autók szélvédőjére. Az idő már korántsem volt kellemes, nekem azonban se időm, se energiám nem volt az átfagyott testemmel foglalkozni. Két hete folyamatosan zaklattak a lakbér miatt, amit tovább nem halaszthattam. Egyetlen pénzforrásomban volt az utolsó reményem, ám a fizetés napok óta elmaradt. Hiába kerestem fel személyesen, s könyörögtem a béremért, egyszerűen átnéztek rajtam. Pusztán a szerencsén múlott, hogy felmondott a kifutófiú, így én vehettem át a helyét. Ebből még hasznom is válhatott, az esténként megmaradt ételt, a szemetes helyett, én magam vihettem haza. Most először éreztem, hogy az elmúlt hónapok sanyargatása után, végre volt egy biztos munkahelyem. Bár keveset fizetett, az étel mindenért kárpótolt.

- Két levest kell kiszállítanod még, és mára végeztünk! – Jött az utasítás a kifőzde morcos ábrázatú, de annál kedvesebb tulajdonosától. Bár a fáradtság marta a szemeimet, mégis mosolyogva ragadtam meg az ételeket, s tettem a helyükre, majd a címet megjegyezve, már robogtam is. Egész nap vitt a lendület, ám délutánra már az a kevéske tartalékom is vészesen kimerült. Lüktetett a fejem, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy egy falatot nem ettem a nagy rohanás közepette. Hiába, ha a szemem előtt a kislányom ragyogó mosolya lebegett, még magamról is képes voltam elfeledkezni. Az óvodához vezető úton épp a napokban nyílt egy kedves kis pékség. Bár délutánra már csak a kifosztott polcok köszöntek vissza rám, egy pogácsát még épen sikerült elcsípnem, és még egy csokis muffint is megengedtem magamnak, hogy JinHeenak adhassam.

Széles mosollyal üdvözöltem a szemem fényét, mikor megpillantott a tömegen keresztül. Kacagva szaladt felém, én pedig leguggolva kaptam a karjaim közé. Mélyen beszívtam jellegzetes eperillatát, majd meghajolva búcsúztam el az óvónőktől.

- Nézd csak, Angyalom! – Vettem elő a gondosan becsomagolt süteményt, majd az orra alá téve vártam édes reakcióját.

- Váú, sütike! – Ujjongott, és már majszolta is, apró kezei között tartva azt.

- Csak lassan, nem veszi el tőled senki se. – Nevettem, s egyszerre minden aznapi fáradtságom messzire szállt, ahogy üde arcára néztem. Őérte minden nehézség, pihekönnyű tehernek tűnt a szememben.

Már a lépcsőket szeltük, JinHee ugrálva, miközben szorosan fogta a kezeimet a biztonság kedvéért. Hangosan nevetgélt, mire nem győztem csitítgatni, ahogy a koros lépcsőházban visszhangzott, gurgulázó hangocskája.

- JinHee kincsem, mit szólnál, ha játszanánk valamit? – Jutott eszembe a csendkirály, amivel ilyenkor egy pár percre, csak amíg haza nem értünk, sikerült csendben tartanom. – Ha ma te nyersz, ígérem, dupla mesét mondok neked! – Kacsintottam rá, mire már némán bólogatott, jelezve, ő már elkezdte a játékot. Halkan dobtam neki egy gyors puszit, mire épp befordultunk a lakásunkhoz vezető folyosóra. Ami pedig ott fogadott, egyszerre rúgta ki alólam a szilárd talajt.

- Jaj, csak ezt ne! – Szóltam a némaságba, mire JinHee hangosan tapsolva kacagott, jelezve, ő nyerte a játékot. Nekem azonban már egészen máson járt az eszem. Kilakoltattak. Csak ez az egy szó lüktetett a fejemben. Minden mozdítható holmink az ajtó elé volt kidobálva. JinHee előbb csak meredt a kupacra, majd egy hangos visítással, újra visszarántott a valóságba.

- Nana! -  Sietett a mackójához, amit szorosan átölelve, nézett rám, könnyes szemekkel. – Apa, miért dobták ki, Nanát? – Rángatta a nadrágomat, én azonban képtelen voltam szóra nyitni a számat. Csak azon töprengtem, hogyan tovább. Mihez kezdek a hűvös éjszakában teljesen egyedül? JinHee, mi lesz így JinHeevel?

Rettegtem, hogy baja eshet. Csak egyetlen lehetőség futott át az agyamon, ami bár csak ideiglenes megoldás volt, sőt talán egyedül erre az éjszakára nyújtott vigaszt, de meg kellett próbálnom. Felkaptam JinHeet a karjaimba, s nem törődve a kidobált holmikkal, fordultam sarkon, s a kifőzde felé vettem az irányt. Égett a tüdőm, ahogy szeltem az utcákat, hogy időben odaérhessek. Más ötletem nem volt, csak ez az utolsó reménysugár, hogy talán JinHeet erre az éjszakára biztonságban tudhatom, a holnapról meg majd később gondoskodom.

- Asszonyom! – Kiáltottam, mikor megláttam az üzletvezetőt, ahogy épp a rácsot húzta le az ajtó előtt. – Segítsen, kérem! – Könyörögtem neki, elcsukló hangon, majd egy szó nélkül kinyitotta az éttermet, hogy beljebb engedhessen.

Észre se vettem, mikor eredtek el a könnyeim, miközben az ölemben alvó kislányom fürtjeit simogatva elmeséltem, hogyan is jártam.

- Ma éjszaka vigyázok rá! – Nyugtatott meg a főnököm, megszabadítva a szívemet nyomó mázsás súly egy részétől.

- Köszönöm! Hálásan köszönöm! – Temettem az arcomat a kezembe, miképp képtelen voltam úrrá lenni a folyóként hömpölygő könnyeimnek.

Teljesen kimerültem, ahogy az utcákat róva próbáltam a mellkasomban lévő szorítástól megszabadulni. Hiába marta a hűvös levegő lángoló arcomat, s váltotta forró könnyeimet jeges patakká, nem enyhült a fájdalom. Hangzavar és bódult emberek zajos egyvelege vett egyszerre körül, mire kipislogtam a sós cseppeket a szememből. Egy bár villódzó fénye hívogatta a vendégeket a hűvös utcáról befele, nekem pedig gondolkodás nélkül mozdult a lábam. Nagy nehezen sikerült átverekednem magam a táncoló tömegen, mikor megpillantottam a bárpultot. A mai napom legnagyobb szerencséjének tudtam be, hogy egyetlen szék volt üres. Még le se ültem, mikor kikértem az első italt, amit ahogy megkaptam, már el is tűntettem a poharamból.

- JinYoung?! – Hangzott a nevem, amit még a hangzavarban is képes voltam meghallani. Bár első gondolatra csupán az alkohol gyorsan ható erejére fogtam, azonban, mikor a hanghoz egy kéz is csatlakozott a vállamra, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – JinYoung, hát tényleg te vagy az! – Ragyogott fel az előttem álló, kinek szeme hasonlóképp csillogott, mint a tánctér közepén függő kristálygömb. – El se hiszem, hogy itt találkozunk újra.

Elnémult körülöttem a zene, ahogy JaeBum arca betöltötte a teret. Azt hittem, már elapadtak a könnyeim, azonban, ahogy egy ilyen reményvesztett pillanatomban pont vele hozott össze ismét a sors, újra könnyek között törtem ki.

- JaeBum! – Szólítottam, bár a viszontlátás örömében nem tudtam osztozni vele.

- Mi történt? – Kérdezett rá, köntörfalazás nélkül, én pedig végre úgy éreztem, itt volt az ideje az évek alatt magamban elraktározott fájdalmat kikiáltanom a világba. Elmeséltem neki mindent, a legelejétől. Meséltem neki Suzyról, akivel egy születésnapi partin ismerkedtem meg. Kedves lánynak tűnt, akivel remekül elbeszélgettem, majd italt, ital követett. Kilenc hónappal később pedig egy csöppséggel a karjaim között hagyott magamra, mondván, neki csak nyűg lenne egy beteg gyerek, s mellé egy munkanélküli apa. Elmeséltem, mennyire nehéz volt az első pár hónap, hogy egyedül olyan munkát tudtam végezni, ahol éppen csak megtűrték JinHeet. Meséltem arról, mennyire összetörtem, mikor az orvosok megállapították, JinHee állapota örökre így marad. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy még így is a legragyogóbb csillagfény volt az életembe, akinek minden mosolya ajándék volt, hiába éreztem néha túl kevésnek magam ehhez az egészhez. Meséltem neki az anyagi helyzetemről, hogy napról napra éltünk, és évek óta nem aludtam ki rendesen magamat. Hogy éjjelente volt, hogy felriadtam, mert álmomban bekövetkezett az, ami ma éjszaka valósággá vált. Nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek, mikor arra gondoltam, mihez kezdek ezek után. Remegtek a végtagjaim a széken ülve.

- Tudod – szipogtam -, egész életemben azon töprengtem, vajon hol ronthattam el? Mit tehettem, amiért ezt érdemeltem? Nem is. JinHee erről egy fikarcnyit se tehetett. Neki miért kellett egy ilyen tehetetlen apa mellé születnie? – Emeltem magasba a tekintetemet, hogy a kibuggyanó könnyeimet visszaterelhessem a szemembe. Nem akartam tovább sírni. Sajgó szemeim enyhülésért könyörögtek, én pedig még ehhez is gyenge voltam.

- Ne mondj ilyet! – Éreztem JaeBum forró tenyerét a hátamon, miközben ütemesen dobolt rajta. – Nálad jobb apukát nem is kívánhatna magának! – Súgta, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

– Talán minden azért van, mert más vagyok, mint a többi ember. – Morrantam fel, s szipogva próbáltam levegőhöz jutni.

- Hogy érted ezt? – Kérdezte, miközben éreztem kíváncsi tekintetét az arcomra égni.

- Egy meleg srác, aki összefekszik egy lánnyal, ráadásul volt olyan marha, hogy védekezni se védekezett, nem érdemel mást, csak balsorsot. - Bár nem akartam, de kicsúszott a számon, s ahogy bevallottam neki, hogy meleg vagyok, egyszerre fagyott meg közöttünk a levegő. JaeBum keze mozdulatlanul terült el a hátamon. – Azt hiszem, most már mindent tudsz arról, mennyire roncs az életem. Ami ezen az estén végleg összeomlott.

- Tévedsz! – Ragadta meg a vállaimat, s fordított egyenesen magával szembe. – Azt hiszem, tényleg a sors akarta, hogy mi ketten találkozzunk.