Csodák kora - Első fejezet

Meglátni és megszeretni

JinYoung

- JinHee lassíts, kicsim! – Kiabáltam a fékezhetetlen lányom után, miközben igyekeztem nem fellökni az utamat álló betegeket. 

- Nem! Nem! Nem! – Ordított teli torokból, ami nála, a betegségéből adódóan, sokkal hangosabbnak hatott, s a futás miatt néha artikulálatlan ordításba fulladt. – Fagyit akarok! Megígérted! – Nézett vissza rám, miközben fürgén szedte a rózsaszín csizmás tappancsait. – Áúú! – Kapott a fejéhez, mikor figyelmetlenül egy magas, fehér köpenyes alakba botlott. Én magam is későn vettem észre, így esélyem se volt rászólni, hogy nézzen a lábai elé. Mire odaértem, JinHee már a fejét fogva jajveszékelt.

- Ne haragudjon! – Hajoltam meg, miközben oldalról megragadtam JinHee csöpp kezét, s magam mellé húztam. – JinHee, te is kérj bocsánatot a doktor bácsitól! – Pirítottam rá halkan.

- Ugyan, erre semmi szükség. – Szabadkozott az orvos, akinek most először néztem egyenesen a szemébe. A levegő pedig abban a pillanatban jéggé dermedt körülöttem. Széles mosoly ragyogott az arcán, amitől a szeme apró vonallá szűkült. Magas volt, és ebben a hófehér öltözetben annyira tiszta, és tekintélyt parancsoló. Kényszerítenem kellett magamat arra, hogy félrepillantsak.

- Látod! Nincs baja. Fagyit akarok, apaaa, fagyiiiit! – Nyüszített a kislányom, miközben szakadatlanul rángatta a karomat.

- JinHee, halkabban, és különben is… – itt egy pillanatra bennem akadt a szó. Hiszen az ember akármennyire a maga sorsának kovácsa, még most is szégyelltem, mennyire nem futotta az olyan luxusra, mint egy egyszerű fagylalt. – Nincs most nálam pénz, Szívem. – Suttogtam a hangomat a lehető leghalkabbra véve, éppen csak a kislányom fülébe.

- Én szívesen meghívlak egy fagylaltra. – Szólalt meg a még mindig előttünk álló doktor, akire először kérdő tekintettel, majd halálosan zavart ábrázattal meredtem. – JinHee, igaz? – Kérdezte, s már guggolt is le, hogy megszüntesse azt a hatalmas magasságkülönbséget közte és a lányom között. A döbbenettől szólni se tudtam, ám JinHee hamar túllendült a pillanatnyi zavarán, s megszeppent arcocskáját újra beragyogta a fénylő mosolya. – Lenne kedved fagyizni velem egyet? – Kérdezte az idegen, amire már nekem is visszatáncolt a józan eszem a helyére.

- Ne haragudjon, de ezt nem fogadhatjuk el! – Léptem egy lépést hátrébb, magammal húzva a dacos lányomat.

- Ma már másodjára kér elnézést tőlem, és még a nevét se tudom. Kérem, megtiszteltetés lenne, ha a kislányával, és persze önnel – suttogta halkabban -, tölthetném az ebédidőmet.

Teljesen ledöbbentem. Ezután egy nyikkanásnyi hang se jött ki a torkomon, JinHee máris kezébe vette az irányítást. A boldogságtól, hogy megkaphatja a hőn áhított fagylaltját, vidáman szökellt előttünk, miközben én a padlót fixírozva kullogtam az ismeretlen orvos mellett. Szótlanul álltam még a kantin előtt is, miközben JinHee a bőség zavarában szenvedve, kapkodta a fejét a választékok között.

- Ezt kérem! – Adott hangot megint izgatottságának, mire összerezzentem.

- Ezt kérném, és kettő hosszúkávét mellé, no meg azt a csirkés szendvicset is elvinném. – Adta le a rendelést egy levegővétellel. Esélyem se volt még egyszer, utoljára visszakozni. Észbe se kaptam, de már egy megüresedett asztalnál ültünk, előttem egy gőzölgő kávéval, és egy idegennel a társaságunkban, akinek öt perc ismeretség után, máris nagyon sok mindennel tartoztam.

- Kérem, bocsásson meg, nagyon modortalan vagyok. – Törte meg a kínossá vált csendet, mire rákaptam a tekintetemet. – Még be sem mutatkoztam. – vakarta meg a tarkóját, majd kezet nyújtva felém, újra megcsillant a mosolya. – Im JaeBum a nevem, a kórház idegsebészetén dolgozom.

- Park JinYoung, nagyon örvendek! – Nyújtottam én is a jobbomat, mire a kezünk egymásba siklott. Az érzésre pedig, bennem ezernyi apró hangya szabadult ki. Még most is, ahogy visszahúzta, hogy a kávéját ölelje körbe hosszú ujjaival, bizsergett a tenyerének nyomától az enyém.

- A lánya? – Zökkentett ki, mire felkaptam a fejemet, mintha rajtakaptak volna valami illetlen dolgon.

- I… igen. JinHee. – Mutattam be, remélve, a neve hallatán majd felfigyel rám, de túlságosan lefoglalta a ruhájának minden szegletét fagylaltossá maszatolni. – Kincsem, nézz magadra! – Ragadtam meg egy maréknyi szalvétát, s az állán lecsorgó nyálas, olvadt csokoládékrémet kezdtem alaposan letisztogatni. – Elnézést, már biztosan rájött, idegsebész lévén. A kislányom…

- Autista. – Fejezte be helyettem a mondatot. - Igen, ez azonnal feltűnt. – Hunyta le a szemét, majd újra mosolyt varázsolva arcára, nézett egyenesen JinHeere. – Hűha, te aztán nem sajnálod a fagyit magadról. – Nevetett, mire JinHee előbb rám emelte a szembogarait, mintha arra várna, válaszolhat-e az idegen bácsinak. Én csupán megnyugtatóan bólintottam, majd figyeltem, ahogy lassan az orvos felé pillant.

- Te is kérsz? – Zengett tőle az étkezde, én pedig már reflexből néztem körbe, hogy sajnálkozva elnézést kérjek, a nyugodtan ebédlőktől.

- Nem, köszönöm! Ez a tiéd. Nekem van felnőtteknek való italom. – Kacagott, mintha világ életében ismerte volna a lányomat. Soha, egyetlen orvos se beszélt ennyire közvetlenül vele, velünk. A száraz tényeken, és szigorú mentális gyakorlatokon kívül, nem kaptunk mást. Annyira idegennek hatott, amitől melegség kúszott a mellkasomba.

- Elnézést, hogy ennyi gondot okozunk önnek. Ha megengedi, a napokban felkeresném, hogy törleszthessek. – Fordultam az orvos felé, abban a hitben, hogy velem is lesz annyira elnéző, mint a kislányommal.

- Ne, ne is foglalkozzon vele! Ezzel csak megsértené a vendégszeretetemet. – Adott nemleges választ, én pedig ma már nem is tudom hanyadjára kerültem képletesen a padlóra. Nem igaz, ennyire önzetlen ember a mai világban nem létezik. Az én környezetemben nem létezik. – Egyébként… - folytatta -, tegeződjünk! – Lepett meg az ötletével. – Elvégre, ha jól, látom hasonló korúak vagyunk. – Nem tudtam, mit válaszolni rá, így egy apró biccentéssel engedtem el a dolgot. Hisz úgy se látom többet. Ennek a felismerésétől pedig görcsbe rándult a gyomrom. Idegen volt számomra az érzés, így igyekeztem a tudatom leghátsó zugába száműzni. Hiszen nem is ismertük egymást, és a jövőben se volt arra esély, hogy közel kerüljünk. Hamis ábrándokba pedig már rég nem ringattam magamat.

- Apaaa, szomjas vagyok! – Rángatott vissza a valóságba, JinHee. – Nézd – mutatott a torkára, a nyitott száján keresztül -, száraz!

- Várj – nevetett fel előttem JaeBum -, hozok neked innivalót, rendben? – Túl sok, ez már túl sok volt a számlámra írva, de esélyem se volt visszautasítani. Már a büfés lánytól kérte ki a gyümölcsös szívószálast. Csak néztem, s a fejemben szakadatlan mantráztam, hogy ezt csupán az ez évi jótékony tette. Ember nem lehet ennyire segítőkész, egy idegennel szemben.

- Apa, miért rezeg az a doboz? – Pillantottam a kislányomra, majd egyből az említett telefonra az asztalon. Még JaeBum tette oda, hogy ne feszüljön a zsebe, miközben leült. Bár illetlen dolog volt, a kijelző fénye akarva akaratlanul odavonzotta a tekintetemet. A szívemben pedig az a halvány, pislákoló reménysugár, abban a pillanatban semmivé lett. A Drágám felirat villódzó kékes fénnyel körülvéve, adott bizonyosságot afelől, hogy minden jónak ára volt. Túl kedves, túl közvetlen volt velünk, amitől egy másodpercre elhittem, hogy talán egyszer még lehet köztünk valami. Ám a valóság pengeként fúródott a szívembe. Hiszen az se volt biztos, hogy a férfiakhoz vonzódott, és ha ez így is lett volna, ott volt az a társadalmi szakadék, ami közöttünk tátongott. De mind közül a legvalóságosabb akadály, itt csörgött a szemem láttára.

Ahogy pedig felénk közeledett, kezében az üdítővel, úgy éreztem egyre hosszabbnak az utat, mintha nyújtották volna. Ez volt az a pillanat, amikor végre kiemeltem a biliből a kezemet, s visszatértem oda, ahová valójában tartoztam.

- Keresett valaki. – Jeleztem, majd a fejemmel a készülék felé biccentettem. JinHee boldogan kapott az itala után, s már mohón szürcsölte is. – Köszönöm szépen! – Hajtottam le a fejemet, úgy éreztem, én voltam a világ legmocskosabb embere, hogy egy percre, egy egészen rövidke pillanatra elképzeltem magunkat együtt.

- Ugyan, nem tesz semmit. Nekem viszont most mennem kell. – Nézett a telefonjára, majd összébb húzta a szemét, mintha valami rosszat látott volna, annak kijelzőjén. – Örültem, hogy megismerhettelek téged, JinHee! – Váltott ismét arra az üde ábrázatára. Nyoma se volt az előbbi komorságnak. – JinYoung! – Fordult most felém, miután nyugtázta, JinHeet túlságosan lekötötték az üdítős ital dobozára festett állatok. – Örültem! – Nyújtotta jobbját, amit talán túl hamar fogadtam el. Elvégre minden jónak vége volt egyszer, én pedig már nem akartam tovább húzni magam előtt a mézesmadzagot.

- Részemről a szerencse! Viszlát! – S már csak a távolodó alakját figyeltem, ahogy a széles vállaira rásimuló köpeny beleolvadt az embertömegbe, s vele együtt foszlott szerte az a forróság, ami egy rövidke időre, újra belopta magát a szívembe.

- JinHee, gyere, mosd meg a fogad! – Szóltam a szomszéd szobában babázó kislányomra. A küszöbön torpantam meg, miközben figyeltem, ahogy a szőnyegen fésülgette a kopott baba hiányos haját. Összeszorult a szívem, ahogy arra az elhasznált játékra nézett. Mintha a világ legújabb, legragyogóbb babáját fogta volna marokra, csöpp kis ujjaival. – JinHee! – Nézett most végre rám, majd kivillantva hiányos fogacskáit, már szaladt is felém, miután gondosan eltette aludni a babáját.

- Apaaa! – Tárta szélesre a karjait, s alig tett meg pár lépést, már az ölelésembe bújva kapaszkodott, hogy az ölembe vettem. A derekáról felkúszott pizsama felsőt lerángatva mentem vissza a fürdőszobába, majd a kezébe adva a fogkeféjét mutattam neki, hogyan dörzsölje a fogát.

- Gyere, Angyalkám, ideje mesét olvasni. – Tartottam szorosan a kis testét, s előbb őt fektettem le az ágyába, hogy elfészkelve magát, utána én is helyet kaphassak, a mese erejéig.

A végére se értem annak a kopott mesekönyvnek, amiből évek óta felolvastam neki, már mélyen szundikált, karjával szorongatva a plüssmackóját. A barna kis szőrcsomót néztem, miközben gondosan betakartam, nehogy megfázzon a lehűlt éjszakai levegő miatt. Az volt az első és utolsó ajándéka az anyjától, amire bár gyűlölettel néztem, ilyenkor hála öntötte el a szívemet, mert volt egy barátja, akivel mindent megoszthatott. Ordítani tudtam volna, még most is, ennyi év távlatából, ha az elmémbe kúszott az én hercegnőm anyjának ábrázata. De a legdühösebb mégis magamra voltam. Arra a valómra, aki képtelen volt ennek a gyönyörű csillagfénynek jobb életet nyújtani.

Egy csókot nyomtam az álomtól elsimult arcocskájára, majd percekig csak néztem, miképp piheg, vagy éppen nyammog, s az elmémből eltűntek a gondok. Ő volt az én boldogságom, s célom, hogy egy nap mindene meglehessen. Megmakacsolva magamat, lépdeltem át az apró szobán, majd felkapcsolva a halvány éjjeli lámpát, kezdtem bele a munkába. Bár a megrendelő csak jövő hétre kérte a cipőket, nem lustulhattam el. A naptáramra pillantva szuggeráltam a lakbér dátumát, ami pirossal bekarikázva jelezte, az idő pénz volt. És semmitől nem rettegtem annyira, mint attól a tudattól, hogy egyszer elfogy az időm, s vele együtt az a minimális anyagi háttér, amivel felnevelhetem a kislányomat.

JaeBum

Majd’ kilyukadt a gyomrom, miközben azon voltam, nehogy fellökjek valakit sietségemben. Észre se vettem, hogy régen elmúlt ebédidő, mikor az asszisztensem, Lisa már a kávéját szürcsölte befele. Csak remélni mertem, hogy maradt valami morzsa a kórház büféjében.

- Aúú! – Hirtelen csapódott belém valami, vagy inkább valaki, akinek hangjára egyből leszegtem a tekintetemet. Az előttem álló kislány vadul dörzsölte a kócos kis fejét. Egyből szembetűnt a tartása, ahogyan reagált a dolgokra. Tudtam jól, hogy mi baja volt, s a gyomrom már nem az éhségtől húzódott össze. Fájt egy ilyen fiatal gyermeket az autizmus fogságában látnom.

- Ne haragudjon! Hajolt meg előttem, minden bizonnyal az apja, s a kislány kezét megragadva húzta maga mellé. – JinHee, te is kérj bocsánatot a doktor bácsitól! – Szólt rá némileg halkabban, ám a hallásom mindig is az erősségem volt.

- Ugyan, erre semmi szükség. – A gyermek apja, először emelte fel a tekintetét, s nézett egyenesen a szemembe. A percet pedig legszívesebben megállítottam volna. Láttam a szemében a fáradtságot, mégis ragyogtak, mint két kristálytiszta víztükör. A legszélesebb mosolyomat vettem elő, amitől a szememet is összébb kellett húznom. Csak remélni mertem, hogy nem veszi tolakodásnak, miközben lopva végigmértem alakját. A kopott farmerben, s az időhöz képest talán túl vékony kabátban álló férfi alakja egyszerre volt szívet tépő, és mégis melengető. Nem tudtam hová tenni ezt az érzést, de régi ismerősként üdvözölve, hagytam, hogy átjárja a bensőmet.

- Látod! Nincs baja. Fagyit akarok, apaaa, fagyiiiit! – Az idilli csendet kettőnk között az előttem álló férfi karján csüngő kis sziréna törte meg.

- JinHee, halkabban, és különben is… - elnémult, én pedig csak néztem azokat a fájdalmas pillantásokat, amikkel a kislányára nézett. - Nincs most nálam pénz, szívem. – A szavakat már csak suttogva ejtette ki, mintha szégyellné a helyzetét. Nem ismertem őket, de a belsőmet marta a bűntudat, hogy itt álltam pénzzel teli tárcával, ennek a kislánynak pedig nem juthatott a hőn áhított édességből.

- Én szívesen meghívlak egy fagylaltra. – Igyekeztem minden idegsejtemmel a kislányra fókuszálni. A szemem sarkából láttam az apja zavart ábrázatát, de nem érdekelt, mennyire kellemetlen volt a helyzet. Valamiért éreztem, hogy nem sétálhatok el mellettük csak úgy. – JinHee, igaz? – Leguggoltam, hogy ne kelljen meresztenie a nyakát, s hang nélkül vártam, hogy ő maga ismerje fel, nem jelentettem számára veszélyt. – Lenne kedved fagyizni velem egyet? – Szólaltam meg ismét, amint észleltem azt a fénylő mosolyt az arcán. Éreztem, hogy innen már nyert ügyem volt a kislányt illetőleg. Az apuka ezzel szemben némiképp nehezebb menet volt.

- Ne haragudjon, de ezt nem fogadhatjuk el! – Hátrált, s magával húzta a kislányt is. Teljesen megértettem a reakcióját, én magam is így reagáltam volna, azonban a makacsságom nem ismert határokat.

- Ma már másodjára kér elnézést tőlem, és még a nevét se tudom. Kérem, megtiszteltetés lenne, ha a kislányával, és persze önnel – jeleztem, hogy igényt tartottam az Ő társaságára is -, tölthetném az ebédidőmet. – Kiütéses győzelem. Egy szó nélkül követtük a boldogságtól megrészegült leányzót, aki a választéktól, majd megőrülve leste, melyiket szabad kikérnie.

- Ezt kérem! – Kiáltott hangosan, majd az apjára pillantottam, s láttam, kikapcsolt a robotpilóta üzemmódból.

- Ezt kérném, és kettő hosszúkávét mellé, no meg azt a csirkés szendvicset is elvinném. – Leadtam a rendelést, még azelőtt, hogy bármit is mondhatna, már fizettem is, hogy mielőbb elfoglalhassunk egy üres asztalt.

- Kérem, bocsásson meg, nagyon modortalan vagyok. – Értem el, hogy rám pillantson. - Még be sem mutatkoztam. – Nyújtottam a kezemet, egy széles mosoly kíséretében. - Im JaeBum a nevem, a kórház idegsebészetén dolgozom.

- Park JinYoung, nagyon örvendek! – Siklott a keze az enyémbe, én pedig levegőt is elfelejtettem venni. A reszketeg szorítás, a kellemesen meleg kéz az enyémben, egyszerre millió érzést szabadított fel a szívemben. Pusztán egy pillanatnyi érintésétől megremegett a szívem.

- A lánya? – Tereltem el gyorsan a figyelmemet, attól félve, ha tovább nézem azt a tartózkodó, félszeg ábrázatát, egy pillanatra se akarom többet elengedni.

- I… igen. JinHee. – Néztünk egyszerre a kislányra, aki túlságosan elmélyült a fagylaltjába. – Kincsem, nézz magadra! – Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg a maszatos csöppséget mellettem, akit mindenhol ellepett a ragacsos massza. - Elnézést, már biztosan rájött, idegsebész lévén. A kislányom…

- Autista. – Folytattam a mondatot. – Igen, ez azonnal feltűnt. – Csuktam le a szemem, mintha ezzel semmissé lehetne tenni a tényt, majd mosolyogva fordultam JinHeehez. - Hűha, te aztán nem sajnálod a fagyit magadról. – Nevettem el magam, mert valóban vicces ábrázata volt, ahogy a foltos arcával rám meredt.

- Te is kérsz? – Kiáltott, s JinYoung félve nézett körbe, mintha egy jól berögözött gyakorlat lenne, hogy elnézést kért az emberektől a lánya autizmusa miatt. Ismét elszorult a szívem a tudatra, mennyire kevés ember fogadja be maguk közé azokat, akik egy kicsit is másabbak, mint ők maguk.

- Nem köszönöm! Ez a tiéd. Nekem van felnőtteknek való italom. – Utaltam erre a kávémra, nevetve. Éreztem, hogy egyre oldottabban viszonyult hozzám a kislány, amitől én magam is közvetlenebb lettem. Mert így volt értelme az egésznek. Barátságot kell építeni a gyerekek és az őket gyógyító orvosok között, mert csak így nyerhetjük el a bizalmukat, s engednek be abba a világba, amiben ők is élnek.

- Elnézést, hogy ennyi gondot okozunk önnek. Ha megengedi, a napokban felkeresném, hogy törleszthessek. – Zökkentett ki az apja. Láttam rajta, hogy tartott attól, esetleg valami kompenzálás fejében voltam a lányával ilyen kedves.

- Ne, ne is foglalkozzon vele! Ezzel csak megsértené a vendégszeretetemet. – Letaglóztam. Kérdések milliói gyűltek fel a sötét íriszeiben. Bántott a tudat, hogy eddig nem volt szerencséje olyan embereket megismerni, akik önzetlenül is képesek voltak segíteni. – Egyébként… tegeződjünk. Elvégre, ha jól látom, hasonló korúak vagyunk. – Bíztam az ítélőképességemben, hogy nem lőttem mellé a korát illetőleg, s a félszeg bólintása volt rá a bizonyíték, hogy még mindig jól ment az emberek korának megtippelése.

- Apaaa, szomjas vagyok! – Kiabált ismét a kislány, mire mindketten egyszerre néztünk rá. – Nézd, száraz! – Tátotta nagyra a száját, s a mutatóujjával egyenesen a torka felé mutatott.

- Várj, hozok neked innivalót, rendben? – S már pattantam is fel, hogy még véletlenül se tudjon megakadályozni az apja. Különös, soha egyetlen autista gyermek mellett nem éreztem ezt a fajta gondoskodásra való törekvést, amit JinHee puszta létezésével kiváltotta belőlem. Hiszen nem is ismertem, mégis az a göndör mosolya az arcán, a tiszta tekintete, apró termete arra késztetett, hogy megadjak neki mindent, amit csak kért. Az apja pedig… Soha életemben nem éreztem annyi fájdalmat, mint amennyi az egész lényéből sugárzott. Mégis erős maradt, s meg mertem kockáztatni, a lánya volt számára a mindene, akiért bármire képes volt. Már csupán fizetnem kellett, mikor a büfé üveglapján keresztül őket láttam tükröződni. Távolról egy átlagos apa-lánya, akiknek gondjáról senki nem tudhatott semmit. Azonban, ha jobban megnézte őket az ember, látni lehetett azt a keserédes közeget, ami körbeölelte őket.

- Keresett valaki. – Mutatott JinYoung a telefonom felé, amint visszaértem. JinHeenek átnyújtva az italt, vettem a kezem közé a készüléket, s csak remélni mertem, hogy nem ő keresett. – Köszönöm szépen! – Hallottam messziről JinYoung hangját, én viszont már a kijelzőn villogó névvel és a hozzá kacsolódó negatív gondolatokkal voltam elfoglalva.

- Ugyan, nem tesz semmit. Nekem viszont most mennem kell. – Váltam hirtelen kissé türelmetlenné, ahogy felvillant egy sms a kijelzőmön. - Örültem, hogy megismerhettelek téged, JinHee! – Nem tudtam nem elmosolyodni a kislány láttán. Csak abban bíztam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láthattam. – JinYoung! – Néztem most őrá, akinek egyetlen érintése felzaklatta a mélyen elnyomott érzéseimet. – Örültem! – Búcsúztam el tőle most, s reméltem, nem örökre.

- Részemről a szerencse! Viszlát! – Nem néztem hátra, ahogy egyre nőtt közöttünk a távolság. Azt viszont éreztem, hogy JinYoung tekintete a hátamba égett. Egyedül a viszontlátás reményébe kapaszkodhattam, miközben a keserű valóság felé meneteltem.