Csillapíthatatlan
NamJoon
Kissé nagyokat pislogva, mégis széles
mosollyal az arcomon ébredtem. Az utóbbi napokban szinte minden reggelem ilyen
volt. Ma se gyötörtem a kitartóan vinnyogó ébresztőmet tovább, hamar kipattanva
az ágyamból, kezdtem el készülődni. SeokJinnel a legutóbbi vitánk óta, majdhogynem minden rendben ment. Bár az első napok,
órák hosszúra nyúlt körforgása volt, mégis egyre gyakrabban engedett magához
közel. Mellette megtanultam kissé fékezni magamat, ami a jövőben fontos lesz,
más, hasonló helyzetben lévő pácienseimnél is.
Egyedül pakoltam ki az asztalra a
reggelihez szükséges hozzávalókat. Régen készítettem már el magamnak bármit is,
ami kimerült, egy viszonylag ehető tojástekercsben. Ügyetlenül tördeltem egymás
után a tojásokat, mikor egy kissé fennhangú nevetés nem töltötte be a konyhát.
- Mégis, mit ártottak azok a tojások? –
Kérdezte SeokJin az ajtófélfának dőlve, miközben kezével a hajába túrva mérte
fel, a katasztrófa sújtotta helyszínt.
- Izé… - vakargattam a tarkómat, miután
realizáltam, tényleg kifogott rajtam ez a kis semmiség.
- Esetleg… - közeledett felém, azonban a
távolságot próbálta tartani, amennyire a helyzet megkívánta. Különös volt ez a
hirtelen közvetlenség, mégis egyre többször lepte el forróság a bensőmet,
ezektől a gesztusoktól. Sokszor kaptam magamat azon, hogy kizártam a
külvilágot, néha még azt is, hogy pont SeokJin beszélt hozzám, és hol lopva,
hol pedig kicsit sem rejtve véka alá, néztem rá. – Se- segíthetek? – Lesütötte
a szemeit, miközben már a pult előtt állva várta, mit válaszolok majd. Soha nem
voltam az a bizonytalan ember, aki képtelen volt reagálni, bármi is került az
útjába, most mégis úgy éreztem, mintha egyszerre blokkolna le az agyam, és
tapasztanák le a számat, hogy véletlenül se tudjak értelmes válasszal
szolgálni. – Ha nem, akkor nem fogom erőltetni. – Fordult a kijárat felé, ami
azonnal észhez is térített, s mielőtt elhagyta volna a csatateret, utána
kiáltottam.
- Ha… - torpant meg, még épp időben -, ha
nem nagy teher. – Körbenéztem, s azonnal megbántam a kijelentésem, elvégre
ennek a helyiségnek, épp felülete nem igen maradt.
Mostanában gyakran észrevettem, ha
SeokJinnel töltöttem az időt, mintha kergették volna, úgy rohant. Észre se
vettem, de már az elkészült reggelinket, mi több, épp az utolsó falatokat
gyűrtem magamba. Elégedetten, teli hassal dőltem hátra a székben, miközben
SeokJin, végig szemben, velem ülve figyelt. Bár az első pillanatokban majd
megőrjített a tudat, hogy engem nézve ült az asztalnál, hamar megszoktam a
jelenlétét, és ki is tudtam zárni egy pillanatra, míg az előttem illatozó
reggelire koncentráltam.
- Hihetetlen. – Szólalt meg, mire
felkaptam a fejemet, majd a hangforrás felé emeltem, kérdő tekintetemet.
- Mire – öblítettem le a torkomon akadt
utolsó falatot -, gondolsz? – Kérdeztem, majd felállva az asztaltól kezdtem, ez
idő alatt is tenni valamit, a konyha épsége érdekében. Ahogy elnéztem a káoszt,
ami elterült a pulton, kissé elszégyellve érezem magamat.
- Pontosan erre. – Mutatott rá az előttem,
romokban álló konyhára. – Hogyan élted túl eddig? Nem is, hogyan élte túl eddig
a lakásod? – Kérdéseire, ha akartam volna se tudtam volna elrejteni a
mosolyomat. Bár próbáltam visszafojtani, a nevetés elemi erővel tört fel
belőlem. Hallottam az őszinte értetlen hangnemet, amit teljesen megértettem.
Sose voltam egy konyhatündér, mindig is kerestem a kibúvókat, majd ahogy
megismertem YoonGit, az etetésem körüli problémák is megszűntek.
- Látod, itt vagyok. – Emeltem kissé magasabbra a karjaimat, hogy
prezentálni is tudjam a kijelentésemet. – A túlélés pedig, legyen az én titkom.
– Nem akartam felhozni YoonGit, valamiért nem éreztem, hogy illő lenne mesélnem
róla, talán túl korai, túl bensőséges lett volna. Várni akartam még vele.
Helyette, magam se tudom miért, csak kacsintottam, SeokJin arcán pedig, bár csak
futólag, és alig észrevehetően, de megjelent egy kósza mosoly, amit azonnal el
is tűntetett, ahogy realizálta, mit is tett. Én azonban észrevettem, a
szívverésem pedig, ha akarta volna, se tudta volna leplezni, mennyire tetszett
neki, amit láttam. Hevesen dübörgő mellkassal meredtem rá, amit nyílván
észrevehetett, látva az arcát ellepő rózsaszín pírt, s hogy leplezze zavarát,
torok köszörülve fordult az asztalon maradt mosatlan után. Szó nélkül, magam is
igyekeztem kizökkenni a varázsából, s utánanyúlva pakoltam össze egy kupacba a
tányérokat. SeokJin háttal állva nekem, helyezte a poharakat a gépbe, én pedig
csendben lépdeltem felé, minden erőmmel a tányérokra és az edényekre
koncentrálva, zsonglőrködtem. Bár éreztem, hogy közeledtem felé, azzal viszont nem
számoltam, hogy egy hirtelen mozdulattal megfordul a tengelye körül, amivel
vészesen közel került hozzám. Reflexszerűen ugrottam hátrébb, aminek az
egyensúlyom látta kárát. Pillanatok alatt történt, nekem mégis, mintha percek
teltek volna el, ahogyan kiszaladt a lábam alól a talaj. Még láttam SeokJin
riadt ábrázatát, azt viszont nehezemre esett eldöntenem, mitől ijedt meg. Nem
értem hozzá, épp azt akartam elkerülni, biztosan tudtam, hogy egy ujjunk se ért
össze. Különben már rég elfeledtem volna azt, hogy épp a talajjal próbáltam
közelebbi ismeretséget kötni, helyette minden idegszálam az érintése nyomára
koncentrált volna, bizsergő ujjaim töltötték volna be, gondolatom száztíz
százalékát. Éles csattanás, majd tompa égető fájdalom térített észhez, ahogy végre
kinyitottam a szememet. Körülöttem millió szilánkosra tört tányérdarab, vagy a
csapódástól, még mindig körtáncot járó edények sokasága terült szét. Nekem
viszont egyetlen riadt szempár égett az arcomra. SeokJin tehetetlenül állt
velem szemben. Kezei megremegtek, mintha reflexszerűen nyúlni akart volna
értem, azonban az agya abban a pillanatban riadót fújt. Körbenéztem, s ahogy
realizáltam, hogy sikerült szétzúznom, egy minden bizonnyal drága étkészletet,
már semmi nem tudta lekötni a gondolataimat.
- Nam… izé… - Hallottam fentről SeokJin
rekedt, reszketeg hangját, mire automatikusan ráemeltem a tekintetemet.
- SeokJin… - fújtam ki a levegőt -, ne
haragudj! Kifizetem, nem is, veszek egy pontosan ugyan ilyet, ígérem. –
Fogalmam se volt arról, mennyibe fognak fájni nekem ezek a tányérok, de látva
betegem riadt ábrázatát, biztosan lepergett előtte az anyja dühkitörése.
- Kit érdekelnek azok a vackok! A karod! –
Ahogy szinte könnybe lábadt szemmel, remegő ujjaival az említett testrészem
felé mutatott, úgy éreztem meg én is a sajgó kínt, amit eddig, valamiért
teljesen elnyomott az elmém. – Vérzel! – Most először pillantottam a karomra,
amiből szakadatlanul ömlött a forró vérem, le, egyenesen a hófehér
márványpadlóra. Hirtelen ismét háttérbe szorítottam az egészségemet, s egy
aprócska ördög, elmém bugyrában szüntelenül kiabálta, hogyan fogom kisúrolni a
fugákból a vért. Nevetségesnek tűnhettem, ahogy jajveszékelés helyett, keserűen
felkacagtam, ismételt bénaságomra hivatkozva. SeokJin tekintetéből is kivettem,
nem igazán értette, miért volt ez annyira vicces.
Ahogy végre sikerült rendeznem
arcvonásaimat, szabad kezemmel a szivárgó sebbe nyúlva próbáltam elállítani a
vérzést, s jobb ötletem nem lévén, lábammal igyekeztem a szilánkgyűrűből
kikecmeregni. Bénázásomnál már csak SeokJin toporzékolása volt a komikusabb,
miközben szíve mélyén utánam kapott volna, azonban agya makacsul tiltakozott ez
ellen. Bár a karomat most először éreztem igazán, mennyire fájt, miközben
ficánkoltam, nagy nehezen sikerült két lábra vergődnöm. Ahogy végre
felegyenesedtem egy aggódó, továbbra is sós könnyektől csillogó szempár
fogadott. Hirtelen minden izmom ellazult, csak álltam ott, talán a sebemet
szorító ujjaim is elernyedtek, amire éles fájdalom volt a válasz. Fogamat
összeszorítva szisszentem fel, s SeokJin kissé közelebb lépve, próbált
ismételten csatán nyerni, makacs elméje felett.
- Ne gyere közelebb! – Rivalltam rá, amint
sikerült összeszednem annyira magamat, hogy nyivákolás helyett, értelmesen
szóljak hozzá. – A szilánkok – szegeztem tekintetemet a földre, ezzel elérve,
hogy SeokJin is letekintsen -, az kéne még, hogy a talpadba álljanak. – Fogamat
összeszorítva léptem egy hatalmasat előre, mire SeokJin épp időben, velem
párhuzamosan hátrált.
- Elsősegély. – Szólalt meg, amint
biztonságban, egyre remegő lábakkal álltam előtte. – Ülj le! – Húzott ki maga
mellől egy széket, amire készségesen helyet is foglaltam. – Ne menj sehová,
rögtön jövök! – Nevetnem kellett, ahogyan ezzel az elcsépelt, közhelyes
kijelentéssel már ki is rohant a konyhából. Még hallottam, ahogyan szapora
léptekkel szelte a lépcsőfokokat azonban, ahogy megszűnt a trappolás, úgy
élesedett egyre inkább a fájdalom.
Nem számoltam, hány másodperc telt el
SeokJin hiánya nélkül, mire ismét az ajtóban nem találtam, lihegve, a kezében
egy fehér dobozkát szorongatva. Hirtelen egész testemet elöntötte a forróság,
ahogy lelki szemeim előtt leperegtek az elmúlt napok eseményei. Mintha nem most
lett volna, hogy megannyi gyűlölettel a szemében nézett rám. Most pedig ott
állt, remegő térdekkel, szemeiben megannyi félelemmel, én pedig soha nem
éreztem még ekkora vágyat aziránt, hogy ne szorítsam a karjaim közé, míg a
riadtság utolsó szikráját is, ki nem űztem az íriszeiből.
SeokJin
Órák óta forgolódtam az ágyamban. Soha nem
esett nehezemre egyhelyben megülnöm, ez esetben feküdnöm, most azonban mégsem
bírtam pár percnél tovább, egy pózban. Az elmémet bárhogy próbáltam, újra, és
újra ellepték az orvosommal kapcsolatos gondolatok. Bár az elmúlt napokban, én
magam is meglepődtem azon, mennyire megváltozott kettőnk kapcsolata, mégis,
legbelül éreztem, azt az elfojthatatlan ellenszenvet, amit iránta éreztem.
Helyesbítve a világ összes dilidokija iránt éreztem. Olyan volt, mintha
születésemtől kezdve belém verték volna, ezek az emberek semmi hasznot nem
nyújtanak, soha nem fognak kikaparni a gödörből. Most azonban egyre inkább
halványuló negatív érzéseim kezdtek aggasztani. A több, mint kétórás
ágynemű-gyűrögetést megunva, magamra kaptam kedvenc puha béléses pulóveremet,
mellé egy kényelmes nadrágot, s gyomrom hangos korgására hallgatva, indultam a
konyha felé.
Jól tudtam, hogy a házban, ebben a napszakban egyedül a dokim
tartózkodott, így a konyhából kiszűrődő, nem éppen magabiztos hangokból ítélve,
lépdeltem lefele. Nem szóltam, ahogy előbb csak fejemet bedugva kémleltem,
mekkora katasztrófát kreált azon a szerencsétlen konyhapulton. Két elbaltázott
tojást követően, pedig már belépve a helyiségbe szólaltam meg, kissé
szarkasztikusabban, mint terveztem:
- Mégis mit ártottak azok a tojások? – Az
orvosom csak zavarba ejtő mozdulatokkal vakargatta a tarkóját, ahogy végignézve
a pokol konyháján realizálta, mekkora is a kár. - Esetleg… - Közelebb léptem
hozzá, arra viszont szigorúan figyeltem, hogy a távolság ne csökkenjen
kritikusan alacsonyra. Az orvosom pedig, ezzel párhuzamosan, csak meredt rám,
mintha kikapcsolták volna nála a szoftvert.
- Se- segíthetek? – Kérdeztem, talán kissé
zavarodottabban, mint terveztem. Azonban a percekre beállt némaságból leszűrve
sóhajtottam egy nagyon. Rosszul esett a szótlansága, magam is meglepődtem azon,
mennyire, makacsságom viszont sokkal erősebbnek bizonyult. - Ha nem, akkor nem
fogom erőltetni. - Majd sarkon fordultam, és egyenesen a kijárat felé
lépdeltem. Bár a gyomrom erősen tiltakozott, mégis képes voltam lenyelni a
feltörő keserűséget, mikor hirtelen utánam kiáltva, torpantam meg.
- Ha… - hallottam mögülem, kissé
bizonytalan hangját -, ha nem nagy teher. – Ahogy felé fordultam, lesütött
szemmel pásztázta a romos konyhát. Ismét nevetni támadt kedvem, azonban
elfojtva a feltörő kacajt kaptam magamra egy kötényt, s előbb a romhalmazból
próbálva épp felületet keresni, kezdtem neki a reggeli készítéséhez. Nem
akartam beismerni, továbbra is makacs elmém rabjaként sodródtam az árral,
miközben a korgó gyomromat is sikerült végre kielégíteni.
- Hihetetlen. – Nyeltem le az utolsó
falatot mielőtt megszólaltam volna.
- Mire gondolsz? – Kortyolt a poharából,
majd felállt, s a romokat próbálva eltakarítani, várta a válaszomat.
- Pontosan erre. – Ujjaimmal a levegőben
végigmutattam az edényeken, s a balul elsült tojástekercs maradékon a
serpenyőben. – Hogyan élted túl eddig? Nem is, hogyan élte túl eddig a lakásod?
– Komolyan fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Elvégre a világ legegyszerűbb
ételét volt képes elbaltázni, bele se mertem gondolni abba, hogyan zajlódhatott
nála, egy ebéd elkészítése. Ehelyett pedig hangos kacajt kaptam válaszul, ami
máskor biztosan rosszul esett volna, most azonban szokatlan módon, ismeretlen
melegség járta át a testemet.
- Látod, itt vagyok. A túlélés pedig,
legyen az én titkom. – Mutatott a levegőbe, mire azonnal igyekeztem rendezni a
szapora szívverésemet. Nyugtalanított ez a hirtelen rám törő érzés, mégsem
tudtam jelenleg ezzel foglalkozni. bárhogy próbáltam elterelni a gondolataimat,
a korábbi kacaja, majd ahogy rám kacsintott, ismét heves szívdobogásra
késztetett. Próbáltam elfordulni, de lassú voltam. Éreztem, hogy engem figyelt,
én pedig hiába igyekeztem leplezni, elmosolyodtam. Belül pedig a kis vészcsengő
szüntelenül riasztott, ismét vesztettem, mégsem éreztem haragot. Elpirultam.
Bár nem láttam a tükörképem az arcomat forróság lepte el. Szokatlan volt, mint
oly’ sok minden más is, mióta belépett az életembe. Nem hazudtam, megrémített
ez a fajta változás. Hirtelen volt és váratlan.
Felkapva az edényeket igyekeztem elterelni
a gondolataimat, mind a dokimról, mind az általa kiváltott érzéseimről. Amint a
kezemben lévő összes dolgot elhelyeztem, automatikusan fordultam a soron
következő mosatlan után, azonban azzal, egy pillanatig se számoltam, hogy az
orvosom mögém lépve, egyensúlyozott az edényekkel. Ahogy érzékelte, milyen
közel is került hozzám, teste automatikusan reagált. Ami utána történt, pedig
hosszú pillanatokig felborította a szívritmusomat. Láttam, ahogy a kezében lévő
tányérokkal a föld felé zuhant, amiért reflexszerűen nyúltam volna utána. Nem
gondolkodtam, automatikusan reagáltam a helyzetre, az agyam mégis az utolsó
pillanatban jelzet, s tétován állva figyeltem, ahogy a tányérok kicsúszva a
kezéből, estek a földre, darabokra törve.
A fülem még csengett a hangzavartól.
Legalábbis arra akartam fogni, a látvány okozta sokk helyett. Láttam, ahogy a
földön heverő orvosom, egy pillanatra se szakítja meg velem a szemkontaktust.
Én azonban csak egyvalamire tudtam koncentrálni. A karjából, szüntelenül ömlő
vére, először a gyomromat, majd az idegrendszeremet késztette duplaszaltóra.
- Nam… izé… - Megakadt a szó a nyelvemen.
Ezelőtt még soha nem hívtam a nevén. Nevezhettük ezt egyfajta konok
magatartásnak, de az orvosaimat sose, még gondolatban se említettem a nevükön.
Hisz’ tudni valakinek a nevét, egyet jelentett azzal, hogy közelről, vagy
legalábbis valamilyen szinten, de ismerted az illetőt. Én pedig nem akartam
ismerni egyiket se. De Ő más volt. Neki képes lettem volna kimondani a nevét.
Egyszer, valamikor. Most viszont okkal fogtam a kialakult helyzetre, hogy
megakadt a torkomon a szó.
- SeokJin… - hagyta el egy lényegesen
nagyobb sóhaj a száját -, ne haragudj! Kifizetem, nem is, veszek egy pontosan
ugyan ilyet, ígérem. – Hirtelen elöntött a harag. A legutolsó gondolatom se az
eltörött edények körül forgott, ő pedig itt ült, véres karral, és szabadkozott.
- Kit érdekelnek azok a vackok! A karod! –
Pusztán ennyit voltam képes kipasszírozni az ajkaimon keresztül, majd rámutatva
a sérült testrészére vártam, hogy ő is észrevegye végre, milyen súlyos a
helyzet. – Vérzel! – Sikerült elérnem, hogy végre a vágására koncentráljon,
azonban a várt reakciót ismét sikerült megborítania. Keserű mosoly terült el az
arcán, amire én csak döbbenten álltam. Hogy mi futhatott végig az elméjén,
fogalmam se volt róla, azonban amilyen gyorsan elnevette magát, olyan hamar
komolyodott meg ismét, s koncentrált a sebére ismételten. Segíteni akartam
neki. Elmém vad csatát vívott a mellkasomban dübörgő szívemmel, azonban a múlt
árnyai ismét erősebbnek bizonyultak. Fel-alá járkálva, tehetetlenül néztem
végig, ahogy végre sikerült két lábra állnia. Már éppen mozdulni akartam, a
lábamban éreztem az erőt, hogy közelebb lépjek hozzá, mikor erőteljes,
határozott hangja maradásra késztetett.
- Ne gyere közelebb! – Hallottam, hogy
megremegett a hangja. Tudtam jól, mennyire tudott fájni egy vágás okozta seb.
Képes volt a lelki fájdalmakat is fizikaira cserélni. Egy pillanatra elfeledtetni,
mennyire kínzó, és gyötrő az emberi elme börtöne. – A szilánkok… – követtem a
tekintetét, ahogy rávilágított, nem lenne célszerű beleállítani a talpamba a
tányérdarabokat. Láttam a fájdalomtól eltorzult arcán, hogy erőt vett, majd egy
hatalmas lépéssel otthagyva a szilánktengert, ismét szokatlanul közel került
hozzám. Bíztam a reflexeimben, amik nem hagytak cserben. Egy lépéssel, nem
többel, hátrébb léptem, majd ahogy biztonságban elhelyeztem a remegő lábakon
álló orvosomat, az elsősegély doboz után rohanva, hagytam ott a konyhában. Nem
is tudom, mikor futottam utoljára olyan gyorsan, mint ott, akkor. Nem érdekelt,
hogy a lépcsőn majd’ lezúgva szeltem a fokokat, csak az volt a fontos, hogy
minél hamarabb elállítsuk a vérzést. Lendületből fordultam be ismét a konyhába,
kezemben az elsősegélydobozzal. Az orvosom pedig, úgy, ahogy otthagytam,
mozdulatlanul meredt rám, tekintetében megannyi érzelemmel. Fogalmam se volt,
mit olvashatott le az arcomról, azonban ahogy ott ült, vérző karral, csillogó íriszeivel,
s magabiztosságot tükröző ábrázattal, egyszerre csillapíthatatlan vágyat
éreztem aziránt, hogy átölelhessem.
