Szerepcsere
NamJoon
Hűvös szellő borzolta a karomat, mire
automatikusan húztam magamra a takarómat. Különös álmom volt, ahogy ébredezve
be-beugrottak az emlékképek. A legfurcsább közülük mégis az volt, ahogy SeokJin
nem törődve a félelmeivel, magához húzott, azzal gátolva meg, nehogy halálra
fagyjak. Hirtelen élesen nyilallt belém a felismerés, az álmom korántsem volt
az elmém szüleménye. SeokJin forró lehelete a nyakamon adta a legnagyobb
bizonyosságot, majd lassan kinyitva a szememet realizáltam, valóban egymást
ölelve gubbasztottunk az erkélyen. Döbbenten ültem, egy pillanatra se vettem le
róla a tekintetemet. Gyönyörű hosszú pillái, ártatlan arca, teljesen rabul
ejtett, elfeledtetve velem azt, hogy miért is kerültünk ebbe a helyzetbe.
SeokJin mocorgása zökkentett ki az ámulatból, mire torok köszörülve próbáltam
távolabb kerülni tőle. Féltem, ha esetleg észreveszi, hogy megérintettem, talán
nem leszek képes gátat szabni a rohamának. Itt viszont, elzárva bárminemű
segítségtől az életébe is kerülhetett volna. Kelletlenül csúsztam arrébb, a
takaró apró sarkát magammal húzva, mire SeokJin kinyitotta a szemét. A
tekintetünk találkozott, én pedig lemerevedtem. Karjai továbbra is az ölemben
pihentek, amire mind a ketten egyszerre kaptuk oda a tekintetünket. Rettegtem
attól, mi fog következni.
- Seok… Jin, ez nem…
- Hát itt vannak? – Egy megkönnyebbült,
mégis aggodalommal teli hang keltett köztünk zavart, mire automatikusan
rebbentünk szét. Mintha valami szörnyen illetlen dolgot műveltünk volna,
fordultunk el egymástól. Tekintetünk a hang irányába vándorolt, ahogy
realizáltuk, SeokJin nevelőnője állt az ajtóban, nem éppen nyugodt ábrázattal.
Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben tudatosult bennem, hogy megmenekültünk.
Szó nélkül pattantunk fel, mire a nevelőnő hátat fordítva sietett valami meleg
ruha után, amit SeokJinnek adhat. Elgémberedett lábaimba igyekeztem egy kis
erőt masszírozni, majd a hívogató meleg szoba felé indultam. SeokJin némán
követett, azonban mielőtt beléptem volna hátulról egy kissé határozatlan
mozdulattal megragadta a kezemet. Mintha áramot vezetett volna belém, egész
testem bizsergett. SeokJin nem szólt, felszínesen vette mögöttem a levegőt.
- Kérlek… - suttogott, mintha félne, hogy
valaki meghallja könyörgését. – Kérlek, ne mondd el senkinek! – Nyomatékül az
eddig gyengéden tartott kezemre rászorított, s amilyen hirtelen érte bőrömet az
övé, úgy el is rántotta, ahogy a nevelőnő újra elénk toppanva nyújtott át egy
vastag pulóvert betegemnek. Gyanakvó ábrázatát elnézve erősen égett bennem a
késztetés, hogy elmeséljem, mit sikerült elérnem, azonban SeokJin kérlelő
tekintete lakatott tett a számra.
Órák óta ültem a jegyzeteim felett, az íróasztalom
előtt. A toll kékszínű tintája apró pontokat festett a fehér lapra, miközben a
gondolataimba merültem. SeokJin tegnap végre hozzámért.
Az emlékére annak, hogy reggel egymást
átölelve ébredtem, összeszorult a mellkasom. A szívem vadul dübörgött, miközben
forró testének emlékei alattomosan az elmémbe kúsztak. Kérdések milliói
kavarogtam bennem. Ne mondjam el
senkinek. Hisz’ ezért voltam itt, elértem valamit, amit más még csak
feltételezni is képtelen volt. Erre ő arra kért, hogy tartsam titokban. Egy
részem teljesíteni akarta a kérését, egy egészen aprócska részem. Azonban nem
tehettem meg. A józan eszem, mint oly’ sokszor az elmúlt hetekben ismét
legyőzte a szívemet, megmakacsolva magamat ezáltal. Le kellett jegyeznem a
tapasztalataimat, az elért eredményeimet, hogy később egy nálam jóval
tapasztaltabb orvosnak átadhassam, mintha egy kísérleti nyúlról készült jegyzet
volna. Utáltam ezt tenni SeokJinnel. Igazságtalannak éreztem vele, és az
érzéseimmel szemben. Viszont ő erről nem tudott. És soha nem is fogja megtudni,
valójában mit tett velem.
Halk kopogás törte meg a szoba csendjét,
miközben csupán a tollam karcolta a fehér lapokat. Belemerülve az elmémből
áramló gondolatokba, hümmögve adtam engedélyt az ajtón kívül állónak, hogy
bejöhet. Nem akartam félbe hagyni az írást, féltem, hogy később már nem lenne
ekkora lendületem, és akaraterőm folytatni. Bár a vendégem halk volt, biztos
voltam abban, hogy csupán a betegem nevelője jött be, elvinni a felgyűlt
szennyest. Azonban ahogy egy kissé kíváncsi, kedves hang a nevemen szólított,
testem automatikusan rándult össze, miközben a szívem kihagyott egy ütemet.
SeokJin a hátam mögött állt, alig pár lépésnyire az asztaltól. Épp elég messze
ahhoz, hogy lássa, mit írtam éppen, de ahhoz közel, hogy felkeltse a
kíváncsiságát.
Automatikusan csuktam be a füzetet, majd a
kulccsal zárható fiókom legaljára tettem, amit gondosan bezártam, hogy
véletlenül se kerülhessen a keze ügyébe. Kissé feszélyezve éreztem magam, mint
akit rajtakapta az anyja, hogy épp felnőtt tartalmat néz a neten. Izzadt a
tenyerem, tarkómról pedig éreztem, hogy elindult egy kósza sós csepp. Bár az
utóbbit inkább a lázamnak köszönhettem, ugyanis sikerült egy kitűzött célt
elérnem, de a világon semmi sem volt ingyen. Már reggel éreztem a kimerültséget,
az éles tűket a torkomban, mégsem törődtem a tünetekkel. Most azonban, ahogy
SeokJin aggódó tekintetében visszatükröződött kissé elgyengült valóm, én is
éreztem, hogy elértem a korlátaimat. Mintha eddig észre se vettem volna, hogy
ennyire rosszul voltam, ahogy SeokJin belépett, minden tagom elgyengült. Egyet
kivéve. Még most is, gyanítom negyven fokos lázzal, csak arra tudtam gondolni,
hogy hozzá érhettem, no meg arra, milyen lenne, ha legközelebb is
megérinthetném, ha képes lennék elérni a szívéig, ha a karjaimban tarthatnám
tökéletes alakját, amit...
- NamJoon! – Szakította félbe talán pont
időben képzelgésemet, betegem. Hangjára felfigyelve pislogtam rá, egyre
nehezebben véve a levegőt. – NamJoon, nem érzed jól magad! – rivallt rám,
mintha a saját anyámat hallanám. Mintha felcserélődtek volna a szerepek.
Jelenleg ő volt az egészségesebb, az erősebb. Nálam, akinek vigyázni kellene
rá, segíteni neki felejteni, meggyógyulni.
SeokJin
Még félálomban pihentem a szokatlanul
idegen helyen, elgémberedett tagjaim üvöltöttek azért, hogy végre megmozdítsam
őket. Mocorgásra lett éber a tudatom, mire azonnal beugrottak az éjszaka
emlékei. Hozzáértem az orvosomhoz. Ahogy a képek pörögtek az agyamban, úgy
váltott a szívem is egyre gyorsabb ütemre. Azonban valami még így is más volt.
Nem éreztem azt a fullasztó roham előjelét, nem remegtem, mintha bármelyik
pillanatban kitört volna belőlem a pánik. Bár szemem még csukva volt, éreztem,
hogy NamJoon feszengve próbált távolodni tőlem, azonban ahogy egy határozottabb
mozdulattal arrébb próbált csúszni, úgy nyitottam ki én is automatikusan a
szememet. Abban a pillanatban megállt az idő körülöttünk. Szemeimmel az övéibe
néztem, lélegzet visszafojtva meredtünk egymásra.
A pillanat azonban nem tartott a
végtelenségig. Ahogy nevelőnőm betoppant, ebben az esetben, kitoppant az
erkélyre, úgy keltettünk nagyobb távolságot magunk között. Mintha rajta kapott
volna minket valamin, úgy éreztem magam egyre kellemetlenebbül, azt pedig
egyáltalán nem akartam, hogy elárulja neki, mit tettem vele az este. Ahhoz
pedig, hogy megakadályozzam nem voltam rest ismét megragadni a kezét.
- Kérlek… - halkan súgtam, oda neki. –
Kérlek, ne mondd el senkinek! – Kezét szorosabban fogva kérleltem, ahogy
hallottam, hogy nevelőm ismét közeledett. NamJoon csak meredten állt, döbbent
tekintete zavartsággal keveredett.
Az orvosom szerencsére kérésemnek eleget
téve, tartotta a száját. Bár még most is alig akartam elhinni, órákkal az eset után
is magam elé meredve emlékeztem vissza úgy az estére, mint a reggeli ébredésre.
A szívem, valahányszor a dilidokim álomittas ábrázatára gondoltam, hevesebben
dobbant, ami idegenül hatott rám. Féltem ettől az újfajta érzéstől, ami
alattomosan ölelte körbe a mellkasomat, valahányszor a múltam sötét emlékei
eszembe jutottak. Nem akartam érezni, mégis makacsul befészkelte magát, amivel
az őrületbe tudott kergetni.
Egymagam álltam a mosdókagylóm előtt,
remegő kezekkel. Éreztem, ahogy az izzadság végig gurul a tarkómon, hogy aztán
a felsőm gallérjába veszhessen el. A kezdetben jó ötletnek tűnt elgondolás,
miszerint az érintést követően a vízzel se lesz többé problémám, egy szempillantás
alatt veszni látszott. Gyűlöltem ott állni, magatehetetlenül, hogy egy alapvető
emberi szükségletet se voltam képes elvégezni. Remegő kézfejemre fogtam, úgy
igyekeztem csillapítani az idegességemen, aminek látszólag semmi haszna nem
volt, míg fizikailag nem kezdtem távolodni a fehér márványtól. A csalódottság,
s düh harmóniájával estem az ágyamba, próbálva megfékezni az előtörő
könnyeimet. Miért hittem azt, hogy egyszerre minden más lett? Kétségbeesetten
feküdtem átkulcsolva felhúzott térdeimet, mintha vártam volna valamire. Vagy
valakire. Elmémet egyetlen villogó lámpafény töltötte be, a fény, ami egy
személy nevét világította be.
Lassan közelítettem meg az ápolóm
szobáját, mintha valami rosszban sántikáltam volna. Kicsit talán túlzás is volt
ez a semmiből jött óvatosság, azonban a házban lakók még mindig úgy hitték, a
kapcsolatunk éppen csak a megtűrt státuszban rekedt. Azt ellenben nem akartam,
hogy az orvosom elért eredményeinek köszönhetően újabb fehérkabátos idegenek
töltsék be a házat, a kérdéseikkel bombázva.
Egyenes háttal álltam a fehér falap előtt,
a pillanat tört része alatt elvesztve a szobámban összeszedett, csekély
önbizalmamat. Fordulni akartam, vissza a magányt nyújtó rejtekembe, azonban,
ahogy a lépcső felől szűrődő nesz megcsapta a fülemet, a pánik versenyt futva
az idegességgel, tombolt bennem. Határozottan kopogtam be az ajtón, s ahogy az
ismerős mély hang engedélyt adott, már be is léptem a félhomályba. A szobát
csak úgy, mint az enyémet némaság ölelte körbe, az asztalnál ülő orvosom
zavartalanul folytatta, amibe belemerült. Szemeimmel jobbra-balra cikázva
mértem fel, milyen otthonossá tette a lakrészét. Arcomon halvány mosoly terülte
el, ahogy az éjjeli szekrényén egy gondosan elhelyezett kép feszült, rajta az
orvosommal, és két, számomra ismeretlen személlyel. Látszólag remek kapcsolat
volt az övék, amitől a mellkasom, ha nem is hosszan, de összeszorult. Ezek
szerint voltak odakint barátai, olyanok, akikhez ő visszatérhet, ha engem
valaha is sikerül majd helyreraknia. A tudat, hogy valamikor a jövőben nem
leszünk mások egymásnak, mint két távoli emlék, keserűen hatott a lelkemre.
- NamJoon! – Szólítottam meg, halkan,
ahogy egyre közelebb léptem az asztalához. Észrevehetően túlságosan belemerült
abba, amit csinált, mivel mióta beléptem a szobájába egyszer se nézett felém.
Ahogy pedig a nevén szólítottam, hirtelen kapta fel a fejét, majd ezt követően,
esélyt se adva arra, hogy meglessem, min ügyködött csukta be a füzetét, s zárta
el mélyen a fiókjába. Bár borzasztóan fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mégsem
tettem szóvá, mi az, amit ennyire rejtegetett. Ezzel szemben valami mégis
szemet szúrt. Ahogy az orvosom felém nézett a félhomályban is jól kivehető
volt, mennyire zilált. Arca gyöngyözött a megbújó verejtékcseppektől, miközben
félig lecsukott szemhéjjal próbált rám koncentrálni. Újra elkapott az érzés,
csak úgy, mint tegnap este. Aggódtam érte, a környezetemben soha senki nem
mutatta ki a gyengeségét. Folyton én voltam az, akire vigyázni kellett, aki
rászorult az ápolásra. Most viszont fordult a kocka. Egy tétova lépést tettem
előrébb, kezem viszketett azért, hogy ismét felé nyúljak. Tombolt bennem az
adrenalin, annak a gondolatára, hogy újra megérinthetem.
- NamJoon! – Nyitottam szóra a számat,
mire kizökkent a gondolataiból. – NamJoon, nem érzed jól magad! – Ösztönből
emeltem magasabbra a hangomat. Láttam rajta, hogy a határait feszegette. Nem
törődve semmivel, leginkább azzal, mi lesz, ha most mégis rám tör az ismerős
pánik, megindultam, átszelve azt a pár lépésnyi távolságot, ami még maradt
köztünk. NamJoon reagálni se tudott, mikor végre elé állva kaptam a keze után,
s az előbb vett lendültemmel felsegítettem a székről. Bár arcán láttam a
döbbenetet, teste megfeszült, mikor a karjába karoltam. Automatikusan próbált
hátrálni, én mégis határozottan fogtam. Most neki volt szüksége a támogatásomra.
Lassan kísértem az ágyáig a láztól teljesen erejét vesztett orvosomat. Bár még
tudatánál volt, egyre inkább zilált, ahogy a láza átvette felette a hatalmat.
Idegesen töröltem le a homlokáról a verejtékcseppeket, miután gondosan
betakartam a legyengült orvosomat. Legnagyobb szerencséjére az egyszerű lázcsillapítót
nem tartották távol tőlem, aminek most végtelenül hálás voltam. Ellenben
gyűlöltem magam, amiért egy pohár víz látványa, ha egy egészen rövid ideig is,
de képes volt legyengíteni.
Kicsivel több, mint két óra ápolás után
fáradtan ültem le, az ágya mellé helyezett székre. Bár NamJoon lassan másfél
órája aludt, mégsem akartam felébreszteni azzal, hogy kifele csörtettem. A
délutáni önsajnálatra már amúgy se lett volna időm. Helyette hangtalanul ültem,
mialatt az éjjeli lámpa adta halvány fénysugárban fürdő orvosom alvó arcát
figyeltem. Csendesen szuszogott, aminek végtelenül örültem, tekintve, hogy
sikerült levinnem a lázát. A bűntudat, hogy miattam lett ilyen beteg, egyre
kevésbé marta a bensőmet, ahogy láttam a láztól görcsös arcát ellazulni. Hirtelen
egy kósza gondolat futott át az agyamon, a csendes félhomályban. Bár már maga a
tudat is égő érzést keltett a mellkasomban, de a felismerés viharként tombolt
bennem. Féltem beismerni, rettegtem kimondani, de az igazság ott lebegett
kettőnk között, én pedig el akartam menekülni előle.
