Érzelmek
viharában
SeokJin
Unottan
meredtem az ablakomon kifele, miközben a hó puha bundába öltöztette a kopár
faágakat. Egyszerre kedvem támadt lefényképezni a szélben táncoló hópihéket. Az
elmúlt időszakban egyre több, régen is kedvelt szokásomhoz kaptam kedvet. Bár
továbbra se terveztem nagyobb érdeklődést mutatni a nevelőnőm vagy éppen a
ritkán látogatását tevő anyám előtt, NamJoon minden percében a tenni akarásra
sarkallt. Akárcsak most, ahogy az ágyam melletti fotelre néztem, nem tudtam
eldönteni, mégis hogyan juthatott az a badarság az eszébe, hogy elutazzunk. Még
most is a fülemben hallottam, ahogy szüntelenül magyarázta, milyen remek
ötlettel állt elő egy egyetemi jó barátja. A szó hallatán kissé összeugrott a
gyomrom, hiszen neki rajtam kívül ott volt egy másik élete, ahol minden
bizonnyal szívesebben élne, mint velem összezárva. Ezután már csak a hangját
hallottam, de nem álltak össze a fejemben a szavak. Isteni szerencse, hogy
lassan egy hónapja tervezte már a kiruccanást, így, ha elsőre nem is, de idővel
magam is felfogtam, hogy tényleg komolyan gondolta. Arra viszont még most se
voltam felkészülve, hogy nem csak ketten vágunk neki az útnak. Az említett jó
barátja, és egyben az ötlet kitalálója hallani se akart arról, hogy nélküle
vágjunk neki az útnak. NamJoon állítása szerint pedig nagyon szívesen
megismerne. Ettől még most is remegni kezdett a lábam, nem akartam ismerkedni.
Habár NamJoonnal napi rendszerességgel beszélgettünk, egyre könnyebben mondtam
el neki a selejtségemmel kapcsolatos dolgokat, az nem jelentette azt, hogy az
idegenek felé is így viszonyultam. Nehéz volt elrejtenem kíváncsi szeme elől a
tényt, hogy csak vele szemben voltam ennyire nyitott. Egyedül neki ütöttem rést
a várfalamon, aminek hála egyre nehezebben tudtam elviselni a tényt, hogy mellettem
van, de mégse lehetek vele. Éjszakánként a rémálmaimat is az aggodalom szülte
rémképek váltották fel. Ha megtudná, ha rájönne a beteges vonzódásomra, abba
belehalnék. Így is megfeszültem annak a gondolatára, hogy ismerte a múltamat,
még ezzel a tudattal is kész csoda volt, hogy nem viszolygott tőlem.
-
SeokJin – hallottam meg az ajtó túloldalán az orvosom tompa hangját -,
bejöhetek?
-
Gyere csak! – Megindultam az ajtó felé, azonban NamJoon gyorsabb volt, s mire
odaértem volna, már mögé nyúlva nyomta le a kilincset.
-
Nem zavarlak? – Jött a kérdés, ahogy lopva körbenézett a szokatlanul rumlis
szobámban. Kissé zavarba is jöttem, hogy így fogadtam, amit hamar el is űztem a
gondolataim közül, amint beugrott az ő háború sújtotta lakrésze.
-
Nem, dehogy is. – Zavaromban kezdtem összébb pakolni a szanaszét lévő ruháimat,
amiket mégsem terveztem magammal vinni. – Épp készülődtem. – Magyarázkodtam,
amint az ágyra dobált alsóneműmre szegtem a tekintetemet. A helyzetet pedig
csak tetézte, hogy NamJoon is követte a pillantásom útvonalát. NamJoon torok
köszörülve lépett az ablakhoz, amint én az ágyamhoz rohantam, hogy a takarómat
rádobhassam a textilkupacra.
-
Csak azért jöttem, hogy tudjam… hogy biztos legyek abban – habozott, tőle
szokatlan módon nem találta a szavakat, mire én kérdőn fordultam felé -, meg
szeretnélek vizsgálni indulás előtt. – A mondat végét alig hallottam, ahogy
elhadarva hirtelen harapott a szájába, ezzel elvágva a felesleges
magyarázkodást. Teljes mértékben megértettem, én magam se tudtam semmit se
reagálni. NamJoon csak ott állt, tekintetét az enyémekbe fúrva figyelte a
reakciómat. Zavaromban elpirultam, amit egy tétova lépéssel az ablak felé
fordulva próbáltam leplezni.
-
Meg… megvizsgálni? – Azt hittem, már visszanyertem a hangomat, ami anélkül
hagyott cserben, hogy megszólaltam volna. Azonban az a nyúlfarknyi
egércincogás, amit sikerült kicsikarnom, messze nem tűnt olyan határozottnak,
mint amire számítottam.
Kikapcsolt
az agyam. Órákkal ezelőtt egy félszeg bólintással egyeztem bele, hogy az
orvosom egy professzorával karöltve megvizsgálhasson. Még most is liftezett a
gyomrom, miközben az ablakomból kifele meredve igyekeztem lenyugtatni magamat.
A kezemet a tértemen pihentettem, abban bízva, hogy a tenyeremről majd
kellőképpen felissza az izzadtságot.
-
Ne aggódj! – Hallottam a mellettem ülő orvosomat, miképp nyugtatni próbált. –
Nem kell semmi extrára számítanod.
-
Ezt, hogy érted? – Kaptam a hang irányába a fejem, amitől kissé megszédülve
megráztam gyorsan, hogy rendesen figyelni tudjak. – Mit csináltok majd velem? –
Kérdeztem s akármennyire igyekeztem leplezni, a félelem minden bizonnyal kiült
az arcomra.
-
A professzorom csupán pár kérdést szeretne feltenni, és amennyire a szavaiból
kivettem, ezek csak rutinkérdések lesznek. A beszámolóm alapján eddig semmi
ellenvetése nem volt afelől, hogy pár napra kizökkentsünk a kalitkádból.
A
szavai, és a tudat, hogy valóban csak ennyiről szól majd a vizsgálat, máris
vállalható színűre festette az arcomat. Az imént, mélyen beszívott levegőt is
csak most tudtam kiereszteni.
*
A
vizsgálat valóban nem volt több, csupán egymást követő kérdések sorozata. Bár
abban a pillanatban, mikor az orvosom professzora kiküldte NamJoont, egy
pillanatra megremegtem. NamJoon egy bíztató mosolyt küldött felém, aminek az
emlékébe tudtam csak kapaszkodni, mikor mögötte halkan zárult a kopott faajtó.
-
SeokJin. – Halkan szólított a kissé koros, piszkosszürke szakállú professzor,
mire végre sikerült elszakítanom a tekintetemet az ajtóról. Hogy a figyelmet
eltereljem, megköszörültem a torkomat, s pár másodpercnyi időt hagyva magamnak,
a fáradt szemekbe néztem.
-
Uram. – Remegtek a hangszálaim, mintha nem egy húsz perce beszéltünk volna, az
elmúlt időszakban.
-
SeokJin – ismételte meg újfent a nevemet -, nézze. Biztosan érdekli, miért
küldtem ki az orvosát, azonban nincs oka aggodalomra. – Ennél a pontnál úgy
éreztem, újra visszatáncol belém a lélek, s képes leszek a maradék kérdésekre
válaszolni. – Pusztán csak annyit szeretnék tudni – hajolt hozzám közelebb,
amitől az egész beszélgetés túlontúl bizalmassá vált számomra -, meddig
próbálja titkolni az érzéseit? – Teljesen letaglózott a feltett kérdés. A vérem
őrült mód cikázott, többek között az arcomban, amitől biztos voltam benne, hogy
lángvörös árnyalatban pompázott. A számat csak kinyitni voltam képes, de
értelmes szavak nem jöttek ki rajta. A professzor eközben visszarendezte magát
a székébe, és egy tudtam jól kifejezéssel
bólogatott, mint egy jól nevelt kiskutya. – Ne legyen zavarban, megtartom a
titkát. Épp emiatt küldtem ki azt a félnótást az imént.
-
Ennyire… ennyire nyilvánvaló? – Csak ennyit sikerült kinyögnöm, úgy éreztem
felesleges kertelnem, hiszen az csak olaj lenne a tűzre. – Elszégyelltem magam.
Lesütött fejjel szuggeráltam a térdemet. A professzor jól ismerte a múltamat,
és most már azt is tudta, hogy az esetem ellenére még így is…
-
Ugyan, SeokJin – ocsúdtam fel a gondolataimból -, ne szégyellje magát! – A
hangja kedves volt és megértő, egyáltalán nem hangzott ki belőle a megvetés
apró szikrája sem. – Tudja, én már sokat megéltem, ne érezze magát
rajtakapottnak. Azonban, ha elfogad egy jó tanácsot, jobb lesz mielőbb
tisztáznia az érzéseit. Az állapota rengeteget javult NamJoon közelében, de
félő, hogy az iránta kialakult érzései nyomták a legnagyobb súlyt a latba. Ez
az utazás kiváló alkalmat nyújt arra, hogy NamJoon elé álljon és elmondja neki,
mit érez. De figyelmeztetem! Talán a válasz nem épp az lesz, amire számít. Ha
pedig így történne, arra kérem, gondoljon arra, mit nyert vissza azáltal, hogy
közel engedte magához NamJoont, és bár lehet, hogy nehéz lesz, de lépjen
tovább, és térjen a gyógyulás útjára.
*
Még
most is visszhangoztak a professzor szavai a fejemben. Már csak a taxira
vártunk, mögöttünk az összecsomagolt táskáinkkal, NamJoon pedig továbbra is
kitartóan faggatott arról, miről beszéltem a professzorral.
-
SeokJin, legalább annyit árulj el, rólam volt szó odabent, ezért kellett
kimennem? – Elpirultam, ahogy eszembe jutott a beszélgetés. Szinte számoltam a
perceket, mikor fordul már be az autó a sarkon. Nem akartam válaszolni, mert
NamJoon rögtön látta volna rajtam, hogy rejtegetek valamit.
-
Itt is van! – Mutattam a sötét színű járműre, aminek tetején ott feszített a taxi felirat. Lassan gurult be elénk,
mire már nyílt is az ajtó, ahonnan egy meglehetősen életvidám srác lépett ki.
Azonnal az orvosom nyakába ugrott, amitől a gyomrom liftezni kezdett. Újfent
belém hasított az érzés, hogy ő nincs egyedül. Ahogy az ölelkező párost néztem,
elkerülte a figyelmemet, hogy az említett személy nem egyedül jött. Az
ismeretlen alig észrevehetően szállt ki az autóból, s csendben várt, amíg a
látványos viszontlátás csillapodik. Azonban valami ismeretlenül ismerős érzés
csapott meg, ahogy az ölelkező párost figyelve, lassan mellém állt. Észre se
vett, tekintetét NamJoonra szegte. Nem tudtam hova tenni az érzést, de mélyen
belül én is éreztem. Talán lesz valaki, akivel NamJoonon kívül is szót
érthetek.
Másodpercekkel
később az orvosom volt az, aki előbb lépett, s elfordulva a szótlan fiúhoz
sietett.
-Yoongi!
– Szólította nevén a szótlan fiút, s bár látványosan visszafogottabban, de őt
is a karjaiba zárta. Ekkor jöttem rá igazán, hogy NamJoon természetéből adódóan
szereti a testi kontaktust. A fogammal martam az alsó ajkamba, nehogy hangot
adjak a nemtetszésemnek. Hirtelen kaptam észbe, s az addigi önzőségemet
felváltotta a bűntudat. Hiszen neki ők vannak, én előttem. Soha nem léphetek
arra a szintre, amin ez a két, látszólag homlokegyenest különböző természetű
egyén helyet foglal. Az érzéstől összezsugorodott a gyomrom, a fejem zsongott,
és már annyira se akartam ezt az utazást, mint amennyire eddig sikerült
NamJoonnak meggyőznie.
-
Ne haragudj! – Köszörülte meg az orrát az orvosom. – TaeTaeről már meséltem –
mutatott a csupa mosoly fiúra, akinek a haja a szemébe hullva
rakoncátlankodott, amit percenként igazított a füle mögé akkurátusan.
-
TaeHyung – Nyújtott kezet a nevezett jó barát, ám a jól berögzött gesztust
pillanatok alatt visszavonta. – Elnézést, kiment a fejemből, amit Monie
mondott.
-
Monie? – Felhúzott szemöldökkel meredtem kettejük között. Fogalmam se volt
arról, ki lehetett az a Monie.
-
Hé, Tae, hányszor mondtam már, hogy ne nevezz így! – Pirított a barátjára az
orvosom, de én még mindig kíváncsi voltam, honnan jött ez a becenév, így jobb
ötletem nem lévén TaeHyung felé fordultam, a válasz reményében.
-
A Monie becenevet, azért kapta, mert úgy tör, zúz, mint egy szörnyeteg. –
Kezdett bele TaeHyung, amint észlelte a figyelmemet. – Érted… – próbált volna
bökdösni, amit az utolsó pillanatban volt képes csak megállni. – Monster. – Itt
kitört belőle a nevetés, NamJoon zavartan vakarta a tarkóját, úgy próbálta
csitítani a hangosan hahotázó barátját. Ennél a pontnál már én se tudtam
leplezni, s bár lényegesen visszafogottabban, de nekem is felfele görbült a
szám.
-
Oh – mutatott NamJoon egyenesen felém -, mosolyogsz. – Egy köhintéssel
igyekeztem a zavartságomat leplezni. NamJoon ezek után levakarhatatlan
mosollyal az arcán indult meg előre. Nekem pedig épp elég öröm volt az ő
vidámsága.
NamJoon
Még
most is alig hittem el, hogy belement az utazásba. Bár láttam rajta, a
tekintetében azt az ismeretlen érzést, amit talán még ő maga sem tudott hova
tenni, mikor meséltem neki TaeHyungékról. Titkon abban bíztam, hogy talán ha
megismerkedne velük, átléphetnénk a gyógyulásának egy következő szakaszába. De
előtte még állt egy hatalmas akadály, ami megnehezíthette az egész, remekül
kigondolt tervemet. Habár SeokJinnel rengeteget beszéltem, amit nem voltam rest
le is jegyzetelni, hogy ha eljön az ideje, bemutathassam a professzoromnak, aki
minden reményem szerint rábólint majd az utazásra. Azonban észrevettem
SeokJinen, annyira nem törte magát a környezete felé. Ugyan az a magába
forduló, megsebzett fiú volt, és csak mellettem merte szélesebbre tárni a
kalitkáját. Bár titkon jól esett, hogy én voltam az egyetlen, akit ilyen rövid
ismeretség, és ennyire zavaros kapcsolat után a bizalmába fogadott, esténként
még mindig gombóccal a torkomban feküdtem le, s az érzés reggelre se tűnt el;
mi lesz, ha ennek egyszer vége szakad? Ha elrontok valamit, ő pedig újra a
mélybe zuhan? A lelkemet is odaadtam volna azért, hogy ne ismétlődjön meg az,
ami hónapokkal korábban megtörtént. Mert számomra egyre bizonyosabb lett,
beleszerettem SeokJinbe. A szívem hevesen dobbant, akárhányszor találkoztunk.
Ha hozzám szólt, az agyam utolsó neuronja is felmondta a szolgálatot. Napokig
tartott, mire sikerült felépítenem az álcámat, amivel talán elrejthettem előle
a vonzódásomat. Mert a világon semmit nem akartam jobban, csak hogy a titkom a
sírig kitartson. Egy olyan életben, ahol Ő, ennyi szenvedés árán, épp a
normális életbe próbált visszarázódni, én nem ronthattam bele ezzel, a számára
minden bizonnyal undorító vonzódásommal.
A
fejemet rázva hessegettem el a gondolataimat, s megacélozva a tekintetemet,
kopogtam be SeokJinhez.
-SeokJin
– szóltam, miután a kopogásomra nem reagált –, bejöhetek?
-
Gyere csak! – Hallatszódott az ajtó túloldalán a számomra oly’ édes hang, s már
a kilincset nyomva lefele, léptem be a szobába. SeokJin előttem torpant meg pár
lépéssel.
-
Nem zavarlak? – Kérdeztem, miközben a szemem a szobáját pásztázta végig. Erősen
vissza kellett tartanom a mosolyomat, ahogy a tőle szokatlanul rendezetlen
lakrészén végignéztem.
-
Nem, dehogy is. – Láttam, hogy észrevett, s már indult is, hogy némiképp összerendezze
a szétdobált ruháit. - Épp készülődtem. – Ahogy ezt kimondta, tekintete az
ágyán halmokba rendezett alsóneműjére tapadt. Nem tudtam megállni, hogy ne
lessek én is oda, bár a kiváltott reakciómtól egy másodperc alatt levert a víz.
Szemem a szűk alsók bűvkörébe került, s éreztem, hogy odalent megfeszültem. A
tarkómról csordogáló izzadságcsepp, gyenge érintésére koncentráltam, hogy
sikerüljön lehiggadnom. Megőrjített a tudat, hogy már ennyitől megremegett az
alsófelem. Torok köszörülve, egyenesen az ablakhoz sétáltam, s a kopár tájat
fixírozva igyekeztem lehűteni felhevült testemet. SeokJin közben sebes
lépteivel átszelte a közte, s az ágy között lévő távolságot, s a zavart keltő
ruhaneműkre dobta a takaróját.
Most
jött el az én időm. Még mindig a feszülő nadrágomat próbáltam elegyengetni,
miközben a tudatomat egyre inkább a soron következő beszélgetés gondolata
kötötte le.
-
Csak azért jöttem, hogy tudjam… hogy
biztos legyek abban… – Hosszú idő után, most először nem voltam képes kifejezni
magamat. Zavart a tesze-toszaságom, amit SeokJin is észrevett. – Meg
szeretnélek vizsgálni, indulás előtt. – Kimondtam. Bár félő volt, hogy nem
hallotta a végét, amilyen gyorsan elhadartam, azonban a döbbent tekintete mást
sugallt.
*
-
SeokJin, legalább annyit árulj el, rólam volt szó odabent, ezért kellett
kimennem? – A csomagokkal a hátunk mögött vártuk a taxit, nekem pedig még
mindig a vizsgálatkor történteken kattogott az agyam. Nem bírtam a
tudatlanságot. Tisztán éreztem, rólam beszéltek, miután a professzorom
kitessékelt a szobán kívülre. SeokJin viszont némaságba burkolózott. Lassan
kezdtem beletörődni, hogy soha nem fogom megtudni, miről is beszélgettek.
-
Itt is van! – Követtem az ujja hegyét, amerre mutatott, s valóban feltűnt a
taxi. Észbe se kaptam, de már TaeHyung csüngött a nyakamon. Még szorongattam
pár másodpercig, mire érzékeltem, hogy két, kissé feszült szempár meredt a
párosunkra. Mintha féltékenység tükröződött volna bennük, de ennek a gondolatát
egy másodperc alatt elhessegettem.
- Yoongi! – Engedtem el TaeTaet és visszább
véve a hevességemből, őt is megöleltem. Csak most tudatosult bennem, mennyit
változott az elmúlt hónapokban. Sokkal erősebb alkatú, mint mikor kikerült a
kórházból. De a legszembetűnőbb az a fesztelen tartása. Már nem húzta össze
magát, mikor megöleltem, bár a csendes mivoltát úgy látszik még TaeHyung
mellett is képes volt megtartani. Apropó, TaeHyung...
-
Ne haragudj! – Engedtem el Yoongit, s torok köszörülve fordultam az eddig
szótlan betegem felé. – TaeTaeről már meséltem – mutattam a mellettem álló
barátomra, akinek, mint mindig, most se lohadt le a mosolya.
-
TaeHyung – szólalt meg, s már a kezét nyújtotta SeokJin felé. Épp szóra
nyitottam a számat, hogy figyelmeztessem, SeokJinnek még nehezére esik
megérinteni az idegeneket, de TaeTae még előtte visszahúzta a jobbját. –
Elnézést, kiment a fejemből, amit Monie mondott.
-
Monie? – SeokJin felhúzott szemöldökkel figyelt az eddig ismeretlen név
hallatán.
-
Hé, Tae, hányszor mondtam már, hogy ne nevezz így! – Régen hallottam ezt a
becenevemet, amit mindennél jobban utáltam. Azt pedig nem akartam, hogy SeokJin
is így nevezzen, pedig lett volna rá oka.
Csak
csendben hallgattam, ahogy Tae körbe írta, miért ez a becenevem, majd csak a
hangos nevetésre ocsúdtam fel. Zavaromban a tarkómat vakartam, mikor a szemem
sarkát egy félszeg mosoly nem ragyogta be. Máris jobban kedveltem ezt a nevet,
és sokkal inkább azért imádkoztam, hogy valahányszor ezzel a mosollyal az arcán
ejtse ki.
Alig
akartam elhinni, mikor végre leszállt a repülőgép. A csomagok felé tartottunk,
s hátul ballagva figyeltem, ahogyan Tae átszellemülten mesélt valamit
YoonGinak, aki mintha senki más nem létezne a világon, figyelte. Nem ez volt az
első ilyen különösen furcsa eset kettejük között, de beláttam annak csupán,
hogy a hiányom összébb kovácsolta őket. YoonGi visszafogott, csendes stílusa
pedig látszólag jó hatást gyakorolt, TaeHyung hiperaktív életmódjára. Ahogy
mosolyogva figyeltem a kettősüket, a pillantásom egy aprócska részét csak, és
kizárólag SeokJin élvezte. Bár igyekeztem észrevétlenül figyelni a reakcióját a
változás önmagáért beszélt. A vastag kapucnis pulcsi alól ki-ki kandikálva
figyelte az idegen környezetet. Mint, aki most került ki a civilizációba.
Képtelen voltam megakadályozni, hogy mosolyra húzzam a számat.
-
Hé, Nam! Mit vigyorogsz? – Jött a kérdés, s mire észbe kaptam már három
kíváncsi szempár meredt rám. – Mindegy is, inkább azt keresd, merre induljunk a
hotel fele. – TaeHyungnak igaza volt. Mind a négyen fáradtan álltunk,
körülöttünk a csomagokkal. A zsebemből előhalászva a telefonomat, kezdtem a még
otthon lefoglalt szállás címét beütni a GPS-be. Még a professzor ajánlotta ezt
a hotelt, ami viszonylag közel volt a reptérhez. Nekünk pedig SeokJin miatt
pont ideális volt, hogy minél kevesebb emberrel érintkezzen hirtelen.
-
Ezt nem értem. – Zavart tekintettel meredtem a szálloda recepciósára. – Tisztán
emlékszem, hogy két szobát kértem, egyet három főre, egyet pedig egy főre. – A
recepciós hajthatatlan volt, hiába ajánlottam neki több pénz, bármit, ami csak
az eszembe jutott bevetettem, de minden próbálkozásomra, csak ez volt a válasz:
-
Sajnálom, uram, de a szállodánkban nincs üres, egy személyre szóló szoba. –
Teljes döbbenet járta át a testemet. Valahol legbelül éreztem is, hogy nem
mehet minden simán, valaminek történnie kellett, hiszen nem mi, nem én lennék,
ha a tervek szerint alakult volna a kirándulás. Kelletlenül, beletörődve
fogadtam el a szobák kulcsát, s indultam meg a fiúk felé. TaeHyung bőszen
magyarázott valamit, amit YoonGi átszellemülten figyelt, míg SeokJin a hatalmas
üvegablakon kémlelt kifele. Mély levegőt vettem, s a tenyeremben szorongatva a
kulcsokat álltam meg SeokJin mögött. - Van egy kis problémánk. – Tae érdeklődve
figyelt rám, mire SeokJin kissé riadtan fordult felém. Biztosan megijesztettem,
ahogy mögé állva szólaltam meg hirtelen. Bűntudatom volt, mégis a szívem
hevesen dobbant, valahányszor rám nézett. – Két szobát kaptunk. – Folytattam,
mire Tae továbbra is úgy meredt rám, mint, aki még mindig várja a problémát.
-
És? Eddig is kettőről volt szó.
-
Viszont kettő, kétszemélyes szoba kulcsát kaptam, és nincs mód arra, hogy
kicseréljük. – Mutattam meg a réz kulcsokat, az apró dögcédulára fogatva, amire
az ajtószám volt cirádás betűkkel belevésve.
-
Oh… - Szólalt meg SeokJin, mire leesett neki, minden bizonnyal valamelyikünkkel
meg kell majd osztania a szobáját. Ez akartam elkerülni, így is, majd’
kiugrottam a bőrömből, hogy sikerült kimozdítanom, mi több ilyen messzire
eljött velem, most pedig nem győztem a padlót fixírozni, nehogy szembekerüljek
a csalódottsággal átitatott riadt íriszeivel.
-
Hát, nincs más megoldás. – Derült fel TaeHyung, mintha most közölték volna
vele, hogy nyert a lottón. – A Cukor velem, te pedig Jinie-vel. – Meg se
lepődtem azon, hogy Tae már becenevet gyártott a páciensemnek, azonban a
feltűnő boldogság már sokkal inkább izgatta a fantáziámat. YoonGi sem
ellenkezett, amit még meg is értettem volna, azonban Tae furcsán lelkes
hozzáállása millió kérdést szült bennem. – Melyik a mienk? – Kapta ki a
kezemből hirtelen a kulcsokat és meg se várva a reakciómat, már a lift felé
terelte a szótlan barátunkat.
-
Ezek szerint, tényleg nincs más megoldás. – Állt mellém SeokJin, s akárcsak én,
ő is a vígan lépdelő barátomat figyelte. A gyomrom újra felszállt a
hullámvasútra, ahogy realizáltam, hogy mi tényleg egy szobában fogjuk tölteni
ezt a pár napot.
A
kezdeti idegességem, ahogy beléptünk a szobánkba némiképp alábbhagyott. A szoba
tágas volt, és meglehetősen kényelmes bútorokkal berendezett. Így nem láttam
akadályát annak, hogy a kanapén töltsem az éjszakákat. Sokat könnyített a
lelkiismeretemen SeokJin megkönnyebbült arca, mikor ő is realizálta, annyira
nem leszünk szűkösen.
-
Na és, mi a mai program? – Kérdezte, amivel nem kicsit lepett meg. Mintha
kicserélték volna, a lelkesedése szokatlan volt a számomra.
-
Nem tudom. – Vakartam meg a tarkómat. Valójában tényleg nem terveztem semmi
különöset erre a napra. Azt hittem hulla fáradt lesz mindenki, és elég lesz
kipihennünk az időeltolódást is. De távol állt tőlem, hogy SeokJinnek kedvét
szegjem, bármi is volt a terve, örömmel csatlakoztam volna hozzá. – Mit szólnál
hozzá, ha körülnéznénk a környéken? – Ajánlkoztam, bár kevés esélyt láttam
arra, hogy emberek közé akart volna menni.
-
Nem bánom. – Először azt hittem rosszul hallottam. Néztem rá, mint, akivel most
közölték, hogy halálos beteg. Kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magam,
és az addigra már az ajtóban várakozó betegem után siettem. A gyomrom
gombostűhegynyire zsugorodott izgatottságomban. Már messze jártunk a hoteltől,
mire feleszméltem, hogy TaeHyungéknak nem szóltunk. Habár rossz érzés fogott
el, hogy egyedül indultunk útnak, de az, hogy SeokJinnel közösen tölthettem pár
órát, minden bűntudatomat eloszlatta. Már csak arra figyeltem, hogyan reagál az
őt körülvevő emberekre, vagy éppen a tájra, ami körbevett minket. Egy gyönyörű
park kellős közepén álltunk, SeokJin pedig csak nézte a távolban tükröződő
tavat, amiben kacsák százai úszkáltak, néha hangos hápogással megköszönve a
nekik bedobott kenyérdarabokat. Észre se vette, hogy a szája felfelé
kunkorodott, a friss levegőből mélyeket szippantva adta át magát a tájnak, én
pedig fürödtem a látványában. Lopva figyeltem, hogy észre ne vegyen, a szívem
pedig majd’ ki akart ugrani a mellkasomból. Hozzá akartam érni, bármit megadtam
volna azért, ha foghattam volna a kezét. A gondolatra visszatért a józan eszem,
s már mindenre néztem csak rá nem. Bűntudat fogott el, hogy arra gondoltam,
milyen lenne, ha nemcsak orvos és beteg kapcsolat lenne a mienk. Rettegtem, mi
lesz, ha egyszer rájön, hogyan is érzek iránta. Azonban most csak egy dolog
számított, mégpedig SeokJin mosolya. Csak azt akartam megvédeni.
-
NamJoon… - Zökkentett ki SeokJin aggodalommal átitatott hangja, mire azonnal
ráfigyeltem. – Nézd! – Mutatott hosszú ujjaival a feje felé. Először nem
értettem, mire célzott, azonban a hangos robaj, s az egyre inkább sűrűsödő
sötét fellegek nem kecsegtettek semmi jóval. Átkoztam magam, hogy nem néztem
meg az előrejelzést, hiszen itt bármikor eleredhetett az eső. Az agyam
folyamatosan kattogott, mellettem pedig SeokJin egyre reszketegebbé vált. Egy
emlék futott át az agyamon, aminek rémképei, akárcsak egy film képkockái,
peregtek le a lelki szemeim előtt. Láttam, hogy neki is ugyan az jutott az
eszébe. Nem gondolkodtam, amint megragadtam a kezét, húzni kezdtem magam után.
A lépteim egyre sietősebbek voltak, mígnem már csak a hangos zihálásra
figyeltem, miközben futva szeltük az utcákat, hogy visszaérhessünk. Rettegés
lett rajtam úrrá, mikor az arcomat egy nedves csepp simította végig, majd még
egy, mígnem már képtelen voltam számolni. Elkéstem, már megint.
-
Nam… - Elcsuklott a hangja, mire a retteget íriszeibe néztem. Kezének szorítása
enyhült az enyémben, hogy a reszketés vegye át rajta az uralmat. Csak figyeltem
a szürke esőfüggönnyel keretezett, vékony alakját, ami most kevésbé tűnt olyan
magasnak. Semmi nem jutott eszembe, amivel elterelhetném a figyelmét, a hűvös,
nedves cseppekről. Kivéve egy valamit. Az ötlet, ami csupán egy másodpercig
futott végig az agyamon, egyre erősebben próbált a középpontban maradni,
pusztán az alkalomra várt. Lehunytam a szemem, s próbáltam a lezúduló eső
hangjára koncentrálni. A szívem felvette az előttem hangosan ziháló betegem
ritmusát, majd a mélyen beszívott levegőt hosszan kifújva szóltam SeokJinhez:
-
Hunyd be a szemed! – Adtam az utasítást, amit gondolkodás nélkül teljesített.
Ez adott némi önbizalmat, s bátorságot arra, hogy lassan felé lépjek, majd a kezét
szorító sajátommal, őt is közelebb húztam magamhoz. SeokJin lehunyt pillákkal
lépett felém, nedves arca csillogott, ahogy a város fénye visszatükröződött
róla. Gyönyörű szép volt. Magamban imádkoztam, hogy amire most készültem, ne
váltson ki belőle még rosszabb reakciót, de már késő volt. Mélyen beszívtam a
levegőt, és az utolsó centiket is megszűntetve az ajkára tapadtam. A testem
lángolt belülről, miközben gyengéden csókoltam. A szememet összeszorítva
kérleltem, hogy tartson ki, hogy ne lökjön el magától, de a reakciója minden
képzeletemet felülmúlta. A remegése alábbhagyott, s az addig oldalt tartott
kezét lassan felfele simította a karjaimon. Beleborzongtam az érintésébe, még
ruhán keresztül is. Abban a percben túláradt bennem a megkönnyebbülés, nem
számított semmi csakis ő. A puha párnája az ajkaimon, s az apró légvételei,
amikkel az arcomat simogatta. El akartam veszni az érzésben, megállítani az
időt, hogy csak mi ketten létezhessünk.
SeokJin
A
repülőút viszonylag hamar eltelt, főleg, hogy az út háromnegyedét végigaludtam,
így korántsem voltam fáradt. Magamat is megleptem azzal, milyen könnyen
elfogadtam az engem körülvevő változásokat. Az tömeget körülöttem, az folyton
beszédes TaeHyungot, és az őt mindenben áhítattal figyelő YoonGit. Azonban
ennek csak egy oka volt. Jól tudtam, mindezt csak NamJoon mellett voltam képes
elviselni.
A
hotel aulájában vártunk, míg a távolban az orvosom intézte a kulcsainkat. Csak
lopva mertem időnként ránézni, féltem attól, ha túl sokáig meredtem volna rá
azt a többiek észrevették volna. NamJoon idegesen kapott a tarkójához, amitől
én is nyugtalanná váltam. Jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, valami nem úgy
haladt, ahogy azt eltervezte. Hogy az egyre erősödő pánikot csillapíthassam,
kifele kezdtem bámulni az üvegablakokon. Észre se vettem, mikor került mögém az
orvosom, amitől kissé megugrottam.
-
Két szobát kaptunk. – Először nem értettem, ez miért volt akkora probléma, mint
ahogyan azt lefestette. Eredetileg is kettőről volt szó.
-
És? Eddig is kettőről volt szó. – Szólalt meg TaeHyung, a számból kivéve a
szót.
-
Viszont kettő, kétszemélyes szoba kulcsát kaptam, és nincs mód arra, hogy
kicseréljük. – Emelte a magasba a kulcsokat, az orvosom. Ekkor összeállt a kép.
Nem egyedül fogok aludni.
-
Oh… - Csak ennyit tudtam kinyögni, értelmes válasz helyett. NamJoon
elszégyellte magát, én viszont mindennél jobban el akartam neki mondani, hogy
kivételesen nem bántam, hogy így alakult.
-
Hát, nincs más megoldás. – Szólalt meg Tae, arcán széles mosollyal. Úgy tűnt,
számára nem volt gond a kétszemélyes szoba. – A Cukor velem, te pedig
Jinie-vel. – Zavart tekintettel néztem TaeHyungra a fülemben csengett az előbbi
becenév. Valahol még tetszett is, hogy máris tartott ott a kapcsolatunk, hogy
becenevet kreált nekem. – Melyik a mienk? – Kapott ki egy kulcsot az orvosom
kezéből, s szó nélkül indult meg a liftek felé.
-
Ezek szerint, tényleg nincs más megoldás. – Nyitottam szóra a számat, miközben félszegen
NamJoon mellé álltam. Csak most jutott el végleg a tudatomig, hogy valóban
közös szobán osztozzunk majd, amitől az egész testemet kellemes bizsergés járta
át. Ahogy a szoba felé haladtunk a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott. Féltem
attól, mi fog ránk várni odabent, milyen szűk helyen leszek összezárva vele.
Azonban ahogy beléptünk és szemem elé tárult a tágas tér, megkönnyebbülten
sóhajtottam fel. Láttam, hogy NamJoon is örömmel fogadta a tágas lakrészünket.
-
Na és, mi a mai program? – Meglepte a kérdésem, amit meg tudtam érteni. Nem
ilyennek ismert meg, viszont muszáj voltam kiszellőztetni a fejemet. Féltem, ha
továbbra is ilyen feszengve töltjük a nap hátralévő részét, az az egész
utazásra rányomja majd a bélyeget.
-
Nem tudom. – Nyúlt a tarkójához, mint azt oly’ sokszor szokta. Látszott rajta,
hogy nem tervezett mára már semmit, de az a különös fény a szemében, egy remek
ötlet születését tükrözte. – Mit szólnál hozzá, ha körülnéznénk a környéken?
-
Nem bánom. – Válaszoltam gondolkodás nélkül, mert pont erre volt szükségem.
NamJoon pedig csak meredt rám, amin magamban mosolyogtam. Egyre többször leptem
meg a viselkedésemmel.
Az
idő csak úgy szaladt, észre se vettem, de már egy kellemes kis parkban
sétáltunk, távol a hoteltől. A zöld fűvel körülölelt tóra szegtem a tekintetem.
Olyan békés volt a látvány, ahogy a kacsák ellepték a felszínét. Béke járta át
a belsőmet, akárhányszor körülvett a természet, most azonban valami más volt.
Mert állt mellettem valaki, akinek a közelsége legalább annyira nyugtatott,
mint amennyire felkavart. Mint derült égből villámcsapás, olyan volt számomra,
aki a fénnyel árasztotta el a kopár felszínemet. Azonban a villám csak
egyvalaminek volt az előjele. Észre se vettem, mennyire elszürkült felettünk az
égbolt, mikor felnézve az esőfelhők tornyosultak a magasban. Egy rettegett
emlék hasított át a tudatomon. Erősen koncentrálnom kellett ahhoz, hogy meg
tudjak szólalni, és végre felkeltsem az orvosom figyelmét is a bajra.
-
NamJoon… - Képtelen voltam a beszédre. A rettegés teljesen átvette felettem az
irányítást. – Nézd! – Egyenesen az égre mutattam, mire az orvosom is felnézett.
Láttam rajta a bosszúságot, hogy magát hibáztatta. Remegtem a félelemtől, ahogy
észre vettem rajta, neki is ugyan az a sötét emlék ugrott be, mint ahogyan
nekem. A tekintetünk összekapcsolódott, mire NamJoon szó nélkül ragadta meg a
kezemet, s határozottan húzni kezdett maga után. Az helyzet ismerős volt, egy
dolgot kivéve. Most először tudtam jól, mellette minden rendben lesz. Mert most
féltem, de ha ő itt lesz velem, biztosan átvészelem. Nem néztem, merre vitt,
csak a légzésemre koncentráltam s bőrének forró érintésére. Mégsem volt elég.
Amint megéreztem a hűvös cseppeket az arcomon, éreztem, hogy elragadnak az
árnyak.
-
Nam… - Nem bírtam megszólalni, csak a rettegésre koncentráltam. Innen már nem
volt visszaút. Láttam, ahogy törte magát, hogy ugyanúgy félt, mint én. Ebbe az
utolsó szalmaszálba kapaszkodtam, ez volt az egyetlen mentsváram. Csak várnom
kellett, tudtam, hogy kitalál majd valamit, csak erősnek kellett maradnom.
-
Hunyd be a szemed! – Suttogta, amit alig hallottam a zihálásomtól, de nem
vontam kérdőre. Tettem, ahogy kérte, s becsuktam a szememet. Sötét volt és
hideg. A legrosszabb rémálmom. Most azonban valami más volt. Az kezemet forróság
borította be. Tudtam jól, kihez tartozott az a kéz, s lassan már az illata is
belengte az orromat, ahogy maga felé húzott. Nem láttam semmit, mégsem
nyitottam ki a szemem. Bíztam NamJoonban, így csak vártam, hogy meglássam a
fényt, amint kitárja az elmém sötét börtönajtaját. Még éreztem, ahogy beszívta
a levegőt, azonban utána a világ megszűnt számomra létezni. Csend és
mozdulatlanság. Csupán a semmiben való lebegést éreztem, ahogy egy félszeg
reszkető ajak az enyémhez ért. Megborzongtam a felismeréstől. NamJoon
megcsókolt. A szája az enyémet simította, az illata körüllengett. Sikerült
neki. A boldogság a gyomromból kúszott fel, szétfeszítve a szívemet, ami talán
most először dobogott ennyire hevesen. Nyugalmat éreztem, biztonságot, aminek
nem akartam, hogy végelegyen. Éreztem a bizonytalanságát, hogy félt attól,
miképp reagálok majd, de innen már nem volt visszaút. Lassan emeltem a magasba
a kezemet, s amit ujjaim megtalálták helyüket, lassan siklottak felfelé. Ettől
a perctől pedig nem akartam megválni. Hosszú, mégis félszeg csók volt, amit
apró puszik követtek, majd egy megkönnyebbült mosoly. NamJoon vált el először,
s lassan a tekintetembe fúrta az övét. Csak néztük egymást, nagyokat pislogva,
hogy az esőcseppeket eltűntethessük a szemhéjunkról. Mosolyt mosoly követett,
mire az orvosom megelégelve a maradék távolságot is közöttünk, ölelő karjaiba
zárt. Én pedig beleolvadtam a hideg ruháiba, amit jelenleg a legforróbb helynek
éreztem az egész világon. Magamhoz szorítottam, féltem, hogy ha egy pillanatra
is lankad a figyelmem, talán elveszíthetem. NamJoon hangosan felnevetett, s karjaival
a vállamat szorítva érte el, hogy újra ráfigyeljek.
-
Menjünk vissza. – Búgta mély hangján, miközben a homlokomról kisöpörte a
rátapadt tincseimet. Én csupán bólintottam, mire kezét összekulcsolva az
enyémmel, szorosan mellettem iramodtunk meg, egyenesen a hotel felé. Már nem
éreztem az esőt, hiába áztatta át az egész lényemet. Nem tört rám a rettegés,
az emlékek gyilkos mivolta. Mert mellettem volt az, akire egész eddig vártam.
Csorgott
rólunk a víz, mire befutottunk a hotel előterébe. Szabad kezünkkel igyekeztünk
egymásról minél több vizet leseperni, még véletlenül se szakítva meg a kezeink
szorítását. A tekintetünk beszélt szavak helyett. Mindketten egyszerre
indultunk meg a lift felé, aminek csilingelő hangja épp akkor szólalt meg, mire
odaértünk. Ahogy pedig az ajtó szélesre nyílt, mindketten döbbent tekintettel
figyeltük a benne tartózkodókat. NamJoon teste megfeszült mellettem, amit
teljes mértékben megértettem. Mert a látvány még engem is meglepett, el se
tudtam képzelni, mit érezhetett az orvosom, ahogy a szeme elé tárult TaeHyung
és YoonGi már-már zavarba ejtően forró csókja a felvonóban.
