Csodák kora
JaeBum
JinHee
izgatottan szaladgált le, s fel, miközben JinYoung egy virágkoszorút
szorongatva a kezében, loholt utána. A rózsaszín, csupa tüll ruhácskája csak
úgy lobogott mögötte, ahogyan a gondosan kifésült haja is.
-
Szívecském, állj meg, kérlek! – Fulladt ki JinYoung, majd a térdén támaszkodva
próbált levegőt juttatni a tüdejébe. Fehér ingét lezseren gombolta be, s
ahogyan lehajolva a fekete szövetnadrág ráfeszült a fenekére, a látványtól, még
így két év után is kiszáradt a szám.
-
Hagyd, Édes – sétáltam hozzá, s kivéve a kezéből a koszorút, adtam egy
leheletnyi csókot az arca élére -, majd én. – Kacsintottam rá, s egy
megkönnyebbült sóhajjal nyújtotta át a fejdíszt. JinHeet a nappaliban kaptam
el, s a karjaim közé zárva pörgettem meg, amíg visítva nem kérlelt, hogy
fejezzem be. Elszédülve tántorgott előttem, mikor a fejére helyeztem, s két
csattal oldalt lerögzítve csodáltam meg, mennyire gyönyörű volt ebben az
összeállításban.
-
Gyönyörű vagy, Hercegnőm. – Lépett mellém JinYoung s átkarolva a derekamat csodálta
a lányunkat. – Őszintén, mennyibe fájt ez a ruha. – Hajolt most közel, hogy
csupán én hallhassam. Erről a szokásáról mai napig nem tudott leszokni.
-
Szerelmem, hányszor mondtam már, nem tartozol semmivel. Nem érdekel az összeg,
ha a lányomról van szó. Még két év után is törleszteni akarsz? – Néztem
egyenesen a szemébe, miközben két kezemmel a karjait simogattam.
-
Kompenzálásként egy kis ágytornára gondoltam, de ha neked pénz kell, szólok a
kifőzdében, hogy bent maradok túlórázni. - Itt kaptam az ajkaira, s fojtottam
belé a szót. Lassan táncolt a dús párnáin az enyém, ami egyre hevesebbé vált, s
félő volt, nem jutunk el az esküvőre.
Mark
idegesebb volt, mint az első műtétje előtt, amit valamiért meg tudtam érteni.
Még most is mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, mikor JinYoung kezére
húztam a gyűrűt. Életemben nem dobogott olyan hevesen a szívem, mint akkor, s
most végre Mark is megtapasztalhatja, milyen az, ha életed szerelmét magadhoz
kötheted.
-
Lisa egyszerűen mesésen fest. – Lépett be a váróterembe JinYoung, ahol épp az
ablakpárkányon ülve néztem a lehulló falevelek, milyen színessé festették a
tájat. – Mark, büszke lehetsz rá. – Mosolygott, amitől a barátom arca is
felragyogott. – De tényleg, minden férfi irigykedni fog rád.
-
Azért remélem egy nem. – Léptem mellé, s a kezei után kapva emeltem fel az
ajkaimhoz, hogy a gyűrűjére hinthessek egy csókot.
Odabent
zsúfolásig megtelt a terem Mark és Lisa rokonai, és barátai szüntelenül
csevegtek, amitől az egész helyiség zsongott, mintha egy méhkas belsejében
álltam volna. JinYoungot a helyére kísértem, majd alighogy a helyemre értem,
Mark már vonult is befele. Minden szempár rá szegeződött, s a nyüzsgés is alább
maradt, én pedig néztem, ahogyan abban a tökéletesen rászabott öltönyében,
végigvonul a sorok között, szemében megannyi érzelemmel. Halkan sóhajtott,
ahogy mellém ért, én pedig bíztatóan a vállára fogtam.
Nem
telt el egy perc sem, mikor hangos zongoraszó töltötte be a teret, s életem
leggyönyörűbb csillagfénye szép lassan lépkedve belépett a terembe. Kezében
biztosan tartotta a párnát, amin két karika csillogott. Tisztán emlékszem,
mennyire félt előző este, hogy valami történni fog a gyűrűkkel. Most azonban
tökéletesen közeledett felénk, arcán azzal a ragyogó mosolyával, amire
valahányszor rápillantottam, az édesapja jutott róla eszembe. A világ
leggyönyörűbb mosolya.
Oldalra
állt, s észrevétlenül fújta ki a levegőt, ahogy megkönnyebbült. Csak egy
pillanatra merengtem el, mire a násznép szinte egyszerre mozdulva fordult az
ajtó felé. Észbe kapva követtem a tettüket, mikor Lisa kecsesen belépett az
ajtón. Mintha egy angyal szállt volna közénk, hófehér ruhája könnyeden omlott a
földre. Mark tiszta szerelemmel követte Lisa minden léptét, mire végre el nem
ért hozzá. S abban a pillanatban, hogy az a két kéz egymásba siklott, tudtam
jól, többet soha nem válik majd el.
Hunyorogva
ébredtem fel, miképp az őszi napsugarak erőlködve törtek maguknak utat a felhők
között. Ahogy a szememből sikerült kidörzsölnöm az álmosságot, JinYoung
csupasz, hófehér hátára tévedt a tekintetem.
Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a nyakán pirosló foltra tévedt a
figyelmem. A fejemben egyenként játszódott le a tegnapi szeretkezésünk minden
másodperce. Még ennyi idő után is a csillagokig képes voltam emelkedni,
miközben JinYoungot szerettem, s ő viszont kényeztetett. Kezeimmel óvatosan
nyúltam a matrac és az oldala közé, majd magamhoz húzva leptem el alig érezhető
csókokkal. Azonban a tizedik után már képtelen voltam visszatartani magamat,
mire JinYoung is mocorogni kezdett. Ahogy pedig megérezte ajkaim játékát a
lapockáin, az egész testét ellepte a libabőr.
- Jó reggelt, Életem! – Suttogtam, miközben
JinYoung már a hátára fordulva merült el a pillantásomban.
-
Jó reggelt! – Mosolyodott el, majd az arcára húzta a takarót. Gyakran jött még
most is zavarba, amitől el tudtam volna olvadni. Nevetve követtem én is, s a
sötétben kitapogatva az ajkát, martam rá. Nem ellenkezett, ahogyan alá nyúlva
húztam magamra. Csupasz mellkasunk egymáshoz simult, amitől megszűnt
körülöttünk az idő. A levegőhiánnyal küszködve bújtunk ki a paplan alól, s
továbbra is lustán csókoltuk egymást.
-
Ne kelljünk ma fel. – Bújtam JinYoung vállgödrébe, miközben a kezemmel köröket
-
Nem lehet. – Fogott a kezemre. – JinHeet orvoshoz kell ma vinnem. – Mai napig
nehéz volt elfogadnom, hogy JinYoung nem kérte át JinHeet hozzám, mikor először
hoztam fel az ötletet. Bár az ok, amiért elutasította az ajánlatomat,
megdobogtatta a szívemet, mégis jobban örültem volna, ha a lányom nálam lenne.
-
Akkor csak tíz percet kérek. – Fújtam ki a levegőt, s az imént félbehagyott
csókjaimmal
a
nyakán, folytattam. JinYoung erősen markolt a vállaimba, aminek szorítása,
minden csókom után egyre csak gyengült.
Kifulladva
dőltem a hátamra, kapkodva a levegőt, akár csak JinYoung, akinek széles mosolya
egész nap az arcán ragyogott.
Lassan
teltek a napok, majd egymást követték a hónapok, én pedig soha, egy másodpercre
se éreztem, hogy enyhülne a JinYoung iránti szerelmem. Vele minden napom
teljessé vált, ahogyan este hazaérve, egy fáradt nap után megpillantottam. Bár
minden nap új emlékekkel gazdagodtam, azt a pillanatot, mikor betoppantak az
életembe, soha nem feledtem el. JinHee kacaja, s JinYoung óvó szavai, mindig
ott csengtek a fülemben. S nélkülük már el se tudnám képzelni az életem.
JinYoung
JinHee
nevetve dobálta a lehulló faleveleket. Kacajától volt hangos az udvar, nekem
mégis a legszebb dallam volt, amit valaha halottam. Észre se vettem, mennyire
elmerültem a lányom csodálásában, mikor egy vastag pokróc nem került a vállaimra.
-
Meg ne fázz nekem! – Búgta JaeBum, miközben apró csókot hintett az arcomra. Még
most is lángolt az érintésétől a bensőm, hiába éltem már vele több, mint két
éve. El se tudnám képzelni az életemet, ha nem az ő álomittas pillantásaira
kellene kelnem reggelente. Évek hosszú, fájdalmas pillanatait feledtem el,
mióta megismertem.
-
Te úgy is vigyáznál rám. – Hajoltam felé, ahogy mellém ült, s átkarolva a
vállamat húzott magához közel. Szavaimra csak mosolygott, ahogyan őt idéztem.
Mert így is volt igaz. JaeBum első perctől vigyázott rám, még ha az elején
tartottam is attól, hogy közel engedjem magamhoz.
Kezdetben
sokszor riadtam fel, s óvatosan megérintve kellett magamat megnyugtatnom
afelől, hogy valóban itt volt és hozzám, hozzánk tartozott.
- Annyira kellemes itt. – Sóhajtotta, majd
behunyt szemein keresztül élvezte az őszi nap erőlködő sugarait.
A
napokban gyakran gondolkoztam el hármunkon, és azon a békés harmónián, amiben
nap, mint nap éltünk. JinHee a vártnál gyorsabban fejlődött, ami megint csak
JaeBum érdeme volt. Valahányszor fáradtan esett haza, mindig volt ereje
legalább egy fél órát foglalkoznia JinHeevel, aminek köszönhetően alig maradt
el az iskolás kortársaitól. Kívánni se kívánhattam volna nála jobb társat, aki
ennyire odaadó apjává vált a lányomnak. Azonban, ahogy magam előtt láttam a
családomat, egy aprócska folt mindig sötét maradt a képzeletemben. Egy ideig
próbáltam kizárni, és az elmém zugába rejteni, ám a napokban ismét makacsul
megjelent előttem. Csak most, ahogyan JinHee táncoló alakját figyeltem a hulló
falevelek közt, jöttem rá, mi volt az a pont, azaz el nem múló hiányérzet,
aminek a felismerésétől lángra kapott a szívem.
- JaeBum – fordultam felé, aki elmerengve
a látványban, most rám szegte azokat a szerelemtől fénylő íriszeit -, fogadjunk
örökbe egy kisbabát.
