Elfojtott boldogság - Ötödik fejezet

Álmos, álmatlan

DongHae

Mint egy felbőszült vad, rontottam be a szobámba. A düh, a sértettség teljesen eluralkodott rajtam, könnyeimnek már itt, magányomban, nem tudtam parancsolni. Szemeim égtek a feltörő, sós cseppektől, de a fájdalom csak tovább sarkallt arra, hogy minél hamarabb összepakoljak és eltűnjek innen, örökre.

Sietősen téptem fel a szekrényajtómat majd az érkezésemkor magammal hozott sporttáskát elővéve górtam bele a ruháimat. Miután minden szükséges holmimat összepakoltam, felkaptam sötét bőrkabátomat és sapkámat, majd azzal a lendülettel, amivel berobogtam, egyenesen a bejárat fele vettem az irányt. Csak pár lépésnyire jártam annak a szemétnek a szobája előtt, mikor SiWon sietős, kissé ideges tekintettel robbant ki a szobából. Kezével idegesen kapott tarkójához, míg a másikkal a telefonját nyomkodta. Nem akartam véletlenül se magamra hívni a figyelmet, főleg, mert tudtam, akármennyire is jóban lettem vele, ő még mindig HyukJae pártját fogta. Lassan fordultam meg, nehogy észrevegye szökésemet, de mint ahogyan eddig is, most se állt mellém a szerencse. SiWon továbbra is fel-alá járkált az ajtó előtt, aminek köszönhetően azt is észrevette, hogy feltűnően nagy csomaggal a kezemben igyekeztem lelépni innen.

- Te meg hová mész? -  Hallottam meg, majd ezzel egy időben kezét a vállamra téve próbált marasztalni.

- El innen. – Adtam tudtára, én itt többé nem maradok. Lerázva kezét, egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, de SiWon újfent utánam kapott, s ezúttal karomnál fogva igyekezett maradásra bírni.

- Ne menj! – Ezt a kérlelő hangszínét eddig még soha nem hallottam. Voltak napok, hogy túljátszva könyörgött HyukJaenak apróbb szívességekért, de ennyi ijedtséget és komolyságot a hangjában, még eddig nem hallottam. De még ezzel se volt képes marasztalni. Mióta élek nem nyeltem ennyi ideget és megaláztatást, mint az itt töltött idő alatt. A mai húzása HyukJaenek pedig feltette a pontot az I-re. Nem érdekeltek a következmények, mindenhol jobb volt, mint ezen a helyen, vele egy fedél alatt.

- De, elmegyek. – Adtam tudtára, makacsul döntésemet. SiWon mégse válaszomra figyelt, de még csak rám se nézett. Követve tekintetét, egyenesen HyukJae hálószobaajtaja felé meredt. Az ajtó, résnyire nyitva volt, de egy apró neszt se lehetett kihallani bentről. Pedig az ember azt hinné, hogy egy felbőszült bika tombol odabent. Azonban csend volt, SiWon pedig egyre idegesebben szorította a karomat.

- Segíts! – Hangzott könyörgően, utolsó mentsvárként ez az egyetlen szó, ami elhagyta a száját. – HyukJae… HyukJae nagyon beteg. – Nem akartam hinni a fülemnek. Siwon szorítása, némiképp enyhült s itt lett volna az alkalom, hogy leléphessek, de a lábaim mégsem mozdultak. Leemeltem a vállamról a táskámat, s kérdőn néztem SiWon szemébe.

- Mi baja van? – Aggodalom vagy puszta kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam mitől lett hirtelen annyira beteg az, aki nemrég még ereje teljében ordította le a fejemet, nem tudom. Mindenesetre a lehető legközönyösebben tettem fel a kérdést.

- Miattad. – SiWon válaszától, ha eddig nem súrolta a padlót az állam, akkor most egyenesen árkot ásott magának. Látta rajtam mennyire sokkolt a válasza és még mielőtt szóra nyitottam volna a számat, folytatta. – Ne értsd félre. A torta miatt. Az édesanyjára emlékezteti. Ma van a születésnapja.

- Akkor miért nem ünnepelte vele? Miért kellett azért tönkretennie a tortámat? Ha szépen megkér még oda is adtam volna, hogy azzal köszöntse fel

- Épp ez a probléma. – Szakított félbe s közben igyekezte csillapítani feltörő haragomat. – Az édesanyja meghalt, még gyerek volt. A torta készítés pedig fájó pont számára, ami rá emlékezteti. – S ezzel mindent megmagyarázott. Hirtelen az én haragom se tombolt már bennem olyan nagy erővel. Valahol megértettem, mit érezhetett, hiszen az én szüleim is meghaltak. – DongHae kérlek, el kell mennem az orvosáért, de nem hagyhatom egyedül. Segítened kell! – SiWon könyörgő hangja és a bennem feléledő jóindulat, – esküszöm az fog egyszer a sírba vinni, - hosszas vívódás után győzött csak meg. Aprót bólintva jeleztem, hogy egyelőre nem megyek el. SiWon hálában úszó tekintettel kapta füléhez a telefonját, valószínűleg az orvos után érdeklődve, én pedig visszasietve a szobámba dobtam le a táskámat és kabátomat.

SiWon körülbelül egy órát adott magának, hogy elhozza a dokit. Egy utolsót bólintottam bíztatva, hogy addig is gondom lesz HyukJaera, majd elhagyta a házat. Egy nagyot sóhajtva, vettem az irányt a szobája felé. Kopogás nélkül léptem be, különösen nem nagyon zavart most az udvarias viselkedés. Belegondolva még soha nem jártam a hálójában. Innen soha nem adott feladatot, takarítanom se nekem kellett. Lopva néztem körül, a szépen megmunkált bútorok tökéletesen illettek a szoba stílusához. Akár csak az enyémben, innen is erkélyre nyíló, hatalmas ablakok biztosították a természetes fényt. Azonban így, sötétedés után csak egy aprócska lámpa erőlködött, hogy fénnyel töltse be a szobát. Bámészkodásomat az ágyon fekvő HyukJae halk, nyüszítése zavarta meg. Közelebb sétálva az ágyához vettem csak észre, mennyire rosszul is volt. Az arca úszott gyöngyöző verejtékétől, haja csapzottan tapadt a homlokára. Fejét jobbra-balra forgatta. Látva így, ennyire sebezhető és kiszolgáltatott állapotban, haragom, amit a mai nap iránta éreztem a legalacsonyabb szintre süllyed.

Fél órája volt, hogy SiWon elhagyta a házat, HyukJae láza pedig semmit nem csillapodott. Jobb ötletem híján egy, a konyhából felhozott műanyag tálba engedtem vizet, hogy, ha mással nem is, vizesborogatással csökkentsem a testében tomboló forróságot. Belemártva a hűvös vízbe a ruhadarabot közelítettem meg reszkető alakját. Legnagyobb szerencsémre, arra a hatalmas, kétszemélyes ágynak a közepére sikerült SiWonnak befektetnie, így nyújtózhattam akármennyit, lehetetlen feladat volt úgy elérnem, hogy nem másztam fel az ágyra. Lassan térdeltem fel mellé, vigyázva, hogy a ficergésemmel még véletlenül se keltsem fel. Szabad kezemmel gyengéden sepertem ki a hajtincseket majd óvatosan töröltem át tűzforró homlokát. Kissé megrázva a rongyot indultam meg lefele, halántékán keresztül végig az arcélén. Így látva arcát, mikor nem a harag vagy a közöny ült ki rajta egészen szépnek találtam. Bár ezt az első pillanattól kezdve elkönyveltem. Férfi lettére túlon-túl tökéletes arccal rendelkezett. De mégis, jobb arcélén közelebb hajolva egy aprócska heget véltem felfedezni. Alig volt látható, talán ha csak hirtelen odanéz az ember, észre sem veszi, de így ebben a távolságban könnyen kivehető volt. Már kezemmel csak milliméterek választottak el attól, hogy megérintsem, mikor egy nagyot szusszanva nyitotta ki a szemeit s egyenesen az enyéimbe fúrta őket. Még soha nem voltam hozzá ilyen közel, mégis, az eddigi idegességemet most egészen más váltotta fel. A sajnálat és az együttérzés, az, hogy talán okkal volt olyan, amilyen. Itt mellettem, betegen, sokkal kiszolgáltatottabb állapotban fekve egészen megsajnáltam.

- Te… - nyelt egy hatalmasat, hogy megkímélje kiszáradt torkát. – Mit keresel itt? – Szegezte felém a kérdést. Jó volt nyugtázni, hogy a legrosszabb állapotában is képes az embert kérdőre vonni, ahelyett, hogy hálálkodna. Hátrább hajolva, a rongyot egy határozott mozdulattal a homlokára csapva válaszoltam neki:

- Beteg lett. Siwon pedig elment az orvosért és addig rám bízta önt. Így hát igyekszem levinni a lázát, amennyire csak tőlem telik. – Hadartam el egyszerre, egy levegővétellel. Látszólag bele is törődött sorsába, egy halk sóhaj után ismét lehunyta a szemét.  – Jól van? – kérdeztem, bár ennél feleslegesebb kérdést egy betegnek keresve se tud feltenni az ember. Egy alig észrevehető bólintással mégis tudtomra adta, hogy megmarad. Nem akartam tovább zaklatni, épp elég probléma volt, hogy a láza továbbra se akart szűnni.

HyukJae

Emlékfoszlányok peregtek le a szemeim előtt, újra és újra. SiWon az egyik pillanatban még hozzám beszélt, de a következőben már csak tompán, mintha kilométerekről hallottam volna.

Ezek után, bár mérget nem vettem volna rá, de mintha a Kolonccal beszélt volna, kint az ajtóm előtt, legalább olyan idegességgel a hangjában, mintha a halálomon lettem volna. Ezután újra nehéznek éreztem a szemeimet és szépen lassan megint hatalmába kerített a sötétség. A mélyen eltemetett fiatalkori emlékeim mardosták az elmémet, felszakítva ezzel megannyi sebet. Soha nem panaszkodtam senkinek, hogy mennyire hiányzott a családom, pontosabban az édesanyám. Voltak idők, mikor arra gondoltam, hogy nincs velem, de akkor se vonultam át SiWonhoz kisírni a szememet. Ezt a sebet mélyen belül őriztem. Ha nehéz is volt, nem mutattam ki, hogy szenvedek. Eddigi életemben SiWonon kívül nem engedtem senkit se közel magamhoz, de ezt sajnos nem mindenki vette észre a környezetemben.

Gyengéd érintések, óvatos, apró mozdulatok térítettek vissza az álmaimból. Nedves, hideg anyag érintette a homlokomat, majd lefele haladt, végig a halántékomon, tovább az arcélemen. Itt egy pillanatra megállt, másodpercekig csak az idegen és az én lélegzetvételem töltötte be a szobát. Nem mozdult, nekem viszont sikerült annyi energiát összeszednem, hogy egy sóhajtás kíséretében, kinyissam a szememet.

- Te… - nyeltem egy nagyot, hogy enyhítsek száraz torkomon. – Mit keresel itt? – Látszólag egészen mást várt tőlem reakcióként. Azonban nem tudtam és nem is akartam másképp reagálni, mikor egy olyan ember, akivel mellesleg legutóbb elég rendesen elbántam, olyan közel hajoljon hozzám, az ujjait pedig milliméterekre tartsa a gyengepontomtól.

- Beteg lett. Siwon pedig elment az orvosért és addig rám bízta önt. Így hát igyekszem levinni a lázát, amennyire csak tőlem telik.  – Hajolt hirtelen hátrébb és határozottan helyezte el a vizes kendőt a homlokomon. Bár már szédülni nem szédültem, még mindig éreztem, hogy a testem lángolt a láztól. Reszkettem, miközben, ha tehettem volna, egy szál semmiben feküdtem volna. Rémesen fárasztó érzés volt, ami ellen még az Ápolóm se tudott sokat tenni. Lecsukott szemmel viseltem el, miközben meghatározott időközönként frissítette a kendőt a homlokomon. Nem szóltunk egymáshoz, a helyzet pedig soha nem volt még ennyire kínos a részemről. Előtte, amióta csak becsörtetett az életembe, soha nem mutattam gyengeségemnek egy apró jelét se. Erre pont most és pont akkor, mikor egy elég nagy vitánkon voltunk túl. Bár, ha jobban belegondoltam az egész miatta történt, az átkozott tortája miatt és, mert nem volt képes a fenekén megülni.

Hosszú, néma percek után végre sikerült összeszednem annyira a gondolataimat, hogy higgadtan szóljak hozzá. Azonban abban a pillanatban, hogy szóra nyitottam volna a számat, SiWon kicsit sem nyugodva tépte fel a hálóajtómat, hogy nyomában az orvossal zavarja meg a csendet.

- Megérkeztünk! – Adta tudtunkra a nyilvánvalót nem kis hangerővel. DongHae ezzel párhuzamosan, automatikusan pattant fel az ágyról és hátrább húzódva adott teret megérkező orvosomnak.

- Mi addig kint leszünk. – Ragadta meg SiWon Ápolóm kezét, hogy minél hamarabb kint lehessenek a szobából.

Az orvos lassú, kimért mozdulatokkal vizsgált meg, lefutotta a szokásos köröket, miszerint érzékeny vagyok-e bármilyen gyógyszerre, esetleg jártam-e olyan helyen, ahol beteg emberrel találkozhattam. Amennyire erőmből tellett válaszoltam minden kérdésére. Vizsgálatom után még írt pár sort egy apró cetlire, majd az ajtóhoz sétálva hívta be a kint várakozókat.

- Mi a baja, doktor úr? – Kérdezte aggódva SiWon, az orvost. Oldalra fordítva a fejem próbáltam minden erőmmel rá koncentrálni. Azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy az idegesen ácsorgó SiWon mellett, ott állt DongHae is, majdnem olyan aggódó tekintettel, mint barátom. Talán csak a láz miatt hallucináltam, de legalább olyan figyelmesen hallgatta az orvos szavait, mintha olyan fontosak lettünk volna egymásnak.

Volt a közelmúltban bármi, ami a beteg lelkivilágát esetleg érzékenyen érinthette? – Csapott egyből a közepébe az orvosom. Innen már rögtön tudtam, hogy mi okozhatta ezt a hirtelen fellépő rosszullétet.

- Ami azt illeti, - szólalt meg SiWon helyett meglepő módon DongHae, amire akarva, akaratlanul felkaptam a fejem. Lesütött fejjel vallott az orvosnak, mintha megbocsájthatatlan bűnt követett volna el, – a mai nap sikerült felszakítanom néhány régi emlék, kellemetlen sebeit. – Ezzel párhuzamosan pedig lassan felemelve a fejét nem az orvos tekintetét kereste, hanem egyenesen az én íriszeimbe fúrta az övéit. Arcvonásaiban nyoma nem volt már haragnak, pusztán sajnálat és megbánás tükröződött. Nem értettem mire fel változott meg ennyire, de számomra nagyon idegennek hatott ez az énje.

- Aggodalomra semmi okuk. – Nyugtatott meg mindenkit egyszerre a szobában. – A stressz gyakran vált ki ilyen reakciót az embernél. A szervezet egyszerűen így dolgozza fel az eseményeket. Ha követik az utasításaimat, holnap reggelre vélhetően jobban fogja érezni magát. – Tanácsának és diagnózisának köszönhetően hatalmas kő esett le az én, és többek között a két aggódó társaságom szívéről. Kedvesen, mosolyogva tájékoztatott tovább, majd az imént teleírt cetlit átnyújtva az időközben közelebb araszoló SiWonnak, köszönt el, jó egészséget kívánva. Egy egyszerű bólintással búcsúztam el az orvosomtól, majd visszafordítva a fejemet próbáltam pihenni, ahogyan tanácsolta.

Már éppen sikerült volna újra álomba zuhannom, mikor az ajtó halk, de észrevehető nyikorgására kipattantak szemeim. A zaj felé fordítva a fejem, egy tele tálcát cipelő DongHaet pillantottam meg, ahogyan minden erejével azon fáradozott, hogy el ne ejtse a tálcát.

- Mit csinálsz itt? Hol van SiWon? – Ostromoltam kérdéseimmel. Őszintén szólva nem volt ínyemre, hogy kénye-kedve szerint mászkált a szobámban, ráadásul engem is ilyen gyenge állapotomban látott.

- Hazavitte az orvost, én pedig igyekszem a leírtak alapján minél elviselhetőbbé tenni az állapotát. – Utalt a kis cetlire írt utasításokra, majd, kisebb zsonglőrködés után letette az éjjeliszekrényre a teli tálcát. – Ha megengedi - nyúlt felém, hogy segítsen felülni, de ezt a gesztust már sehogy se tudtam elviselni.

- Miért csinálod ezt? – Emeltem feljebb az amúgy gyenge hangomat. – Semmi okod rá és én se kértelek meg. Hagyj magamra! – Adtam neki parancsba, de látszólag lepergett róla minden szavam.

- Nem tehetem. – Válaszolta pár másodperc némaság után. – Részben az én hibám, hogy ezt történt és SiWon is megkért, vigyázzak önre, míg vissza nem tér. – Erre a válaszra már semmit nem tudtam mondani, beletörődve, hogy ma éjszaka nem lesz nyugtom tőle, hagytam, hogy felsegítsen és lassan, kanalanként adogassa a forró levest.

- Ennek valami borzasztó íze van. – Förmedtem rá az első kanál után. – Ebből biztos nem eszem még egy kanállal. – Fordultam el, talán egy kissé gyerekesre véve a figurát, de nem érdekelt. Képtelen voltam többet enni belőle.

- Pedig muszáj lesz. – Jött a válasz, ellenkezést nem tűrve és már tolta is a szám felé az újabb kanál löttyöt. Némi dac és makacskodás után azonban kénytelen voltam újfent feladni és nagy nehezen legyűrtem azt a borzalmat.

- Nem hiszem el, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok. – Motyogtam magamban, DongHae észrevétele nélkül. Míg az üres tányért visszatéve a tálcára, nyúlt a lázmérő után, én addig visszafeküdtem kényelmesen a párnáim közé és nyakig betakarózva igyekeztem felmelegedni.

- Még mindig van láza. Bár szerencsére lejjebb ment. Pihenjen, ha kell valami, akkor pedig szóljon nyugodtan. – Gyengéden helyezte rá a homlokomra a vizes kendőt majd szó nélkül kezdte pakolni a szekrényen lévő holmijaimat, hogy könnyebben hozzáférhessek az általa odatett pohár víznek.

Túl kedves volt, ehhez pedig egyáltalán nem voltam hozzászokva. Az egészben pedig a legrosszabb az volt, hogy belegondolva miket műveltem vele amióta itt élt, meg se érdemeltem ezt a bánásmódot.

- Köszönöm. - Lehunyt szememmel, próbáltam legyűrni büszkeségemet, hogy ezt az egy szót ki tudjam mondani. Kissé zavart a kialakult helyzet és a csend, ami ezután ránk telepedett, így némi várakozást követően lassan kinyitottam a szemem és tekintetemmel az övét kerestem. A zavarodott arcát látva kissé megnyugodtam, örültem neki, hogy ő is legalább olyan kínosan érezte magát, mint amennyire én.

- Nincs mit. – Válaszolt pár másodperc hezitálás után, majd lesütötte a szemét.

- Holnaptól kezdjünk mindent tiszta lappal. – Adtam tanácsul az újrakezdés ötletét, amelyet egy félszeg mosollyal az arcán nyugtázott. Ezután kissé nyugodtabb lelkiismerettel és gondolatokkal próbáltam elaludni. Bár még mindig éreztem a testemet gyötrő remegést, az álom lényegesen gyorsabban ért utol.

Másnap reggel a már megszokott ébresztőm helyett az ablakon beszűrődő napfény és annak kellemes melege ébresztett. Az éjszaka hatására szememet nehezen akartam kinyitni, ki akartam élvezni az utolsó percig, a pihenés adta lehetőséget. Azonban amint minden életfunkcióm magához tért a lustálkodásból, jobb karomat egyre elgémberedettebbnek éreztem, amihez még egy ismeretlen nehezék is társult a lábamon. Lassan nyitottam ki a szememet és fordítottam a fejem oldalra. A látvány egyszerre volt sokkoló és borzasztóan félreérthető. DongHae közvetlenül mellettem feküdt, pontosabban a jobb vállamon, lábát pedig keresztben átvetve az enyéimen pihentette. Abba már bele se mertem gondolni, hogyan kulcsolódott össze a kezünk. Lassan, óvatosan próbáltam kiszabadítani végtagjaimat, reménykedve, hogy nem ébred fel. De a sors amilyen kegyes volt eddig hozzám, épp olyan jó kedvében ébredt ő is ezen a reggelen. SiWon, hangos jó reggelttel rontott be a szobába, aminek hatására a szépen felépített tervem, miszerint észrevétlenül kimászok DongHae öleléséből kudarcba fulladt. A tetejében a nem éppen normál hangerőre vett ébresztésnek köszönhetően, az addig mélyen alvó Ápolómat is sikerült felébresztenie. Ez a nap pedig nem is indulhatott volna jobban, a döbbent arcú barátommal. az ajtóban és a még döbbentebb, a zavartól rákvörösre pirult DongHaeval, a karjaimban.

Elfojtott boldogság - Negyedik fejezet

Keserédes

DongHae

Kerek három hónapja, hogy elszakítottak nagyapámtól. Ezek alatt a napok alatt a helyzetem egy fikarcnyit se javult. Bár reggelente egy kicsivel később keltem, de ötször olyan keményen dolgoztam cserébe. Egy napom se telt el HyukJae parancsolgatása nélkül. Minden reggel egyből az irodájánál kezdtem. A napok között egyszer sem tett kivételt. Volt, hogy hétvégenként plusz munkával is terhelt, amit még a ház körül kellett elintéznem. Az irodában leggyakrabban az aktáit rendeztem. Ritka szétszórt egy alak volt, ezt ennyi idő alatt sikerült leszűrnöm. Ha épp nem aktákat bújtam, mellette loholtam egyik étteremből furikáztam a másikba, közben az esetleges papírmunkákhoz szükséges dolgokat cipeltem. Ha minőségellenőrzésre adta a fejét, az adott éterem minden fogásából szállítanom kellett neki egy adagot. Soha életemben nem mozogtam ennyit, mint összesen ezekben a hónapokban. A folyamatos ide-oda rohantatást, az ugráltatásomat nagyon élvezhette. Ebből a munkából adott nekem a legtöbbet. A késést persze egy cseppet se tolerálta. Habár sokszor önnön hibámon kívül késtem, mindig rajtam csattant a képzeletbeli ostor. Egy napom se telt el szinte, hogy ne üvöltötte volna le a fejem valamiért. Ilyenkor legszívesebben bemostam volna neki egyet, de akárhányszor el akart hatalmasodni felettem az indulat, eszembe jutott a nagyapám. Miatta tettem ezt az egészet, miatta tűrtem.

Ma reggel szokatlanul kialudva keltem, ami nem jelentett jót. Míg egyik kezemmel álmos szememet dörzsöltem, másikkal a telefonom után nyúltam. Riadtan vettem észre, hogy bőven túlaludtam az ébresztőmet. Tegnap késő éjszaka, mikor visszaértünk az otthonába – hiába, nem tudtam az enyémnek hívni – még rám hagyott egy listát, amin lehetséges, befektetésre váró éttermek adatai voltak, hogy rendezzem őket sorrendbe. Bővel elmúlt már éjfél, mikor végeztem velük és aludni tértem.

Rohamtempóban intéztem el reggeli rutinomat. Fogmosás közben öltöztem, hogy ezzel is időt spóroljak. Felkapva az ágyra dobott mobilomat, rohantam lefele, egyenesen a garázshoz. De a kis helyiségben nem volt ott az autó. Idegesen túrtam a hajamba és siettem vissza a házba, hogy megtudjam, amit legbelül már sejtettem, HyukJae nem várt rám. A nappaliban egy mosolygós hölgy takarított, nagy gonddal odafigyelve a törékeny tárgyakra. Kissé hevesen rontottam rá, hogy kérdésemre választ kapjak. A hölgy meglepetten nézett rám, de értelmes választ nem tudtam kiszedni belőle

- Ő nem tudhatja. – Szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. – Röviddel az után szokott érkezni, hogy ti elhagyjátok a házat. – Állt mellém SiWon, szabad kezét a vállamra helyezve. – Jó reggelt, DongHae! Kissé elhúzódhatott a tegnapi túlóra. – Viccelődött, amit én egyáltalán nem találtam annak. Amióta megismertem, egy pillanatra se láttam letörtnek vagy komornak. HyukJae mellett persze megvolt az a kellő komolysága, főleg ha munkáról volt szó. De olykor, egy-egy pillanatban észrevettem, mennyire viccesen viselkedik mellette, hogy akár egy apró mosolyt is kicsaljon belőle, mindhiába. Velem ezzel ellentétben folyton szórakozott. Ha nem épp a saját poénjaival fárasztott az én nyűgjeimből csinált viccet. Viszont akármennyire tűnt néha fárasztónak, SiWonon kívül senki nem volt ebben a házban, akivel öt percnél többet beszéltem. Komolyabb perceiben egész rendesen elbeszélgettünk, ennek köszönhetően sok mindent megtudtam róla. Arról viszont, hogy HyukJae miért ilyen kegyetlen velem egy percig nem beszélt.

- SiWon, hol van HyukJae? – Kérdeztem minden nemű formalitást mellőzve. Vele mindig közvetlenül beszéltem róla vagy éppen szidtam, ahogy tudtam.

- Az irodában? Hol máshol lenne? – Kérdezte, és az addig kezében tartott könyvet kinyitva, ült le a kanapéra.

- SiWon, az Ég áldjon meg! Miért nem keltettél fel? – Emeltem meg hangomat, és kikapva a könyvet a kezéből intéztem el, hogy rám figyeljen. – Most mihez kezdek? Ezer százalék, hogy halott vagyok. – Kezdtem el idegesen járkálni, közben azon törve az agyam, hogyan úszhatnám meg ezt a helyzetet ép nyakkal.

- Hé! Állj le! – Próbált meg lenyugtatni, de esélye se volt rá. – Ne kavard már fel a port és figyelj rám! – Ragadta meg hirtelen a karomat, amivel sikerült maga elé állítania. – Ma kifejezetten egyedül akart menni. Egy szóval se említett téged, szóval vegyél egy nagy levegőt és most kifúj! – Imitálta kezével is a légző mozdulatot.

- Hogy érted, hogy egyedül? Mi okból? Mást se csinált eddig csak az én életemet keserítette. Mi változott? – Bombáztam SiWont kérdéseimmel, de nem érdekelt, mindre tudni akartam a választ.

- Arról én nem beszélhetek, de annyit jegyezz meg, - hangját elmélyítve folytatta tovább, ezzel lényegesen komolyabban intézve hozzám a szavakat, – egy évben összesen két nap kell békén hagyni és úgy tenni, mintha nem is léteznél a házban. Ebből az egyik a mai. Éppen ezért, ma szabad vagy. Menj, csinálj, amit akarsz! Persze házon belül. – Kacsintott rám, jelezve, hogy annyira mégse vagyok ma olyan szabad. Viszont még mindig fúrta az oldalamat, hogy miért pont ez a nap olyan szabad és mi van a másikkal. De erre, ha akartam volna se tudtam volna kitérni. SiWon nyugtázva, hogy mindent elmondott, felkapva könyvét indult meg egyenesen dolgozószobája felé. Bár gyakran látom tengődni a házban, SiWon alapjáraton egy rendkívül elfoglalt ügyvéd. Sokszor volt olyan időszak, ezalatt a három hónap alatt, hogy két, három napra eltűnt, amit én nagyon nehezen viseltem. A kapcsolatunkat még nem neveztem volna barátinak, de ő volt az egyetlen személy, akivel néha napján beszélhettem, panaszkodhattam.  Soha egy negatív jelzőt nem kaptam tőle, nem bánt velem úgy, mint más a kutyájával.

HyukJae

Már három hónapja, hogy nyakamra akadt a Koloncom. Ezalatt az idő alatt, bár nem szándékosan, de jelentősen megnőtt a munka a cég körül. Ennek persze újdonsült kisegítőm látta kárát. Ha épp nem az aktáimat rendeztettem vele, akkor velem jött minden iratommal vagy éppen étteremből-étterembe küldtem, hogy minden kínálatot végigkóstoljak. Bár az elején értesültem afelől, hogy soha életében nem dolgozott effélét, SiWon még tanácsolta is, hogy adjak neki időt, de épp ezt utáltam az emberekben. Ha várnom kellett rájuk, ha hátráltattak. Éppen ebből kifolyólag rengeteg alkalom volt, hogy dühösen ordítottam le a fejét a nyakáról. Bár az elején csendben tűrt, idővel egyre többször láttam a szemében a haragot, teste olykor megfeszült, mintha ezzel akart volna kényszeríteni magát, hogy rám ne ugorjon. Vicces látvány volt, néha ezekért a pillanatokért feleslegesen dühítettem fel. Egy ilyen nap volt a tegnapi is. Egy listát nyomtam a kezébe, amint leállította az autót a garázsban. Közömbös hangon adtam neki parancsba, hogy rendezze sorrendbe az éttermeket. Látszólag majd felrobban az idegtől. A vékonynak nem nevezhető papírhalmazt több órás munkába telt rendszerezni. Bár a határidő még bő egy hónap volt, nyomós okom volt, hogy ezt éppen most kapta meg. Amint átvette az iratokat, kinyitottam az ajtót és kissé fáradtan indultam meg hálószobám felé.

Az ébresztőóra hajnali négykor keltett, szokásos fülsiketítő hangján. Pár percet még lustálkodtam, mielőtt erőt vettem magamon és nagy nehezen kimásztam a meleg paplan alól. A szokásos köröket letudva a fürdőszobában, indultam meg a fotel felé, ahová tegnap éjszaka készítettem ki, fekete öltönyöm és nadrágom. Magamra öltve ruhámat, felkaptam a telefonomat és csendben, lassú léptekkel vánszorogtam le, egyenesen a konyha felé. Amint befordultam a helyiségbe, remélve, hogy a reggeli első kávét lefőve találom a konyhapulton, SiWon ült egy széken, újságot olvasva.

-  Hát Te? Mit keresel itt? – Tettem fel a kérdést, elvégre ilyen korán ritka, hogy ébren találom.

- Neked is jó reggelt, drága barátom! – Hajtotta össze a folyóiratot, majd széles mosollyal az arcán állt fel, hogy kimondatlan kívánságomat teljesítse. – Kávé, sok cukorral, ahogy szereted – nyújtotta át a meleg italt, amit egy fejbólintással megköszönve, lassan emeltem az ajkaimhoz. Hiába a rossz tapasztalatok érzése nehezen múlik el. – Mikor indulsz? – Kérdezte, kertelés nélkül, hiszen rajta kívül senki nem tudta milyen nap volt a mai.

- Fél óra múlva. – Komorodtam el. Kevés alkalom volt az évben, amikor olyan pocsékul éreztem magam, mint ezen a napon.

- DongHaeval mi legyen? – Törte meg a közénk telepedett csendet, SiWon. – Elmondod neki?

- Még csak az kéne! – Válaszoltam azonnal kérdésére. – Egy szóval se említheted neki, hova megyek ma, érted? Mond neki, hogy dolgozni mentem, ma pedig szabadnapja van. Persze a határokon belül. – Utaltam ezzel arra, hogy továbbra se találkozhat a nagyapjával. Szigorú kikötésem volt, hogy egyszer se találkozhat az öreggel. A szerződésben leírtakat szigorúan vettem, soha senkinek nem enyhültem meg. – Most indulok. – Álltam fel, majd SiWon kíséretében egyenesen az autó fele vettem az irányt.

- Biztosan megleszel? – Kérdezte kezét a vállamra helyezve.

- Mint minden évben. – Bizonygattam majd elköszönve legjobb barátomtól szálltam be a kocsiba, hogy indulhassak.

DongHae

Kissé megkönnyebbülten sétáltam vissza a szobámba, hogy egy lazább öltözetre lecserélve az irodait tűnődjek el, mit csináljak ezzel a rengeteg szabadidőmmel. Felszabadultan sétáltam le, hogy végre nyugodt körülmények között reggelizhessek meg. Miután degeszre tömtem magam, lazításképp a hátsó kert feltérképezését tűztem ki célomul. Órákat lettem volna képes a hatalmas füves területen sétálgatni. A szél gyengéden süvített a fák levelei között. Egy vastag tölgyfa tövénél kuporodtam le. Az évszakhoz képest meleg időjárásnak és a Nap kellemes melegének köszönhetően szemhéjamat egyre nehezebbnek éreztem. Nem zavartam senki, a kertet földöntúli nyugalom lepte el.

Észbe se kaptam mikor aludhattam el. Álmomból reszketésem keltett. Fogalmam se volt arról hány óra lehetett. Hamar összekapva magamat pattantam fel a fekvőhelyemről és siettem vissza a házba. Azonban beérve ugyanaz a csend fogadott, mint mikor kimentem sétálni. Egyetlen hang zavarta fel a már-már kísérteties csendet. Gyomrom eszeveszett korgással jelezte, ideje volna enni már valamit. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy valami ennivaló után nézzek. Szerencsémre kis kutakodás után találtam pár instant levest. Feltettem forrni a vizet, majd percekkel később már a gőzölgő étel felett csorgattam a nyálamat. Gyakran ettem ilyet nagyapa mellett, mikor másra nem tellett. Az emléke keserű szájízt hagyott maga után, az utolsó falatokat már nem voltam képes lenyelni. Hiányzott a nagyapám, hiányzott az otthonom, a sütés. Az apróbb, sok gonddal elkészített sütiktől kezdve a nagyobb tortákig, minden. De miért ne süthetnék itt? Végül is azt nem tiltja semmi. Gondolatomra felbátorodva pakoltam el a pultról és előkapva telefonomat túrtam fel a netet egy gyorsan elkészíthető torta receptjéért. Nem kevés keresgélés után, egy egyszerű gyümölcstortára esett a választásom. Felkutatva a konyhát az alapanyagokért, mindent az asztalra kikészítve kezdtem bele a sütésbe. Végre éreztem valami hazait, valami ismerőst, ami a régi életemre emlékeztetett. A piskóta már kisülve illatozott az asztalon arra várva, hogy kihűljön. Eközben az elején összeszedett gyümölcsöket egyenként felvágva tettem bele a turmixgépbe. Kissé hangos elfoglaltságot találtam az unalmam elűzésére, de szerencsére senkit se zavart tevékenységem. Az elkészült krémet, a már kihűlt piskótára kentem egyenletesen, ahogyan nagyapám tanította, a tetejére díszítés gyanánt egész darab gyümölcsöt helyeztem. Első próbálkozásra így, kis idő elteltével nem is nézett ki olyan rosszul. Már csak az ízében bíztam, hogy finom lett. Miután végleg elkészültem, letettem az asztalra, hogy ne legyen útban, míg eltakarítok. Egyenként mostam el az edényeket majd gondosan eltörölgettem, hogy vissza tudjam tenni a helyükre. A világért se akartam plusz munkát a takarítóknak, elég bajuk volt HyukJaevel is. A nagytakarítás, mosogatás közben viszont nem vettem észre, hogy időközben valaki más is tartózkodott már a konyhában. Riadtan fordultam meg hangjára, ami a legnagyobb jóindulattal se volt higgadt vagy éppen megnyugtató.

- Azt kérdeztem, mi a fenét művelsz? – Ismételte meg a kérdést HyukJae. Szemei szikrákat szórtak, mellkasa őrült tempóban emelkedett. Sötét öltönye az egész napos viseléstől gyűrött volt a térdénél talán kissé kopottnak is mondtam volna. Arca nyúzott volt és megviselt. Soha nem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak.

- Én, én csak. – Dadogtam, egyszerűen nem tudtam értelmesen válaszolni. Ezzel a tekintettel, efféle dühvel irányomba még nem találkoztam vele. Még a legelső alkalommal se nézett rám így. Vagy, mikor leforrázott a kávéjával, ami után bár elnézést sosem kért, többet nem hozatta velem koffeinadagját. De most más volt. Haragosan közelített felém, én pedig mozdulni se bírtam.

- Hogy merted? – Tette fel a kérdést már a képembe üvöltve. Fogalmam se volt arról, mire érti, nem csináltam semmi olyat, ami szabályba ütközött volna. Igazáéból két dolog volt tiltott, a nagyapám felkeresése és a ház elhagyása. Ebből egyet se sértettem meg, így kérdőn, némi félelemmel a szememben tekintettem rá.

- Nem értem? Mégis, mit tettem? – Szedtem össze magamat, hogy meg tudjak mukkanni. De válasz helyett, keze a levegőben lendült. Már emeltem volna védekezésre a kezemet, mikor az imént elkészült tortám hatalmas csattanással terült el a földön.

- Tűnj innen! – Sziszegte fogai között, de én csak döbbenten álltam, egyenesen az összeesett süteményre pillantva. Egész testemet elborította a harag és a sértettség. Mit ártottam én azzal, hogy sütöttem? Miért kellett az az apró örömöt is összezúzni, ami hetek óta először adatott meg nekem? Szemeim égtek a kibuggyanni akaró könnyeimtől, de tartottam magam. Szívem őrült tempóban zakatolt a mellkasomban. Igazságtalanság és gyűlölet kavarodott bennem. – Nem hallottad? – Messzinek tűnő hangja térített vissza a valóságba. – Takarodj! – És ez volt a végszó. Az addig földbegyökerezett lábamról, mintha levágták volna a béklyót rohantam fel a szobámba. Sietségemben a lépcsőnél SiWon vállába ütköztem, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi, főleg nem egy röptében elhangzott bocsánatkérés. Egyetlen egy gondolat töltötte ki elmémet és ezzel végleg búcsút inthettem ennek a rémálomnak. Itt volt az ideje megszöknöm.

HyukJae

Az otthonomtól, mint ezen a napon mindig, egyenesen a virágoshoz indultam. Már jóval a mai nap előtt megrendeltem a fehér rózsacsokrot, minden évben egyel több szállal. Már kora reggel eluralkodott rajtam az a búskomor érzés, ami évente összesen kétszer taglóz le. De ebből a kettőből mégis ezt egy hangyányival boldogabb évforduló, ha élhet az ember azzal a jelzővel egy ilyen pillanatban, hogy boldog. Elvégre a születésnap egy boldog ünnep, így igyekeztem ezt a napot akként megélni, de ezt az évek alatt egyszer se sikerült.  A szomorúság, a gyász egy percet se halványult bennem, hiába éltem viszonylag kiegyensúlyozott életet, ilyenkor az eltemetett fájdalmam erősebbé vált, mint bármikor az év többi napján.

Röviddel azután, hogy a csokrot magamhoz vettem, egy ismert étterem felé indultam, amit mellesleg én magam tettem naggyá, hogy az ott elkészített, édesanyám kedvenc ételét összecsomagolva, induljak egyenesen a temető felé.

Hétköznap lévén, nagy szerencsémre, kora délelőtt alig mászkált valaki a temetőben, így nyugodtan, magam csendességében pakoltam ki az ételt egy leterített plédre a sír elé. Majd a szépen összekötött fehér rózsahalmot édesanyám sírjára helyeztem. Visszasétálva az ételek elé térdeltem és csak némán, a sírra meredve teltek a percek.

- Anya, megint itt vagyok. – Kezdtem bele, igyekezve minél nagyobb erőfeszítést tenni azért, hogy ne sírjam el magam. – Hihetetlen, hogy ismét eltelt egy év - folytattam majd a zsebemből egy aprócska gyertyát vettem elő, hogy azt meggyújtva jelképezze az az aprócska lángnyelv, hogy ezen a napon született az édesanyám.

Nem szóltam, nyelvemre nem jöttek szavak. Pedig oly’ sok minden történt, mióta utoljára itt jártam. De mégsem tudtam mesélni édesanyámnak. Helyette a kicsiny fényt adó gyertyát figyelve, egy halvány emlék kúszott gondolataim közé.

Gyerek voltam, még egészen kicsi. Édesanyámnak szokása volt miden közelgő születésnap előtt tortát sütni. Nem volt ez másképp az övé előtt se. Minden évben együtt készültünk elő. Bár a munka nagy részét ő végezte, mégis én kaptam a legvégén a legnagyobb elismerést. Azonban, ahogy lebetegedett ez a szokás elmaradt, halála után pedig nem voltam éppen olyan állapotban, hogy ezen az alkalmon sütkérezzek. Más embernek a születésnap az életet jelképezi, minden akkor történt cselekvés pedig boldog és felejthetetlen. De számomra a tortakészítés, az ezzel járó örömök anyámmal együtt haltak. A gondolatát is gyűlöltem, hogy valaha újra süssek vagy sütni lássak valakit. Talán emiatt éreztem azt a megmagyarázhatatlan ellenszenvet a kis Cukrászkoloncnál is.

Összeszedve magamat töröltem le az időközben kibuggyanó könnycseppeket. Hiába mégse erősödtem még meg eléggé az évek alatt. Kissé megköszörültem a torkomat, majd korgó gyomorral álltam neki az étel elfogyasztásának. Bánatom egy percig se enyhült, hatalmas erőfeszítések árán tudtam csak legyűrni a megrágott falatokat. Néma csendben, lassan tüntettem el a kissé már kihűlt ételt.

A nap már alacsonyan járt, mikor az egyre hűvösebb levegő, kezdett kellemetlenül érinteni. Részben reszkető énem, részben pedig az időközben teljesen elgémberedett lábam adta tudtomra, ideje volt indulnom. Hamar összeszedtem a kipakolt edényeket, majd elfújtam a gyertyát és amennyire zsibbadt végtagjaim engedték, nagy nehezen két lábra álltam, hogy még egyszer, utoljára a mai nap felköszöntsem az édesanyámat.

Gondolataimba merülve sétáltam vissza a kocsimhoz. Hosszú út állt még előttem, így nagyokat nyújtóztam, mielőtt beültem, hogy elindulhassak. A hazaúton szerencsére elkerültem a kisebb dugókat így a vártnál kicsit hamarabb sikerült hazaérnem. Leparkoltam a kocsit és hátrahagyva az edényeket, ballagtam befele. A ház szokásához hűen kongott az ürességtől. Még SiWon, amúgy életvidám, kirobbanó üdvözlése is elmaradt, bár az köszönhető annak, hogy ilyenkor tudja, mi volt a jó nekem. Már az első lépcsőfokokat szeltem felfele, mikor a konyhából halk motoszkálásra lettem figyelmes. Kíváncsiságom fölényes győzelmet aratott fáradtságomon, majd irányt váltva indultam meg a zaj felé.

Első pillanatban kissé döbbenten álltam az ajtóban. De amint realizáltam, hogy ki, és ami a legfontosabb volt, hogy mit csinált a düh pillanatok alatt elöntötte teljes valómat.

-  Mégis, mit művelsz? – Tettem fel a kérdést, dühömet egyelőre visszatartva. Válaszokat akartam. Soha senki, nem mert még sütni ebben a házban, ennek a semmirekellőnek meg első dolga volt, amint egy kis szabadidőre tett szert. Értetlen tekintete, miszerint nem hallotta iménti kérdésemet még jobban felhúzott. Lenyelve feltörőben lévő mérgemet egy nagy levegővétel után újra megismételtem kérdésemet, bár a határaimat már így is vészesen súroltam.

- Én, én csak. – Dadogta, egy árva szót nem volt képes kinyögni. Nekem pedig itt szakadt el a cérna. Dühösen, fújtatva indultam meg felé, magam se tudtam, mit akarok kezdeni vele. De ebben a pillanatban a legkevésbé se érdekelt.

- Hogy merted? - Kérdeztem tőle, egyenesen az arcába. De a tekintetében továbbra is az értetlenséget és egy kevés félelmet tudtam csak kiolvasni.

- Nem értem? Mégis, mit tettem? – Nem válaszoltam, szavakkal kifejezni sem tudtam volna mennyire dühös voltam rá.  Helyette kezem automatikusan lendült. Ezt észrevéve emelte fel ős is, talán védekezésből, azt hitte őt ütöm meg. Bár kedvem lett volna hozzá, de a józan eszem az utolsó pillanatban még megálljt parancsolt, s helyette a haragom legfőbb okozóját, a tortát küldtem az asztalról egyenesen a földre. Szétcsattanva landolt a kemény márványpadlón.

- Tűnj innen! – Adtam parancsba, De ahelyett, hogy minél hamarabb felszívódott volna csak állt bambán a szétzúzott tortát bámulva. – Nem hallottad? – szóltam hozzá, kimért, rideg hangon. – Takarodj! – Erre az egy szóra volt szükség. Amint elhagyta ajkamat, már indult is felfele. A legkevésbé se érdekelt mennyire sértettem meg. Bennem ennek a tettének már a látványa is egy olyan mély sebet szakított fel, amit örülhet, hogy csak ennyivel megúszott. Amint elhagyta a konyhát, az elmémet egyre gyorsabban lepték el a feltörő emlékek s vele együtt a fájdalom. A tüdőm égett, a szívem pokolian sajgott. Fél kezemmel kénytelen voltam megtámaszkodni, a hirtelen rám törő szédülés miatt. A fülem zúgott, hangokat csak messziről voltam képes csak meghallani. SiWon erős karjait éreztem meg magam körül, hangját hallottam, ahogyan folyamatosan szólít. Szavait valamennyire hallottam, de felfogni képtelen voltam. Még éreztem, hogy hátára kap és sietősen megindult a szobám felé, de a következő pillanatban, mintha lekapcsolták volna a villanyt, minden elsötétült.

Fogalmam se volt arról, hogy mi történhetett. Bár még kábán feküdtem az ágyamban, szememet nehezen nyitogattam. Az ajtó felől, két ismerős hang, halk suttogása törte csak meg a csendet.

- Ne menj! – SiWon hangja kérlelően csengett. Marasztalt valakit, de tudtommal senki nem akarta elhagyni a házat.

- De, elmegyek. – Hangzott a válasz, bennem pedig az elmúlt időszak, akár egy gyorsan levetített film, pörgött le. Hát persze, elég rendesen elküldtem melegebb éghajlatra. Fel akartam kelni, kisétálni és közölni vele, hogy az engedélyem nélkül senki nem mehet sehova. De a testem nem engedelmeskedett nekem. Mintha egy szikla alatt feküdtem volna, a tetejében újra ólomsúlyúnak éreztem a szememet is

- Segíts! – Hallottam még SiWon könyörgő hangját, mielőtt újra magával nem ragadott a sötétség.

Elfojtott boldogság - Harmadik fejezet

A palota hercege

HyukJae

-  Ezt nem hiszem el! – Üvöltöttem a telefonomba a vonal másik végén lévő SiWon legnagyobb örömére. Három napra hagytam hátra az otthoni teendőimet és akkor is képesek voltak fejfájást okozni. – Intézz el mindent, holnap érkezem. – Adtam parancsba legbizalmasabb emberemnek, majd azzal a lendülettel bontottam a vonalat. Dühösen járkáltam fel-alá a hotelszobámban, az újonnan kialakult helyzet miatt. Soha nem szerettem az újoncokat körülöttem, most pedig mit adott Isten? Ráadásul egy jöttment senkit, aki csak az adóssága törlesztése miatt fog a nyakamon csüngni. Még mindig forrongva a dühtől indultam meg a fürdőszoba irányába, bízva abban, a forró víz majd ellazít. Szükségem is volt rá, tekintve, hogy holnaptól megint róhatjuk elölről azokat a köröket, amiket az elődjével már lefutottuk.

Másnap reggel álmosan forgolódtam az ágyamban. A gépem indulásáig még bőven volt időm, így kihasználva az időt engedtem el magam egy kis lustálkodásra. Alig hunytam vissza a szemem öt percre, a telefonom rezgése kitartóan jelezte, ma már nem fogok tudni aludni. A reggeli ügyintézést gyűlöltem a leginkább. Olyankor még mindenki bamba és mindenre odafigyel, csak az utasításaimra nem. Habár az évek alatt volt időm ezeket a helyzeteket megtanulni kezelni.

Miután apám aznap kitett az otthonomból, napokig mondhatni csak lélegeztem nagyszüleim volt otthonában. Talán negyedik napja lehetett vegetálásomnak, mikor végre megéreztem, ha nem kezdek magammal valamit, itt halok éhen, szomjan. Erőt véve magamon kezdtem el az interneten kutatni valami házhozszállításos étterem után, amitől rendelve talán erőre kapok. Kicsivel több, mint egy óra után már a forró tésztát habzsoltam befele. Evést követően engedve kíváncsiságomnak térképeztem fel, az amúgy már teljesen a feledésbe merült ház zegzugát. Nem kellett sokáig mennem, hogy rátaláljak a hálószobára. A szoba közepén egy hatalmas ágy foglalta el a tér nagy részét, közvetlen mellette pedig, ugyan úgy, akárcsak a többi bútor letakarva, a ruhásszekrényt helyezték.  Egy órányi bámészkodás után, összeszedtem a házban fellelhető összes takarítószert, hogy lakhatóvá tegyem új otthonomat. Nem kevés tüsszögés árán sikerült fél nap alatt az egész házat ragyogóvá tennem, aminek gyomrom éktelen korgása vetett véget. Felkapva dzsekimet a telefonommal és egy kevés pénzzel a zsebembe indultam el valami közeli helyre, ahol ehetek. Késő délután járt az idő, a hőmérséklet 10°C-fok felé már egyre ritkábban emelkedett, de én valahogy mégse fáztam. Talán az elmúlt évek utcán töltött időszakának hála, mindenesetre ennek most kiváltképp hálás voltam, vastag öltözetem hiánya miatt.

Már körülbelül fél órája róttam az utcákat, mikor az egyik sarki üzletből végre valami étel, ínycsiklandozó illata csapta meg az orromat. Betérve a kis helyiségbe, rögtön egy kedves idős hölgy üdvözölt és terelt egy ablak melletti kis asztalhoz. Kedvesen felsorolta kínálatát, majd kikérve egy nagy tányér forró levest, sietett, hogy elkészítse nekem. Kedvesen mosolyogva tálalta fel pár perccel később az ételt, aminek köszönhetően valamennyivel javított, az amúgy felettébb rossz kedvemen. Nem szólt, nem kérdezett csak csendben törölgette az asztalokat. Időnként be-betért hozzá egy-két vendég, de azt nem neveztem volna óriási forgalomnak. Miután szép lassan befejeztem estebédemet még pár perc ejtőzést megengedve magamnak néztem körbe. A falakon egytől-egyig képek lógtak, melyek egy-egy boldog emléket voltak hivatottak megörökíteni. Köztük volt az üzlet átvételének pillanata, egy kedves vendég hálálkodó meghajlása, de a legtöbben a néni és talán a fia vagy inkább az unokája volt látható.

- Ő ott SiWon, a kis unokám. – Jelent meg előttem hirtelen a néni és amint átette a szomszéd asztalra a tálcámat, serényen kezdte törölgetni az asztalomat. – Nyaranta itt dolgozik nálam. Kedves fiú, ha jól gondolom hasonló korotok van. Remekül kijönnétek egymással. – Folytatta tovább, amit őszintén szólva nem tudtam hova tenni. Alapjáraton egy vadidegen emberrel beszélt és nem is néztem ki olyanak, mint akivel ilyenekről állt le az ember beszélni, de ez a legkevésbé se zavarta. Ellenben velem. Az évek alatt az effajta közvetlen beszélgetés egy vadidegennel, távol állt tőlem. Az utóbbi napok eseményei se voltak rám túl jó hatással, így félbeszakítva a monológját vendéglátómnak, tettem a pénzt az asztalra és magamra kapva a kabátomat, indultam meg az ajtó irányába.

- Fiatalember, várjon! – Szólt utánam az idős hölgy, én pedig egy sóhajt eleresztve fordultam meg, jelezve, hogy hallgatom. – Nincs kedve véletlenül délutánonként besegíteni? – Tette fel a meglepő kérdést. Szemöldökömet felhúzva, már éppen nyelvem hegyén volt a visszautasítás, de az utolsó pillanatban elmémben végigfutott a felismerés, hogy, bár anyám hagyatéka nem kevés pénz, de életem végéig nem elég. Az pedig, hogy kívánsága szerint valami jóra használjam, nem éppen azt jelentette, hogy éljem fel, amíg van belőle. Így rövid tanakodás után, de beleegyeztem a néni ajánlatába.

Attól a naptól kezdve, minden nap eljártam hozzá délután és a házhoz rendelt ételek kiszállításában segédkeztem. Ahogyan első találkozásunkkor mesélte, az unokája valóban minden nyáron eljött és segített neki, mi pedig, bár kezdetben taszítottuk egymást, az évek alatt olyan barátokká csiszolódtunk, amilyenné álmomban nem gondoltam volna. SiWon több volt, mint barát. Olyan volt nekem, mint egy testvér, akire támaszkodhattam. Ő volt az első és utolsó, akinek elmeséltem megismerkedésünk előtti életemet. Szóról-szóra mondtam el neki mindent, ő pedig nem ítélt el tetteim miatt. Egy idő után már nem csak nyaranta találkoztunk. Kiderült, hogy a városban folytatja tanulmányait és kérlelt engem is, hogy vágjak bele újra a tanulásba. Bár, mielőtt kisiklott volna az életem nem voltam rossz tanuló, az, hogy újra visszaüljek az iskolapadba félelemmel töltött el. De bíztatására nagy nehezen én is újra kezembe vettem a tankönyveket. Nem volt kérdés se milyen irányba szeretnék elindulni. Az évek alatt, az étteremben töltött időnek hála, tudtam jól, hogy a vendéglátásban akarok elhelyezkedni. Kitűnő átlaggal végezve, és anyám pénzének segítségével rövidtávú célom hamar révbe ért. Kezdetben egy aprócska kifőzde tulajdonosa voltam, amit nem sokkal követett egy nagyobb, ma pedig, nem sajnálok pénz fektetni egyetlen nyíló éterembe se, ahol látom a potenciált. Bár tulajdonos már évek óta nem vagyok, nincs olyan ember a vendéglátásban, aki ne ismerné a nevemet. És SiWon végig mellettem maradt. Ügyvédemként és legbizalmasabb tanácsadómként, mindenben segített és nem csak a munka terén. A múltamhoz tartozó feledni kívánt bandám tagjait sorra buktattuk le a rendőrségen. Rendszerint SiWon jelentette fel őket, amikor már kellő bizonyítékunk volt az illetőkről, én pedig mindegyiknek ott voltam a tárgyalásán. Látni akartam az arcukat, a félelmet a szemükben. Megmutatni, mi lett belőlem, de ami a legfontosabb, tudatni velük, hogy életben maradtam. Egyetlen egy embert nem voltam képes a kezeim közé kaparintani ez idő alatt. ShinDongot égen-földön kerestettem, pénzt és időt nem sajnálva, hogy rátaláljak, de hiába volt minden próbálkozásom. A legszörnyűbb az egészben pedig az volt, hogy semmit nem találtunk róla. Se a rendőrségi nyilvántartásban, se sehol. Engem pedig ezt mérhetetlenül dühített. Mindennél jobban vágytam a bosszúra. Hogy végre őt láthassam a földön kúszva, de mindhiába. Viszont egy percig se adtam fel. Nem nyughattam, amíg célomat be nem teljesítettem.

Még harminc éves korom előtt döntöttem úgy, hogy kicsi nekem már az a ház, amiben új életet kezdtem. Átbeszélve SiWonnal a dolgot, megegyeztem vele, hogy a szívemnek mégiscsak kedves házat eladás helyett, idős nagymamájának adom, így lényegesen megkönnyítve mozgását a szobák között. SiWonnal pedig egy jóval nagyobb és impozánsabb luxusvillába költöztünk. Kezdetben tiltakozott az ellen, hogy csak úgy ott lakhasson, de ezzel mostanra már megbékélve, intézte nekem továbbra is ügyeimet.

Épp ezt tette a tegnapi nap folyamán is. Az efféle ötleteit még mostanra se tudtam megszokni. Ilyenkor pedig nem épp kedves szavakkal illetve egymást folytak le beszélgetéseink, amiből legtöbbször, tapasztalatainak hála, ő került ki győztesen. Én pedig, mint legyőzött törődhettem bele, hogy megint sikerült egy koloncot a nyakamba varrni.

DongHae

Hangos csörömpölés és egy annál is hangosabb visítás hangja ébresztett kora reggel. Habár a szervezetem hozzászokott a kora reggeli ébredéshez, a tegnapi napnak köszönhetően éjszaka nehezen jött álom a szememre, amit a reggelem bánta. Kikelve az ágyból realizáltam, hogy még mindig a tegnapi ruhám volt rajtam. Egy gyors mosakodás után magamra kaptam egy egyszerű farmert és pólót, majd az imént hallott zajt kutatva hagytam el szobámat. Amint kiértem a hosszú folyosót szokatlanul sokan lepték el. Egymás lába alatt sürögtek az emberek, ki-ki a maga dolgát végezve.

- Külön kértem, hogy legyen vele óvatos! – Hallottam meg egy erényes, határozott hangot lentről. Lassan a lépcső irányába indultam és közelítettem meg a vita helyszínét.

- Kérem, bocsásson meg! – Kérlel egy riadt női hang, feltételezhetően a probléma okozója. – Véletlen baleset volt. – Esdekelt tovább, már kezét dörzsölve a vétkes, mire beértem a nappaliba. Kicsit sem meglepve nyugtáztam, hogy ez is méretes része a háznak. A szoba egyik felét teljesen üveg borította, gyönyörű kilátást biztosítva ezáltal. Középen egy hosszú bőrkanapé helyezkedett el, közvetlenül előtte egy aprócska asztal, üveglappal. Ha ez alapjáraton nem lett volna nyugtató hatással az emberre még mindig ott volt a kanapéval szemben agy méretes kandalló. Tisztára, mint egy katalógus-szoba. Túlon-túl tökéletes.

- Menj, ne is lássalak ma már! – Térített vissza ámulatomból SiWon. Majd meglepődve, hogy én is jelen voltam vette elő újfent mosolyát. – DongHae, szép jó reggelt! – Köszöntött, amit illedelmesen viszonoztam. – Remélem jól telt az első éjszakád! – Hízelgett, amit még erősen szoknom kellett.

- Az őszinte válaszomra kíváncsi? – Válaszoltam kérdésre kérdéssel.

- Jaj, kérlek, tegnap már megbeszéltük. Tegezzük egymást, elvégre egy fedél alatt élünk. – Ettől a kijelentésétől kicsit meglepődtem. Arról egy szóval se esett szó, hogy ő itt lakik, mondjuk, lenne elég hely egy hadseregnek is. – Hahó, figyelsz te rám?

- Elnézést, mit is mondott? - Kaptam el szúrós tekintetét. – Akarom mondani, mondtál? – Nehezen szoktam meg ezt a közvetlen beszédet, ezelőtt minden betévedt vásárlónkat magáztam.

- HyukJae gépe perceken belül landol, körülbelül fél óra és megérkezik. Maradj lent, hogy bemutathassalak neki. – HyukJae, szóval így hívják azt a szemétládát. Bár név alapján még semmi többet nem tudtam meg róla, azt viszont SiWon beszédéből sikerült leszűrnöm, hogy nem egy vénemberről van szó. Se egy hivatalos megszólítás, se semmi nem bizonyította az ellenkezőjét.

Az idő rohamosan fogyott, ezt pedig a személyzet is idegesen észlelte. A takarítást követően egytől-egyig szivárogtak fel a szemem elől. Egyedül a tisztaságot maguk után hagyva és a konyhából illatozó ételek bizonyították, hogy itt voltak. Az falra elhelyezett órára pillantva nyugtáztam, hogy már csak percek kérdése és végre szemtől szembe találkozhatok azzal a személlyel, aki pokollá készült tenni az életemet. Azonban mélyen belül dühömmel idegességem is keveredett. Egy-egy gyengébb pillanatomban megrettentem. Hiszen egy senki vagyok hozzá képest. Neki pénze és hatalma van. Többek között felettem is, aminek tudata pokolian szét tudta zúzni az önbizalmamat.

Merengésemből a bejárat felől beszűrődött zajok térítettek vissza. Ha jól kihallottam, SiWon üdvözölt valakit. Pontosabban a ház tulajdonosát, az én tulajdonosomat. Ebben a pillanatban idegességem fölényes győzelemmel ütette ki a ringből dühömet. A szívem iszonyatos erővel dübörgött a mellkasomban. Torkom kiszáradt, alig hallottam valamit. A léptek zaja egyre közelebbről érkezett, én pedig felállva eddigi ülőhelyemről néztem egyenesen a hang irányába. Kezemet magam mögött dugtam el, elrejtve remegését. Abban a pillanatban a folyosóról egy magas, tejföl-szőke férfi fordult be SiWonnal az oldalán. Öltözékéről sugárzott az elegancia, mellette egy rongyos senkinek éreztem magam. Mélyen belemerült a beszélgetésbe, de amint megpillantott, úgy torpant meg velem szemben. Az addig kissé lefele hajló fejét lassan emelte fel, tetőtől-talpig végigmérve.

Hirtelen anyaszült meztelennek éreztem magam. Ideges voltam és talán egy kicsit féltem is, de megemberelve magamat néztem egyenesen a szemébe. Tekintete azonban várakozásomat is felülmúlta. A mélybarna íriszei, ha mesélni tudnának, se árulnának el többet, mint, amit látni véltem bennük. Talán csak beképzeltem, de egyértelműen láttam a meggyötörtséget és bánatot is szemeiben tükröződni. Ugyanakkor legalább ennyi düh is keveredett bennük, amit egyelőre nem tudtam hova tenni.

- Szóval, ő lenne az, aki miatt olyan sokat fájt a fejem az utóbbi időben? – Szólalt meg, én pedig máris tudtam, miattam dühös. Hangja viszont még engem is meglepett, mennyire szépen csengett. A kimért, arisztokratikus jelleméhez már-már egészen kedvesen hatott, ami némiképp javított az összképen. Bár dühös volt rám, amit nem értettem, hisz’ itt, ha valaki, akkor én lehetnék az, de félelmem lényegesen csökkent hangjának hallatán.

- Lee DongHae a nevem. – Mutatkoztam be, elvégre nincs mit szépíteni a dolgon, mostantól kezdve neki dolgozom. Kezemet felé nyújtva dőltem egy kicsit előre, illedelmesen. Azonban ahelyett, hogy elfogadta volna kínált jobbomat orrát fennhordva lépett el mellőlem és egyenesen a lépcső felé vette az irányt.

- Fél órán belül álljon készen az autó, az irodába megyek. – Adta parancsba feltételezhetően nekem, elvégre SiWonon kívül más nem tartózkodott ott. Vele pedig ilyen lekezelő hangnemben az imént se beszélt. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor felemelkedve már senkit nem láttam magam körül. Képes volt semmibe venni. Alig találkoztunk máris osztotta a parancsait. Egyáltalán honnan vette, hogy tudok vezetni? Ami pedig a legfontosabb, honnan kéne nekem tudnom, merre van az irodája? Amíg ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel strapáltam saját magamat az órára nézve észleltem, hogy már csak húsz percem van elkészülni. Sietős léptekkel loholtam vissza a szobámba, hogy a kényelmes ruhámat valami olyanra cseréljem, ami illik egy ilyen jólöltözött, gazdag ember mellé. Az asztalról felkapva a mobilomat siettem lefele, hogy a személyzetet kifaggatva tudjam meg, hol lehet Őméltósága munkahelye. Miután minden, számomra hasznos információ a birtokomban volt, kissé nyugodtabban ültem be a garázsban lévő, fekete luxusautóba. Soha eletemben nem ültem még ilyen gyönyörű kocsiban. A műszerfalat mindenhol gombok lepték el, a bőrülés friss illatát még érezni lehetett. Biztosan nemrég vette, túl kihasználatlannak tűnt. Szegény gazdag ember, újfent megbizonyosodtam afelől, hogy nem a mi havi bérünk volt egyetlen betevője. Megmarkolva a kormányt igyekeztem újra feltörő indulatomat csillapítani. A jövőben kénytelen leszek valamit kitalálni, hogy kordában tartsam vérmérsékletem. De ezen sajnos jelenleg az sem segített, hogy a megbeszélt fél órát már bőven túllépve várakoztatott.

Kicsivel kevesebb, mint másfél óra után volt hajlandó előjönni és, mint aki semmi rosszat nem tett, ült be a hátsó ülésre. Se egy „Elnézést, feltartottak.” vagy valami egyéb hihető indok nem hagyta el a száját. Kedvem támadt volna hátranyúlni és rendesen odamondani neki. Azonban nem tehettem, tudtam jól, miért voltam itt. Nem húzhattam ki nála a gyufát, hiszen nem csak az én jövőm múlott rajta. Lassan számoltam el tízig, hogy lehiggadhassak, majd mire épp megszólalt volna, benyomtam az indítógombot és kigördültem a garázsból.

Nagy szerencsémre nem messze élt, Urasága az irodától, így nem kellett sokáig egy ilyen kis légtérben együtt lennem vele. Bár egy pillanatra se figyelt rám, egyik telefonbeszélgetést követte a másik. Elfoglalt ember volt azt aláírtam. Megérkezve az irodához, leállítottam a kocsit és némán előrefele nézve vártam következő utasítását. Csak bízni tudtam abban, hogy a mai napra már békén hagy.

HyukJae

A gép Hál’ Istennek alig késett néhány percet, így még volt időm hazaugrani, mielőtt újra az iroda négy fala közé lettem volna bezárva. SiWont, amint taxiba ültem hívtam, hogy tájékoztassam, hamarosan hazaérek. Hamar túl akartam lenni a találkozáson a Kolonccal, letudni a fölösleges köröket a bemutatkozással és hasonlókkal.

Mire a taxi befordult az otthonom elé, a személyzet kisebb seregként várta jöttömet. Míg kifizettem az út árát a csomagjaim már szépen sorakoztak az autó mellett, várva arra, hogy valaki bevigye őket. SiWon nyitotta ki az ajtómat és hatalmasra tárt karokkal, mosolyogva várta, hogy üdvözöljem.

-  Hyuk, drága barátom! – Kiáltott fel SiWon, majd rögtön ezután, heves tiltakozásom ellenére karjaiba zárt. – Látom, mint mindig, most is barlangban barnultál, az üzleti utad alatt. – Utalva erre, fehér bőrszínemre, amit meg is értek, mellette néha tényleg úgy nézek ki, mint egy többnapos hulla. De soha nem szerettem a napfényt. Számomra egyenlő volt a vidámsággal, ami engem gyerekkorom óta nagyívben elkerült.

- SiWon, kérlek. Mindenki minket bámul. Eressz el és menjünk be. Ma még be kell ugranom az irodába. – Kérleltem, majd amint engedett szorításából, kiszabadultam és egyenesen a bejárat felé vettem az irányt. Míg befele haladtunk, SiWon minden apró részletet, amit a telefonban nem voltam hajlandó meghallgatni elmesélt erről az új, nyakamba zuhant nyűgről. Kiderült, hogy egy pár éve megvett ház kis üzletét bérelte a nagyapjával, de az utóbbi időben nem tudta fizetni. Így már teljesen megértettem, miért került ide. Utáltam, ha valaki nem volt pontos. Legyen szó pénzről vagy találkozóról. Ha valamit az ember eltervez, azt vigye is végbe.

Amíg SiWon szünet nélkül sorolta az itthon történteket, egyre beljebb kerültünk a házban. A folyosó végén befordulva a nappaliba végre megpillantottam Koloncomat. Egy egyszerű szabadidőruha volt rajta, idegesen állt egyhelyben, mikor én, SiWonnal az oldalamon beléptem a helyiségbe. Nem tehettem róla, muszáj volt végig mérnem tetőtől-talpig. Sugárzott róla az egyszerűség. Felemelve a fejemet egyszerre néztünk egymás szemébe. Láttam rajta, hogy próbál megfejteni.

-  Szóval, ő lenne az, aki miatt olyan sokat fájt a fejem az utóbbi időben? – Szólaltam meg, egy cseppnyi dühvel a hangomban, hogy érezze, itt nem lesz sétagalopp az élet. Reakciójáról viszont semmit nem tudtam kiolvasni, ami némiképp frusztrált. A múltamnak köszönhetően erre a képességemre kifejezetten büszke voltam.

  - Lee DongHae a nevem. – Kissé meghajolva, jobb kezét felém nyújtva üdvözölt. Kicsit meglepett a dolog. De ahelyett, hogy illően elfogadtam volna üdvözlését, arrébb léptem tőle és indultam is felfele a szobámba. Tudatni akartam vele, hogy mi egészen más szinten állunk. Még mielőtt a lépcsőhöz értem, kissé megemelve hangomat, hogy jól hallja, adtam utasításba neki, hogy fél óra múlva indulunk kocsival az irodába. A legkevésbé se érdelet, hogy egyáltalán tudja-e hol az iroda vagy tud-e vezetni. Az igazat megvallva kissé nehezíteni is akartam a helyzetét.

Az utasításba adott fél óra helyett sajnos másfél óra lett, de én mégis bűntudat nélkül szálltam be a járműbe. Éreztem a légtér feszült volt körülöttünk, már épp szóra nyitottam a számat, mikor az autó motorja felmordult és zokszó nélkül hagytuk el az otthonomat. Fontos üzletemberként egymást érték a telefonhívásaim, aminek kifejezetten örültem jelen pillanatban.

Amint az irodához értünk, meglepően nyugtáztam, hogy egyszer sem kérdezett, hogy jó irányba megyünk-e, de még csak el se tért a jó iránytól. Leállította az autót és egy szó nélkül meredt előre, mint aki várja a parancsomat. Fogadni mertem volna, hogy azt hitte, mára ennyi volt. De hamar felvilágosítottam, a mai nap még csak most kezdődött.

DongHae

Már megtanulhattam volna, hogy bizakodni a magamfajtáknak ostoba időpocsékolás. Amint leállítottam az autót, adta is parancsba Őméltósága, a mai nap teendőit. Első és legfontosabb dolgom az irodája kitakarítása volt. Ha ezzel végeztem pedig mehettem jelenteni és várhattam a következő, amúgy felesleges munkára a parancsát. A lényeg amúgy is csak az én tűrőképességem feszegetése volt.

Belépve a hatalmas üvegépületbe két magas biztonságőr 90°-os meghajlással üdvözölte a Őfelségét. Odalépve az egyikhez adta tudtára, hogy vele vagyok, majd átengedve az ellenőrzésen haladtunk tovább a lifthez. Odaérve néhány itt dolgozó, szintén meghajolt üdvözlés gyanánt, majd a megérkező liftet felkínálva, léptünk be és indultunk az iroda felé. Belépve fogtam csak fel, mit értett takarítás alatt. Bár a padló ragyogott, köszönve a takarítónak, aki rendszeresen felmosta, ez nem volt elmondható a hatalmas aktakupacokról és az egész asztalon elterülő papírmennyiségről.

- Ha ezzel végeztél, jelentsd és jövök ellenőrizni. Tíz perc múlva tárgyalásom lesz. Senki nem zavarhat, világos? – Hangja kimérten utasított, amire én csak bólintani tudtam. Azzal a lendülettel hagyott ott, én pedig lassan besétálva mértem fel a katasztrófahelyzetet. Maga az iroda nem volt kicsi. Az épület jóvoltából az egyik falat teljesen üveg borította, hátul középen a papírhalmaztól megroskadt íróasztala állt. Középen egy kissé hosszú asztal foglalt helyet körben fekete bőrkanapéval. Kabátomat az egyik karfájára helyezve sóhajtottam egy nagyot mielőtt belekezdtem volna, végtelen hosszúnak tűnő munkámba.

Várakozásomon felül teljesítve, alig két órába telt, mire sikerült minden iratot a helyére pakolnom, rendszereznem. Pont végszóra tettem fel a polcra az utolsó dossziét, mikor hatalmas lendülettel egy annál mérgesebb HyukJae robbant be az irodába. Nyakkendőjét meglazítva, majd kitépve a nyakából dobta le a földre. Kissé megrezzentem a hevességétől.

- Azok az átkozott, vén semmirekellők! – Szitkozódott, majd felém kapva a fejét nézet rám szikrákat szóró tekintettel. – Mit állsz ott, mint valami eszetlen? – Förmedt rám, mintha bármiről is tehettem volna.  – Menj ahelyett, hogy itt rontanád a levegőt, hozz valamit, kávét vagy akármit. Felrobban a fejem. – Adta utasításba, én pedig már indultam is, hogy felkutassam az irodákhoz tartozó konyhát. Legnagyobb szerencsémre nem volt egy nagy labirintus ez a hely, így könnyűszerrel megtaláltam az aprócska konyhát, ami pedig még nagyobb örömömül szolgált, kávé is volt lefőzve. Bár még kissé forró volt, előkaptam a tálcán lévő bögrékből egyet és beleöntöttem a keserű folyadékot. Mivel információm arról, hogyan issza koffeinadagját hiányos volt, így minden lehetséges variációhoz pakoltam oda egy tálcára és már indultam is vissza az irodájába. Belépve az ajtón nyugtáztam, hogy hangulata egy picit se javult így letéve az asztalra a tálcát léptem egy lépéssel hátrébb és vártam az utasítását. Azonban helyette eddigi életem egyik legnagyobb megaláztatását kaptam. HyukJae, amint kávéjába megfelelő mennyiségű cukrot pakolt, a szájához emelte csészéjét, de a forró ital kissé érzékenyen érintette ajkait. A bögre tartalmát pedig egyenesen rám öntve, ordította le a fejemet, kiadva magából eddig elfojtott dühét. A bögre a földön csattanva tört el s vele együtt bennem a maradék remény, hogy a jövőben lehetett volna köztünk rendes főnök-beosztott kapcsolat.