Elfojtott boldogság - Harmadik fejezet

A palota hercege

HyukJae

-  Ezt nem hiszem el! – Üvöltöttem a telefonomba a vonal másik végén lévő SiWon legnagyobb örömére. Három napra hagytam hátra az otthoni teendőimet és akkor is képesek voltak fejfájást okozni. – Intézz el mindent, holnap érkezem. – Adtam parancsba legbizalmasabb emberemnek, majd azzal a lendülettel bontottam a vonalat. Dühösen járkáltam fel-alá a hotelszobámban, az újonnan kialakult helyzet miatt. Soha nem szerettem az újoncokat körülöttem, most pedig mit adott Isten? Ráadásul egy jöttment senkit, aki csak az adóssága törlesztése miatt fog a nyakamon csüngni. Még mindig forrongva a dühtől indultam meg a fürdőszoba irányába, bízva abban, a forró víz majd ellazít. Szükségem is volt rá, tekintve, hogy holnaptól megint róhatjuk elölről azokat a köröket, amiket az elődjével már lefutottuk.

Másnap reggel álmosan forgolódtam az ágyamban. A gépem indulásáig még bőven volt időm, így kihasználva az időt engedtem el magam egy kis lustálkodásra. Alig hunytam vissza a szemem öt percre, a telefonom rezgése kitartóan jelezte, ma már nem fogok tudni aludni. A reggeli ügyintézést gyűlöltem a leginkább. Olyankor még mindenki bamba és mindenre odafigyel, csak az utasításaimra nem. Habár az évek alatt volt időm ezeket a helyzeteket megtanulni kezelni.

Miután apám aznap kitett az otthonomból, napokig mondhatni csak lélegeztem nagyszüleim volt otthonában. Talán negyedik napja lehetett vegetálásomnak, mikor végre megéreztem, ha nem kezdek magammal valamit, itt halok éhen, szomjan. Erőt véve magamon kezdtem el az interneten kutatni valami házhozszállításos étterem után, amitől rendelve talán erőre kapok. Kicsivel több, mint egy óra után már a forró tésztát habzsoltam befele. Evést követően engedve kíváncsiságomnak térképeztem fel, az amúgy már teljesen a feledésbe merült ház zegzugát. Nem kellett sokáig mennem, hogy rátaláljak a hálószobára. A szoba közepén egy hatalmas ágy foglalta el a tér nagy részét, közvetlen mellette pedig, ugyan úgy, akárcsak a többi bútor letakarva, a ruhásszekrényt helyezték.  Egy órányi bámészkodás után, összeszedtem a házban fellelhető összes takarítószert, hogy lakhatóvá tegyem új otthonomat. Nem kevés tüsszögés árán sikerült fél nap alatt az egész házat ragyogóvá tennem, aminek gyomrom éktelen korgása vetett véget. Felkapva dzsekimet a telefonommal és egy kevés pénzzel a zsebembe indultam el valami közeli helyre, ahol ehetek. Késő délután járt az idő, a hőmérséklet 10°C-fok felé már egyre ritkábban emelkedett, de én valahogy mégse fáztam. Talán az elmúlt évek utcán töltött időszakának hála, mindenesetre ennek most kiváltképp hálás voltam, vastag öltözetem hiánya miatt.

Már körülbelül fél órája róttam az utcákat, mikor az egyik sarki üzletből végre valami étel, ínycsiklandozó illata csapta meg az orromat. Betérve a kis helyiségbe, rögtön egy kedves idős hölgy üdvözölt és terelt egy ablak melletti kis asztalhoz. Kedvesen felsorolta kínálatát, majd kikérve egy nagy tányér forró levest, sietett, hogy elkészítse nekem. Kedvesen mosolyogva tálalta fel pár perccel később az ételt, aminek köszönhetően valamennyivel javított, az amúgy felettébb rossz kedvemen. Nem szólt, nem kérdezett csak csendben törölgette az asztalokat. Időnként be-betért hozzá egy-két vendég, de azt nem neveztem volna óriási forgalomnak. Miután szép lassan befejeztem estebédemet még pár perc ejtőzést megengedve magamnak néztem körbe. A falakon egytől-egyig képek lógtak, melyek egy-egy boldog emléket voltak hivatottak megörökíteni. Köztük volt az üzlet átvételének pillanata, egy kedves vendég hálálkodó meghajlása, de a legtöbben a néni és talán a fia vagy inkább az unokája volt látható.

- Ő ott SiWon, a kis unokám. – Jelent meg előttem hirtelen a néni és amint átette a szomszéd asztalra a tálcámat, serényen kezdte törölgetni az asztalomat. – Nyaranta itt dolgozik nálam. Kedves fiú, ha jól gondolom hasonló korotok van. Remekül kijönnétek egymással. – Folytatta tovább, amit őszintén szólva nem tudtam hova tenni. Alapjáraton egy vadidegen emberrel beszélt és nem is néztem ki olyanak, mint akivel ilyenekről állt le az ember beszélni, de ez a legkevésbé se zavarta. Ellenben velem. Az évek alatt az effajta közvetlen beszélgetés egy vadidegennel, távol állt tőlem. Az utóbbi napok eseményei se voltak rám túl jó hatással, így félbeszakítva a monológját vendéglátómnak, tettem a pénzt az asztalra és magamra kapva a kabátomat, indultam meg az ajtó irányába.

- Fiatalember, várjon! – Szólt utánam az idős hölgy, én pedig egy sóhajt eleresztve fordultam meg, jelezve, hogy hallgatom. – Nincs kedve véletlenül délutánonként besegíteni? – Tette fel a meglepő kérdést. Szemöldökömet felhúzva, már éppen nyelvem hegyén volt a visszautasítás, de az utolsó pillanatban elmémben végigfutott a felismerés, hogy, bár anyám hagyatéka nem kevés pénz, de életem végéig nem elég. Az pedig, hogy kívánsága szerint valami jóra használjam, nem éppen azt jelentette, hogy éljem fel, amíg van belőle. Így rövid tanakodás után, de beleegyeztem a néni ajánlatába.

Attól a naptól kezdve, minden nap eljártam hozzá délután és a házhoz rendelt ételek kiszállításában segédkeztem. Ahogyan első találkozásunkkor mesélte, az unokája valóban minden nyáron eljött és segített neki, mi pedig, bár kezdetben taszítottuk egymást, az évek alatt olyan barátokká csiszolódtunk, amilyenné álmomban nem gondoltam volna. SiWon több volt, mint barát. Olyan volt nekem, mint egy testvér, akire támaszkodhattam. Ő volt az első és utolsó, akinek elmeséltem megismerkedésünk előtti életemet. Szóról-szóra mondtam el neki mindent, ő pedig nem ítélt el tetteim miatt. Egy idő után már nem csak nyaranta találkoztunk. Kiderült, hogy a városban folytatja tanulmányait és kérlelt engem is, hogy vágjak bele újra a tanulásba. Bár, mielőtt kisiklott volna az életem nem voltam rossz tanuló, az, hogy újra visszaüljek az iskolapadba félelemmel töltött el. De bíztatására nagy nehezen én is újra kezembe vettem a tankönyveket. Nem volt kérdés se milyen irányba szeretnék elindulni. Az évek alatt, az étteremben töltött időnek hála, tudtam jól, hogy a vendéglátásban akarok elhelyezkedni. Kitűnő átlaggal végezve, és anyám pénzének segítségével rövidtávú célom hamar révbe ért. Kezdetben egy aprócska kifőzde tulajdonosa voltam, amit nem sokkal követett egy nagyobb, ma pedig, nem sajnálok pénz fektetni egyetlen nyíló éterembe se, ahol látom a potenciált. Bár tulajdonos már évek óta nem vagyok, nincs olyan ember a vendéglátásban, aki ne ismerné a nevemet. És SiWon végig mellettem maradt. Ügyvédemként és legbizalmasabb tanácsadómként, mindenben segített és nem csak a munka terén. A múltamhoz tartozó feledni kívánt bandám tagjait sorra buktattuk le a rendőrségen. Rendszerint SiWon jelentette fel őket, amikor már kellő bizonyítékunk volt az illetőkről, én pedig mindegyiknek ott voltam a tárgyalásán. Látni akartam az arcukat, a félelmet a szemükben. Megmutatni, mi lett belőlem, de ami a legfontosabb, tudatni velük, hogy életben maradtam. Egyetlen egy embert nem voltam képes a kezeim közé kaparintani ez idő alatt. ShinDongot égen-földön kerestettem, pénzt és időt nem sajnálva, hogy rátaláljak, de hiába volt minden próbálkozásom. A legszörnyűbb az egészben pedig az volt, hogy semmit nem találtunk róla. Se a rendőrségi nyilvántartásban, se sehol. Engem pedig ezt mérhetetlenül dühített. Mindennél jobban vágytam a bosszúra. Hogy végre őt láthassam a földön kúszva, de mindhiába. Viszont egy percig se adtam fel. Nem nyughattam, amíg célomat be nem teljesítettem.

Még harminc éves korom előtt döntöttem úgy, hogy kicsi nekem már az a ház, amiben új életet kezdtem. Átbeszélve SiWonnal a dolgot, megegyeztem vele, hogy a szívemnek mégiscsak kedves házat eladás helyett, idős nagymamájának adom, így lényegesen megkönnyítve mozgását a szobák között. SiWonnal pedig egy jóval nagyobb és impozánsabb luxusvillába költöztünk. Kezdetben tiltakozott az ellen, hogy csak úgy ott lakhasson, de ezzel mostanra már megbékélve, intézte nekem továbbra is ügyeimet.

Épp ezt tette a tegnapi nap folyamán is. Az efféle ötleteit még mostanra se tudtam megszokni. Ilyenkor pedig nem épp kedves szavakkal illetve egymást folytak le beszélgetéseink, amiből legtöbbször, tapasztalatainak hála, ő került ki győztesen. Én pedig, mint legyőzött törődhettem bele, hogy megint sikerült egy koloncot a nyakamba varrni.

DongHae

Hangos csörömpölés és egy annál is hangosabb visítás hangja ébresztett kora reggel. Habár a szervezetem hozzászokott a kora reggeli ébredéshez, a tegnapi napnak köszönhetően éjszaka nehezen jött álom a szememre, amit a reggelem bánta. Kikelve az ágyból realizáltam, hogy még mindig a tegnapi ruhám volt rajtam. Egy gyors mosakodás után magamra kaptam egy egyszerű farmert és pólót, majd az imént hallott zajt kutatva hagytam el szobámat. Amint kiértem a hosszú folyosót szokatlanul sokan lepték el. Egymás lába alatt sürögtek az emberek, ki-ki a maga dolgát végezve.

- Külön kértem, hogy legyen vele óvatos! – Hallottam meg egy erényes, határozott hangot lentről. Lassan a lépcső irányába indultam és közelítettem meg a vita helyszínét.

- Kérem, bocsásson meg! – Kérlel egy riadt női hang, feltételezhetően a probléma okozója. – Véletlen baleset volt. – Esdekelt tovább, már kezét dörzsölve a vétkes, mire beértem a nappaliba. Kicsit sem meglepve nyugtáztam, hogy ez is méretes része a háznak. A szoba egyik felét teljesen üveg borította, gyönyörű kilátást biztosítva ezáltal. Középen egy hosszú bőrkanapé helyezkedett el, közvetlenül előtte egy aprócska asztal, üveglappal. Ha ez alapjáraton nem lett volna nyugtató hatással az emberre még mindig ott volt a kanapéval szemben agy méretes kandalló. Tisztára, mint egy katalógus-szoba. Túlon-túl tökéletes.

- Menj, ne is lássalak ma már! – Térített vissza ámulatomból SiWon. Majd meglepődve, hogy én is jelen voltam vette elő újfent mosolyát. – DongHae, szép jó reggelt! – Köszöntött, amit illedelmesen viszonoztam. – Remélem jól telt az első éjszakád! – Hízelgett, amit még erősen szoknom kellett.

- Az őszinte válaszomra kíváncsi? – Válaszoltam kérdésre kérdéssel.

- Jaj, kérlek, tegnap már megbeszéltük. Tegezzük egymást, elvégre egy fedél alatt élünk. – Ettől a kijelentésétől kicsit meglepődtem. Arról egy szóval se esett szó, hogy ő itt lakik, mondjuk, lenne elég hely egy hadseregnek is. – Hahó, figyelsz te rám?

- Elnézést, mit is mondott? - Kaptam el szúrós tekintetét. – Akarom mondani, mondtál? – Nehezen szoktam meg ezt a közvetlen beszédet, ezelőtt minden betévedt vásárlónkat magáztam.

- HyukJae gépe perceken belül landol, körülbelül fél óra és megérkezik. Maradj lent, hogy bemutathassalak neki. – HyukJae, szóval így hívják azt a szemétládát. Bár név alapján még semmi többet nem tudtam meg róla, azt viszont SiWon beszédéből sikerült leszűrnöm, hogy nem egy vénemberről van szó. Se egy hivatalos megszólítás, se semmi nem bizonyította az ellenkezőjét.

Az idő rohamosan fogyott, ezt pedig a személyzet is idegesen észlelte. A takarítást követően egytől-egyig szivárogtak fel a szemem elől. Egyedül a tisztaságot maguk után hagyva és a konyhából illatozó ételek bizonyították, hogy itt voltak. Az falra elhelyezett órára pillantva nyugtáztam, hogy már csak percek kérdése és végre szemtől szembe találkozhatok azzal a személlyel, aki pokollá készült tenni az életemet. Azonban mélyen belül dühömmel idegességem is keveredett. Egy-egy gyengébb pillanatomban megrettentem. Hiszen egy senki vagyok hozzá képest. Neki pénze és hatalma van. Többek között felettem is, aminek tudata pokolian szét tudta zúzni az önbizalmamat.

Merengésemből a bejárat felől beszűrődött zajok térítettek vissza. Ha jól kihallottam, SiWon üdvözölt valakit. Pontosabban a ház tulajdonosát, az én tulajdonosomat. Ebben a pillanatban idegességem fölényes győzelemmel ütette ki a ringből dühömet. A szívem iszonyatos erővel dübörgött a mellkasomban. Torkom kiszáradt, alig hallottam valamit. A léptek zaja egyre közelebbről érkezett, én pedig felállva eddigi ülőhelyemről néztem egyenesen a hang irányába. Kezemet magam mögött dugtam el, elrejtve remegését. Abban a pillanatban a folyosóról egy magas, tejföl-szőke férfi fordult be SiWonnal az oldalán. Öltözékéről sugárzott az elegancia, mellette egy rongyos senkinek éreztem magam. Mélyen belemerült a beszélgetésbe, de amint megpillantott, úgy torpant meg velem szemben. Az addig kissé lefele hajló fejét lassan emelte fel, tetőtől-talpig végigmérve.

Hirtelen anyaszült meztelennek éreztem magam. Ideges voltam és talán egy kicsit féltem is, de megemberelve magamat néztem egyenesen a szemébe. Tekintete azonban várakozásomat is felülmúlta. A mélybarna íriszei, ha mesélni tudnának, se árulnának el többet, mint, amit látni véltem bennük. Talán csak beképzeltem, de egyértelműen láttam a meggyötörtséget és bánatot is szemeiben tükröződni. Ugyanakkor legalább ennyi düh is keveredett bennük, amit egyelőre nem tudtam hova tenni.

- Szóval, ő lenne az, aki miatt olyan sokat fájt a fejem az utóbbi időben? – Szólalt meg, én pedig máris tudtam, miattam dühös. Hangja viszont még engem is meglepett, mennyire szépen csengett. A kimért, arisztokratikus jelleméhez már-már egészen kedvesen hatott, ami némiképp javított az összképen. Bár dühös volt rám, amit nem értettem, hisz’ itt, ha valaki, akkor én lehetnék az, de félelmem lényegesen csökkent hangjának hallatán.

- Lee DongHae a nevem. – Mutatkoztam be, elvégre nincs mit szépíteni a dolgon, mostantól kezdve neki dolgozom. Kezemet felé nyújtva dőltem egy kicsit előre, illedelmesen. Azonban ahelyett, hogy elfogadta volna kínált jobbomat orrát fennhordva lépett el mellőlem és egyenesen a lépcső felé vette az irányt.

- Fél órán belül álljon készen az autó, az irodába megyek. – Adta parancsba feltételezhetően nekem, elvégre SiWonon kívül más nem tartózkodott ott. Vele pedig ilyen lekezelő hangnemben az imént se beszélt. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor felemelkedve már senkit nem láttam magam körül. Képes volt semmibe venni. Alig találkoztunk máris osztotta a parancsait. Egyáltalán honnan vette, hogy tudok vezetni? Ami pedig a legfontosabb, honnan kéne nekem tudnom, merre van az irodája? Amíg ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel strapáltam saját magamat az órára nézve észleltem, hogy már csak húsz percem van elkészülni. Sietős léptekkel loholtam vissza a szobámba, hogy a kényelmes ruhámat valami olyanra cseréljem, ami illik egy ilyen jólöltözött, gazdag ember mellé. Az asztalról felkapva a mobilomat siettem lefele, hogy a személyzetet kifaggatva tudjam meg, hol lehet Őméltósága munkahelye. Miután minden, számomra hasznos információ a birtokomban volt, kissé nyugodtabban ültem be a garázsban lévő, fekete luxusautóba. Soha eletemben nem ültem még ilyen gyönyörű kocsiban. A műszerfalat mindenhol gombok lepték el, a bőrülés friss illatát még érezni lehetett. Biztosan nemrég vette, túl kihasználatlannak tűnt. Szegény gazdag ember, újfent megbizonyosodtam afelől, hogy nem a mi havi bérünk volt egyetlen betevője. Megmarkolva a kormányt igyekeztem újra feltörő indulatomat csillapítani. A jövőben kénytelen leszek valamit kitalálni, hogy kordában tartsam vérmérsékletem. De ezen sajnos jelenleg az sem segített, hogy a megbeszélt fél órát már bőven túllépve várakoztatott.

Kicsivel kevesebb, mint másfél óra után volt hajlandó előjönni és, mint aki semmi rosszat nem tett, ült be a hátsó ülésre. Se egy „Elnézést, feltartottak.” vagy valami egyéb hihető indok nem hagyta el a száját. Kedvem támadt volna hátranyúlni és rendesen odamondani neki. Azonban nem tehettem, tudtam jól, miért voltam itt. Nem húzhattam ki nála a gyufát, hiszen nem csak az én jövőm múlott rajta. Lassan számoltam el tízig, hogy lehiggadhassak, majd mire épp megszólalt volna, benyomtam az indítógombot és kigördültem a garázsból.

Nagy szerencsémre nem messze élt, Urasága az irodától, így nem kellett sokáig egy ilyen kis légtérben együtt lennem vele. Bár egy pillanatra se figyelt rám, egyik telefonbeszélgetést követte a másik. Elfoglalt ember volt azt aláírtam. Megérkezve az irodához, leállítottam a kocsit és némán előrefele nézve vártam következő utasítását. Csak bízni tudtam abban, hogy a mai napra már békén hagy.

HyukJae

A gép Hál’ Istennek alig késett néhány percet, így még volt időm hazaugrani, mielőtt újra az iroda négy fala közé lettem volna bezárva. SiWont, amint taxiba ültem hívtam, hogy tájékoztassam, hamarosan hazaérek. Hamar túl akartam lenni a találkozáson a Kolonccal, letudni a fölösleges köröket a bemutatkozással és hasonlókkal.

Mire a taxi befordult az otthonom elé, a személyzet kisebb seregként várta jöttömet. Míg kifizettem az út árát a csomagjaim már szépen sorakoztak az autó mellett, várva arra, hogy valaki bevigye őket. SiWon nyitotta ki az ajtómat és hatalmasra tárt karokkal, mosolyogva várta, hogy üdvözöljem.

-  Hyuk, drága barátom! – Kiáltott fel SiWon, majd rögtön ezután, heves tiltakozásom ellenére karjaiba zárt. – Látom, mint mindig, most is barlangban barnultál, az üzleti utad alatt. – Utalva erre, fehér bőrszínemre, amit meg is értek, mellette néha tényleg úgy nézek ki, mint egy többnapos hulla. De soha nem szerettem a napfényt. Számomra egyenlő volt a vidámsággal, ami engem gyerekkorom óta nagyívben elkerült.

- SiWon, kérlek. Mindenki minket bámul. Eressz el és menjünk be. Ma még be kell ugranom az irodába. – Kérleltem, majd amint engedett szorításából, kiszabadultam és egyenesen a bejárat felé vettem az irányt. Míg befele haladtunk, SiWon minden apró részletet, amit a telefonban nem voltam hajlandó meghallgatni elmesélt erről az új, nyakamba zuhant nyűgről. Kiderült, hogy egy pár éve megvett ház kis üzletét bérelte a nagyapjával, de az utóbbi időben nem tudta fizetni. Így már teljesen megértettem, miért került ide. Utáltam, ha valaki nem volt pontos. Legyen szó pénzről vagy találkozóról. Ha valamit az ember eltervez, azt vigye is végbe.

Amíg SiWon szünet nélkül sorolta az itthon történteket, egyre beljebb kerültünk a házban. A folyosó végén befordulva a nappaliba végre megpillantottam Koloncomat. Egy egyszerű szabadidőruha volt rajta, idegesen állt egyhelyben, mikor én, SiWonnal az oldalamon beléptem a helyiségbe. Nem tehettem róla, muszáj volt végig mérnem tetőtől-talpig. Sugárzott róla az egyszerűség. Felemelve a fejemet egyszerre néztünk egymás szemébe. Láttam rajta, hogy próbál megfejteni.

-  Szóval, ő lenne az, aki miatt olyan sokat fájt a fejem az utóbbi időben? – Szólaltam meg, egy cseppnyi dühvel a hangomban, hogy érezze, itt nem lesz sétagalopp az élet. Reakciójáról viszont semmit nem tudtam kiolvasni, ami némiképp frusztrált. A múltamnak köszönhetően erre a képességemre kifejezetten büszke voltam.

  - Lee DongHae a nevem. – Kissé meghajolva, jobb kezét felém nyújtva üdvözölt. Kicsit meglepett a dolog. De ahelyett, hogy illően elfogadtam volna üdvözlését, arrébb léptem tőle és indultam is felfele a szobámba. Tudatni akartam vele, hogy mi egészen más szinten állunk. Még mielőtt a lépcsőhöz értem, kissé megemelve hangomat, hogy jól hallja, adtam utasításba neki, hogy fél óra múlva indulunk kocsival az irodába. A legkevésbé se érdelet, hogy egyáltalán tudja-e hol az iroda vagy tud-e vezetni. Az igazat megvallva kissé nehezíteni is akartam a helyzetét.

Az utasításba adott fél óra helyett sajnos másfél óra lett, de én mégis bűntudat nélkül szálltam be a járműbe. Éreztem a légtér feszült volt körülöttünk, már épp szóra nyitottam a számat, mikor az autó motorja felmordult és zokszó nélkül hagytuk el az otthonomat. Fontos üzletemberként egymást érték a telefonhívásaim, aminek kifejezetten örültem jelen pillanatban.

Amint az irodához értünk, meglepően nyugtáztam, hogy egyszer sem kérdezett, hogy jó irányba megyünk-e, de még csak el se tért a jó iránytól. Leállította az autót és egy szó nélkül meredt előre, mint aki várja a parancsomat. Fogadni mertem volna, hogy azt hitte, mára ennyi volt. De hamar felvilágosítottam, a mai nap még csak most kezdődött.

DongHae

Már megtanulhattam volna, hogy bizakodni a magamfajtáknak ostoba időpocsékolás. Amint leállítottam az autót, adta is parancsba Őméltósága, a mai nap teendőit. Első és legfontosabb dolgom az irodája kitakarítása volt. Ha ezzel végeztem pedig mehettem jelenteni és várhattam a következő, amúgy felesleges munkára a parancsát. A lényeg amúgy is csak az én tűrőképességem feszegetése volt.

Belépve a hatalmas üvegépületbe két magas biztonságőr 90°-os meghajlással üdvözölte a Őfelségét. Odalépve az egyikhez adta tudtára, hogy vele vagyok, majd átengedve az ellenőrzésen haladtunk tovább a lifthez. Odaérve néhány itt dolgozó, szintén meghajolt üdvözlés gyanánt, majd a megérkező liftet felkínálva, léptünk be és indultunk az iroda felé. Belépve fogtam csak fel, mit értett takarítás alatt. Bár a padló ragyogott, köszönve a takarítónak, aki rendszeresen felmosta, ez nem volt elmondható a hatalmas aktakupacokról és az egész asztalon elterülő papírmennyiségről.

- Ha ezzel végeztél, jelentsd és jövök ellenőrizni. Tíz perc múlva tárgyalásom lesz. Senki nem zavarhat, világos? – Hangja kimérten utasított, amire én csak bólintani tudtam. Azzal a lendülettel hagyott ott, én pedig lassan besétálva mértem fel a katasztrófahelyzetet. Maga az iroda nem volt kicsi. Az épület jóvoltából az egyik falat teljesen üveg borította, hátul középen a papírhalmaztól megroskadt íróasztala állt. Középen egy kissé hosszú asztal foglalt helyet körben fekete bőrkanapéval. Kabátomat az egyik karfájára helyezve sóhajtottam egy nagyot mielőtt belekezdtem volna, végtelen hosszúnak tűnő munkámba.

Várakozásomon felül teljesítve, alig két órába telt, mire sikerült minden iratot a helyére pakolnom, rendszereznem. Pont végszóra tettem fel a polcra az utolsó dossziét, mikor hatalmas lendülettel egy annál mérgesebb HyukJae robbant be az irodába. Nyakkendőjét meglazítva, majd kitépve a nyakából dobta le a földre. Kissé megrezzentem a hevességétől.

- Azok az átkozott, vén semmirekellők! – Szitkozódott, majd felém kapva a fejét nézet rám szikrákat szóró tekintettel. – Mit állsz ott, mint valami eszetlen? – Förmedt rám, mintha bármiről is tehettem volna.  – Menj ahelyett, hogy itt rontanád a levegőt, hozz valamit, kávét vagy akármit. Felrobban a fejem. – Adta utasításba, én pedig már indultam is, hogy felkutassam az irodákhoz tartozó konyhát. Legnagyobb szerencsémre nem volt egy nagy labirintus ez a hely, így könnyűszerrel megtaláltam az aprócska konyhát, ami pedig még nagyobb örömömül szolgált, kávé is volt lefőzve. Bár még kissé forró volt, előkaptam a tálcán lévő bögrékből egyet és beleöntöttem a keserű folyadékot. Mivel információm arról, hogyan issza koffeinadagját hiányos volt, így minden lehetséges variációhoz pakoltam oda egy tálcára és már indultam is vissza az irodájába. Belépve az ajtón nyugtáztam, hogy hangulata egy picit se javult így letéve az asztalra a tálcát léptem egy lépéssel hátrébb és vártam az utasítását. Azonban helyette eddigi életem egyik legnagyobb megaláztatását kaptam. HyukJae, amint kávéjába megfelelő mennyiségű cukrot pakolt, a szájához emelte csészéjét, de a forró ital kissé érzékenyen érintette ajkait. A bögre tartalmát pedig egyenesen rám öntve, ordította le a fejemet, kiadva magából eddig elfojtott dühét. A bögre a földön csattanva tört el s vele együtt bennem a maradék remény, hogy a jövőben lehetett volna köztünk rendes főnök-beosztott kapcsolat.