Mindennek ára van
SeokJin
Egybefolytak a napok, mióta visszatértünk.
NamJoonnal még Londonban megbeszéltük, hogy nem áruljuk el a kettőnk között
történteket. Neki fontos volt a jövője, amit a családom egy pillanat alatt
tönkre tehet, ha megtudják, hogy belém szeretett. Nem törődve annak a ténynek a
fontosságával, hogy ő nem csak a szerelmem volt, hanem a megmentőm is.
A szobámban ülve nézegettem a fényképeket,
amiket odakint csináltam. Az eső minden kinti programlehetőséget száműzött a
délután folyamán, így nem leltem jobb elfoglaltságot. Imádtam nézni a képeket,
melyek közé egy-egy NamJoonról lopva készített fotó is bekerült. Az alvó képeit
szerettem leginkább. Azokon a világ leggondtalanabb ábrázatát magára öltve,
öntudatlanul feküdt. Olyankor éreztem egyedül, hogy én védhetem meg, hogy én
vigyázok rá, nem pedig fordítva.
- Hát te meg miket nézel? – Settenkedett
mellém szótlanul, amire először összerezzentem, majd pár másodperc után már
nevetve hagytam, hogy végigcsiklandozzon. – Komolyan vannak rólam ilyen fotóid?
– Tettetett sértődöttséget, mire megkaparintotta a képeket.
- Add őket vissza! – Nyúltam feléjük. –
Másom sincs nézni, ha te véletlenül nem vagy mellettem. – Duzzogtam, majd már
csak az ajkait éreztem az enyémeken. Percekig csak levegőért váltunk el, ahogy
már az ágyon fekve egymás karjában csókoltuk egymást.
- Hogy vagy? – Kérdezte miután kifulladva,
bújtam a mellkasára, miközben a hajamat simogatta.
- Orvosomként vagy a páromként vagy rá
kíváncsi? – Hajoltam felé, hogy össze tudjak nézni vele, majd ahogy
elkomolyodott ábrázatával szembe találtam magam, visszafészkelve a helyemre
folytattam. – Még most is félek tőle. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek
elfelejteni az érzést, valahányszor a vízhez nyúlok. – Megremegtem, amit Nam is
észlelt, majd a hajamból az oldalamra siklott a keze, s végül a hasamat átfogva
ölelt szorosan magához.
- De már így is több időt vagy képes a víz
közelében eltölteni, mint korábban. – Bíztatott, s egy apró puszit hintett a
tarkómra. Még most is libabőr követte a gesztust, és úgy éreztem soha nem fog
szűnni ez a borzongató bizsergés, amit a csókjai váltottak ki belőlem. – Holnap
találkozom az édesanyáddal. – Váltott hirtelen témát, én pedig képtelen voltam
tovább feküdni. A hír hallatán hirtelen pattantam fel, majd egyenesen felé
fordulva vártam, hogy folytassa. – Ne félj, nem hiszem, hogy bárki, bármit is
sejtene. – Utalt ezzel kettőnkre. – Csupán rólad kell majd neki mesélnem,
arról, hogyan halad a kezelésed. Még nem tudom, mennyit árulhatok el. – Nézett
félre pár másodpercig. – SeokJin, nem gondolod, hogy…
- Nem! – Jól tudtam, mit akart kérdezni,
de még azelőtt folytattam, mielőtt félreértette volna a tiltakozásomat. – Nem miattad,
apám miatt. – Láttam rajta, nem értette az okot, így egy mély levegőt követően,
előbb a kezembe fogtam a kezét, majd egy apró puszit hintettem a kézfejére. –
Soha nem fogadna el minket együtt. És ő előtte nincsenek titkok, így anyámnak
se árulhatjuk el. - Bár aznap végleg eltemettem az apám és a köztem lévő
kapcsolatot, mégsem törölhetem el a föld színéről azt a tényt, hogy még mindig
tőle függtem. - Nam, adj még egy kis időt, kérlek! Ígérem, megjavulok, és
elmegyek innen veled. – A hangom elcsuklott, ahogy könyörgőre fogtam.
- SeokJin, ne használd, kérlek ezt a szót!
Te így vagy tökéletes, a legtökéletesebb. Jól van. Ígérem, pusztán az
orvosodként fogok holnap találkozni az édesanyáddal. – Ragadta meg a karomat,
majd a hátára fekve húzott egyenesen a hasára. Annyira borzongató volt,
miközben a testük számos pontja érintette a másikét. Ráhajoltam a mellkasára,
hallgattam a heves szívdobogását, ami ilyenkor talán kétszer olyan gyorsan
vert, mint általában. Szerettem ezt a hangot.
- SeokJin… - Hallgatott, én azonban nem
válaszoltam, vártam, mit szeretne. – Mit szólnál, ha ma este… ha esetleg – Itt
már felkaptam a fejemet. Nem volt szokása mostanában ennyit dadognia. Jobban
meglesve az arcát, apró pír lepte el az amúgy bronzos árnyalatban fürdő bőrét.
- Ha esetleg? – Suttogtam, köszönhetően
annak, hogy alig választotta el az arcunkat pár centiméter.
- Ha ma este segítenék leküzdeni a víztől
való félelmed? – Összeszorította a szemét, majd miközben az alsó ajkába
harapott, bennem is összeállt a kép.
- Nam, arra kérsz, fürödjünk… hogy együtt?
– Már az én arcom is lángolt, a tudattól, hogy ilyesmi is megtörténhet
közöttünk.
Egész délután csak zavartan pillantottam
NamJoonra. Valahányszor az arcára néztem, eszembe jutott, miben egyeztünk meg
pár órával ezelőtt. Még most se hittem abban, hogy ezzel bármit is el fogunk
érni. Azonban a gyomrom már attól gombostűhegynyire zsugorodott, ha arra
gondoltam, hogy meztelenül fog látni engem.
Még nem volt késő, visszakozhattam volna,
mégis valahányszor a nyelvem hegyén volt a gondolat, abban a pillanatban
elharaptam. Ránéztem arra a magas, erős alkatára, aminek látványától egész
testemben remegtem. Én is látni akartam őt, s ennek gondolatára, újra vöröslő
fejjel igyekeztem elrejteni előle a zavaromat.
- Ne nézz így rám! – Hallottam, ahogy az
asztal felett ülve egy pillanatra se nézett fel a jegyzeteiből. – Érzem, hogy
majd lyukat égetsz a pillantásoddal. – Sóhajtott, s letéve a szeméről a
szemüveget állt végre fel, s közeledett felém.
Rajtakapottnak éreztem magam, ahogyan
törökülésben a takaró mintájának kanyargós vonalát követtem a szememmel.
- Ideges vagy. – Karolt át, majd a már
ismerős bizsergés lepte el a fejbőrömet, miközben a hajamba csókolt. – Én is az
vagyok. – Szorított magához. – Mi lesz, ha annyira megkívánsz, hogy képtelen
leszek szabadulni tőled? – Nevetett, én pedig azt hittem, lefordulok az ágyról,
annyira megdöbbentem. Bár viccnek szánta, én mégis komolyan vettem a szavait.
Jobban belegondolva, soha nem tettem meg még azt senkivel, úgy, hogy én is
akartam. A gondolatra előkúszott a rettegés, amit NamJoon jelenléte, eddig
olyan gondosan távol tartott.
- Mi lesz, ha rohamot kapok, Nam? – Néztem
rá, miután észlelte, talán túllőtt egy kicsit a viccelődésen. – Mi lesz, ha
ezúttal neked se fog sikerülni visszahoznod? – Már remegtek a kezeim, amiket
gondosan az övéibe zárt. Közel hajolt, már alig tudtam a szemeire fókuszálni, s
a levegője is simogatta az arcomat.
- Nem lesz semmi baj! – Szólalt meg végül,
miközben egy pillantásra se szegte el a tekintetét. – Vigyázok rád, hisz
megígértem. – Kúszott mosoly az arcára, aminek ragyogó fényétől az árnyak is
visszább húzódtak.
A torkomban dobogott a szívem, mikor
kiment NamJoon a szobámból. A törülközőjéért és pizsamájáért szaladt át, amit
igyekezett úgy idecsempészni, hogy senkinek ne legyen feltűnő. Már így is egyre
gyanúsabban méregetett a nevelőnőm, valahányszor órákra bezárkóztam Nammal az
egyikünk szobájába.
A fürdőszoba tükrébe meredtem, miközben
gyakorlottan szívtam be, s fújtam ki a levegőt. Már most ellepte a testemet a
remegés, s NamJoon még a közelemben se volt. El se hittem, hogy belementem a
dologba, amitől jelenleg még a világból is ki tudtam volna szaladni zavaromban.
- Készen állsz? – Lépett mögém Nam, s
fúrta a tükörképemen keresztül tekintetét a sajátomba.
- Valóban válaszolnom kell a kérdésre? –
Szólaltam meg, s már fordultam is, hogy elrejtsem előle az egyre vörösebb
árnyalatban pompázó arcomat.
- Hé – kapott utánam, s fordított magával
szembe -, ne félj. Nem foglak megenni. – A válasza, ahogyan a nyugtató szavaiba
is belecsempészett egy leheletnyi humort, máris mosolyt csalt az arcomra. Bár a
fejemet még képtelen voltam felemelni a zavartságomból, a víz csobogó hangja
térített észhez, amit Nam átnyúlva mellettem engedett meg a kádba. Hirtelen
borzongtam meg, s ezt NamJoon is észlelte, mire abban a pillanatban az ajkamhoz
kapott. Gyengéden simogatta forró párnáival az enyémeket, amitől némileg
sikerült ellazulnom. Nam ezt kihasználva pedig ujjait a nadrágom korcába
akasztva húzta lefele a védelmet biztosító anyagot. Lehunytam a szemeimet, s
próbáltam a légzésemre koncentrálni. A hűvös levegő körbeölelte a testemet,
amihez a fülemben a víz robajló hangja is társult. Nyugtattam belül önmagamat,
hogy most nem bánthat senki, mert itt van velem az, aki mellett biztonságban
érezhetem magam.
NamJoon
Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne
ájuljak el a hevesen dobogó szívem miatt. Bár minden erőmmel arra
koncentráltam, hogy kívülről higgadtnak tűnhessek, belül érzések milliói
akartak darabokra tépni. SeokJin gyönyörűen nézett ki. Széles vállai mellett
arányosan keskeny csípője volt, aminél lejjebb már nem mertem vizslatni.
Zavartan állt előttem, súlyát egyik lábáról a másikra téve hintázott.
- Annyira szép vagy! – Bókoltam neki,
remélve, ezáltal enyhül az a kellemetlen légkör, ami körül ölelte.
- Ne... Ne nézz rám! – Kezeivel takarta el
az arcát, s elfordulva próbált megfosztani a látványtól.
Hátulról öleltem magamhoz, s ahogy a ruhán
keresztül is érzetem testének forró hőjét, egy pillanatra elbizonytalanodtam,
képes leszek-e józanésszel végigcsinálni ezt.
- Már, miért ne nézhetnélek, hiszen
mindened tökéletes. – Csókoltam a nyakába, amitől halk sóhaj szökött ki a
szájából. – Ha szeretnéd, háttal is beülhetsz mellém a kádba. – Ajánlottam fel,
miközben szép lassan hámoztam lefele magamról a ruhákat. SeokJin teste
megremegett, ahogy a kezét megfogva irányítottam a kád oldalához. Csak lopva
lestem pirosló arcára, mikor előrehajoltam, hogy elzárhassam a vizet. A
vállcsúcsára hintettem egy csókot, s egyik lábammal elrugaszkodva léptem be a
habok közé. A víz kellően meleg volt, amitől az egész testem bizserget, bár ezt
az érzést nem feltétlen ennek tudtam be. A kezemmel szorosan tartva SeokJint
húztam magam felé, mikor észre vettem, hogy rendezetlenül kapkodta a levegőt.
Abban a pillanatban a karjaimba zártam, s halkan suttogtam a fülébe:
- Minden rendben lesz. – Pusziltam meg a
cimpáját. – Itt leszek melletted és vigyázok rád! Simítottam lefele a karján,
hogy végül összefűzhessem az ujjaimat az övével. Éreztem, hogy enged a feszült
tartásából, én mégsem hagytam abba a beszédet. – Hunyd le a szemed! – Kértem, s
pár másodperccel később már húztam is befele, utasítva, hogy emelje a lábait.
Ahogy a bőrét víz érte, halk nyikkanás hagyta el a száját. – Itt vagyok,
SeokJin. Nem lesz semmi baj. – Mantráztam majd a térdeimet behajlítva ültem
bele a habok közé, magammal húzva SeokJint is. A testünktől nem kevés víz
szorult ki a kádból, ami hangos csobbanással ért földet. SeokJin teste ismét
ívbe feszült, majd a nevemet hajtogatva kapkodta a levegőt.
- Nam... NamJoon, ugye itt vagy? –
Kérdezte, amitől azon nyomban a hátához simultam. Két térdemet oldalra nyomva
vontam ölelésembe, a csillogó habok között megbújó, csupasz testét.
- Máshol nem is lehetnék. SeokJin, nyisd
ki a szemed! – Utasítottam, majd kissé oldalra hajolva lestem, ahogy félszegen
nyitogatta a szemhéjait. – Látod, Szerelmem, sikerült. – Csókoltam meg az
arcélét, mivel csak odáig tudtam hajolni. A kezeimmel a mellkasát simítottam, s
éreztem a hevesen dübörgő szívének minden egyes ütemét.
- Si... sikerült? – Csengett hitetlenül a
hangja, majd oldalra kapva a fejét, bizonyosodott meg afelől, hogy valóban a
vízben ült. – NamJoon, sikerült! – Fordult felém, s kapott hirtelen az
ajkaimra, aminek hatására egy újabb adag vízmennyiség távozott a kádból. A
heves csókjait első körben csak döbbenten fogadtam, ám ahogyan észbe kaptam,
már én vontam szédült táncba a párnáit. Lángolt a testem, miképp a kezeimmel a
nedves vállain, majd hátán barangoltam. Éreztem, hogy a forróság egyetlen
pontba száguld, amitől feszíteni kezdett az ölem. Ebben a pillanatban
szakítottam félbe csókjainkat, s húzódtam kicsit messzebbre SeokJintől.
- Mi... mi a baj? – Szedte akadozva a
levegőt, miközben pirospozsgás arccal, és a csókoktól duzzadt ajkaival meredt
rám, kérdő tekintettel. – Valami rosszat tettem? – Vált aggódóvá, s lesütve a
szemeit, egyenesen a vízre szegte a tekintetét. – Ó! – Képtelen voltam
elrejteni az izgalmamat, pláne, hogy az a csekély habmennyiség is eltűnt a
kádból. El akartam süllyedni, annyira szégyelltem azt, hogy ilyen fékezhetetlen
vággyal bírtam. Próbáltam szólni, miközben a kezeim nyújtotta védelem volt az
egyetlen mentsváram.
- Kérlek, ne értsd félre! – Szabadkoztam,
ám a torkomból feltörő érces hang még nekem is idegenül hatott. SeokJin most
először vette el a meredező ékemről a pillantását, hogy egyenesen rám
tekintsen, amitől némiképp megnyugodtam.
- Ez miattam van? – Kérdezte és láttam
rajta, ő is legalább annyira volt zavarban, mint én.
- Ki másért? – Válaszoltam, mielőtt túl
kínossá vált volna a csend. – De ne ijedj meg! – Emeltem fel a kezemet, amitől
újra láthatóvá vált vágyam legszembetűnőbb bizonyítéka. – Ó a fenébe! – Csaptam
a vízbe, amitől SeokJin hangos kacagásba kezdett. Sűrűn nevetett, mióta velem
volt, de ennyire felszabadultnak még soha nem láttam. Zárt szemei közül könnyek
szöktek ki, amik akár a hajnali harmat a fűszálakon, úgy ültek meg a hosszúra
nőtt, dús pilláin. Nevetése a legszebb dallamként csengett, a fürdőszoba bézs
csempéin visszaverődve. Csak némán figyeltem és elvesztem abban a varázsban,
amibe csak ő volt képes keríteni.
Már csupán hangos levegővételekkel próbált
úrrá lenni magán, s kiseperve a szemeiben meggyűlt könnycseppeket, nézett rám
pirosló arccal.
-NamJoon... – Komolyság költözött a
hangjába, egyedül a hevesen emelkedő mellkasa volt bizonyíték arra, hogy ideges
volt. – Meg... megérinthetem? – Azt hittem rosszul hallottam, a fülemben
pulzáló vérem miatt. Csak néztem rá, mint aki nem is e világról volt való,
abban bízva talán félrehallottam, és újra megismétli az előbb hangzottat.
- De, ha nem akarod, felejtsd el. –
Térített észhez SeokJin, mire azonnal a kezeiért kaptam.
- Dehogynem akarom! – Válaszoltam talán
túl hirtelen. – Úgy értem... hová lett a bizonytalanságod?
- Csak szeretném meghálálni valahogy, amit
értem tettél. – Fordult a csempe felé, miközben a fogaival az alsó ajkát tépte.
- SeokJin én ezért nem várok el semmit se
cserébe. Főleg nem ezt.
- De én szeretném, és érzem, hogy te is.
Kérlek, Nam engedd, hogy megtegyem! – Majdnem elájultam, azoktól a csillogó
íriszeitől, az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy ennyire akarta. Képtelen
voltam nemet mondani, amit odalent is támogatott egy bizonyos testrészem. A
fogaim között szűrtem be a levegőt, s az addig a víz felszíne felett tartott
kezét lassan a hasamra helyeztem. Nem néztem félre, fogságban tartva a
tekintetét csúsztattam lefele a tenyerét.
- Biztosan… akarod? – Akadt el a hangom,
mikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy megérintsen. SeokJin csak
szótlanul bólintott, innentől pedig a maradék józan eszemet is az elmém hátsó
zugába száműztem. A fejem búbjától a lábujjaimig szántott az az elektromos
impulzus, mikor SeokJin hosszú ujjait az ékemre fonta.
- Nam... – Fulladt el a hangja, miközben
lassú mozdulattal le, s fel simított végig rajtam. Behunytam a szemeimet, s
amennyire csak tudtam, visszatartottam a feltörő nyögéseimet. A számat martam,
amiből egy idő után a vérem vasas ízét éreztem. Megőrjített az a fajta
kettősség, amit SeokJin művelt velem. – Így jó, Nam? – Suttogott, miközben egy
erőteljesebbet nyomott rajtam, amitől már nem bírtam a néma kín gyötrelmeit.
Két kezemmel a tarkójára fogtam, úgy húztam magamhoz, s a csúszós kád
felszínének köszönhetően egész testével rám nehezedett. Bár a fürdőszoba már a
víztől úszott, egy cseppet sem érdekelt, ahogy az ajkaimmal SeokJinét tartottam
fogva. Csak a heves csók után észleltem, hogy testünk minden ponton érintette
egymást, amitől a csípőm akaratlanul is megugrott. A mozdulatra pedig SeokJinen
volt a sor, hogy hangosan nyögjön fel. Bár az ő teste is összerándult, tudtam
jól, nem mehettem tovább. Karjaim között szorítva igyekeztem rendezni a
pulzusomat, s vele együtt a légvételeimet is. SeokJin némán feküdt a
mellkasomon. Éreztem a hálát abból a reszketeg ölelésből, amivel a derekamat
fogta körbe.
- Ne haragudj, NamJoon! – Törte meg a
csendet, mire felemeltem a fejemet a kád pereméről.
- Hogy érted?
- Ha nem lennék ennyire roncs, biztosan
könnyebb lenne velem, azt megtenni, de...
- Ezt most felejtsd el! – Szakítottam
félbe, s a vállait megfogva segítettem neki felülni. – Bármeddig hajlandó
vagyok várni rád, hallod? Ha tíz év múlva érzed azt, hogy oda tudod magadat
adni nekem, akkor tíz évet várok rád. – Kisepertem a szemeiből a nedves
tincseit, majd az arcán hagytam a tenyeremet.
- Hol voltál eddig, Nam? – Képtelen volt
visszatartani a könnyeit, amiket odahajolva csókoltam fel az arcáról.
- Rád vártam. – Súgtam neki, miközben
csókokkal halmoztam el. – Gyere, ideje kiszállnunk, nem akarom, hogy megfázz. –
Nyúltam a kezeiért, hogy felsegítve kikászálódhassunk a kihűlt fürdővízből. Bár
a közöttünk vibráló feszültség megmaradt, inkább a meghitt összebújás reménye
kecsegtetett, ami ránk várt az éjszaka folyamán.
Zsibbadt karom sajgására keltem, azonban a
kellemetlen érzés egy pillanat alatt elmúlt, ahogy realizáltam, hogy SeokJin
feje miatt nem jutott elég vér a végtagomba. Széles mosolyra húztam a számat, s
csak néztem az alvástól teljesen összekuszálódott haját, majd a lehető
leglassabban haladtam lefele, míg meg nem álltam a pirosló ajkainál. Hatalmas
erőfeszítésembe telt, hogy ne csókoljam még ennél is pirosabbá, mégis sikerült
megállnom. Helyette a szemét zavaró tincseit sepertem gyengéden arrébb, majd a
lehető legóvatosabban igyekeztem kihúzni a karomat alóla. SeokJin fészkelődött
egy keveset, amitől azt hittem, sikerült felkeltenem. Viszont helyette
dünnyögve helyettesítette egy párnával a hiányzó karomat, amitől már képtelen
voltam visszafogni magamat, hogy ne csókoljak a homlokára.
Hangtalanul lépdeltem át a saját szobámba
készülődni. Nem akartam a hangos csörömpölésemmel SeokJint zavarni, így jobbnak
véltem, ha odaát öltözöm át. Bár tegnap említettem neki, hogy ma az
édesanyjával találkozom, miután minden jegyzetemet magamhoz vettem, egy pár
soros üzenetet még hagytam neki, ha esetleg elfelejtette volna, hová is tűntem.
Gondosan az asztalomra helyeztem, majd ráhúztam egy könyvet, hogy a
kifejezetten neki írt szerelmes szavaim ne virítsanak olyan feltűnően, majd
felkapva a vastag kabátomat igyekeztem az ajtó előtt várakozó taxihoz.
A hátsó ülésen pakolgattam a papírjaimat,
hogy mindent a helyes sorrendben tudjak majd felmutatni. Bár számítottam arra,
hogy egyszer biztosan felkeresnek a szülei, most, hogy SeokJinnel titkon
egymásba szerettünk, volt bennem egy kevéske félsz. Tartottam attól, nem fogom
tudni leplezni az iránta érzett vonzalmamat, amit az anyja biztosan észrevesz majd.
Lassú légvételekkel csitítottam az
idegességemet, miközben már a megbeszélt kávézóban ültem egy csésze gőzölgő
kávé felett. Az ajtó csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett, aki
ezúttal egy igen jól öltözött nő személyében jelent meg. A vonásai ismerősnek
hatottak, s ahogy körbenézve elindult felém, már tudtam jól, Seokjin kitől
örökölte a szépségét.
- NamJoon, elnézést hogy késtem? – Szólt
halkan, mire én azonnal felpattantam a helyemről. Félszegen megráztam a
fejemet, s a kezemmel mutatva az üres szék felé, kínáltam hellyel.
- Dehogy is, én érkeztem hamarabb. – Ültem
vissza én is, s a kezeimmel a térdemet morzsoltam az asztal alatt. Ez idáig
bele se gondoltam, mennyire különös lesz a találkozó, amit valójában a nem a
páciensem hozzátartozójával, hanem a szerelmem édesanyjával ejtek meg. – Remélem, nem hagytam otthon semmit. –
Nyúltam egyenesen a jegyzeteimhez, hogy felé tolhassam. Kissé kezdett kínossá
válni a csend, ami közénk telepedett. – Kérem, nézze át őket…
- NamJoon, nem ezért hívtam ide. – Vágott
a szavaimba, amitől minden idegszálam pattanásig feszült. Nem szóltam, csak
meredten figyeltem, hogy elmondhassa, mi okból kellett most idejönnöm. Titkon
átfutott bennem egy röpke pillanatra, hogy talán mégsem voltunk elég óvatosak,
talán valaki felfigyelt ránk. – NamJoon… - Kezdte, majd egy mély sóhajt
követően azokat a mogyoróbarna szemeit az enyémekbe fúrta. – Tudok rólatok.
SeokJinről és rólad. – Csengett a fülem, mintha az óceán fenekére süllyedtem
volna, nem hallottam semmi mást, csupán ez az egy mondat ismétlődött újra, és
újra, akár egy régi lemezjátszó kopott lemeze, ami egy ponton megragadva
mantrázta ugyanazt.
E perctől pedig egyedül SeokJin anyjának
támogató hangvétele és hálával telt tekintete volt képes a józan ész határán
marasztalnia. Csak fél információkat sikerült elraktároznom, az viszont a
szívembe mart, mikor kijelentette nem maradhatok SeokJin mellett. Most
legalábbis nem. Túl veszélyes lenne mindkettőnknek. Azonban a legszörnyűbb az
egészben, hogy nem mondhattam el neki. El kellett hagynom egy szó nélkül,
mondván, így talán képes lesz megerősödni, és talán majd egyszer, ha mi tényleg
egymásért születtünk újra, együtt lehetünk. Ennek a bizonytalan jövőképnek a
gondolatába kapaszkodva sétáltam visszafele. Nem akartam taxiba ülni,
egyszerűen kellett az a füstös utcai levegő, amivel most kiszellőztethettem a
fejemet. Egy élet SeokJin nélkül. A gondolat is éles tőrként fúródott a
mellkasomba, azonban ki kellett bírnom. Ha mindez kiderült volna rólunk, azt
egyedül ő szenvedte volna el. Nem akartam bántani, holott tudtam jól, mivel fog
járni az, ha én magára hagyom. Mégis bíznom kellett benne, és abban a
szerelemben, amit egymásért éreztünk. Mert a boldogságnak ára volt, s nekünk
ezt most kellett megfizetni.
