A herceg(nő) és a bolondja - Tizenkettedik fejezet

Mindennek ára van

SeokJin

Egybefolytak a napok, mióta visszatértünk. NamJoonnal még Londonban megbeszéltük, hogy nem áruljuk el a kettőnk között történteket. Neki fontos volt a jövője, amit a családom egy pillanat alatt tönkre tehet, ha megtudják, hogy belém szeretett. Nem törődve annak a ténynek a fontosságával, hogy ő nem csak a szerelmem volt, hanem a megmentőm is.

A szobámban ülve nézegettem a fényképeket, amiket odakint csináltam. Az eső minden kinti programlehetőséget száműzött a délután folyamán, így nem leltem jobb elfoglaltságot. Imádtam nézni a képeket, melyek közé egy-egy NamJoonról lopva készített fotó is bekerült. Az alvó képeit szerettem leginkább. Azokon a világ leggondtalanabb ábrázatát magára öltve, öntudatlanul feküdt. Olyankor éreztem egyedül, hogy én védhetem meg, hogy én vigyázok rá, nem pedig fordítva.

- Hát te meg miket nézel? – Settenkedett mellém szótlanul, amire először összerezzentem, majd pár másodperc után már nevetve hagytam, hogy végigcsiklandozzon. – Komolyan vannak rólam ilyen fotóid? – Tettetett sértődöttséget, mire megkaparintotta a képeket.

- Add őket vissza! – Nyúltam feléjük. – Másom sincs nézni, ha te véletlenül nem vagy mellettem. – Duzzogtam, majd már csak az ajkait éreztem az enyémeken. Percekig csak levegőért váltunk el, ahogy már az ágyon fekve egymás karjában csókoltuk egymást.

- Hogy vagy? – Kérdezte miután kifulladva, bújtam a mellkasára, miközben a hajamat simogatta.

- Orvosomként vagy a páromként vagy rá kíváncsi? – Hajoltam felé, hogy össze tudjak nézni vele, majd ahogy elkomolyodott ábrázatával szembe találtam magam, visszafészkelve a helyemre folytattam. – Még most is félek tőle. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek elfelejteni az érzést, valahányszor a vízhez nyúlok. – Megremegtem, amit Nam is észlelt, majd a hajamból az oldalamra siklott a keze, s végül a hasamat átfogva ölelt szorosan magához.

- De már így is több időt vagy képes a víz közelében eltölteni, mint korábban. – Bíztatott, s egy apró puszit hintett a tarkómra. Még most is libabőr követte a gesztust, és úgy éreztem soha nem fog szűnni ez a borzongató bizsergés, amit a csókjai váltottak ki belőlem. – Holnap találkozom az édesanyáddal. – Váltott hirtelen témát, én pedig képtelen voltam tovább feküdni. A hír hallatán hirtelen pattantam fel, majd egyenesen felé fordulva vártam, hogy folytassa. – Ne félj, nem hiszem, hogy bárki, bármit is sejtene. – Utalt ezzel kettőnkre. – Csupán rólad kell majd neki mesélnem, arról, hogyan halad a kezelésed. Még nem tudom, mennyit árulhatok el. – Nézett félre pár másodpercig. – SeokJin, nem gondolod, hogy…

- Nem! – Jól tudtam, mit akart kérdezni, de még azelőtt folytattam, mielőtt félreértette volna a tiltakozásomat. – Nem miattad, apám miatt. – Láttam rajta, nem értette az okot, így egy mély levegőt követően, előbb a kezembe fogtam a kezét, majd egy apró puszit hintettem a kézfejére. – Soha nem fogadna el minket együtt. És ő előtte nincsenek titkok, így anyámnak se árulhatjuk el. - Bár aznap végleg eltemettem az apám és a köztem lévő kapcsolatot, mégsem törölhetem el a föld színéről azt a tényt, hogy még mindig tőle függtem. - Nam, adj még egy kis időt, kérlek! Ígérem, megjavulok, és elmegyek innen veled. – A hangom elcsuklott, ahogy könyörgőre fogtam.

- SeokJin, ne használd, kérlek ezt a szót! Te így vagy tökéletes, a legtökéletesebb. Jól van. Ígérem, pusztán az orvosodként fogok holnap találkozni az édesanyáddal. – Ragadta meg a karomat, majd a hátára fekve húzott egyenesen a hasára. Annyira borzongató volt, miközben a testük számos pontja érintette a másikét. Ráhajoltam a mellkasára, hallgattam a heves szívdobogását, ami ilyenkor talán kétszer olyan gyorsan vert, mint általában. Szerettem ezt a hangot.

- SeokJin… - Hallgatott, én azonban nem válaszoltam, vártam, mit szeretne. – Mit szólnál, ha ma este… ha esetleg – Itt már felkaptam a fejemet. Nem volt szokása mostanában ennyit dadognia. Jobban meglesve az arcát, apró pír lepte el az amúgy bronzos árnyalatban fürdő bőrét.

- Ha esetleg? – Suttogtam, köszönhetően annak, hogy alig választotta el az arcunkat pár centiméter.

- Ha ma este segítenék leküzdeni a víztől való félelmed? – Összeszorította a szemét, majd miközben az alsó ajkába harapott, bennem is összeállt a kép.

- Nam, arra kérsz, fürödjünk… hogy együtt? – Már az én arcom is lángolt, a tudattól, hogy ilyesmi is megtörténhet közöttünk. 

Egész délután csak zavartan pillantottam NamJoonra. Valahányszor az arcára néztem, eszembe jutott, miben egyeztünk meg pár órával ezelőtt. Még most se hittem abban, hogy ezzel bármit is el fogunk érni. Azonban a gyomrom már attól gombostűhegynyire zsugorodott, ha arra gondoltam, hogy meztelenül fog látni engem.

Még nem volt késő, visszakozhattam volna, mégis valahányszor a nyelvem hegyén volt a gondolat, abban a pillanatban elharaptam. Ránéztem arra a magas, erős alkatára, aminek látványától egész testemben remegtem. Én is látni akartam őt, s ennek gondolatára, újra vöröslő fejjel igyekeztem elrejteni előle a zavaromat.

- Ne nézz így rám! – Hallottam, ahogy az asztal felett ülve egy pillanatra se nézett fel a jegyzeteiből. – Érzem, hogy majd lyukat égetsz a pillantásoddal. – Sóhajtott, s letéve a szeméről a szemüveget állt végre fel, s közeledett felém.

Rajtakapottnak éreztem magam, ahogyan törökülésben a takaró mintájának kanyargós vonalát követtem a szememmel. 

- Ideges vagy. – Karolt át, majd a már ismerős bizsergés lepte el a fejbőrömet, miközben a hajamba csókolt. – Én is az vagyok. – Szorított magához. – Mi lesz, ha annyira megkívánsz, hogy képtelen leszek szabadulni tőled? – Nevetett, én pedig azt hittem, lefordulok az ágyról, annyira megdöbbentem. Bár viccnek szánta, én mégis komolyan vettem a szavait. Jobban belegondolva, soha nem tettem meg még azt senkivel, úgy, hogy én is akartam. A gondolatra előkúszott a rettegés, amit NamJoon jelenléte, eddig olyan gondosan távol tartott.

- Mi lesz, ha rohamot kapok, Nam? – Néztem rá, miután észlelte, talán túllőtt egy kicsit a viccelődésen. – Mi lesz, ha ezúttal neked se fog sikerülni visszahoznod? – Már remegtek a kezeim, amiket gondosan az övéibe zárt. Közel hajolt, már alig tudtam a szemeire fókuszálni, s a levegője is simogatta az arcomat.

- Nem lesz semmi baj! – Szólalt meg végül, miközben egy pillantásra se szegte el a tekintetét. – Vigyázok rád, hisz megígértem. – Kúszott mosoly az arcára, aminek ragyogó fényétől az árnyak is visszább húzódtak. 

A torkomban dobogott a szívem, mikor kiment NamJoon a szobámból. A törülközőjéért és pizsamájáért szaladt át, amit igyekezett úgy idecsempészni, hogy senkinek ne legyen feltűnő. Már így is egyre gyanúsabban méregetett a nevelőnőm, valahányszor órákra bezárkóztam Nammal az egyikünk szobájába.

A fürdőszoba tükrébe meredtem, miközben gyakorlottan szívtam be, s fújtam ki a levegőt. Már most ellepte a testemet a remegés, s NamJoon még a közelemben se volt. El se hittem, hogy belementem a dologba, amitől jelenleg még a világból is ki tudtam volna szaladni zavaromban.

- Készen állsz? – Lépett mögém Nam, s fúrta a tükörképemen keresztül tekintetét a sajátomba.

- Valóban válaszolnom kell a kérdésre? – Szólaltam meg, s már fordultam is, hogy elrejtsem előle az egyre vörösebb árnyalatban pompázó arcomat.

- Hé – kapott utánam, s fordított magával szembe -, ne félj. Nem foglak megenni. – A válasza, ahogyan a nyugtató szavaiba is belecsempészett egy leheletnyi humort, máris mosolyt csalt az arcomra. Bár a fejemet még képtelen voltam felemelni a zavartságomból, a víz csobogó hangja térített észhez, amit Nam átnyúlva mellettem engedett meg a kádba. Hirtelen borzongtam meg, s ezt NamJoon is észlelte, mire abban a pillanatban az ajkamhoz kapott. Gyengéden simogatta forró párnáival az enyémeket, amitől némileg sikerült ellazulnom. Nam ezt kihasználva pedig ujjait a nadrágom korcába akasztva húzta lefele a védelmet biztosító anyagot. Lehunytam a szemeimet, s próbáltam a légzésemre koncentrálni. A hűvös levegő körbeölelte a testemet, amihez a fülemben a víz robajló hangja is társult. Nyugtattam belül önmagamat, hogy most nem bánthat senki, mert itt van velem az, aki mellett biztonságban érezhetem magam.

NamJoon

Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne ájuljak el a hevesen dobogó szívem miatt. Bár minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kívülről higgadtnak tűnhessek, belül érzések milliói akartak darabokra tépni. SeokJin gyönyörűen nézett ki. Széles vállai mellett arányosan keskeny csípője volt, aminél lejjebb már nem mertem vizslatni. Zavartan állt előttem, súlyát egyik lábáról a másikra téve hintázott. 

- Annyira szép vagy! – Bókoltam neki, remélve, ezáltal enyhül az a kellemetlen légkör, ami körül ölelte.

- Ne... Ne nézz rám! – Kezeivel takarta el az arcát, s elfordulva próbált megfosztani a látványtól.

Hátulról öleltem magamhoz, s ahogy a ruhán keresztül is érzetem testének forró hőjét, egy pillanatra elbizonytalanodtam, képes leszek-e józanésszel végigcsinálni ezt.

- Már, miért ne nézhetnélek, hiszen mindened tökéletes. – Csókoltam a nyakába, amitől halk sóhaj szökött ki a szájából. – Ha szeretnéd, háttal is beülhetsz mellém a kádba. – Ajánlottam fel, miközben szép lassan hámoztam lefele magamról a ruhákat. SeokJin teste megremegett, ahogy a kezét megfogva irányítottam a kád oldalához. Csak lopva lestem pirosló arcára, mikor előrehajoltam, hogy elzárhassam a vizet. A vállcsúcsára hintettem egy csókot, s egyik lábammal elrugaszkodva léptem be a habok közé. A víz kellően meleg volt, amitől az egész testem bizserget, bár ezt az érzést nem feltétlen ennek tudtam be. A kezemmel szorosan tartva SeokJint húztam magam felé, mikor észre vettem, hogy rendezetlenül kapkodta a levegőt. Abban a pillanatban a karjaimba zártam, s halkan suttogtam a fülébe:

- Minden rendben lesz. – Pusziltam meg a cimpáját. – Itt leszek melletted és vigyázok rád! Simítottam lefele a karján, hogy végül összefűzhessem az ujjaimat az övével. Éreztem, hogy enged a feszült tartásából, én mégsem hagytam abba a beszédet. – Hunyd le a szemed! – Kértem, s pár másodperccel később már húztam is befele, utasítva, hogy emelje a lábait. Ahogy a bőrét víz érte, halk nyikkanás hagyta el a száját. – Itt vagyok, SeokJin. Nem lesz semmi baj. – Mantráztam majd a térdeimet behajlítva ültem bele a habok közé, magammal húzva SeokJint is. A testünktől nem kevés víz szorult ki a kádból, ami hangos csobbanással ért földet. SeokJin teste ismét ívbe feszült, majd a nevemet hajtogatva kapkodta a levegőt.

- Nam... NamJoon, ugye itt vagy? – Kérdezte, amitől azon nyomban a hátához simultam. Két térdemet oldalra nyomva vontam ölelésembe, a csillogó habok között megbújó, csupasz testét.

- Máshol nem is lehetnék. SeokJin, nyisd ki a szemed! – Utasítottam, majd kissé oldalra hajolva lestem, ahogy félszegen nyitogatta a szemhéjait. – Látod, Szerelmem, sikerült. – Csókoltam meg az arcélét, mivel csak odáig tudtam hajolni. A kezeimmel a mellkasát simítottam, s éreztem a hevesen dübörgő szívének minden egyes ütemét.

- Si... sikerült? – Csengett hitetlenül a hangja, majd oldalra kapva a fejét, bizonyosodott meg afelől, hogy valóban a vízben ült. – NamJoon, sikerült! – Fordult felém, s kapott hirtelen az ajkaimra, aminek hatására egy újabb adag vízmennyiség távozott a kádból. A heves csókjait első körben csak döbbenten fogadtam, ám ahogyan észbe kaptam, már én vontam szédült táncba a párnáit. Lángolt a testem, miképp a kezeimmel a nedves vállain, majd hátán barangoltam. Éreztem, hogy a forróság egyetlen pontba száguld, amitől feszíteni kezdett az ölem. Ebben a pillanatban szakítottam félbe csókjainkat, s húzódtam kicsit messzebbre SeokJintől.

- Mi... mi a baj? – Szedte akadozva a levegőt, miközben pirospozsgás arccal, és a csókoktól duzzadt ajkaival meredt rám, kérdő tekintettel. – Valami rosszat tettem? – Vált aggódóvá, s lesütve a szemeit, egyenesen a vízre szegte a tekintetét. – Ó! – Képtelen voltam elrejteni az izgalmamat, pláne, hogy az a csekély habmennyiség is eltűnt a kádból. El akartam süllyedni, annyira szégyelltem azt, hogy ilyen fékezhetetlen vággyal bírtam. Próbáltam szólni, miközben a kezeim nyújtotta védelem volt az egyetlen mentsváram.

- Kérlek, ne értsd félre! – Szabadkoztam, ám a torkomból feltörő érces hang még nekem is idegenül hatott. SeokJin most először vette el a meredező ékemről a pillantását, hogy egyenesen rám tekintsen, amitől némiképp megnyugodtam.

- Ez miattam van? – Kérdezte és láttam rajta, ő is legalább annyira volt zavarban, mint én.

- Ki másért? – Válaszoltam, mielőtt túl kínossá vált volna a csend. – De ne ijedj meg! – Emeltem fel a kezemet, amitől újra láthatóvá vált vágyam legszembetűnőbb bizonyítéka. – Ó a fenébe! – Csaptam a vízbe, amitől SeokJin hangos kacagásba kezdett. Sűrűn nevetett, mióta velem volt, de ennyire felszabadultnak még soha nem láttam. Zárt szemei közül könnyek szöktek ki, amik akár a hajnali harmat a fűszálakon, úgy ültek meg a hosszúra nőtt, dús pilláin. Nevetése a legszebb dallamként csengett, a fürdőszoba bézs csempéin visszaverődve. Csak némán figyeltem és elvesztem abban a varázsban, amibe csak ő volt képes keríteni.

Már csupán hangos levegővételekkel próbált úrrá lenni magán, s kiseperve a szemeiben meggyűlt könnycseppeket, nézett rám pirosló arccal.

-NamJoon... – Komolyság költözött a hangjába, egyedül a hevesen emelkedő mellkasa volt bizonyíték arra, hogy ideges volt. – Meg... megérinthetem? – Azt hittem rosszul hallottam, a fülemben pulzáló vérem miatt. Csak néztem rá, mint aki nem is e világról volt való, abban bízva talán félrehallottam, és újra megismétli az előbb hangzottat.

- De, ha nem akarod, felejtsd el. – Térített észhez SeokJin, mire azonnal a kezeiért kaptam.

- Dehogynem akarom! – Válaszoltam talán túl hirtelen. – Úgy értem... hová lett a bizonytalanságod?

- Csak szeretném meghálálni valahogy, amit értem tettél. – Fordult a csempe felé, miközben a fogaival az alsó ajkát tépte.

- SeokJin én ezért nem várok el semmit se cserébe. Főleg nem ezt.

- De én szeretném, és érzem, hogy te is. Kérlek, Nam engedd, hogy megtegyem! – Majdnem elájultam, azoktól a csillogó íriszeitől, az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy ennyire akarta. Képtelen voltam nemet mondani, amit odalent is támogatott egy bizonyos testrészem. A fogaim között szűrtem be a levegőt, s az addig a víz felszíne felett tartott kezét lassan a hasamra helyeztem. Nem néztem félre, fogságban tartva a tekintetét csúsztattam lefele a tenyerét.

- Biztosan… akarod? – Akadt el a hangom, mikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy megérintsen. SeokJin csak szótlanul bólintott, innentől pedig a maradék józan eszemet is az elmém hátsó zugába száműztem. A fejem búbjától a lábujjaimig szántott az az elektromos impulzus, mikor SeokJin hosszú ujjait az ékemre fonta.

- Nam... – Fulladt el a hangja, miközben lassú mozdulattal le, s fel simított végig rajtam. Behunytam a szemeimet, s amennyire csak tudtam, visszatartottam a feltörő nyögéseimet. A számat martam, amiből egy idő után a vérem vasas ízét éreztem. Megőrjített az a fajta kettősség, amit SeokJin művelt velem. – Így jó, Nam? – Suttogott, miközben egy erőteljesebbet nyomott rajtam, amitől már nem bírtam a néma kín gyötrelmeit. Két kezemmel a tarkójára fogtam, úgy húztam magamhoz, s a csúszós kád felszínének köszönhetően egész testével rám nehezedett. Bár a fürdőszoba már a víztől úszott, egy cseppet sem érdekelt, ahogy az ajkaimmal SeokJinét tartottam fogva. Csak a heves csók után észleltem, hogy testünk minden ponton érintette egymást, amitől a csípőm akaratlanul is megugrott. A mozdulatra pedig SeokJinen volt a sor, hogy hangosan nyögjön fel. Bár az ő teste is összerándult, tudtam jól, nem mehettem tovább. Karjaim között szorítva igyekeztem rendezni a pulzusomat, s vele együtt a légvételeimet is. SeokJin némán feküdt a mellkasomon. Éreztem a hálát abból a reszketeg ölelésből, amivel a derekamat fogta körbe.

- Ne haragudj, NamJoon! – Törte meg a csendet, mire felemeltem a fejemet a kád pereméről.

- Hogy érted?

- Ha nem lennék ennyire roncs, biztosan könnyebb lenne velem, azt megtenni, de...

- Ezt most felejtsd el! – Szakítottam félbe, s a vállait megfogva segítettem neki felülni. – Bármeddig hajlandó vagyok várni rád, hallod? Ha tíz év múlva érzed azt, hogy oda tudod magadat adni nekem, akkor tíz évet várok rád. – Kisepertem a szemeiből a nedves tincseit, majd az arcán hagytam a tenyeremet.

- Hol voltál eddig, Nam? – Képtelen volt visszatartani a könnyeit, amiket odahajolva csókoltam fel az arcáról.

- Rád vártam. – Súgtam neki, miközben csókokkal halmoztam el. – Gyere, ideje kiszállnunk, nem akarom, hogy megfázz. – Nyúltam a kezeiért, hogy felsegítve kikászálódhassunk a kihűlt fürdővízből. Bár a közöttünk vibráló feszültség megmaradt, inkább a meghitt összebújás reménye kecsegtetett, ami ránk várt az éjszaka folyamán.

Zsibbadt karom sajgására keltem, azonban a kellemetlen érzés egy pillanat alatt elmúlt, ahogy realizáltam, hogy SeokJin feje miatt nem jutott elég vér a végtagomba. Széles mosolyra húztam a számat, s csak néztem az alvástól teljesen összekuszálódott haját, majd a lehető leglassabban haladtam lefele, míg meg nem álltam a pirosló ajkainál. Hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne csókoljam még ennél is pirosabbá, mégis sikerült megállnom. Helyette a szemét zavaró tincseit sepertem gyengéden arrébb, majd a lehető legóvatosabban igyekeztem kihúzni a karomat alóla. SeokJin fészkelődött egy keveset, amitől azt hittem, sikerült felkeltenem. Viszont helyette dünnyögve helyettesítette egy párnával a hiányzó karomat, amitől már képtelen voltam visszafogni magamat, hogy ne csókoljak a homlokára.

Hangtalanul lépdeltem át a saját szobámba készülődni. Nem akartam a hangos csörömpölésemmel SeokJint zavarni, így jobbnak véltem, ha odaát öltözöm át. Bár tegnap említettem neki, hogy ma az édesanyjával találkozom, miután minden jegyzetemet magamhoz vettem, egy pár soros üzenetet még hagytam neki, ha esetleg elfelejtette volna, hová is tűntem. Gondosan az asztalomra helyeztem, majd ráhúztam egy könyvet, hogy a kifejezetten neki írt szerelmes szavaim ne virítsanak olyan feltűnően, majd felkapva a vastag kabátomat igyekeztem az ajtó előtt várakozó taxihoz.

A hátsó ülésen pakolgattam a papírjaimat, hogy mindent a helyes sorrendben tudjak majd felmutatni. Bár számítottam arra, hogy egyszer biztosan felkeresnek a szülei, most, hogy SeokJinnel titkon egymásba szerettünk, volt bennem egy kevéske félsz. Tartottam attól, nem fogom tudni leplezni az iránta érzett vonzalmamat, amit az anyja biztosan észrevesz majd.

Lassú légvételekkel csitítottam az idegességemet, miközben már a megbeszélt kávézóban ültem egy csésze gőzölgő kávé felett. Az ajtó csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett, aki ezúttal egy igen jól öltözött nő személyében jelent meg. A vonásai ismerősnek hatottak, s ahogy körbenézve elindult felém, már tudtam jól, Seokjin kitől örökölte a szépségét.

- NamJoon, elnézést hogy késtem? – Szólt halkan, mire én azonnal felpattantam a helyemről. Félszegen megráztam a fejemet, s a kezemmel mutatva az üres szék felé, kínáltam hellyel.

- Dehogy is, én érkeztem hamarabb. – Ültem vissza én is, s a kezeimmel a térdemet morzsoltam az asztal alatt. Ez idáig bele se gondoltam, mennyire különös lesz a találkozó, amit valójában a nem a páciensem hozzátartozójával, hanem a szerelmem édesanyjával ejtek meg.  – Remélem, nem hagytam otthon semmit. – Nyúltam egyenesen a jegyzeteimhez, hogy felé tolhassam. Kissé kezdett kínossá válni a csend, ami közénk telepedett. – Kérem, nézze át őket…

- NamJoon, nem ezért hívtam ide. – Vágott a szavaimba, amitől minden idegszálam pattanásig feszült. Nem szóltam, csak meredten figyeltem, hogy elmondhassa, mi okból kellett most idejönnöm. Titkon átfutott bennem egy röpke pillanatra, hogy talán mégsem voltunk elég óvatosak, talán valaki felfigyelt ránk. – NamJoon… - Kezdte, majd egy mély sóhajt követően azokat a mogyoróbarna szemeit az enyémekbe fúrta. – Tudok rólatok. SeokJinről és rólad. – Csengett a fülem, mintha az óceán fenekére süllyedtem volna, nem hallottam semmi mást, csupán ez az egy mondat ismétlődött újra, és újra, akár egy régi lemezjátszó kopott lemeze, ami egy ponton megragadva mantrázta ugyanazt.

E perctől pedig egyedül SeokJin anyjának támogató hangvétele és hálával telt tekintete volt képes a józan ész határán marasztalnia. Csak fél információkat sikerült elraktároznom, az viszont a szívembe mart, mikor kijelentette nem maradhatok SeokJin mellett. Most legalábbis nem. Túl veszélyes lenne mindkettőnknek. Azonban a legszörnyűbb az egészben, hogy nem mondhattam el neki. El kellett hagynom egy szó nélkül, mondván, így talán képes lesz megerősödni, és talán majd egyszer, ha mi tényleg egymásért születtünk újra, együtt lehetünk. Ennek a bizonytalan jövőképnek a gondolatába kapaszkodva sétáltam visszafele. Nem akartam taxiba ülni, egyszerűen kellett az a füstös utcai levegő, amivel most kiszellőztethettem a fejemet. Egy élet SeokJin nélkül. A gondolat is éles tőrként fúródott a mellkasomba, azonban ki kellett bírnom. Ha mindez kiderült volna rólunk, azt egyedül ő szenvedte volna el. Nem akartam bántani, holott tudtam jól, mivel fog járni az, ha én magára hagyom. Mégis bíznom kellett benne, és abban a szerelemben, amit egymásért éreztünk. Mert a boldogságnak ára volt, s nekünk ezt most kellett megfizetni.