A herceg(nő) és a bolondja - Tizenegyedik fejezet

Mostantól minden más lesz

SeokJin

Hang nélkül követtem NamJoont, ahogy ajtót nyitva belépett a szobánkba. Még most is alig fogtam fel az elmúlt órák eseményeit. Nem ismertem se TaeHyungot, se YoonGit, de láttam NamJoonon, mennyire letaglózta az, hogy ők ketten együtt voltak. Lopva mertem csak rá nézni, miközben a szeméből seperte ki a még mindig nedves tincseit. A látványtól kiszáradt a szám, ahogy eszembe jutott, nem is olyan rég, mit is műveltünk. Görcsbe rándult a gyomrom, s kezemet automatikusan a hasamra fogtam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig vizes volt rajtam a ruha. Éreztem, hogy a pánik alattomosan kúszott, és egyre nagyobb teret hódított meg az elmémben. Hiába, én még ugyan az a selejt voltam, mint amilyen eddig is. Zilálva próbáltam levegőt juttatni, a tüdőmbe, ami most mintha vasketrecbe zárta volna magát. Szédültem, miközben a hideg ruha minden szála a bőrömhöz tapadt. Éles képek cikáztak a fejemben, mikor a nedves padlón végighúzták az erőtlen testemet. Marta a bőrömet a beton, amit most talán ugyan olyan intenzíven éreztem, mint akkor. Eltűnt a külvilág, csak az elrablóm hangja pulzált a fülemben, miközben könyörögve, torkom szakadtából üvöltöttem neki.

- SeokJin! – Hallottam messziről a nevemet, de hangot képtelen voltam kiadni. Nem bírtam megszólalni, segítséget kérni, mintha a hangszálaimat is kitépték volna, miközben oly sokszor bemocskoltak. – SeokJin, nézz rám! – Jött az utasítás, mialatt erős karok rángattak. Talán a ruhám is elszakadt, mikor újra belém hasított a félelem. Meztelen voltam. Éreztem a levegőt, mintha millió apró tűszúrás vájna egyenesen a bőrömbe. Elhalt a hangom, feladtam küzdeni, és vártam a fájdalmat, ami újra millió darabra akarta tépni a testemet. De nem jött.

Forró közeg, egy ritmikus, ismétlődő dobbanás, és végtelen nyugalom vett körül. Nem mertem kinyitni a szemem, rettegtem, talán csak az elmém játszadozott velem, egy rejtekhelyen, ahová elbújhattam a fájdalom elől. – Minden rendben lesz! – Súgta egy hang, egész közel. A szavakból áradt gyengédség, s a meleg levegőtől, ami megborzolta a nyakamat, égnek meredtek a szőrszálaim. Elcsitult a lelkemben dúló vihar, már csak a hullámok maradtak hátra, aminek ütemére a légzésem is egyre lassult. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Hangzott ismét megannyi megnyugtató szó, mialatt két tenyér simult csupasz hátam közepére. Érintése nyomán lángra kapott a bőröm, mintha ismerné az illetőt. Ekkor jöttem rá, ki tartott a karjaiban. Bár a szememet még nem mertem kinyitni, féltem a valóság kegyetlenebb mivoltától, de éreztem, hogy NamJoon itt volt. Ő volt az, akinek a hangját hallottam, ő szabadított meg a vizes ruháimtól, s most az ő karjaiban nyugodtam. A felismeréstől könnynek szöktek a szemembe. Fogalmam se volt arról, mennyi ideig sírtam NamJoont erősen tartva, reszketeg kezeim között. Ő pedig csak szótlanul viselte, miközben az ujjaimmal a bőrébe vájtam. – Minden rendbe jön! – Dorombolt s a tarkómra lenőtt hajamat birizgálta. Annyira jól esett a karjai közt lennem. A világ legbiztonságosabb helyén, ahonnan eltűnnek a rémálmok. Most már képes voltam kinyitni a szememet. Először csak pislogtam, ahogyan a sós cseppek kimarták, mire végre sikerült élesen látni a tárgyakat. Lassan fordítottam a fejemet NamJoon irányába, s tekintetünk egy másodperc alatt egymásra talált. Nem néztem félre, csak azokat a szintén könnyektől csillogó, aggódó szempárt figyeltem. Bár már éreztem annyi erőt a lábaimban, hogy meg tudjam tartani magamat, Nam erősen tartott, közel magához. Csak ekkor realizáltam, hogy nem fedte ruha a mellkasát, mi több a tenyerének érintése a hátamon, volt a bizonyítéka annak, hogy én is ruhátlan voltam. – Ne haragudj! – Szólt, mikor rájött, miért feszültem meg egész testemben. – Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Lépett egy lépéssel hátrébb, aminek következtében a hátamról, a derekamra csúszott a keze. A lassú váltástól az apró pihék égnek meredtek a bőrömön, s bár igyekeztem leplezni a remegést képtelen voltam megakadályozni. – Bocsáss meg! – Engedett el, de minden mozdulatomra gondosan odafigyelt, s már emelte is le a kanapéról a pokrócot. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Utasított, de én mást akartam. Még fel sem fogtam, mi történt velem az elmúlt órákban, csak egy dolgot tudtam. Nekem NamJoonra volt szükségem. Őrá, s arra a megmagyarázhatatlan békére, amit csak vele, mellette élhettem át. Észbe se kaptam, ahogy a kezemmel kiütöttem a felém nyújtott takarót, s gondolkodás nélkül az ajkára martam. Megtántorodott a lendülettől, amivel érkeztem, de a reakciója, önmagát meghazudtolva működött. Szorosan átfogta a derekamat, s egy pillanat után, már ő csókolta ki belőlem az utolsó kétséget is. Nem beszéltünk, ide már kevés volt a szó, amit tudtunk jól, csupán felesleges szájtépés. Gyengéden simított végig a hátamon, közelebb húzva magához, mikor már csak apró puszikkal csillapítottuk azt az erős vonzalmat, amit eddig fogalmam se volt, hogyan tartottunk vissza.

- SeokJin. – Súgta a hajamba, mire csak erősebben megszorítottam, jelezve, hogy figyeltem rá. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Igaza volt, túl sok minden történt közöttünk, amire nem volt még időnk, hogy átbeszéljük. Csak most gondoltam bele igazán, hogy NamJoon talán szeret, amit elég egyértelműen adta a tudtomra is. Ettől pedig millió apró pillangó indult útnak a gyomromban.

– SeokJin. – Szólított meg, miután nagy nehezen elválva felöltöztünk, s a kanapén ülve az ujjaival babráltam. Nem néztem rá, ahhoz túlságosan zavarban voltam. Épp most éltem át egy újabb rohamot, amit ő is látott, ráadásul a lehető legszokatlanabb módon igyekeztem előzni a fájdalmamat. Még most se tudtam gátat szabni a mosolyomnak, ahogy beugrott az esőben elejtett első csókunk vagy a mostani, pár perccel ezelőtt. – SeokJin! – Hangzott kicsit hangosabban a nevem, mire már felkaptam a fejemet. Azonban a látvány talán az eddigieknél is nagyobb hatással volt rám. NamJoon szemeiből megannyi érzést véltem felfedezni. Láttam rajta, mennyire aggódott értem, mennyire félt, miközben az íriszei ide-oda cikáztak rajtam, lesve minden reakciómat. Néztem azokat a fénylő drágaköveket, amikben annyi szeretet sugárzott, s átkoztam magam, miért nem vettem ezt eddig korábban is észre.

- NamJoon! – Búgtam a nevét, mint két esetlen, akik nem tudtak szóhoz jutni. Valahol legbelül vágytam arra, hogy szavak nélkül értsük meg egymást, hogy magához húzzon, és a karjaiban elfészkelve magamat, ellazulhassak. Mert mellette soha nem éreztem félelmet, nem bántottak a múltam rémképei.

- Gyere ide! – Ragadta meg a kezemet, s már húzott is magához. Mintha a gondolataimból olvasott volna, már karolt is át, s arcát gyengéden a fejemre hajtva, simogatta a karomat. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. – Mormogott a fejem felett, én pedig képtelen voltam abba hagyni a mosolygást. – Nagyon megijesztettél. – Folytatta, majd erősebben magához húzott, mintha attól félne, bármikor eltűnhetnék. Tudtam jól, mire gondolt, ahogy beugrott, mennyire féltett az esőben, de ha erősen koncentráltam, még a korábbi rohamomnál is rémlett, könnyáztatta ábrázata. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna, én pedig kíváncsian vártam, mit szeretett volna tudni - Mióta? – Tudtam jól, mire gondolt, de még nekem is el kellett gondolkodnom azon, mégis mikor kezdtem el másképp érezni NamJoon iránt. Bárhogy törtem a fejem, mindig csak egyetlen érzés, egy halvány emlék lüktetett bennem, mikor a rohamom után, még a kezdet kezdetén az ölébe vett. Legbelül már akkor is tudtam, hogy mellette biztonságban leszek. Megmosolyogtam az emléket, ahogy most teljesen más szemszögből lejátszotta az elmém. NamJoonnak csak ezután vallottam be, amitől az arca előbb komorrá vált, s úgy engedte ellágyulni megfeszült arcizmait, ahogy haladtam előre a mesélésben. - Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Vallotta be, majd egy apró puszit nyomott a hajamba. Az érzésre az egész fejbőröm bizsergett, mintha hangyák lepték volna el. Imádtam ezt az újfajta reakciót, amit ő váltott ki belőlem.

- De nem tettél. – Nyugtattam meg, ahogy ismét az ujjaival játszadoztam. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. – Fakadtam ki most én. – Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Ragadott a lehetetlennél is közelebb magához. – SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Egy pillanat alatt elnémult a világ, mikor kimondta, hogy szeret. Erre ő maga is csak azután jött rá, hogy ködös pillantással néztem rá. – Akarom mondani… - Nem hagytam, hogy befejezze, már nyújtottam is a nyakamat, hogy felérjek az ajkaihoz, melyek forrón ölelték körbe az enyémeket.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Húzódtam el, de éppen csak annyira, hogy a mellkasára dönthessem a fejemet. – NamJoon, te megmentettél engem. Minden módon, ahogy csak lehetséges.

NamJoon

Még most se fogtam fel igazán, amit TaeHyung elmesélt. Igazából nem is az volt a gond, hogy együtt voltak, hanem hogy nem mondták el nekem. Még YoonGi se, akiről azt hittem, mindent meg tudunk beszélni. Komoran tettem meg azt a pár lépést, ami a szobánkig vezetett, majd kinyitva az ajtót, továbbra is kettejük kapcsolatán agyaltam. Észre se vettem, mennyire elvonta a figyelmemet ez az egész, csak miután realizáltam a hűvös, nedves ruhákat magamon ugrott be, hogy SeokJin is mindvégig vizes ruhában ült. Átkoztam magam, hogy ez csak most jutott eszembe, majd felé fordulva már a nyelvemen volt, hogy szóljak neki, cseréljen ruhát, és nem mellesleg a kettőnk között történteket is meg kellene beszélnünk. Azonban a torkomra forrt a szó. SeokJin kapkodva szedte a száján a levegőt, ujjaival erősen a karjába mart, mintha erősen kapaszkodna valamibe. A szemei hatalmasra nyíltak, üveges tekintettel meredt előre, reszketegen. Felismertem a rohamának tüneteit. Egy pillanat alatt átszeltem a távolságot közöttünk, és a kezeim már a karját fogták, hogy megtartsam a súlyát.

- SeokJin! – Kiáltottam rá, abban bízva még nem űzte messzire a józan eszét a félelme. Láttam, hogy mondani akart valamit, azonban erőtlen nyögéseken kívül semmi nem hagyta el a száját. Nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. A torkomban dobogott a szívem, miközben igyekeztem minden erőmmel visszarántani a sötétségből. - SeokJin, nézz rám! – Kérleltem, de semmi haszna nem volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el letépni róla a ruháit. Bíztam abban, ha nem érzi magán a nedves anyagot, a rémület is eltűnik. Vele párhuzamosan, ügyetlenül tartva az egyik kezemmel próbáltam magamról is levarázsolni a felsőmet, majd amennyire csak bírtam, magamhoz húztam, szorosan átölelve. Ellenkezett, nem sokon múlott, hogy a padlón kössünk ki. – Minden rendben lesz! – Próbáltam nyugtatni, ami inkább hangzott magamnak. Mert el akartam hinni, hogy rendbe fog jönni minden. Számoltam a perceket, miközben ütemesen, gyengéden simítottam a hátát. SeokJin légzése az idő múltával egyre lassabbá, és mélyebbé vált, amiről tudtam, hogy a nehezén már túl voltunk. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Nem hagytam abba, éreztem, hogy szüksége van a szavak erejére. Kezeimmel gyengéden simítottam, amitől alig észrevehetően, de megborzongott. Tudtam jól, visszakaptam SeokJint, aki még mindig összeszorított szemekkel bújt el az ölelésembe. Csak lenézve rá vettem észre, hogy sírt. A sós cseppek ellepték a mellkasom, s onnan csorogtak lefelé, miközben SeokJin erősen kapaszkodva, vájta a körmeit a bőrömbe. Éreztem, a fájdalmat, de nem érdekelt, ennél sokkal nagyobb kínt is hajlandó lettem volna átvállalni tőle. – Minden rendbe jön! – Nyugtattam, majd az ujjaim közé véve a lenőtt tincseit simogattam. Lassan elcsitult, s már csak a szipogása jelezte, hogy az imént sírásba tört ki. Szemeivel előbb fókuszélt, majd pillanatokkal később már az enyémekbe fúrta őket. Nem bírtam tovább, ahogy a kíntól meggyötört, könnyáztatta arcára néztem, bennem is eltört az az erős jellem, ami ez idáig erősnek mutatott. az én hibám volt, már megint. Elbíztam magam, azt hittem azok után, ami odalent történt, egy csapásra megoldódik minden. Semmirevalónak éreztem magam, aki képtelen volt nem csak a páciensét, de a szerelmét is megvédeni. A gondolatra erősebben húztam magamhoz, amitől kissé megemelkedett. Eközben végig egymást nézve olvastunk a másik arcáról. – Ne haragudj! Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Szabadkoztam, mikor észrevette, hogy nem volt rajtunk ruha. Hátrébb léptem egy lépést, azonban a távolságtól már csak a derekát tudtam közre fogni. Csak ekkor éreztem meg, mennyire remegett. – Bocsáss meg! – Bűntudat fojtogatott, hogy eddig hagytam meztelenül állni, így a kanapéra helyezett pokróc után nyúltam. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Nyújtottam felé, arra számítva, hogy a feje búbjáig belebújik a vastag szövetbe, arra viszont nem számítottam, amit helyette tett velem. Még reagálni se volt időm, mikor kilökte a kezemből a takarót, s ajkaival az enyémekre tapadt. A lendülettől hátra kellett lépnem, hogy el ne essünk, de jelen pillanatban az se érdekelt volna. Éreztem a reszketeg, puha ajkait, s körülöttem megállt az idő. Karjaimmal átfogva a derekát vontam még ennél is közelebb magamhoz, s mielőtt befurakodott volna közénk a valóság, én csókoltam éhesen, nem törődve a ránk telepedő gondokkal.

Óvatosan szántottam végig a hátán, erősen szorítva magamhoz, hogy minden ponton érinthessem a testét, s közben gyengéd csókokat hintettünk egymás ajkaira. Annyira idegen volt ez az egész, azok után, ami köztünk történt, féltem, hogy csupán az álmaim szőtte képzelgés játéka volt az egész.

- SeokJin. – Nem bírtam megállni, tudnom kellet mindent, ami ehhez a valótlan vágyálomhoz vezetett. Belehaltam volna a tudatba, ha csak egy pillanatnyi gyengeség szüleménye lett volna az irántam érzett vonzalma. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Majd beleőrültem a bizonytalanságba, hiszen részemről teljes szívemből szerettem őt. Szükségem volt a megerősítésre, hogy neki se voltam egyszerűen csak az átmeneti menedéke. – SeokJin. – Szólítottam meg, ahogyan, már a kanapén, kényelmesen helyet foglalva, az ujjaimat piszkáltam. Már ettől az apró gesztustól is a plafonig akartam ugrani örömömben. annyira félénk volt és zavarodott. Csak az a félszeg mosolya árulta el, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint én. – SeokJin! – Emeltem hangosabbra a hangom, mikor rájöttem, túl mélyen volt már a gondolataiban. Felkapta a fejét, s egyből a tekintetemet kutatta. Nem akartam elárulni neki, mindazt, ami bennem dúlt, de a szemeim semmit nem rejtettek véka alá. Fürkészte őket, és az arcvonásaiból ítélve, meg is fejtette azokat.

- NamJoon! – Szólalt meg, de nem folytatta tovább. Mintha gondolatban üzenne, úgy ragyogott pirosló arca. A száját résnyire nyitva tartotta, azon keresztül szűrte a levegőt. Magamhoz akartam húzni és addig ölelni, míg az utolsó kétely is elhagyja végre.

- Gyere ide! – Megfogtam a kezét, hogy ezzel is ösztönözzem, s a következő pillanatban már ismét a karjaimban fészkelte el magát. Orromat betöltötte az a jellegzetes illata, ami a samponján keresztül áradt belőle. Többet akartam, így belesimulva dús hajzuhatagába simítottam végig a karján. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. Nagyon megijesztettél. – Szorosabban húztam magamhoz, féltem, hogy bármikor eltűnhet az a varázs, ami most ránk telepedett. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Egy levegővételnyi szünetet hagytam magamnak, hogy az utolsó gondolatokat is rendbe tegyem a fejemben, de már rég tudtam, mire voltam kíváncsi. – Mióta? – Bíztam abban, hogy érteni fogja, mire gondoltam. Nem mertem folytatni, azt kérdezni, mióta szeretett. Féltem attól, talán mégsem érezte azt, amit én az első találkozásunk óta, mélyen legbelül.

Hosszú percekig hallgatott, én pedig nem is lehettem volna ennél idegesebb. Talán most fogalmazta meg, mennyire félreértettem az egész helyzetet. De megcsókolt, s ennek az aprócska reménysugárnak a fényébe tudtam csak kapaszkodni. Majd végre megszólalt. A fejemben végigjátszottam mindazt, amit elmesélt. Görcsbe rándult a gyomrom, ha eszembe jutott, mekkora ostobaságot műveltem, és ennek SeokJin itta meg a levét. Azonban, a története előrehaladtával, egyre inkább oldódott a gyomromat feszítő csomó.

- Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Csókoltam bele a hajába, amitől enyhén megborzongott. Itt fogadtam meg, hogy a jövőben milliószor fogom ellepni efféle csókokkal, csak, hogy érezzem, mennyire jól esik neki.

- De nem tettél. – Vette a kezébe megint az ujjaimat. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem. – Hát egész végig ettől rettegett. A gondolatra minden sejtem felényire zsugorodott.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Szorítottam magamhoz, féltem, ha tovább fokozom, összeroppantom a csontjait. - SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Hirtelen rám emelte a tekintetét, amit nem tudtam hova tenni. Túl nagy döbbenet tükröződött belőlük, majd magamban visszajátszva az imént hangzottakat, végre én is rájöttem, mi okozta a néma csendet. – Akarom mondani… - Belém fojtotta a szót, a lehető legédesebb módon. Ajkaim éhesen várták, s hosszú percekig el nem eresztettél béklyójukból.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Szavai, akár tőlem is csenghettek volna. Annyira boldog voltam, s gondtalan. Most az egyszer messzire űztem a bajt, s egyedül a forró ölelésre, és édes csókokra összpontosítottam. Mert, ha SeokJin velem volt, a világ minden baja messzire távozott.