Castle Behind the Mirror – Kastély a Tükör mögött 18+

Átlagos napnak nézett elébe, a hajnali fényben már ébredező vadászfiú. Jongin szokásos, reggeli rutinját végezte a ház körül, mielőtt idősödő szülei megjelentek volna. Egy erdő széli ház volt az övék, ami generációról-generációra öröklődött. Jongin volt a soron következő, aki az aprócska faházat, s vele együtt majd a családi hagyományt is örökölni fogja. Ősi szokásuk ugyanis a vadászatban rejlett. Édesapja, s annak ősei közel száz éve folytatták ugyan azt a mesterséget. Állatok becserkészése, s hidegvérrel való meggyilkolása. Jongin születése óta a természetben nevelkedett. Körbevette őt minden, ami élt abban az erdőben. Ez volt az ő menedéke, de egyben átka is. Tiszta lelke révén soha, még a legapróbb légynek se volt képes ártani, amit apja egyre inkább rosszalló tekintettel figyelt. Bár Jongin mindig engedelmes fiuk volt, az apja mégse tartotta méltó utódának. Egy ártatlan lélek képtelen lett volna tovább vinni a hagyományt.

Ez a nap se ígért békét, apának és fiúnak egyaránt. Jongin csendben lépett apja elé, mikor az kinyitotta a korhadt faajtót. Ahogy az ajtó nyikorogva kitárult, Jongin verejtékben úszó tenyerét, kopott nadrágjába törölte.

- Jó reggelt! – Köszönt halkan, amire csak egy mély morgás volt a válasz. Jongin lehajtott fejjel követte apját, akinek léptei, akárcsak minden reggel, most is a gondosan elrakott vadászfelszerelés felé vezettek.

- Fogd! – Szólt az őszülő férfi, s fia kezébe nyomta a faragott tölgyfaíjat, s a hozzá tartozó nyilakat. Jongin csak nézte a gondosan művelt fegyvert. Ha nem tudná, mi célt szolgálnak, még el is csodálkozott volna, az oly’ precízen elkészített fafaragásokon. Ám nem sokáig bámulhatta, ahogy apja a kezébe nyomta a gyilkos fegyvert, s már unszolta is az erdő felé. Jongin érezte, hogy kifut a talaj a lába alól, ahogy szemei előtt újra lejátszódott egy álomkép. A gyönyörű éjfekete vad, ahogy a tisztáson gondtalanul legelt, s Jongin remegő kézzel feszíti az íjat. Félt ölni, de rettegte az apja haragját is. Öblöseket nyelve igyekezte eltűntetni a torkába szorult gombócot, s hátára kapva a mesterien elkészített gyilkos fegyvert, megindult az erdő felé. – És haza ne gyere üres kézzel! – Tompa hangok csapták meg a fülét, az apjának mély kiáltása helyett. Ebből tudta, messzebb járt már, mint hitte. Az erdő észrevétlenül vonzotta, egyre mélyebbre, elfeledtetve vele, miért is jött. Magával ragadta a fák lomkoronája között beszökő napsugár, ahogy a szellő suttogva keltett dallamot a levelek közt, minek ütemét a lábai alatt ropogó faágak adták. Idekint szabadnak érezte magát, távol a bajtól, hátrahagyva az oly’ keserves szerepet, amit minden reggel magára öltött, hogy megfeleljen az édesapjának.

Elfeledett idő, és a határtalan nyugalom vette körbe, miközben egy hatalmas tölgyfa, kígyóként gyökeret verő medrében pihent le. Nem volt gondja semmire, lehunyt szemén keresztül a napfény narancsos pompában kápráztatta, miközben melegség lepte el az arcát. Idekint mindene megvolt, amire csak vágyott. Mégis, egy aprócska szilánk, mintha egy tűszúrás, fúródott a szívébe, ahogy apja haragos szavai felcsengtek a fülében. Riadtan pattant fel, nem törődve az elgémberedett tagjaival. Bár a gyomra ismét bolhányira zsugorodott a gyilkolás gondolatától, mégsem okozhatott csalódást. Még egyszer nem.

Lassú léptekkel szelte a rengeteget, miközben Jongin szeme hol az eget, hol pedig az előtte elterülő erdőt vizslatta. Szíve vad dübörgése a fülében zúgott, elzárva a külvilág zaját előle. Csendben lépdelt, nyomok után kutatva, ahogyan azt még gyermek korában az apja tanította. Akkor még fogalma sem volt arról, miért volt fontos e képesség elsajátítása. Vidáman követte a magas férfit, aki büszke tekintettel oktatta fiát, nem is sejtve, pár év múlva mennyire elválnak majd az útjaik.

A kényszerből lett vadászfiú hamar nyomra lelt, s leguggolva ujjaival rajzolta körbe a hatalmas szarvas nyomot. Talán még soha nem látott ilyen nagyot, amitől az esze vívott harcot a szíve ellen. Képtelen lett volna elejteni egy olyan fenséges állatot, azonban üres kézzel se térhetett haza. Hosszúra nyúló percek teltek el, mire az önmagával vívott harcában a szíve vesztett csatát. Ujjaival megszorítva a hátára rögzített íjat, indult útnak követve a vad lábnyomát. Ahogy a lábai alatt csörgő hangszerré vált az avar, úgy került egyre mélyebbre az erdő sűrűjében. Makacsul követte a nyomokat, mígnem egy zöldellő tisztásnál azok véget nem értek. Jongin felszegte fejét, hogy tájékozódhasson, azonban a környezet már korántsem volt ismerős. Idegen fák köszöntek vissza rá, a távolban patak hangja törte meg a madarak énekét. Jongin pedig csak meredt előre. A végtelennek tűnő fűtengerbe hullámokat vert a szél, minek ragyogó fényét a Nap kölcsönözte. Egyszerre volt elragadó, meghitt és végtelenül nyugtató. Jongin a kötelességét is maga mögött hagyta, ahogy a zöldellő tisztás hívogatón tárult szeme elé. Vonzotta a látvány, egyszerre akarta mindet. Magába szívni a meleg napsütést, fürdeni a lágy szellő simogatta fűtengerben. E pillanatban minden olyan távolinak tűnt. A gondok hátramaradtak, a kötelesség váratott magára. Mégis, egy aprócska nesz, egészen halk moraj csapta meg fülét. Felszegve tekintetét a hang felé fordult. Szeme érme nagyságúra duzzadt, ahogy a mező túloldalán egy szarvas meredt vissza rá. Innen egészen apró, éjfekete állat, Jongin mégis tudta, ő volt az a hatalmas vad, kit órákkal ezelőtt üldözőbe vett. A koronás szépség nem mozdult, mintha várt volna valamire, csak nézett előre. Jongin lépett, lassan emelte a lábát. Ám a szarvas okosabb volt. Előbb mozdult, be a rengetegbe. Nem nézett hátra, miért is tette volna. Jongin pedig követte. Sebesen szedte a lábait, nehogy eltévessze.

Egy fa tövébe húzódott, mikor az űzött vad megpihent. Jongin csak várt, ki-kilesve kémlelte a zsákmányt. Magas volt, magasabb, mint remélte, a szőre, mint a legsötétebb éjszaka, fekete és fényes. Fejét kusza agancs díszítette. A vadászfiú csak meredten nézte, milyen fenséges. Talán a legszebb, mit valaha látott. A szarvas csak egyhelyben állva nézett, egyenesen két fa közé, előre. Jongin pedig várt, figyelte a vadat, kezében a nyíllal. Halkan mozgott, mintha apját látná. Az íj megfeszült, recsegve pattant. Lassan bújt elő, feszülő fegyverét maga mellett tartva, miközben a szarvas csak állt gondtalan. Jongin célzott, vérző szívvel figyelte az állatot. Egy utolsó utáni pillanat, ennyi kellett csupán, hogy a vadászfiú leszegje a fegyverért. A szarvas lépett előre a fák közé. Az addig tiszta levegő pedig, mintha fodrozódott volna. Varázslat, ez volt az első gondolat, mi éket vert a fejében. Mégsem fogta fel. Mintha a víz felszínére meredt volna, akár egy tükörképre, a szarvas csak haladt előre. Előbb a koronájával érintve, majd lassan egész teste eltűnt a semmibe. Jongin lába mozdult, nem gondolkodva követte. Kezével óvatosan érintve, kíváncsisága eszét vesztette. Nem volt hideg, mi több sokkal inkább melegség járta át, bizsergető érzés, mikor kezét átdugva figyelte a változást. Látta a fák mögötti tájat, a keze mégsem köszönt vissza. Mintha valami elnyelte volna. Lenyelve ismét felgyűlt gombócát, még egyszer hátranézet. Magába szívta az erdőt, eszébe véste a látványt, s csendben intett búcsút a szüleinek is. Hisz’ ő maga sem tudta hová lyukad majd ki, és visszatér-e valaha. Egy utolsó löket, bátorság onnan, ahonnan maga sem tudta, hogy meríthet, és átlépte a határt. Behunyt szemmel várta, mi fog történni, azonban percekkel később is csak állt, mintha meg se mozdult volna. Lassan, félszegen nyitogatta szemét, nem tudta, mire számíthat. Azonban a látvány minden képzeletét felülmúlta. A korábban látott mező árnyéka annak a csodának, ami jelenleg a szeme elé tárult. A fű talán sose zöldellt ilyen fényesen, a szél még nem borzolta ennyire kellemes melegen. Jongint mégsem ez az egy dolog vonzotta. Szeme csak a tóra meredt. Kristályként fénylő víztükör pompázott a felszínén. Békés nyugalmát a parton álldogáló éjfekete vad zavarta fel csupán. Jongin csak nézte a szarvast, miképp lehajolva oltotta szomját a hűvös folyadékkal. Eljött az idő - gondolta a fiú, s háta mögé nyúlva ujjaival pusztán a levegőt markolta. Fejét ide oda cikázva leste, fegyverét merre hagyhatta, mégsem bukkant a nyomára. Ekkor érte a felismerés, az íjat a tölgy tövébe tette, mikor úgy döntött a szarvast követve, hátrahagy mindent, ami apja szerint a kötelessége lenne.

Egyszerre a csendet robaj törte meg, mire Jongin egyenesen a hang irányába meredt. Azonban a hatalmas állat helyett, egy meztelen fiú teste állt a tó partjához közel. Jongin pedig megbabonázva lesett a szarvasból lett fiúra. Bár termete kevésbé volt tekintélyt parancsoló, kisugárzása percek alatt ejtette rabul a döbbent vadászfiút. Haja, akár a szarvas bundája, fekete keretbe foglalta az arcát. Nem figyelt rá, miért is tette volna? Gondtalan sétált a kristálytiszta víztükörbe, mígnem az egész testét körbe nem ölelte. Jongin torka kiszáradt, ahogy a szépséget figyelte. Arcán, bár ő maga nem látta, rózsás pír jelent meg rajta. El akart fordulni, mégiscsak illetlen, amit tett, azonban az elé tárult kép egyszerre elfeledtetett vele mindent. Szeme a fiú minden mozzanatát követte, testének tökéletes vonalát, a víztől nedvesen, a tarkójára simuló haját. Megremegtek a lábai, szíve szokatlan ütemben dobbant. Közelebb araszolt, többet akart, magába szívni a látványt, hogy éjjelente ezekkel a képsorokkal köszönthesse az álmát. Azonban a fák csörgő levelei elárulták a tettét, mire a titokzatos idegen a nesz felé nem fordította a fejét. Jongin meredten figyelte, miképp a fiú a tekintetét rá emelte. Nem mozdult, némán állt, ahogy a fiú lassan a part közelébe úszott.

- Ki vagy? – Törte meg a csendet, mire a vadászfiú szíve kihagyott egy ütemet. Nem csak a látvány volt elragadó. Mély, tekintélyt parancsoló hangja visszhangzott a fülében, elfeledtetve vele, hogy a fiú válaszra várt a vízben.

- Én… én – dadogva felelt csupán.

- Te… - Ismételte az idegen, azonban a válaszra már nem figyelt. A csendet lovak patáinak hangja törte meg. Jongin csak úgy, mint a tóban ácsorgó ismeretlen a hang forrása felé nézett. – Nincs időnk! Hamar fogd a ruháimat! – Szólt a mély hang, mire Jongin csak kapkodta a fejét. – Mire vársz, igyekezz, különben veszélybe kerül az életed! – A fiú hangja megváltozott, Jongint aggódva szólította, majd a fejét a bokor felé fordította. Annak alján hamar kiszúrta a gondosan összehajtott ruhákat. Lábai maguktól mozdultak, mire az utolsó pillanatban marokra fogta a kupacot. Ujjait a selymes szövetbe csúsztatta, ahogy a nemrég csak messziről hangzó lovak körbeállták a riadt fiút.

- Ki vagy? – Hangzott el ismét a kérdés, mire előbb se válaszolt. Hangja most is cserben hagyta, miképp a zavartsága felett félelme lett rajta úrrá.

- Ő hozzám tartozik. – Mellőle jött a hang, amire a lovakon ülők egyszerre fordultak felé. – Azt mondtam, ő hozzám tartozik. – Hangja élesen csengett, Jongin örökre eszébe véste, ahogy mellé lépve, karjával felé nyúlt, miközben testét csupán egy vékony lepellel fedte. – A ruhám – csitított a hangján, mintha csak a gondolatain keresztül súgna -, add a ruhám! – A vadászfiú tekintete csak az említett anyag, s az előtte álló szépség között ingázott. Maga sem értette, miért került ebbe a helyzetbe, csak a szíve súgta, a fiú mellett biztonságban volt.

- Felség! – Szólt egy lóháton ülő. Felség. Jongin kérdőn fordult az említett felé. Talán királyi sarj, gondolta miközben a neki háttal állót vizslatta. Szemét lesütve meredt az említettre, kit most már ruhája fedett. – Indulnunk kell! – Hangzott a jó tanács, Jongin pedig csak várt.

- Kövess! – Csiklandozta újból fülét a mély hang. Jongin pedig lépett, szorosan mögötte, mintha csak régi ismerőst követne.

Jongin fejében kérdések száza cikázott, mikor a lóháton az ismeretlen felé vágtatott. Előtte közvetlenül a titokzatos idegen ült. Bár fiúként korántsem volt oly’ hatalmas, mint azelőtt a négylábú állatként, Jongin mégis biztonságban érezte magát, miképp a ruháját markolva kapaszkodott, az ügető állaton. Orrát betöltötte a fiú erdőillata, feszes izmai lüktettek az ujjai alatt. A vadászfiú szíve rendezetlen ütemben dobbant, hol kettőt vert, hol meg se moccant.

- Nemsokára megérkezünk. – Fordult hátra az idegen, mire Jongin csak biccentett félszegen. – A lépcsők előtt várj meg – súgta, fejét még mindig hátrafordítva -, ne szólj semmit, ne kövess senkit! – Hallatszódott a határozott hang. Azonban Jongin válaszát már hangos trombitaszó fojtotta el, ahogy a hatalmas várkapu a szeme előtt terült el. A vadászfiú ámulva nézte a monstrumot, miképp az szélesre tárva utat nem engedett. Az ő lovuk indult meg előbb, sebesen vágtatva, Jongin csak az előtte ülő ruhájába kapaszkodott szorosan. Hamar az említett lépcső elé értek, s Jongin remegő lábai végre szilárd talajra léptek. Felnézett az éjfekete szemekbe, elveszve abban a mélységbe. Az idegen csak fejét biccentve üzente, nemsokára visszajön majd érte. A vadászfiú gyomrát megannyi pillangó lepte el, ahogy szemeiben a lóháton már csak baktató fiút figyelte. Magányát senki se zavarta, mialatt volt ideje bőven ittlétének okán gondolkodnia.

Észre se vette, mennyi idő telt el, csak a szürkeségbe öltözött udvar, s a hűvös esti levegő voltak annak a tanúi, hogy a várakozása órákba telt. Fejével ide-oda cikázva leste az elhaladó embereket. Egy ismerős arcban reménykedett, azonban akárcsak a hely, az őt körülvevő kastélylakók se voltak, csupán csak idegenek.

- Hát még itt vagy! – Ragadta meg hirtelen egy kéz, mire alig észrevehetően megugrott. – Sajnálom, hogy idáig vártál, feltartott a kötelesség. – Jongin a szarvasfiú szeméből őszinteséget olvasott ki, amitől a korábbi kétsége, majd a feltörekvő félelme azon nyomban tovaszállt. – Gyere, kövess!

Jongin szó nélkül lépett az idegen lába nyomán. Szemével az út helyett a falakat kémlelte, a kőből faragott oszlopokat, s a szépen munkált bútorokat. Nem káprázott a szeme, ebben már csak-csak biztos is volt. Egy végeláthatatlan folyosó előtt torpant meg a sötét hajú ismeretlen. Jongin csak ámult a falra feszített festményekre, amíg csak a szeme, s a fáklyák lángjának fénye engedték. Mindről sugárzott a magabiztosság, a korlátlan hatalom.

- Kövess! – Borzolta fel a csendben feszülő falakat a mostanra ismerős parancs. Jongin pedig követte. Hatalmas faragott fa ajtók előtt álltak meg, minek szárnyai kétfelé nyíltak. Belépve, mintha egy körforgás kezdődött volna újból. A hatalmas termet, amibe beljebb sétáltak, fáklyák kellemes fénye világította meg. Azonban itt már koránt sem volt üres és jellegtelen a szoba. – Ez itt a szobám. – Hangzott a sötéthajú, borzongató hangja. – Vagyis mostantól a mi szobánk. – Jongin túl hamar fordult meg, a kijelentést hallva. Lábai megcsuklottak, ahogy a gyors helyzetváltozástól megszédülve tántorgott pár lépést. Az idegen ezt észrevette, s mielőtt a vadászfiú bármit is tett volna a nála jóval alacsonyabb a karjaiba zárta. Erős karok fonódtak a dereka köré, míg a tekintetét az idegené tartotta fogságban.

- Miért teszed ezt velem? – Hangja vékony nyikkanásnak hatott, mialatt észbe kapva lerángatta magáról a támaszként szolgáló karokat. – Különben is ki vagy te? Hol vagyok? És mégis mi ez az egész. – Kétségbeesetten a hajába túrva sétált fel s alá. Eddig bírta türelmesen, higgadtan viselni a sorsát. Mostanra viszont már nem csak a feje zsongott az ismeretlentől, hanem a szíve is zavart ritmusra váltott.

- Az vagyok, akinek láttál, és akinek hallottál, hogy vagyok. Kyungsoo a nevem, és ennek a királyságnak a hercege vagyok.

- Királyság? – Jongin rendezetlenül szedte a levegőt, részben zaklatottsága, részben pedig a megtett léptei miatt.

- Ez itt – lépett az ismeretlen fiú az ablak elé, hogy karjaival szélesre tárhassa a nyílást elfedő sötétvörös függönyöket -, ez itt az Erdők királysága. – Jongin száját tátva lépett az ablakhoz, hogy azon túl szemügyre vehesse mindazt, amit eddig csak álmaiban volt képes lefesteni. Az élénkzöld fák koronáit a lenyugvó Nap sugarai narancsos fénnyel vonták körbe, a távolban tavak és folyók kristályként gyöngyöző víztükrei ragyogtak. A levegő tiszta volt és friss. Soha egyetlen egyszer sem tárult elé ennyire nyugtató látvány. Egyedül a mondák szóltak arról, ami most a szeme előtt terült el.

- Tehát igaz volt. Minden, amiről olvastam, amiről kiskoromban ábrándoztam igaz volt. – Jongin arcáról eltűnt a gond, helyét a valódi csodálat vette át. – De várjunk csak. Ha ez igaz, akkor… akkor te, vagyis… ön…

- Ne rémülj meg – szólt mosolyra húzva a száját az idegen -, amit lent hallottál az őröktől, igaz. Én vagyok a herceg. – Jongin lemerevedve figyelte, ahogy a mellette álló alak kihúzott háttal, felszegett fejjel jelentette be kilétét, mintha mi sem lenne természetesebb. Most, hogy közelebbről is megnézte magának, teljesen letaglózta a tudat, hogy mindvégig egy királyi sarj társaságát élvezte. Egyszerre érzett izgatottságot, s mélyről feltörő aggodalmat. Lepergett a szeme előtt, ahogy az íját megfeszítve célzott a fenséges állatra, ami valójában egy meseszép fiút rejtett. Bár esze ágában se volt lelőni az állatot, a bűntudat elől nem tudott menekülni. Leszegett tekintetét pedig az ifjú herceg is észrevette. Jól tudta, mi aggasztotta a vadászfiút, aki első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődését. – Gyötör a bűntudat. – Súgta mélyebben az eddigieknél is. Jongin félszeget bólintott, hisz nem volt, mit tagadni. – Talán van valami, amivel elfeledtethetem ezt a kínzó érzést, ami belülről emészt. – Jongin kerek szemekkel meredt az előtte állóra. El se tudta képzelni, mit keresett itt, ahelyett, hogy ennek a gyönyörű kastélynak a pincéjében raboskodna. Most pedig még a bűnéért is vezekelhet.

- Mit… - Nyelt egy nagyot, hogy enyhítsen porzó torkán. – Mit kellene tennem?

- Maradj velem.

*

Hűs tavaszi szellő kapott bele Jongin arcába, ahogy az ablakból a lassan ébredező tájat figyelte. A tél már hetekkel ezelőtt búcsút intett, aminek hála az fák egyre bátrabban öltötték magukra, rózsás kabátjukat. Jongin imádta nézni, ahogy lassan magához tért a természet, ilyenkor úgy érezte, mintha ő is újjá születne. Ez volt a harmadik tavasz, amit ebből az ablakból nézhetett végig. Még most is tisztán emlékezett arra a napra, mikor minden megváltozott. Régi élete feledésbe merült, bár voltak napok, mikor a kínzó honvágy könyörtelenül gyötörte a lelkét. Olyankor a szokásosnál is sűrűbben kereste a herceg társaságát. Bár a nap java részét egymás mellett töltötték, az utóbbi időben Jonginnak már ez sem volt elég. Évek óta, talán az első találkozás pillanatában, Jongin maga sem tudta, de reménytelenül beleszeretett a kastély hercegébe. Mellkasa szorított, valahányszor Kyungsoo közelében volt, mégsem nyughatott. Félt felfedni az érzéseit, hiába fogadták meg aznap, nem titkolnak semmit egymás elől. Mélyen a gondolataiba menekült, amik csak a szarvasfiú emlékeivel voltak tele. A hajnal fénylő napsugarai erőlködve törtek maguknak utat a bíborszínű habfelhők közül, s minden sugár után csak Kyungsoo viszont szerelméért fohászkodott. Nagyokat szippantott a friss levegőből, miközben csupaszon maradt kezét még igencsak borzolta a reggeli fuvallat. Tenyerét le-fel dörzsölve a karjain próbálta a remegését csökkenteni, de hiába.

- Már megint itt dideregsz? – Hangzott egy kedves, mélyről jövő hang a háta mögül, amit talán három éve még apró riadalommal fogatott, mostanra azonban ajka görbülete mutatta, mennyire jól esett neki a férfi közelsége. Kyungsoo egy vastag szőrmét terített a reszkető fiúra, aki még mindig háttal állva, mozdulatlanul meredt az ablakon kifele. A szíve heves ütemre kapcsolt, mintha egy űzött vad akarna kitörni a mellkasából. Érezte a torkában a lüktetést, miközben a testét lángokba borította a tudat, hogy Kyungsoo mögötte állt. Nem szólalt, nem is tudott volna, csak várt. Titkon bízva abban, hogy az az egy lépésnyi távolság, ami a mai napig megmaradt közöttük, egyszer talán megszűnik. De Jongin félt lépni. Az évek alatt megtanulta, mit jelent ennek a világnak a hercege. S ő, egy egyszerű erdőbéli vadász fia, nem érhet fel hozzá. Már azt is csodának tartotta, hogy az udvar elfogadta. Ennél többet nem remélhetett, de mégis, ezekben a pillanatokban nem tudott mást csak remélni. Vágyódni Kyungsoo közelségéért. Olyan egyszerű lenne – gondolta, miközben magában ezredszer is lejátszotta, mi történne, ha végre ő tenné meg az utolsó egy lépést -, csak egy nyúlfarknyi bátorság, és talán percekkel később meztelen teste simulhatna a hercegéhez, miközben a sóhajaiktól párás levegőben csókolná a végtelenségig. – Jongin – zökkentette ki zavarba ejtő gondolatai közül Kyungsoo -, mit szólnál, ha ma velem jönnél az erdőbe? – A vadászfiú meglepődve hallgatta a kérdést. Még soha nem vitte magával az erdőbe. Ez volt az egyetlen pontja a napnak, mikor nélkülöznie kellett a herceg társaságát. Gyűlölte ezeket az órákat. Most azonban egy szikra kétsége sem volt afelől, hogy igent mondjon. Széles mosolyra húzta a száját, s mintha egy megkönnyebbült sóhajt vélt volna felfedezni Kyungsoo rezzenéstelen arcán.

- Indulhatunk! – Emelte magasba Jongin a kezét, miközben egyenesen a kijárat felé lépdelt. Örömében, s annak tudatában, hogy a délelőttöt Kyungsooval töltheti, észre se vette, hogy megragadta a herceg kezét, s a kastély falaink keresztül úgy húzta maga után, mintha mi sem lenne természetesebb. Csak a sokadik szolgáló után lett egyre gyanúsabb számára, miképp néznek rá, azonban realizálni a dolgot csak akkor volt képes, mikor Kyungsoo egy alig észrevehetőt köhintett, amire magára vonta a boldogságban úszó vadászfiút.

- Te jó ég! – Nyikkantott fel Jongin, s abban a pillanatban elengedte az addig szorosan tartott kezet. – Kérlek bocsáss meg! – Sütötte le a szemét, s már magában elkönyvelte, ebből már nem lesz ma kiruccanás. Azonban döbbenten nyugtázta, hogy Kyungsoo halkan megnevetve a dolgot legyintett az egészre. Jongin szívéről záporként hullottak le a súlyok, Boldoggá tette a tudat, hogy mégsem kell nélkülöznie vágyának megtestesítőjét.

- Induljunk! – Szólt a vadászfiúhoz, aki csak félszegen bólintott, majd két lépéssel hátrébb, megnövelte a távolságot. Kyungsoo hangosan ropogtatta a nyakát, majd mélyeket szippantva a levegőbe, Jongin szeme láttára változott át azzá a pompás, éjfekete szarvassá, amiként három éve teljesen rabul ejtette Jongint. A fiú még most sem tudott betelni a látvánnyal. A koronás állat, majd egy méterrel magasabb volt tőle, ami emberként épp ellenkezőleg hatott. Gyönyörű volt és tekintélyt parancsoló. Lassan lépdelt Jongin felé, majd ahogy kellő közelségbe került, lábait behajlítva ösztönözte a fiút, hogy másszon a hátára. Jongin lenyelte a gombócot a torkából, majd átvetve a lábát, erősen kapaszkodva adott jelt, hogy indulhatnak.

Sebesen vágtáztak a széllel szemben, aminek Jongin csak örülni tudott. Így talán a felhevült testének is jutott némi enyhülés, ahogy a hűvös levegő a ruhája alá fújt. Bár imádta a tájat, az erdő minden lélegzetvételére odafigyelt, most először zárt ki mindent a tudatából. Csak a forró érintésre koncentrált, miközben a szíve egy ütemben vágtázott Kyungsooéval. Már messze jártak, a kastély égbe nyúló tornyait se lehetett látni, mikor a herceg lelassított. Egy fákkal szegélyezett tisztásra értek, aminek egy kristálytiszta tó volt az ékszere. Jongin elkapott egy ismerős, bizsergető érzést a gyomrában. Mintha már járt volna itt valaha. Ahogy pedig a talpa a talajt érte, az emlékek, mintha csak képek sorozatát vetítenék, ugrottak be neki.

- Emlékszel? – Kérdezte mellőle Kyungsoo. Észre se vette, mikor változott vissza. A kezdeti lelkesedését félelemmel vegyült idegesség váltotta fel. Miért hozta ide? Talán el akar búcsúzni? – Kérdezte magában. – Képtelen volt szóra nyitni az ajkait, amit csak egy félszeg bólintással helyettesített. Ha el kell búcsúzniuk, hát legyen. Mindig tudta, hogy számára itt nincs hely. Hogy ez itt nem az ő világa, és hogy Kyungsoonak soha nem lesz több, mint egy egyszerű barát, akivel az évek alatt mindent megbeszélhetett.

- Mi a baj? – Vette észre a herceg, hogy Jongin mennyire összetört. – Tettem valamit, amivel megbántottalak? – Hangzott újfent egy kérdés, mire már egy lépéssel közelebb is került a vadászfiúhoz.

- Én csak… én… Ha azért hoztál ide, hogy visszamenjek, jobb, ha szó nélkül elmegyek. – Könnyek marták a szemeit, s ahogy a homály elfedte éles látását, pislognia kellett, hogy még egyszer, utoljára láthassa azt az éjfekete keretbe rajzolt, tökéletes arcot. Ám, a könnycseppek szüntelenül gyülekeztek, aminek már Jongin maga sem tudott megálljt parancsolni. Keskeny patakként csordogált lefele, végig az arcán, és már képtelen volt véka alá rejteni, mennyire gyötörte a kín, hogy el kell most búcsúzniuk.

- Jongin – szólította azon az oly’ kedves hangján, Kyungsoo -, miért sírsz, mond? – Meg se várva a fiú válaszát nyúlt erőre, s még időben sikerült felitatnia az éppen kibuggyanó könnycseppet a szeméből.

- Még kérded? – Fakadt ki a zaklatott vadászfiú. – Épp most búcsúzol tőlem, és arra vagy kíváncsi, miért sírok!?

- Búcsúzni? – Jongin egy pillanatra bent tartva a levegőt figyelt a hercegre, akinek értetlen tekintete teljesen összezavarta. – Eszem ágában sincs elbúcsúzni tőled! – Fakadt ki, miután végre az utolsó darabkát is összerakta a kirakósból. A vadászfiú szívéről pedig egy hatalmas szikla hullott le, a megkönnyebbüléstől, – Hát nem emlékszel? – Kérdezte. – Itt találkoztunk először. – Mutatott körbe a tisztáson, mire Jongin csak követte a kezének mozdulatát.

- Igazából, nem itt találkoztunk. – Szipogott, s kézfejével a még erősen ragaszkodó könnycseppeket igyekezte kiseperni a szeméből. – Én már jóval korábban, még az én világomban felfigyeltem rád. Varázslatos voltál. – Csúszott ki a száján, amit abban a pillanatban meg is bánt, azonban, ahogy Kyungsoo oly’ ritkán villantott mosollyal viszonozta a bókot, arra gondolt, mennyi mindenhez tudná hasonlítani, csakhogy hasonló mosoly lehessen a jutalma. – De most, hogy így visszarepültünk a múltba, engedd meg, hogy kérdezzek valamit. – Kyungsoo kíváncsi tekintettel várta, mi lesz a kérdés, amire Jongin azóta kereste a választ, hogy a herceg magához vette, három évvel ezelőtt. -  Miért? – Annyiszor elképzelte már ezt a beszélgetést, most mégis csak ennyit tudott kibökni. Nem tudta, mi lehetne ennél célravezetőbb arra, amire kíváncsi volt, de látva Kyungsoo ábrázatát, némiképp megkönnyebbült, hogy nem ült ki rá értetlen arckifejezés.

- Tudod, megannyi ember foggal-körömmel harcolna azért, hogy levadászhasson. De te kezdettől fogva a szemeddel faltál fel, és ez tetszett. Tetszik, hogy nem rejted árarc alá, mit érzel. – Jongin lába földbe gyökerezett. Kyungsoo válasza korántsem volt hasonló ahhoz, mint amit álmában megannyiszor lejátszott. Csak némán állt a herceg előtt, akire most már egy leheletnyit fentebbről nézett. Kyungsoo sötét íriszeinek fogságába zárta Jonginét, akinek esze ágában se volt menekülni a sötét mélység elől.

- De hát… - szólalt meg végül, minden szavára erősen koncentrálva, hogy értelmesen ki tudja ejteni -, meg akartalak ölni.

- De nem tetted. Bánod? – A szó úgy hasított Jongin szívébe, mintha tőrt döftek volna belé. Kyungsoo eközben apró léptekkel zárta szorosabbra a köztük lévő távolságot. Jongin felszínesen kapkodta a levegőt, miközben már a saját arcán érezte a herceg forró leheletét. – Még egyszer megkérdem – súgta, azon a mély hangján, amit Jongin annyira szeretett -, bánod? A kérdést szinte már a fiú ajkára lehelte. Kettejük között a feszültség, mint selyem fátyol, szabott csak határt. Jongin teste megremegett, mire Kyungsoo ajka felfele görbült, amit a vadászfiú már nem láthatott. Ajkuk végre összeért, s felszínre tört az addig féken tartott szenvedély. Gyengéd csók volt, ami után éppen csak levegőért váltak el egymástól. Jongin mellkasa vadul emelkedett, ahogy a testében vad folyóként özönlött végig a vére. Nem gondolkodott, csak elmerült a boldogságban, amit az elmúlt perc okozott neki. Újfent a herceg felé hajolt, s az előzőnél jóval határozottabban, mélyebben kezdte falni a számára oly’ édes, dús ajkakat. Kyungsoo meglepődve fogadta a vadászfiú elfojtott hevességét, azonban egy szikrányi tiltakozás se volt az ellen, hogy ne szorítsa a lehetetlennél is közelebb magához, a reszkető fiút. Mindeközben ajkuk szüntelenül táncolt. Ritmusra nyílt el, s csukódott össze mindkettejük dús párnája. Kyungsoo keze lendült hamarabb a magasba, s miközben nyelvével gyengéden végigsiklott, ziháló kedvese ajkain, addig kezét a hátára simítva húzta még közelebb magához. Jongin halkan nyikkantott, s a bátor kacsók hatására, ő maga se tétlenkedett. Nem törődve a hűs tavaszi levegővel, ujjai közt gyengéden siklott Kyungsoo felsőjének selyem megkötője.

- Szah… szabadh – lehelte szerelme ajkai közé, mire csak egy mély morgás volt a válasz. Jongin széles mosolyra húzta az ajkait, s az addig gyengéden tartott anyagot határozottabban szorítva kezdte lefele húzni. Az útvonalat pedig gyengéd csókok követték, le egészen a herceg mellkasáig. A vadul emelkedő, rézbőrű mellkas, amit Jongin oly’ sokszor zárt álmai fogságába. Oda, ahova csak ő léphetett be, ahol addig csókolhatta, amíg bele nem szédült az érzésbe. Megannyiszor álmodott már arról, hogy kezei közt szorosan tartva Kyungsoo keskeny csípőjét, fényes nyálcsíkot húzva maga után jelölhesse meg szerelme testét. Most pedig itt zihált a mélyzöld fűben elterülve. Forró leheletük, testük izzó hője elfeledtette velük a hűs tavaszi szél borzongását. Jongin gyengéd csókokkal borította be, az addigra már csak egy feszes bőr nadrágban fekvő herceg mellkasát, és nyakának érzékeny bőrét. Érintésére Kyungsoo mély sóhajjal felelt, miközben csípője, mint egy kikötetlen csónak a tó vizén, ringott.

Jongin boldogsága mérhetetlen volt. Szíve, mint a harci dob, dübörgött a mellkasában. Elfeledett minden kétséget, csak az érzésre koncentrál, amit Kyungsoo közelsége váltott ki belőle. Orrában érezte a herceg illatát, ajkain ízlelte testének sós, mégis a számára legédesebb ízt. Mohón vágyott mindenre, ami Kyungsoo adhatott neki.

- Megőrjíth az illatodh. – Morogta a herceg fülébe miután nyelvével a mögötte feszülő bőrt rajzolta körbe. Kyungsoo csak sóhajokkal válaszolt, miközben ujjaival a Jonginon még rajta levő felsőjével játszadozott. Csak ekkor ismerte fel a vadászfiú, hogy neki még ruha fedte a testét. Egy percet se tétovázva vált el Kyungsoo ajkaitól, mire hangos dünnyögéssel válaszolt, azonban, ahogy szemei elé tárult Jongin feszes felsőteste, nemtetszését azonnal a vágy váltotta fel. Résnyire nyitva tartott ajkain keresztül kibukott a nyelve, s már ült is felfele, hogy a hideg levegő érintésére, s az izzó vágy hatására megkeményedett bimbók között cikázhasson. Jongin hangos sóhajokkal, vadul kapkodta a levegőt miközben ujjai a szarvasfiú dús hajkoronáját tépték, combjai között pedig szorosan tartotta Kyungsoo formás csípőjét. Ritmusra ringott mindkettejük csípője, mikor megérezték ágyékukban a feszültséget. Csókot csók követett, s Kyungsoo már ismét Jongin alatt nyúlt el, egyik lábát felhúzva, hogy a vadászfiú könnyebben hozzá préselődhessen.

- Jonginhh... – sóhajtotta Kyungsoo a vadászfiú nevét -, a tiedh... a tiedh akarok lennihh! – Jongin szíve talán most érte el végső határát. Innen akár a csillagokig is repülhetett volna, ahogy a tudata felfogta azokat az édes szavakat, amiket a herceg mondott neki. Percekig csak figyelte a kipirosodott arcot, a párás szemeket, majd a csókoktól duzzadt, vöröslő ajkat. Mialatt szeme a látvány fogságába került, kezével lassan ágyékuk felé mozdult. Ujjaival Kyungsoo köldökét csiklandozta, mire széles mosoly, majd zihálás volt a válasz. Araszolva kúszott lejjebb, minél később érve el a célt. Eközben ajkával a már jól ismert útvonalat bejárva csókolta a herceg nyakának vonalát.– Az istenérthh, Jonginh, érints megh végrehh! – Hangzott az utasítás, amivel párhuzamosan Kyungsoo csípője is megemelkedett. Ahogy pedig lüktető éke, nadrágon keresztül végre a vadászfiú tenyerébe siklott, egyszerre morrantak fel. Jongin nem tétovázott tovább, s egy határozott mozdulattal lejjebb tornázva a herceg nadrágját, végre szabadjára engedte vágyának bizonyítékát. Jongin szeme tányérnyira duzzadt, Kyungsoo vágyának láttán. A gyomrában ismeretlen bizsergés burjánzott, ágyéka égett a szabadulás reményében. Órákig elnézte volna a néha meg-megránduló éket, azonban a herceg hangos nyüszítése rögtön visszarepítette a valóságba.

- Jonginh... mi lesz már...?! – Hangzott a kéretlen parancs, s a vadászfiú előbb ujjaival simította át a forró bőrt, majd nyelvét kiontva hosszan kóstolta a lüktető szervet. – Ahh... annyiraaah jóhh – vegyült el az erdő hangjában Kyungsoo öblös hangja. Alatta a földet tépte, hogy ezzel is enyhítsen az édes kínján, azonban hamar megunta az átmelegedett talaj simogatását, s helyette kezeivel Jongin nadrágjával kezdett foglalatoskodni. A vadászfiúnak meglepődni se volt ideje, ahogy pillanatok alatt lejjebb csúszott róla az utolsó ruhadarab is, szabadjára engedve a szintén duzzadt, nedves férfiasságát. – Ah, gyönyörűh vagy... – morgott a szarvasfiú, majd ahogy Jongin kicsit erősebben szorította ajkai közé ékét, csípőjét az ég felé emelte. Elolvadt az érzéstől, s közben amennyire csak hajlékonysága engedte ő is szorosan markolta a vadászfiú nemességét. Jongin lábai megremegtek, azt hitte többé képtelen lesz lábra állni, de nem érdekelte. Csak ezek a percek számítottak. Nem volt fontos a jövő. Sóhajok, hangos nyüszögés és érzéki kiáltások szűrődtek át a fák ágai között. Testük szinkronban mozgott, mellkasuk ritmusra dobbant.
Tökéletes összhang volt az övék, minden mozdulat, a legapróbb, leggyengédebb érintés is képes volt a az egekig repíteni a másikat.

-   Kyung... Sooh – nyelt öblöseket Jongin, miután kifulladásig csókolta szerelme ajkait -, akarlakhh! – Határozottságtól fénylő szemét a herceg íriszeibe fúrta, amiben a határtalan szerelemnél, csak a pusztító vágy égett erősebben. Nem is kellett a válaszra várnia, Kyungsoo már helyezkedett is, minél közelebb a vadászfiú ágyékához. Ütemesen emelte a csípőjét, szavak nélkül adott engedélyt, amitől Jongin pocsolyává olvadt. Ujjait a szájába véve, egy pillanatra se szegte el a tekintetét szerelméről, majd a csúszós hosszú ujjakkal előbb a hasa alján rajzolt fényes köröket, majd a herceg türelmetlen nyögésének hatására már a fenekénél szántott. Előbb csak gyengéden rajzolta közbe járatát, félt, hogy talán megijed s elmúlik a mindent elsöprő vágy, azonban arra nem számított, hogy az alatta ziháló szépség - mert annak találta, minden négyzetcentiméterét -, egy határozott mozdulattal elérte, hogy Jongin első ujjperce a forró katlanba csússzon.

- Isteneemh!! – Sikított a szarvasfiú, mire Jongin rettegve húzta vissza elmerülni készült ujját. – Neh! Neh hagydh abbahh! – Hangzott a parancs, s bár Jongin tétovázott az imént tapasztalt érzés teljesen a hatalmába kerítette. Újra érezni akarta, így egy mély levegővétel kíséretében ismét elmerült, már jóval határozottabban. Leírhatatlan érzés járta át, szenvedély, vágy, s a legősibb, legerősebb erő, ami csak két embert összeköthet. A szerelem, melyet tisztán és oly’ erősen érzett Kyungsoo iránt, minden pillanatát az egekig repítette az együttlétüknek. – Ehh.. elégh! – Kérlelte Kyungsoo, hangja árnyéka se volt a sajátjának. – Mostmárhh tégedh... – elhalt torkán a szó, ahogy Jongin még utoljára mélyen megérintette a herceg érzékeny pontját. Nem bírtak megszólalni, csak a levegőt kapkodták egymás elől, miközben Jongin lassan elhelyezkedett, Kyungsoo ölében. Mintha mindig is oda tartozott volna. Egymás szájáért kaptak, mialatt ágyékuk összesimult, merev tagjuk az alhasukhoz feszült. Összedörgölőztek, el akarták odázni a beteljesülést. A mennyei kín édes perceivel ajándékozták meg egymást, mielőtt átlepték volna a gyönyör kapuit.

Kyungsoo volt a türelmetlenebb, s csípője ringatásával ösztönözte Jongint. Lábait felhúzva várta a fájdalmat, összeszorított szemein keresztül sárgás pöttyöket festett a reggeli napsugár. Jongin lassan nyúlt le, kezei között megfogva lüktető nemességét, még egy apró csókot hintett szerelme hasára, majd kínzó lassúsággal tört magának utat. Egyszerre nyögtek fel, s míg Jongin kitartóan tartotta magát, megakadályozva, hogy Kyungsoora boruljon, addig a szarvasfiú erősen tartotta lábaival kedvese két oldalát. Óráknak tűnő percek teltek el, mire Jongin érezte enyhülni a feszültséget. Kyungsoora pillantva várta az engedélyt. A fiú csak bólintott, mire Jongin csípője lendült. Az érzés leírhatatlan volt. Kettejük tánca, mintha évek óta gyakorolták volna. Összhangban mozogtak, ziláltak. Jongin elmerült az érzésben, ahogy Kyungsoot a gyönyör felé hajszolta. Nem volt se gyors, se lassú, a szarvasfiú minden rezdülésére figyelt. Örömöt akart neki szerezni, felrepíteni, hogy ő is vele szárnyalhasson a magasban. 

-  Kyunghh Sooh – lihegte ajkára kedvese nevét, Jongin. Csak ennyi tellett tőle, mire ismét csak értelmetlen nyögések követték egymást. Kyungsoo nem válaszolt csak a karjait fonta Jongin nyaka köré, hogy egy mély csókban olvadhasson össze vele. Ajkuk lassan nyílt el, útjukra engedve ízlelőszervüket, mire a herceg kikerekedett szemekkel, lélegzetvisszafojtva meredt a semmibe. Jongin teste megfeszült, rettegett, hogy valamit rosszul csinált azonban, ahogy Kyungsoo másodpercekkel később egy apró nyikkanást követően kettejük közé engedte a gyönyörét, ő is bent tartotta a levegőt. Ahogy a szarvasfiú szorosan körbe fogta, benne is elpattant valami. Még egy utolsót taszított a mélységbe, mire hangos morgással mélyen a szerelmében engedte útjára élvezetének minden cseppjét. Erejének utolsó tartalékát is felhasználva, álmosan zuhant a még mindig levegőért kapkodó Kyungsoora. Azonban ő ezt a legkevésbé sem bánta. Széles mosollyal az arcán túrt a vadászfiú szétzilált hajába, s úgy várta az enyhülést lüktető ágyékában.

Órákig feküdtek egymással összegabajodva. Bőrük verejtéktől csillogott, ami a testükből áradó gyönyörrel vegyült. Talán az álom is rájuk talált, mire Jongin magához térve, hirtelen kapta fel a fejét. Először szomorúan könyvelte el, egy újabb reménytelen, de annál csodálatosabb álom emlékképeit, azonban ahogy alatta aprót mozdult a herceg álomtól elnehezült teste, minden félelme elillant. Hangtalanul figyelte azokat a dús pillákat, amik most lehunyva az arcát érintették. Szemébe hosszú hajának kósza tincsei hulltak, amiket ujjaival óvatosan sepert ki. Csak azután haladt lejjebb, megfigyelve gömbölyű orrát, amit annyira szeretett benne, s végül azokat a duzzadt párnákat, amikkel pár órával ezelőtt szédítő táncot jártak. Az emlékre ajkához kapott, amin a különös helyzet ellenére, még érezte a csókok forró nyomát. Hasonlóan akarta megérinteni szerelme ajkait is, azonban, ahogy lassan közeledett a hatalmas fekete szemek egyszerre meredtek rá, mintha csak a prédájukra lesnének. Jongin egy pillanatra zavarba jött, s már húzta vissza a kezét, amiért Kyungsoo egy pillanat alatt érte kapott. Kezük ismerősként simult össze, melyre Jongin ajka széles mosolyra húzódott.

- Szia! – Köszönt a vadászfiú.

- Szia! – Utánozta Kyungsoo, hasonló mosollyal az arcán.

- Mond csak... – Jongin tétovázott, félt feltenni a kérdést, de tudni akarta a választ. – Jól vagy? – Félt, hogy esetleg megbánta a dolgot, ami bár tőr lett volna a szívében, de tudni akarta a választ.

- Nem is lehetnék jobban. – Súgta a fülébe Kyungsoo, majd egy gyengéd csókot hintett a vadászfiú pirosló arcára. 

- Örülök – bújt a herceg nyakába -, csak féltem, hogy megbánod, hogy esetleg elhagysz, mert ezt tettem veled. – Jongin végre szabadjára engedte lelkének legnagyobb
félelmét. Várta, mit válaszol erre a szarvasfiú, azonban szavak helyett szorosan magához húzta, a maradék teret is megszűntetve ezáltal.

- Ezt többet hallani sem akarom! – Utasított a herceg, a lehető legkomolyabb hangnemben. Jongin szíve megremegett, pedig szentül meg volt győződve arról, hogy valahol, órákkal ezelőtt megsemmisült a túlcsorduló szerelem érzésétől. – Jongin te az enyém vagy, és én a tied. Ezt, azt hiszem az elmúlt órákban bizonyítottam is. Csak abban bízhatok, hogy te is így érzel. Mert nekem rajtad kívül nincs, és soha nem is lesz senki más. – A vadászfiú   szeme könnyekkel telve meredt szerelmére, minden szavát mélyen a szívébe raktározva el. - Jongin? – A neve hallatán, serényen pislogta ki a sós cseppeket a szeméből, s néma csendben várta, kedvese mit szeretne tőle. – Mondd csak... – tétovázott, mintha ő maga se lenne biztos abban, hogy feltehetné ezt a kérdést. – Velem maradsz... Örökre? – Jongin szíve túlcsordult, ahogy Kyungsoo szeme sarkában a kétség vert sátrat. Látta rajta, mennyire fontos neki, mennyi szerelem és vágy lakozik azokban a tüzes íriszekben. Nem volt kétsége sem afelől, mit válaszol majd neki. Mert az évek alatt soha egy pillanatra se mert belegondolni abba, hogy egyszer talán külön vállnak az útjaik. Hiszen ő azóta hozzá tartozott, hogy a kastélyba költözött, és ezt a helyet senki nem veheti el tőle. Mosolyra húzva a száját nyúlt fel, miután az emlékeinek minden képkockáját végigpörgette. Egy gyengéd csókot hintett a szorosan összepréselt ajkakra, s mielőtt megnövelte volna a távolságot, halkan a szájára suttogta:

- Örökre.