A herceg(nő) és a bolondja - Tizenkettedik fejezet

Mindennek ára van

SeokJin

Egybefolytak a napok, mióta visszatértünk. NamJoonnal még Londonban megbeszéltük, hogy nem áruljuk el a kettőnk között történteket. Neki fontos volt a jövője, amit a családom egy pillanat alatt tönkre tehet, ha megtudják, hogy belém szeretett. Nem törődve annak a ténynek a fontosságával, hogy ő nem csak a szerelmem volt, hanem a megmentőm is.

A szobámban ülve nézegettem a fényképeket, amiket odakint csináltam. Az eső minden kinti programlehetőséget száműzött a délután folyamán, így nem leltem jobb elfoglaltságot. Imádtam nézni a képeket, melyek közé egy-egy NamJoonról lopva készített fotó is bekerült. Az alvó képeit szerettem leginkább. Azokon a világ leggondtalanabb ábrázatát magára öltve, öntudatlanul feküdt. Olyankor éreztem egyedül, hogy én védhetem meg, hogy én vigyázok rá, nem pedig fordítva.

- Hát te meg miket nézel? – Settenkedett mellém szótlanul, amire először összerezzentem, majd pár másodperc után már nevetve hagytam, hogy végigcsiklandozzon. – Komolyan vannak rólam ilyen fotóid? – Tettetett sértődöttséget, mire megkaparintotta a képeket.

- Add őket vissza! – Nyúltam feléjük. – Másom sincs nézni, ha te véletlenül nem vagy mellettem. – Duzzogtam, majd már csak az ajkait éreztem az enyémeken. Percekig csak levegőért váltunk el, ahogy már az ágyon fekve egymás karjában csókoltuk egymást.

- Hogy vagy? – Kérdezte miután kifulladva, bújtam a mellkasára, miközben a hajamat simogatta.

- Orvosomként vagy a páromként vagy rá kíváncsi? – Hajoltam felé, hogy össze tudjak nézni vele, majd ahogy elkomolyodott ábrázatával szembe találtam magam, visszafészkelve a helyemre folytattam. – Még most is félek tőle. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek elfelejteni az érzést, valahányszor a vízhez nyúlok. – Megremegtem, amit Nam is észlelt, majd a hajamból az oldalamra siklott a keze, s végül a hasamat átfogva ölelt szorosan magához.

- De már így is több időt vagy képes a víz közelében eltölteni, mint korábban. – Bíztatott, s egy apró puszit hintett a tarkómra. Még most is libabőr követte a gesztust, és úgy éreztem soha nem fog szűnni ez a borzongató bizsergés, amit a csókjai váltottak ki belőlem. – Holnap találkozom az édesanyáddal. – Váltott hirtelen témát, én pedig képtelen voltam tovább feküdni. A hír hallatán hirtelen pattantam fel, majd egyenesen felé fordulva vártam, hogy folytassa. – Ne félj, nem hiszem, hogy bárki, bármit is sejtene. – Utalt ezzel kettőnkre. – Csupán rólad kell majd neki mesélnem, arról, hogyan halad a kezelésed. Még nem tudom, mennyit árulhatok el. – Nézett félre pár másodpercig. – SeokJin, nem gondolod, hogy…

- Nem! – Jól tudtam, mit akart kérdezni, de még azelőtt folytattam, mielőtt félreértette volna a tiltakozásomat. – Nem miattad, apám miatt. – Láttam rajta, nem értette az okot, így egy mély levegőt követően, előbb a kezembe fogtam a kezét, majd egy apró puszit hintettem a kézfejére. – Soha nem fogadna el minket együtt. És ő előtte nincsenek titkok, így anyámnak se árulhatjuk el. - Bár aznap végleg eltemettem az apám és a köztem lévő kapcsolatot, mégsem törölhetem el a föld színéről azt a tényt, hogy még mindig tőle függtem. - Nam, adj még egy kis időt, kérlek! Ígérem, megjavulok, és elmegyek innen veled. – A hangom elcsuklott, ahogy könyörgőre fogtam.

- SeokJin, ne használd, kérlek ezt a szót! Te így vagy tökéletes, a legtökéletesebb. Jól van. Ígérem, pusztán az orvosodként fogok holnap találkozni az édesanyáddal. – Ragadta meg a karomat, majd a hátára fekve húzott egyenesen a hasára. Annyira borzongató volt, miközben a testük számos pontja érintette a másikét. Ráhajoltam a mellkasára, hallgattam a heves szívdobogását, ami ilyenkor talán kétszer olyan gyorsan vert, mint általában. Szerettem ezt a hangot.

- SeokJin… - Hallgatott, én azonban nem válaszoltam, vártam, mit szeretne. – Mit szólnál, ha ma este… ha esetleg – Itt már felkaptam a fejemet. Nem volt szokása mostanában ennyit dadognia. Jobban meglesve az arcát, apró pír lepte el az amúgy bronzos árnyalatban fürdő bőrét.

- Ha esetleg? – Suttogtam, köszönhetően annak, hogy alig választotta el az arcunkat pár centiméter.

- Ha ma este segítenék leküzdeni a víztől való félelmed? – Összeszorította a szemét, majd miközben az alsó ajkába harapott, bennem is összeállt a kép.

- Nam, arra kérsz, fürödjünk… hogy együtt? – Már az én arcom is lángolt, a tudattól, hogy ilyesmi is megtörténhet közöttünk. 

Egész délután csak zavartan pillantottam NamJoonra. Valahányszor az arcára néztem, eszembe jutott, miben egyeztünk meg pár órával ezelőtt. Még most se hittem abban, hogy ezzel bármit is el fogunk érni. Azonban a gyomrom már attól gombostűhegynyire zsugorodott, ha arra gondoltam, hogy meztelenül fog látni engem.

Még nem volt késő, visszakozhattam volna, mégis valahányszor a nyelvem hegyén volt a gondolat, abban a pillanatban elharaptam. Ránéztem arra a magas, erős alkatára, aminek látványától egész testemben remegtem. Én is látni akartam őt, s ennek gondolatára, újra vöröslő fejjel igyekeztem elrejteni előle a zavaromat.

- Ne nézz így rám! – Hallottam, ahogy az asztal felett ülve egy pillanatra se nézett fel a jegyzeteiből. – Érzem, hogy majd lyukat égetsz a pillantásoddal. – Sóhajtott, s letéve a szeméről a szemüveget állt végre fel, s közeledett felém.

Rajtakapottnak éreztem magam, ahogyan törökülésben a takaró mintájának kanyargós vonalát követtem a szememmel. 

- Ideges vagy. – Karolt át, majd a már ismerős bizsergés lepte el a fejbőrömet, miközben a hajamba csókolt. – Én is az vagyok. – Szorított magához. – Mi lesz, ha annyira megkívánsz, hogy képtelen leszek szabadulni tőled? – Nevetett, én pedig azt hittem, lefordulok az ágyról, annyira megdöbbentem. Bár viccnek szánta, én mégis komolyan vettem a szavait. Jobban belegondolva, soha nem tettem meg még azt senkivel, úgy, hogy én is akartam. A gondolatra előkúszott a rettegés, amit NamJoon jelenléte, eddig olyan gondosan távol tartott.

- Mi lesz, ha rohamot kapok, Nam? – Néztem rá, miután észlelte, talán túllőtt egy kicsit a viccelődésen. – Mi lesz, ha ezúttal neked se fog sikerülni visszahoznod? – Már remegtek a kezeim, amiket gondosan az övéibe zárt. Közel hajolt, már alig tudtam a szemeire fókuszálni, s a levegője is simogatta az arcomat.

- Nem lesz semmi baj! – Szólalt meg végül, miközben egy pillantásra se szegte el a tekintetét. – Vigyázok rád, hisz megígértem. – Kúszott mosoly az arcára, aminek ragyogó fényétől az árnyak is visszább húzódtak. 

A torkomban dobogott a szívem, mikor kiment NamJoon a szobámból. A törülközőjéért és pizsamájáért szaladt át, amit igyekezett úgy idecsempészni, hogy senkinek ne legyen feltűnő. Már így is egyre gyanúsabban méregetett a nevelőnőm, valahányszor órákra bezárkóztam Nammal az egyikünk szobájába.

A fürdőszoba tükrébe meredtem, miközben gyakorlottan szívtam be, s fújtam ki a levegőt. Már most ellepte a testemet a remegés, s NamJoon még a közelemben se volt. El se hittem, hogy belementem a dologba, amitől jelenleg még a világból is ki tudtam volna szaladni zavaromban.

- Készen állsz? – Lépett mögém Nam, s fúrta a tükörképemen keresztül tekintetét a sajátomba.

- Valóban válaszolnom kell a kérdésre? – Szólaltam meg, s már fordultam is, hogy elrejtsem előle az egyre vörösebb árnyalatban pompázó arcomat.

- Hé – kapott utánam, s fordított magával szembe -, ne félj. Nem foglak megenni. – A válasza, ahogyan a nyugtató szavaiba is belecsempészett egy leheletnyi humort, máris mosolyt csalt az arcomra. Bár a fejemet még képtelen voltam felemelni a zavartságomból, a víz csobogó hangja térített észhez, amit Nam átnyúlva mellettem engedett meg a kádba. Hirtelen borzongtam meg, s ezt NamJoon is észlelte, mire abban a pillanatban az ajkamhoz kapott. Gyengéden simogatta forró párnáival az enyémeket, amitől némileg sikerült ellazulnom. Nam ezt kihasználva pedig ujjait a nadrágom korcába akasztva húzta lefele a védelmet biztosító anyagot. Lehunytam a szemeimet, s próbáltam a légzésemre koncentrálni. A hűvös levegő körbeölelte a testemet, amihez a fülemben a víz robajló hangja is társult. Nyugtattam belül önmagamat, hogy most nem bánthat senki, mert itt van velem az, aki mellett biztonságban érezhetem magam.

NamJoon

Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne ájuljak el a hevesen dobogó szívem miatt. Bár minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kívülről higgadtnak tűnhessek, belül érzések milliói akartak darabokra tépni. SeokJin gyönyörűen nézett ki. Széles vállai mellett arányosan keskeny csípője volt, aminél lejjebb már nem mertem vizslatni. Zavartan állt előttem, súlyát egyik lábáról a másikra téve hintázott. 

- Annyira szép vagy! – Bókoltam neki, remélve, ezáltal enyhül az a kellemetlen légkör, ami körül ölelte.

- Ne... Ne nézz rám! – Kezeivel takarta el az arcát, s elfordulva próbált megfosztani a látványtól.

Hátulról öleltem magamhoz, s ahogy a ruhán keresztül is érzetem testének forró hőjét, egy pillanatra elbizonytalanodtam, képes leszek-e józanésszel végigcsinálni ezt.

- Már, miért ne nézhetnélek, hiszen mindened tökéletes. – Csókoltam a nyakába, amitől halk sóhaj szökött ki a szájából. – Ha szeretnéd, háttal is beülhetsz mellém a kádba. – Ajánlottam fel, miközben szép lassan hámoztam lefele magamról a ruhákat. SeokJin teste megremegett, ahogy a kezét megfogva irányítottam a kád oldalához. Csak lopva lestem pirosló arcára, mikor előrehajoltam, hogy elzárhassam a vizet. A vállcsúcsára hintettem egy csókot, s egyik lábammal elrugaszkodva léptem be a habok közé. A víz kellően meleg volt, amitől az egész testem bizserget, bár ezt az érzést nem feltétlen ennek tudtam be. A kezemmel szorosan tartva SeokJint húztam magam felé, mikor észre vettem, hogy rendezetlenül kapkodta a levegőt. Abban a pillanatban a karjaimba zártam, s halkan suttogtam a fülébe:

- Minden rendben lesz. – Pusziltam meg a cimpáját. – Itt leszek melletted és vigyázok rád! Simítottam lefele a karján, hogy végül összefűzhessem az ujjaimat az övével. Éreztem, hogy enged a feszült tartásából, én mégsem hagytam abba a beszédet. – Hunyd le a szemed! – Kértem, s pár másodperccel később már húztam is befele, utasítva, hogy emelje a lábait. Ahogy a bőrét víz érte, halk nyikkanás hagyta el a száját. – Itt vagyok, SeokJin. Nem lesz semmi baj. – Mantráztam majd a térdeimet behajlítva ültem bele a habok közé, magammal húzva SeokJint is. A testünktől nem kevés víz szorult ki a kádból, ami hangos csobbanással ért földet. SeokJin teste ismét ívbe feszült, majd a nevemet hajtogatva kapkodta a levegőt.

- Nam... NamJoon, ugye itt vagy? – Kérdezte, amitől azon nyomban a hátához simultam. Két térdemet oldalra nyomva vontam ölelésembe, a csillogó habok között megbújó, csupasz testét.

- Máshol nem is lehetnék. SeokJin, nyisd ki a szemed! – Utasítottam, majd kissé oldalra hajolva lestem, ahogy félszegen nyitogatta a szemhéjait. – Látod, Szerelmem, sikerült. – Csókoltam meg az arcélét, mivel csak odáig tudtam hajolni. A kezeimmel a mellkasát simítottam, s éreztem a hevesen dübörgő szívének minden egyes ütemét.

- Si... sikerült? – Csengett hitetlenül a hangja, majd oldalra kapva a fejét, bizonyosodott meg afelől, hogy valóban a vízben ült. – NamJoon, sikerült! – Fordult felém, s kapott hirtelen az ajkaimra, aminek hatására egy újabb adag vízmennyiség távozott a kádból. A heves csókjait első körben csak döbbenten fogadtam, ám ahogyan észbe kaptam, már én vontam szédült táncba a párnáit. Lángolt a testem, miképp a kezeimmel a nedves vállain, majd hátán barangoltam. Éreztem, hogy a forróság egyetlen pontba száguld, amitől feszíteni kezdett az ölem. Ebben a pillanatban szakítottam félbe csókjainkat, s húzódtam kicsit messzebbre SeokJintől.

- Mi... mi a baj? – Szedte akadozva a levegőt, miközben pirospozsgás arccal, és a csókoktól duzzadt ajkaival meredt rám, kérdő tekintettel. – Valami rosszat tettem? – Vált aggódóvá, s lesütve a szemeit, egyenesen a vízre szegte a tekintetét. – Ó! – Képtelen voltam elrejteni az izgalmamat, pláne, hogy az a csekély habmennyiség is eltűnt a kádból. El akartam süllyedni, annyira szégyelltem azt, hogy ilyen fékezhetetlen vággyal bírtam. Próbáltam szólni, miközben a kezeim nyújtotta védelem volt az egyetlen mentsváram.

- Kérlek, ne értsd félre! – Szabadkoztam, ám a torkomból feltörő érces hang még nekem is idegenül hatott. SeokJin most először vette el a meredező ékemről a pillantását, hogy egyenesen rám tekintsen, amitől némiképp megnyugodtam.

- Ez miattam van? – Kérdezte és láttam rajta, ő is legalább annyira volt zavarban, mint én.

- Ki másért? – Válaszoltam, mielőtt túl kínossá vált volna a csend. – De ne ijedj meg! – Emeltem fel a kezemet, amitől újra láthatóvá vált vágyam legszembetűnőbb bizonyítéka. – Ó a fenébe! – Csaptam a vízbe, amitől SeokJin hangos kacagásba kezdett. Sűrűn nevetett, mióta velem volt, de ennyire felszabadultnak még soha nem láttam. Zárt szemei közül könnyek szöktek ki, amik akár a hajnali harmat a fűszálakon, úgy ültek meg a hosszúra nőtt, dús pilláin. Nevetése a legszebb dallamként csengett, a fürdőszoba bézs csempéin visszaverődve. Csak némán figyeltem és elvesztem abban a varázsban, amibe csak ő volt képes keríteni.

Már csupán hangos levegővételekkel próbált úrrá lenni magán, s kiseperve a szemeiben meggyűlt könnycseppeket, nézett rám pirosló arccal.

-NamJoon... – Komolyság költözött a hangjába, egyedül a hevesen emelkedő mellkasa volt bizonyíték arra, hogy ideges volt. – Meg... megérinthetem? – Azt hittem rosszul hallottam, a fülemben pulzáló vérem miatt. Csak néztem rá, mint aki nem is e világról volt való, abban bízva talán félrehallottam, és újra megismétli az előbb hangzottat.

- De, ha nem akarod, felejtsd el. – Térített észhez SeokJin, mire azonnal a kezeiért kaptam.

- Dehogynem akarom! – Válaszoltam talán túl hirtelen. – Úgy értem... hová lett a bizonytalanságod?

- Csak szeretném meghálálni valahogy, amit értem tettél. – Fordult a csempe felé, miközben a fogaival az alsó ajkát tépte.

- SeokJin én ezért nem várok el semmit se cserébe. Főleg nem ezt.

- De én szeretném, és érzem, hogy te is. Kérlek, Nam engedd, hogy megtegyem! – Majdnem elájultam, azoktól a csillogó íriszeitől, az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy ennyire akarta. Képtelen voltam nemet mondani, amit odalent is támogatott egy bizonyos testrészem. A fogaim között szűrtem be a levegőt, s az addig a víz felszíne felett tartott kezét lassan a hasamra helyeztem. Nem néztem félre, fogságban tartva a tekintetét csúsztattam lefele a tenyerét.

- Biztosan… akarod? – Akadt el a hangom, mikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy megérintsen. SeokJin csak szótlanul bólintott, innentől pedig a maradék józan eszemet is az elmém hátsó zugába száműztem. A fejem búbjától a lábujjaimig szántott az az elektromos impulzus, mikor SeokJin hosszú ujjait az ékemre fonta.

- Nam... – Fulladt el a hangja, miközben lassú mozdulattal le, s fel simított végig rajtam. Behunytam a szemeimet, s amennyire csak tudtam, visszatartottam a feltörő nyögéseimet. A számat martam, amiből egy idő után a vérem vasas ízét éreztem. Megőrjített az a fajta kettősség, amit SeokJin művelt velem. – Így jó, Nam? – Suttogott, miközben egy erőteljesebbet nyomott rajtam, amitől már nem bírtam a néma kín gyötrelmeit. Két kezemmel a tarkójára fogtam, úgy húztam magamhoz, s a csúszós kád felszínének köszönhetően egész testével rám nehezedett. Bár a fürdőszoba már a víztől úszott, egy cseppet sem érdekelt, ahogy az ajkaimmal SeokJinét tartottam fogva. Csak a heves csók után észleltem, hogy testünk minden ponton érintette egymást, amitől a csípőm akaratlanul is megugrott. A mozdulatra pedig SeokJinen volt a sor, hogy hangosan nyögjön fel. Bár az ő teste is összerándult, tudtam jól, nem mehettem tovább. Karjaim között szorítva igyekeztem rendezni a pulzusomat, s vele együtt a légvételeimet is. SeokJin némán feküdt a mellkasomon. Éreztem a hálát abból a reszketeg ölelésből, amivel a derekamat fogta körbe.

- Ne haragudj, NamJoon! – Törte meg a csendet, mire felemeltem a fejemet a kád pereméről.

- Hogy érted?

- Ha nem lennék ennyire roncs, biztosan könnyebb lenne velem, azt megtenni, de...

- Ezt most felejtsd el! – Szakítottam félbe, s a vállait megfogva segítettem neki felülni. – Bármeddig hajlandó vagyok várni rád, hallod? Ha tíz év múlva érzed azt, hogy oda tudod magadat adni nekem, akkor tíz évet várok rád. – Kisepertem a szemeiből a nedves tincseit, majd az arcán hagytam a tenyeremet.

- Hol voltál eddig, Nam? – Képtelen volt visszatartani a könnyeit, amiket odahajolva csókoltam fel az arcáról.

- Rád vártam. – Súgtam neki, miközben csókokkal halmoztam el. – Gyere, ideje kiszállnunk, nem akarom, hogy megfázz. – Nyúltam a kezeiért, hogy felsegítve kikászálódhassunk a kihűlt fürdővízből. Bár a közöttünk vibráló feszültség megmaradt, inkább a meghitt összebújás reménye kecsegtetett, ami ránk várt az éjszaka folyamán.

Zsibbadt karom sajgására keltem, azonban a kellemetlen érzés egy pillanat alatt elmúlt, ahogy realizáltam, hogy SeokJin feje miatt nem jutott elég vér a végtagomba. Széles mosolyra húztam a számat, s csak néztem az alvástól teljesen összekuszálódott haját, majd a lehető leglassabban haladtam lefele, míg meg nem álltam a pirosló ajkainál. Hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy ne csókoljam még ennél is pirosabbá, mégis sikerült megállnom. Helyette a szemét zavaró tincseit sepertem gyengéden arrébb, majd a lehető legóvatosabban igyekeztem kihúzni a karomat alóla. SeokJin fészkelődött egy keveset, amitől azt hittem, sikerült felkeltenem. Viszont helyette dünnyögve helyettesítette egy párnával a hiányzó karomat, amitől már képtelen voltam visszafogni magamat, hogy ne csókoljak a homlokára.

Hangtalanul lépdeltem át a saját szobámba készülődni. Nem akartam a hangos csörömpölésemmel SeokJint zavarni, így jobbnak véltem, ha odaát öltözöm át. Bár tegnap említettem neki, hogy ma az édesanyjával találkozom, miután minden jegyzetemet magamhoz vettem, egy pár soros üzenetet még hagytam neki, ha esetleg elfelejtette volna, hová is tűntem. Gondosan az asztalomra helyeztem, majd ráhúztam egy könyvet, hogy a kifejezetten neki írt szerelmes szavaim ne virítsanak olyan feltűnően, majd felkapva a vastag kabátomat igyekeztem az ajtó előtt várakozó taxihoz.

A hátsó ülésen pakolgattam a papírjaimat, hogy mindent a helyes sorrendben tudjak majd felmutatni. Bár számítottam arra, hogy egyszer biztosan felkeresnek a szülei, most, hogy SeokJinnel titkon egymásba szerettünk, volt bennem egy kevéske félsz. Tartottam attól, nem fogom tudni leplezni az iránta érzett vonzalmamat, amit az anyja biztosan észrevesz majd.

Lassú légvételekkel csitítottam az idegességemet, miközben már a megbeszélt kávézóban ültem egy csésze gőzölgő kávé felett. Az ajtó csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett, aki ezúttal egy igen jól öltözött nő személyében jelent meg. A vonásai ismerősnek hatottak, s ahogy körbenézve elindult felém, már tudtam jól, Seokjin kitől örökölte a szépségét.

- NamJoon, elnézést hogy késtem? – Szólt halkan, mire én azonnal felpattantam a helyemről. Félszegen megráztam a fejemet, s a kezemmel mutatva az üres szék felé, kínáltam hellyel.

- Dehogy is, én érkeztem hamarabb. – Ültem vissza én is, s a kezeimmel a térdemet morzsoltam az asztal alatt. Ez idáig bele se gondoltam, mennyire különös lesz a találkozó, amit valójában a nem a páciensem hozzátartozójával, hanem a szerelmem édesanyjával ejtek meg.  – Remélem, nem hagytam otthon semmit. – Nyúltam egyenesen a jegyzeteimhez, hogy felé tolhassam. Kissé kezdett kínossá válni a csend, ami közénk telepedett. – Kérem, nézze át őket…

- NamJoon, nem ezért hívtam ide. – Vágott a szavaimba, amitől minden idegszálam pattanásig feszült. Nem szóltam, csak meredten figyeltem, hogy elmondhassa, mi okból kellett most idejönnöm. Titkon átfutott bennem egy röpke pillanatra, hogy talán mégsem voltunk elég óvatosak, talán valaki felfigyelt ránk. – NamJoon… - Kezdte, majd egy mély sóhajt követően azokat a mogyoróbarna szemeit az enyémekbe fúrta. – Tudok rólatok. SeokJinről és rólad. – Csengett a fülem, mintha az óceán fenekére süllyedtem volna, nem hallottam semmi mást, csupán ez az egy mondat ismétlődött újra, és újra, akár egy régi lemezjátszó kopott lemeze, ami egy ponton megragadva mantrázta ugyanazt.

E perctől pedig egyedül SeokJin anyjának támogató hangvétele és hálával telt tekintete volt képes a józan ész határán marasztalnia. Csak fél információkat sikerült elraktároznom, az viszont a szívembe mart, mikor kijelentette nem maradhatok SeokJin mellett. Most legalábbis nem. Túl veszélyes lenne mindkettőnknek. Azonban a legszörnyűbb az egészben, hogy nem mondhattam el neki. El kellett hagynom egy szó nélkül, mondván, így talán képes lesz megerősödni, és talán majd egyszer, ha mi tényleg egymásért születtünk újra, együtt lehetünk. Ennek a bizonytalan jövőképnek a gondolatába kapaszkodva sétáltam visszafele. Nem akartam taxiba ülni, egyszerűen kellett az a füstös utcai levegő, amivel most kiszellőztethettem a fejemet. Egy élet SeokJin nélkül. A gondolat is éles tőrként fúródott a mellkasomba, azonban ki kellett bírnom. Ha mindez kiderült volna rólunk, azt egyedül ő szenvedte volna el. Nem akartam bántani, holott tudtam jól, mivel fog járni az, ha én magára hagyom. Mégis bíznom kellett benne, és abban a szerelemben, amit egymásért éreztünk. Mert a boldogságnak ára volt, s nekünk ezt most kellett megfizetni.

A herceg(nő) és a bolondja - Tizenegyedik fejezet

Mostantól minden más lesz

SeokJin

Hang nélkül követtem NamJoont, ahogy ajtót nyitva belépett a szobánkba. Még most is alig fogtam fel az elmúlt órák eseményeit. Nem ismertem se TaeHyungot, se YoonGit, de láttam NamJoonon, mennyire letaglózta az, hogy ők ketten együtt voltak. Lopva mertem csak rá nézni, miközben a szeméből seperte ki a még mindig nedves tincseit. A látványtól kiszáradt a szám, ahogy eszembe jutott, nem is olyan rég, mit is műveltünk. Görcsbe rándult a gyomrom, s kezemet automatikusan a hasamra fogtam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig vizes volt rajtam a ruha. Éreztem, hogy a pánik alattomosan kúszott, és egyre nagyobb teret hódított meg az elmémben. Hiába, én még ugyan az a selejt voltam, mint amilyen eddig is. Zilálva próbáltam levegőt juttatni, a tüdőmbe, ami most mintha vasketrecbe zárta volna magát. Szédültem, miközben a hideg ruha minden szála a bőrömhöz tapadt. Éles képek cikáztak a fejemben, mikor a nedves padlón végighúzták az erőtlen testemet. Marta a bőrömet a beton, amit most talán ugyan olyan intenzíven éreztem, mint akkor. Eltűnt a külvilág, csak az elrablóm hangja pulzált a fülemben, miközben könyörögve, torkom szakadtából üvöltöttem neki.

- SeokJin! – Hallottam messziről a nevemet, de hangot képtelen voltam kiadni. Nem bírtam megszólalni, segítséget kérni, mintha a hangszálaimat is kitépték volna, miközben oly sokszor bemocskoltak. – SeokJin, nézz rám! – Jött az utasítás, mialatt erős karok rángattak. Talán a ruhám is elszakadt, mikor újra belém hasított a félelem. Meztelen voltam. Éreztem a levegőt, mintha millió apró tűszúrás vájna egyenesen a bőrömbe. Elhalt a hangom, feladtam küzdeni, és vártam a fájdalmat, ami újra millió darabra akarta tépni a testemet. De nem jött.

Forró közeg, egy ritmikus, ismétlődő dobbanás, és végtelen nyugalom vett körül. Nem mertem kinyitni a szemem, rettegtem, talán csak az elmém játszadozott velem, egy rejtekhelyen, ahová elbújhattam a fájdalom elől. – Minden rendben lesz! – Súgta egy hang, egész közel. A szavakból áradt gyengédség, s a meleg levegőtől, ami megborzolta a nyakamat, égnek meredtek a szőrszálaim. Elcsitult a lelkemben dúló vihar, már csak a hullámok maradtak hátra, aminek ütemére a légzésem is egyre lassult. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Hangzott ismét megannyi megnyugtató szó, mialatt két tenyér simult csupasz hátam közepére. Érintése nyomán lángra kapott a bőröm, mintha ismerné az illetőt. Ekkor jöttem rá, ki tartott a karjaiban. Bár a szememet még nem mertem kinyitni, féltem a valóság kegyetlenebb mivoltától, de éreztem, hogy NamJoon itt volt. Ő volt az, akinek a hangját hallottam, ő szabadított meg a vizes ruháimtól, s most az ő karjaiban nyugodtam. A felismeréstől könnynek szöktek a szemembe. Fogalmam se volt arról, mennyi ideig sírtam NamJoont erősen tartva, reszketeg kezeim között. Ő pedig csak szótlanul viselte, miközben az ujjaimmal a bőrébe vájtam. – Minden rendbe jön! – Dorombolt s a tarkómra lenőtt hajamat birizgálta. Annyira jól esett a karjai közt lennem. A világ legbiztonságosabb helyén, ahonnan eltűnnek a rémálmok. Most már képes voltam kinyitni a szememet. Először csak pislogtam, ahogyan a sós cseppek kimarták, mire végre sikerült élesen látni a tárgyakat. Lassan fordítottam a fejemet NamJoon irányába, s tekintetünk egy másodperc alatt egymásra talált. Nem néztem félre, csak azokat a szintén könnyektől csillogó, aggódó szempárt figyeltem. Bár már éreztem annyi erőt a lábaimban, hogy meg tudjam tartani magamat, Nam erősen tartott, közel magához. Csak ekkor realizáltam, hogy nem fedte ruha a mellkasát, mi több a tenyerének érintése a hátamon, volt a bizonyítéka annak, hogy én is ruhátlan voltam. – Ne haragudj! – Szólt, mikor rájött, miért feszültem meg egész testemben. – Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Lépett egy lépéssel hátrébb, aminek következtében a hátamról, a derekamra csúszott a keze. A lassú váltástól az apró pihék égnek meredtek a bőrömön, s bár igyekeztem leplezni a remegést képtelen voltam megakadályozni. – Bocsáss meg! – Engedett el, de minden mozdulatomra gondosan odafigyelt, s már emelte is le a kanapéról a pokrócot. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Utasított, de én mást akartam. Még fel sem fogtam, mi történt velem az elmúlt órákban, csak egy dolgot tudtam. Nekem NamJoonra volt szükségem. Őrá, s arra a megmagyarázhatatlan békére, amit csak vele, mellette élhettem át. Észbe se kaptam, ahogy a kezemmel kiütöttem a felém nyújtott takarót, s gondolkodás nélkül az ajkára martam. Megtántorodott a lendülettől, amivel érkeztem, de a reakciója, önmagát meghazudtolva működött. Szorosan átfogta a derekamat, s egy pillanat után, már ő csókolta ki belőlem az utolsó kétséget is. Nem beszéltünk, ide már kevés volt a szó, amit tudtunk jól, csupán felesleges szájtépés. Gyengéden simított végig a hátamon, közelebb húzva magához, mikor már csak apró puszikkal csillapítottuk azt az erős vonzalmat, amit eddig fogalmam se volt, hogyan tartottunk vissza.

- SeokJin. – Súgta a hajamba, mire csak erősebben megszorítottam, jelezve, hogy figyeltem rá. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Igaza volt, túl sok minden történt közöttünk, amire nem volt még időnk, hogy átbeszéljük. Csak most gondoltam bele igazán, hogy NamJoon talán szeret, amit elég egyértelműen adta a tudtomra is. Ettől pedig millió apró pillangó indult útnak a gyomromban.

– SeokJin. – Szólított meg, miután nagy nehezen elválva felöltöztünk, s a kanapén ülve az ujjaival babráltam. Nem néztem rá, ahhoz túlságosan zavarban voltam. Épp most éltem át egy újabb rohamot, amit ő is látott, ráadásul a lehető legszokatlanabb módon igyekeztem előzni a fájdalmamat. Még most se tudtam gátat szabni a mosolyomnak, ahogy beugrott az esőben elejtett első csókunk vagy a mostani, pár perccel ezelőtt. – SeokJin! – Hangzott kicsit hangosabban a nevem, mire már felkaptam a fejemet. Azonban a látvány talán az eddigieknél is nagyobb hatással volt rám. NamJoon szemeiből megannyi érzést véltem felfedezni. Láttam rajta, mennyire aggódott értem, mennyire félt, miközben az íriszei ide-oda cikáztak rajtam, lesve minden reakciómat. Néztem azokat a fénylő drágaköveket, amikben annyi szeretet sugárzott, s átkoztam magam, miért nem vettem ezt eddig korábban is észre.

- NamJoon! – Búgtam a nevét, mint két esetlen, akik nem tudtak szóhoz jutni. Valahol legbelül vágytam arra, hogy szavak nélkül értsük meg egymást, hogy magához húzzon, és a karjaiban elfészkelve magamat, ellazulhassak. Mert mellette soha nem éreztem félelmet, nem bántottak a múltam rémképei.

- Gyere ide! – Ragadta meg a kezemet, s már húzott is magához. Mintha a gondolataimból olvasott volna, már karolt is át, s arcát gyengéden a fejemre hajtva, simogatta a karomat. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. – Mormogott a fejem felett, én pedig képtelen voltam abba hagyni a mosolygást. – Nagyon megijesztettél. – Folytatta, majd erősebben magához húzott, mintha attól félne, bármikor eltűnhetnék. Tudtam jól, mire gondolt, ahogy beugrott, mennyire féltett az esőben, de ha erősen koncentráltam, még a korábbi rohamomnál is rémlett, könnyáztatta ábrázata. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna, én pedig kíváncsian vártam, mit szeretett volna tudni - Mióta? – Tudtam jól, mire gondolt, de még nekem is el kellett gondolkodnom azon, mégis mikor kezdtem el másképp érezni NamJoon iránt. Bárhogy törtem a fejem, mindig csak egyetlen érzés, egy halvány emlék lüktetett bennem, mikor a rohamom után, még a kezdet kezdetén az ölébe vett. Legbelül már akkor is tudtam, hogy mellette biztonságban leszek. Megmosolyogtam az emléket, ahogy most teljesen más szemszögből lejátszotta az elmém. NamJoonnak csak ezután vallottam be, amitől az arca előbb komorrá vált, s úgy engedte ellágyulni megfeszült arcizmait, ahogy haladtam előre a mesélésben. - Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Vallotta be, majd egy apró puszit nyomott a hajamba. Az érzésre az egész fejbőröm bizsergett, mintha hangyák lepték volna el. Imádtam ezt az újfajta reakciót, amit ő váltott ki belőlem.

- De nem tettél. – Nyugtattam meg, ahogy ismét az ujjaival játszadoztam. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. – Fakadtam ki most én. – Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Ragadott a lehetetlennél is közelebb magához. – SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Egy pillanat alatt elnémult a világ, mikor kimondta, hogy szeret. Erre ő maga is csak azután jött rá, hogy ködös pillantással néztem rá. – Akarom mondani… - Nem hagytam, hogy befejezze, már nyújtottam is a nyakamat, hogy felérjek az ajkaihoz, melyek forrón ölelték körbe az enyémeket.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Húzódtam el, de éppen csak annyira, hogy a mellkasára dönthessem a fejemet. – NamJoon, te megmentettél engem. Minden módon, ahogy csak lehetséges.

NamJoon

Még most se fogtam fel igazán, amit TaeHyung elmesélt. Igazából nem is az volt a gond, hogy együtt voltak, hanem hogy nem mondták el nekem. Még YoonGi se, akiről azt hittem, mindent meg tudunk beszélni. Komoran tettem meg azt a pár lépést, ami a szobánkig vezetett, majd kinyitva az ajtót, továbbra is kettejük kapcsolatán agyaltam. Észre se vettem, mennyire elvonta a figyelmemet ez az egész, csak miután realizáltam a hűvös, nedves ruhákat magamon ugrott be, hogy SeokJin is mindvégig vizes ruhában ült. Átkoztam magam, hogy ez csak most jutott eszembe, majd felé fordulva már a nyelvemen volt, hogy szóljak neki, cseréljen ruhát, és nem mellesleg a kettőnk között történteket is meg kellene beszélnünk. Azonban a torkomra forrt a szó. SeokJin kapkodva szedte a száján a levegőt, ujjaival erősen a karjába mart, mintha erősen kapaszkodna valamibe. A szemei hatalmasra nyíltak, üveges tekintettel meredt előre, reszketegen. Felismertem a rohamának tüneteit. Egy pillanat alatt átszeltem a távolságot közöttünk, és a kezeim már a karját fogták, hogy megtartsam a súlyát.

- SeokJin! – Kiáltottam rá, abban bízva még nem űzte messzire a józan eszét a félelme. Láttam, hogy mondani akart valamit, azonban erőtlen nyögéseken kívül semmi nem hagyta el a száját. Nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. A torkomban dobogott a szívem, miközben igyekeztem minden erőmmel visszarántani a sötétségből. - SeokJin, nézz rám! – Kérleltem, de semmi haszna nem volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el letépni róla a ruháit. Bíztam abban, ha nem érzi magán a nedves anyagot, a rémület is eltűnik. Vele párhuzamosan, ügyetlenül tartva az egyik kezemmel próbáltam magamról is levarázsolni a felsőmet, majd amennyire csak bírtam, magamhoz húztam, szorosan átölelve. Ellenkezett, nem sokon múlott, hogy a padlón kössünk ki. – Minden rendben lesz! – Próbáltam nyugtatni, ami inkább hangzott magamnak. Mert el akartam hinni, hogy rendbe fog jönni minden. Számoltam a perceket, miközben ütemesen, gyengéden simítottam a hátát. SeokJin légzése az idő múltával egyre lassabbá, és mélyebbé vált, amiről tudtam, hogy a nehezén már túl voltunk. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Nem hagytam abba, éreztem, hogy szüksége van a szavak erejére. Kezeimmel gyengéden simítottam, amitől alig észrevehetően, de megborzongott. Tudtam jól, visszakaptam SeokJint, aki még mindig összeszorított szemekkel bújt el az ölelésembe. Csak lenézve rá vettem észre, hogy sírt. A sós cseppek ellepték a mellkasom, s onnan csorogtak lefelé, miközben SeokJin erősen kapaszkodva, vájta a körmeit a bőrömbe. Éreztem, a fájdalmat, de nem érdekelt, ennél sokkal nagyobb kínt is hajlandó lettem volna átvállalni tőle. – Minden rendbe jön! – Nyugtattam, majd az ujjaim közé véve a lenőtt tincseit simogattam. Lassan elcsitult, s már csak a szipogása jelezte, hogy az imént sírásba tört ki. Szemeivel előbb fókuszélt, majd pillanatokkal később már az enyémekbe fúrta őket. Nem bírtam tovább, ahogy a kíntól meggyötört, könnyáztatta arcára néztem, bennem is eltört az az erős jellem, ami ez idáig erősnek mutatott. az én hibám volt, már megint. Elbíztam magam, azt hittem azok után, ami odalent történt, egy csapásra megoldódik minden. Semmirevalónak éreztem magam, aki képtelen volt nem csak a páciensét, de a szerelmét is megvédeni. A gondolatra erősebben húztam magamhoz, amitől kissé megemelkedett. Eközben végig egymást nézve olvastunk a másik arcáról. – Ne haragudj! Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Szabadkoztam, mikor észrevette, hogy nem volt rajtunk ruha. Hátrébb léptem egy lépést, azonban a távolságtól már csak a derekát tudtam közre fogni. Csak ekkor éreztem meg, mennyire remegett. – Bocsáss meg! – Bűntudat fojtogatott, hogy eddig hagytam meztelenül állni, így a kanapéra helyezett pokróc után nyúltam. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Nyújtottam felé, arra számítva, hogy a feje búbjáig belebújik a vastag szövetbe, arra viszont nem számítottam, amit helyette tett velem. Még reagálni se volt időm, mikor kilökte a kezemből a takarót, s ajkaival az enyémekre tapadt. A lendülettől hátra kellett lépnem, hogy el ne essünk, de jelen pillanatban az se érdekelt volna. Éreztem a reszketeg, puha ajkait, s körülöttem megállt az idő. Karjaimmal átfogva a derekát vontam még ennél is közelebb magamhoz, s mielőtt befurakodott volna közénk a valóság, én csókoltam éhesen, nem törődve a ránk telepedő gondokkal.

Óvatosan szántottam végig a hátán, erősen szorítva magamhoz, hogy minden ponton érinthessem a testét, s közben gyengéd csókokat hintettünk egymás ajkaira. Annyira idegen volt ez az egész, azok után, ami köztünk történt, féltem, hogy csupán az álmaim szőtte képzelgés játéka volt az egész.

- SeokJin. – Nem bírtam megállni, tudnom kellet mindent, ami ehhez a valótlan vágyálomhoz vezetett. Belehaltam volna a tudatba, ha csak egy pillanatnyi gyengeség szüleménye lett volna az irántam érzett vonzalma. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Majd beleőrültem a bizonytalanságba, hiszen részemről teljes szívemből szerettem őt. Szükségem volt a megerősítésre, hogy neki se voltam egyszerűen csak az átmeneti menedéke. – SeokJin. – Szólítottam meg, ahogyan, már a kanapén, kényelmesen helyet foglalva, az ujjaimat piszkáltam. Már ettől az apró gesztustól is a plafonig akartam ugrani örömömben. annyira félénk volt és zavarodott. Csak az a félszeg mosolya árulta el, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint én. – SeokJin! – Emeltem hangosabbra a hangom, mikor rájöttem, túl mélyen volt már a gondolataiban. Felkapta a fejét, s egyből a tekintetemet kutatta. Nem akartam elárulni neki, mindazt, ami bennem dúlt, de a szemeim semmit nem rejtettek véka alá. Fürkészte őket, és az arcvonásaiból ítélve, meg is fejtette azokat.

- NamJoon! – Szólalt meg, de nem folytatta tovább. Mintha gondolatban üzenne, úgy ragyogott pirosló arca. A száját résnyire nyitva tartotta, azon keresztül szűrte a levegőt. Magamhoz akartam húzni és addig ölelni, míg az utolsó kétely is elhagyja végre.

- Gyere ide! – Megfogtam a kezét, hogy ezzel is ösztönözzem, s a következő pillanatban már ismét a karjaimban fészkelte el magát. Orromat betöltötte az a jellegzetes illata, ami a samponján keresztül áradt belőle. Többet akartam, így belesimulva dús hajzuhatagába simítottam végig a karján. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. Nagyon megijesztettél. – Szorosabban húztam magamhoz, féltem, hogy bármikor eltűnhet az a varázs, ami most ránk telepedett. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Egy levegővételnyi szünetet hagytam magamnak, hogy az utolsó gondolatokat is rendbe tegyem a fejemben, de már rég tudtam, mire voltam kíváncsi. – Mióta? – Bíztam abban, hogy érteni fogja, mire gondoltam. Nem mertem folytatni, azt kérdezni, mióta szeretett. Féltem attól, talán mégsem érezte azt, amit én az első találkozásunk óta, mélyen legbelül.

Hosszú percekig hallgatott, én pedig nem is lehettem volna ennél idegesebb. Talán most fogalmazta meg, mennyire félreértettem az egész helyzetet. De megcsókolt, s ennek az aprócska reménysugárnak a fényébe tudtam csak kapaszkodni. Majd végre megszólalt. A fejemben végigjátszottam mindazt, amit elmesélt. Görcsbe rándult a gyomrom, ha eszembe jutott, mekkora ostobaságot műveltem, és ennek SeokJin itta meg a levét. Azonban, a története előrehaladtával, egyre inkább oldódott a gyomromat feszítő csomó.

- Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Csókoltam bele a hajába, amitől enyhén megborzongott. Itt fogadtam meg, hogy a jövőben milliószor fogom ellepni efféle csókokkal, csak, hogy érezzem, mennyire jól esik neki.

- De nem tettél. – Vette a kezébe megint az ujjaimat. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem. – Hát egész végig ettől rettegett. A gondolatra minden sejtem felényire zsugorodott.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Szorítottam magamhoz, féltem, ha tovább fokozom, összeroppantom a csontjait. - SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Hirtelen rám emelte a tekintetét, amit nem tudtam hova tenni. Túl nagy döbbenet tükröződött belőlük, majd magamban visszajátszva az imént hangzottakat, végre én is rájöttem, mi okozta a néma csendet. – Akarom mondani… - Belém fojtotta a szót, a lehető legédesebb módon. Ajkaim éhesen várták, s hosszú percekig el nem eresztettél béklyójukból.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Szavai, akár tőlem is csenghettek volna. Annyira boldog voltam, s gondtalan. Most az egyszer messzire űztem a bajt, s egyedül a forró ölelésre, és édes csókokra összpontosítottam. Mert, ha SeokJin velem volt, a világ minden baja messzire távozott.

Érezni akarlak 18+

JinYoung

Észrevétlenül osontam be Markhoz, miközben a többiek valamivel elfoglalták magukat. Ez volt a harmadik állomása a turnénknak, én pedig már alig vártam, hogy végre kettesben lehessünk. Fél éve, hogy megtudtam Markról, hogy meleg, amitől minden addig elhalt reménysugaram új erőre kapott, hogy talán egyszer az enyém lehet majd. Nem is kellett sokat várnom a vallomására, mire gondolkodás nélkül igent mondtam. Még most is emlékeztem az első csókunk ízére. Vadul harapdáltam azokat a felduzzadt, pirosló párnáit, amikből akaratlanul is kiserkent a vére. Ezt persze nem kevés szenvedéllyel viszonozta, mikor a falhoz nyomva a levegőt is kipréselte a tüdőmből, hogy aztán ő töltse meg azt. Ez volt a mi szenvedélyünk, kívülről az ártatlan, pajkos imázs volt az álcánk, de amint szabad teret kaptunk, és egyedül lehettünk, csak egymásnak éltünk. Mark viszont akármennyire tüzelte fel a hevességem, egy valamit nem mert megtenni. Hónapok óta könyörögtem neki, hogy tegyük végre meg, ő azonban valahányszor rátértünk volna a lényegre, mindig visszavonulót fújt. Legutóbb azt hittem, beleőrülök, mikor a félkeménnyé duzzadt szerszámomat magamnak kellett elintéznem. Mark viszont valahányszor megfutamodott, azokkal az ártatlan bociszemeivel meredt rám meztelenül, az ágyon térdelve. Annyira akartam őt, érezni, ahogyan bennem lüktetett, mert nem vágytam semmi másra. Néha elgondolkodtam, talán mégis csak nekem kellene a kezembe vennem az irányítást, de valahányszor erre az elhatározásra jutottam, Mark feszülő vágya, és tüzesen izzó tekintete, mindig megadásra késztetett. Magamban akartam, és ennek ma éjszaka jött el az ideje. Már a koncerten is éreztem, hogy mennyire felszabadultabb volt, és sokkal többet ért hozzám, mint azt ezelőtt bármikor. Mióta együtt voltunk különösen figyelt ezekre a skinshipekre, még véletlenül se akarta, hogy az a leplezetlen szikra, ami közöttünk volt lángra lobbanjon, és felperzselje a bandát és valamennyi rajongót.

Sötétség lepte el a szobát, mikor beléptem, csak tapogatva tudtam kivenni az előttem sorakozó bútorokat. Csendben léptem a hálószoba felé, majd a kilincset lenyomva előbb csak a fejemet dugtam be a résen. Mark öntudatlanul aludt az ágyon, még a takarót is lusta volt magára teríteni. Biztosan kimerült az egész napos próbáktól, és az esti fellépéstől. Hasáról hanyagul felgyűrődött a pólója, melynek köszönhetően az alsó kockái szemtelenül kacsintottak a holdfénnyel megvilágított szobában. Kiszáradt a szám, ha arra gondoltam percekkel később az ajkaim kényeztetésétől fognak megfeszülni, majd elernyedni. Nem is kellett több, határozottan beljebb léptem, majd magunkra zárva az ajtót, előbb az éjjeli lámpát kapcsoltam fel, amivel halvány fényt bocsájtottam a narancsos árnyalatú falakra. Mark észlelte a változást, de még küzdött, hogy az álmok fogja maradhasson. Nekem viszont eddig volt erőm visszafogni magamat. Előbb csak az egyik lábammal térdeltem az ágyára, aminek súlyától besüppedt a puha matrac, majd átlendítve másik lábamat, már lovagló ülésben szorítottam a combjaim közé Mark őrjítően keskeny csípőjét. Erre a hirtelen jött változásra már neki is kipattantak a szemei. A gyors fényváltozás eredményeképp először csak hunyorogva próbálta kivenni az alakomat, majd ahogy realizálta, hogy én voltam az, a kezei máris az derekamat fogták. Nem teketóriáztam, éhesen hajoltam az ajkaira, amiket megadóan tárt ki nekem. Nyelvünk régi ismerősként üdvözölték egymást, s percekig járták lázas keringőjüket. Nyögéseink, elhalt morgásain töltötték be a teret, én pedig lassan húztam felfele Markról a felsőjét, aki megadóan emelte feljebb a felsőtestét, hogy egy határozott mozdulattal leránthassam róla, azalatt az egytized másodperc alatt, míg elváltak az ajkaink. A hajába kerestem kapaszkodót, amit erősen megragadtam a tövénél. Mark csak morgott a hevességtől, amitől bennem csak még inkább fellángolt a vágy.

- JinYoung! – Sóhajtotta a számba, mert nem akartam egy percre se elválni a duzzadt ajkaitól. – JinYoung, lassabban! – Kérlelt, de én már száguldottam. Tudtam jól, még nem törtem be teljesen, az a kiölhetetlen dac, még ott burjánzott benne, amit tövestől akartam kitépni. Ajkától elválva kezdtem el arcának élét csókolni, majd nyelvemmel is végighúzva, siklottam lejjebb. Előbb fülét, majd a nyakának érzékenyebb pontjait vontam be ragacsos nyálammal. Éreztem, hogy nem kellett már sok ahhoz, hogy végre teljesen ellazuljon alattam, aminek egyre hangosabb zihálása volt a bizonyítéka. Eközben pedig a kezeimmel kitapogatva, téglakemény merevedésére fogtam. Az érzésre belenyögött az éjszakába. Csak áldani tudtam a menedzserünket, hogy a pihenésünk érdekében, hangszigetelt szobákat kért nekünk. Mark ebben a pillanatban vesztette el a józan eszét, miközben a csípőjét fellendítve, most a nadrágunkat szétfeszítő ékünk érintette egymást. Én se bírtam tovább szó nélkül, s erre csak úgy, mint Mark az imént, én is nyögdécselve ziháltam. Muszáj voltam lenézni, a szememmel is kiélvezni azt a látványt, ahogy a már átázott nadrágunk alatt ott lüktetett vágyunk legnagyobb bizonyítéka. Fél kézzel nyúltam le, hogy a másikkal megtarthassam magamat, s már cibáltam is lefele a felesleges anyagot. Mark ezt észlelve, gondolkodás nélkül a segítségemre sietett, s az alsónkkal együtt, egyszerre szabadított meg a ruháktól. Beleőrültem a látványba, mikor felülve az ölébe, egyenesen a remegő férfiasságára néztem. Annyira vonzott, szinte ordított utánam, én pedig már hajoltam is, hogy egy levegővételnyi szünet után, az ajkaim közé fogadhassam. Mark keze automatikusan a hajamba siklott, s míg kezdetben én diktáltam az ütemet, az egyre fokozódó ingerek hatására egy idő után, már az ő kezének liftező ütemére merült el, majd bukott a felszínre a számból. Pulzált bennem az adrenalin, ahogy egy-egy pillanatra fellesve Mark ádámcsutkájára meredtem. Annyira izgató volt, miközben a nyögéseinek ütemére táncolt a nyakán. Egy határozott mozdulattal fellöktem magam, s mielőtt bármit is mondhatott volna, már csókoltam is a kemény kis dudort. Ezzel viszont elértem, hogy végre közvetlenül érintsék egymást a nemességeink. Nem számoltam rá, de a legfantasztikusabb érzést váltotta ki belőlem, s a hangokból ítélve, Markból is. Egy kósza gondolattól vezérelve pedig, apró lökésekkel ingereltem, minek hatására Mark lábai, az alatta összegyűrt takarót tépték.

- Érj hozzám végre, Mark! – adtam az utasítást, majd megfogva a kezét, egyenesen a fenekem felé vontam.

- De fájni fog! – Visszakozott, amiben volt némi igazság. Így elhúzva az ujjait egyenesen az ajkaim közé nyomtam, majd tövig bekapva a létező legtöbb nyálamat az ujjai köré vontam. Ez idő alatt pedig egy pillanatra se néztem félre, csakis egyenesen a pirosló arcát figyeltem, elnyíló ajkát, amin keresztül felszínesen kapkodta a levegőt, és azokat a tüzes szemeket, amik ebben a gyenge fényben is úgy ragyogtak, mint ezernyi csillag, a végtelen sötétségben.

- Most már jó lesz. – Nyugtattam meg, s a már síkossá vált ujjait vártam, hogy végre elmerüljenek bennem. – Gyerünk, Mark. Nem bírom tovább, érezni akarlak! – Könyörögtem neki, amitől előbb megremegett, majd egy gyors csókot követően határozottan belém hatolt. Az érzéstől csillagokat láttam, apró fehér pontokat, behunyt szemhéjaimon keresztül. Feszített, és rettentően fájt, amit Mark is megérezhetett, mert amilyen hirtelen merült el, olyan gyorsan vissza is húzta a mutatóujját. – Ne! Ne merészeld kihúzni! – Adtam parancsba, s előbb csak lassan, majd egyre határozottabban én magam ültem rá az ujjára. Ziláltam, majd a két kezemmel, enyhítve a feszítő érzést, a fenekem két partját húztam széjjel. – Mark, a következőt! – Nyögtem neki, mire már éreztem is az újabb hullámot. Ez talán még a korábbinál is jobban feszített, de nem mertem megszólalni. Magamban küszködtem a fájdalommal, s vártam az enyhülést, ami elhozza nekem a gyönyört. Mark viszont hamar kapcsolt, majd felhajolva gyengéden csókolt, ahol csak ért. Az ujjait pedig, mélyen bennem tartva forgatta. Ez volt az a pillanat, mikor ismét elleptek a csillagok. Feszített, de a vágy erősebb volt a fájdalomnál. Mark pedig mindent elkövetett, hogy a lehető legkevesebb rossz élménnyel gazdagodhassak. Ezt pedig a csókjaimmal háláltam meg. Fogaim között ropogtatva izgattam a kemény bimbókat a mellkasán, majd a nyelvem puhaságával enyhítettem a kínt.

- Most már rendben leszek, Mark! – Leheltem nyálas puszikat a mellizmaira. -  Téged akarlak! – Felszegtem a fejemet, és a tekintetét kerestem. Éreztetni akartam, hogy eljött végre a mi időnk, de Markon a kétség legapróbb szikráját se véltem felfedezni. Ugyan úgy lüktetett benne az a fékevesztett szenvedély, ami bennem is, és már szavak nélkül is tudtunk, nincs már mire tovább várnunk. Egy másodpercre távolodtam el a csípőjétől, amíg lenyúlva a kezei közé nem vette, a már nyálas férfiasságát. Két ujjal megtámasztva állította egyenesen az ég felé, és várta, hogy visszahelyezzem magamat. Nem néztem, merre üljek, bíztam Markban. Tenyeremet a két mellére helyeztem, hogy a súlyomat eloszlassam, majd őrjítően lassan elkezdtem ereszkedni. Éreztem a kemény, kerek csúcsot, ahogy a járatomnak feszült, majd mélyen beszívva a levegőt, határozottan magamba engedtem. Soha életemben nem éreztem azt az őrjítő kínt, amit akkor, abban a pillanatban. De a világ legcsodásabb fájdalma volt ez. Éreztem, hogy bennem lüktetett, s annak ütemére Mark kapkodta a levegőt. Nem bírtam mozdulni, csak lassan hajoltam közel hozzá, hogy az ajkunk összeérhessen. Mark viszont ennél óvatlanabb volt. Egy pillanatra csupán, de megbillent a csípője, amitől a bennem feszülő éke, megmozdult. Egyszerre nyögtünk bele a másik ajkába, de egyúttal éreztük, hogy megtört a jég. A következő, tudatos mozgás már sokkal könnyebben ment, másodpercekkel később pedig csak a bőrünk izgató csattanásaira, és annak ütemére figyeltünk. Vágytam rá, annyira érezni akartam, most pedig végre megkaptam, teljes valójában. Alig bírtuk a levegőt kapkodni, miközben szüntelenül hajszoltuk egymást. Mark lehunyt szemmel nyögött az éjszakába, majd az eddig, a lepedőt tépő ujjaival, a zabolátlanul hintázó férfiasságomhoz kapott. A kettősségtől pedig elvesztettem az eszem. Éreztem a belsőmet széttépő forróságot, s az ékemen ritmikusan pulzáló kezeket. A hasamban égni kezdett a vágy, aminek forró magjának előjele, szégyentelenül csorgott le, Mark hússzú ujjain.

- Mark, nem bírom tovább! – Nyüszögtem, majd hangom is elhalt, ahogy egy különös, mozdulattal, s talán az eddigi legmélyebb lökésével, valamit eltalált bennem. Egy másodpercig nem bírtam lélegezni, nem bírtam gondolkodni, csak az a mámoros érzés járt az eszemben, amit újra érezni akartam. Mark is észre vette, majd egy hasonlóan erős lökéssel, és ugyan azzal a technikával újra megérintett, de ezután még egy aprót, egy utolsó utánit lökött magán, mire képtelen voltam már hangot kiadni. Tátott szájjal feszültem meg, és csak a forróság térített észhez, ami előbb Mark ujjait, majd a hasamat lepték el. Lassan csorgott, nyúlánk volt és ragyogott, majd mikor végre elcsitult, Mark egy minden eddiginél hangosabb nyögéssel, a csípőmre fogott, s mélyen bennem tárta szélesre, gyönyörének hófehér kapuját.

Lustán nyúltunk el, egymásba gabalyodva. Mark keze apró köröket rajzolt a csupasz hátamra, aminek következtében libabőr lepte el az egész testemet. Még mindig lüktetett az ölem, s az érzésre akaratlanul is elmosolyodtam. Mark pedig szó nélkül tudta, mi csalt mosolyt az arcomra, mire szorosan átölelt, majd egy gyengéd puszit lehelve az ajkamra, pillanatok alatt álomba szenderült. Még néztem egy darabig, kisimult arcát, amin még most is ott piroslott az előbbi szeretkezésünk boldog emléke, majd mélyebben elfészkelve magamat a karjai közt, én is álomra tértem.

A herceg(nő) és a bolondja - Extra fejezet

Megtörtént

TaeHyung

A gondolataimban elveszve szörföztem a neten, miközben arra vártam, hogy a kollégium portása feltelefonáljon, hogy megjött a pizzám. Korgó hassal nem sok mindenhez volt kedvem, azonban a hangulatomra most más is rányomta a bélyeget. Még most is nehezen szoktam meg, hogy NamJoon nem volt a nap huszonnégy órájából tizenhármat velem. Bár eleinte még széles vigyorra ízlelgettem az egyedüllét megannyi, kecsegtető örömét. Mennyi pénzt spórolok majd meg azáltal, hogy az aktuális partneremet, már ha sikerült horogra akadnia egynek is, nem egy motelbe kell elhurcolnom. Azonban a lelkesedés az idő előrehaladtával egyre inkább fogyatkozott. Világ életemben társas lény voltam, amit egyről a kettőre képtelen voltam levetkőztetni. Most se esett jól a gőzölgő vacsorám, ebben az üres koliszobában. Kelletlenül dobtam vissza a dobozba, majd a telefonom után nyúlva tárcsáztam az évek alatt összegyűjtött barátokat, sorra egymás után. Azonban egy sem ért rá, hogy megoszthassam vele az estémet. Az utolsó neveket pörgettem, mire szemet szúrt a legalján lévő, utolsó név. YoonGi volt az utolsó ember, aki eszembe jutott, hiába ígértem meg NamJoonnak, hogy figyelni fogok rá. Az elköltözése óta, mintha visszazárta volna a várkaput, ami elé egy majd’ két méteres árkot ásott, krokodilokkal körülvéve. Ha akartam volna se tudtam volna átmászni, így megkönnyebbülve, hogy saját akaratából zárkózott el, én sem kerestem. Mégis, valamilyen ismeretlen okból viszketett az ujjam, hogy rámenjek a hívás gombra. Az emlékeimben feléledt az a szende arca, ami azt hittem csak egy múló gyengeség volt, most mégsem tudtam elterelni a gondolataimat. Észre se vettem, mikor emeltem a fülemhez a telefont, mire a túloldalról halkan felsejlett a hangja:

  Halló? – Hangzott a kedvetlen hangja, amitől azonnal visszavonulót akartam fújni, azonban a lelki szemeim előtt esdeklő barátom nem engedte.

- Cukor, TaeHyung vagyok! Nincs kedved átjönni hozzám? – Talán egy kicsit erős kezdés volt, de sose voltam a higgadtság nagykövete. Viszont amennyire tudtam, megőriztem a türelmemet, s vártam, hogy Yoongi reagáljon valamit.

- Nem is tudom... – Kaptam választ majd’ öt perc csend után. Valamiért azt hittem, már rég bontotta a vonalat, azonban a válasza se lepett meg, egy cseppet se.

- Ugyan, gyere át! – Erősködtem, ahelyett, hogy itt meghúztam volna a határt. – Van itt két hatalmas, gőzölgő pizza, és egyedül képtelenség elpusztítani. Na, mit szólsz?

- Nem is tudom... – Már megint ezzel jött. A szememet forgatva viszketett a tenyerem, hogy levágjam a telefonomat, mire újra megszólalt:

 - Van rajtuk zöldség? – Meglepett a válasza, egy pillanatra le is fagytam, azonban ahogy a két finomságra néztem, hálát adtam azért, hogy az egyiket sok zöldséggel kértem.

- Mi az hogy! A salátában sincs ennyi, mint ezen az isteni tésztán. Na igyekezz, mert meredten már a kutyának se kell! A szobát tudod, melyik.

Azt hittem, sose jutok a vacsorámhoz, mire végre kopogást hallottam az ajtón. Kissé mérgesen pattantam fel, majd feltépve az ajtót, a látványra minden haragom elszállt. Yoongi lesütött fejjel állt egyik lábáról a másikra. Hajának tincsei rendezetlenül gabalyodtak össze, és mintha nedves is lett volna. Csak ekkor eszméltem rá, én marha rá se kérdeztem telefonon, hogy alkalmas- e neki az időpont, csupán erősködtem. Magamban megfogadtam, hogy a jövőben ezen változtatni fogok, majd mielőtt hozzá érhettem volna, hogy behúzzam, egy lépéssel félreállva adtam neki teret, hogy beljebb jöjjön. Yoongi, mint aki valami rosszat csinált és a büntetésére vár, lépdelt befele.

- Foglalj helyet! – Mutattam NamJoon megüresedett ágyára, ami előtt, egy rozoga széken megterítve várta a vacsora. YoonGi csak bólintott, s egy szó nélkül leült a felkínált helyre. Te jó ég, hosszú út előtt állunk még. Sóhajomra az addig leszegett fejét felemelve, fáradt szemeivel meredt rám. Abban a pillanatban, talán még levegőt is elfelejtettem venni. Egy régi ismerős érzés lett úrrá rajtam, amit utoljára akkor éreztem, mikor kiengedték.

- Valami – szólalt meg, kissé rekedtes hangján, ami rögtön észhez térített -, rosszat tettem? – Kérdezte, mialatt ujjait összekulcsolva, görcsösen szorította azokat.

- Dehogy! – Adtam egyenes választ, s kezeimet a magasba emelve. Kissé idétlen mosollyal ültem a saját helyemre, miközben szemem sarkából végig figyeltem, ahogy egy szelet pizzát apró falatokkal igyekezett eltűntetni. Csak percekkel később eszméltem fel, hogy az arcomra vigyor fagyott, miközben néztem. Nem tudtam hova tenni, miért váltja ki belőlem ezeket a reakciókat, de rá kellett jönnöm, minél hamarabb.

Újabb hét, újabb ismeretlen kihívások. Álmosan borzoltam össze a kóchalmazt a fejem tetején, miközben az előadásomra tartottam. A szokásos reggeli nyüzsgésben csak később tűnt fel, mennyire összetömörültek egy pontba az emberek. A fáradtságomnál pedig csak a kíváncsiságom volt erősebb. Nem érdekelve, kit merre toltam arrébb, haladtam a hang irányába. Először egy végzőst pillantottam meg, ahogy hangosan oktatott kifele egy nála jóval alacsonyabb és feltehetőleg elsőévet, arról, hol is volt a helye az egyetemi hiearciában. Szerencsétlenre csak most sikerült egy pillantást vetnem, ahogy végre bekerült a látószögembe. Azonban a tekintetem az ijedt alkatára fagyott. YoonGi állt behúzott vállakkal a padlót fixírozva. Nem tudtam, mi válthatta ki az előtte ordibáló haragját, de már nem is érdekelt. Még magamat is megleptem, mikor dühtől vezérelve közéjük masíroztam. YoonGi karját megrántva húztam magam után, ott hagyva csapot, papot. Még hallottam, hogy utánam kiáltva átkozta YoonGit, majd az én felmenőimet, de nem érdekelt. Nagyon jól tudtam, ha ott maradtunk volna az eddig lappangó dühöm biztosan eluralkodott volna rajtam. Nem tudtam hova tenni, de jelenleg nem is érdekelt. Lelki szemeim előtt csak egyetlen jelenet játszódott le újra és újra. YoonGi mindig is ilyen visszahúzódó volt, de ahogy ott állt, leszegett fejjel, meghunyászkodva, egyszerre a világ összes bajától meg akartam védeni.

- Tae… TaeHyung! – Hallottam meg mögülem erőtlen hangját. – Lassíts! – Lihegett, mire megfordultam, csak ekkor eszméltem fel, milyen messzire kerültünk az egyetem épületétől, s hogy YoonGit egész eddig magam után rángattam.   

- Ne haragudj! – Lazítottam az ujjaim szorításán, amik még mindig görcsösen tartották YoonGi apró kezét. – Miért nem szóltál vissza?! – Kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire ismét összehúzódva szégyellte el magát. – Ne haragudj! – Suttogtam, s lassan a vállára tettem a kezemet. Megőrültem ettől a kettőségtől, amit kiváltott belőlem. – Mi történt? – Kérdeztem, majd egy közeli padhoz irányítva leültettem, úgy vártam, hogy elmeséljen mindent.

- Én csak… - Kezdett bele, miközben az ölében pihenő ujjaiból a vért is kiszorította. Egy halk sóhajt követően kezeim az övéire siklottak, s elválasztva azokat, ösztönöztem, hogy folytassa. – Véletlen volt, észre se vettem, hogy mögöttem állt, mikor már csak a tányér csörömpölését hallottam. – Szóval ez volt az oka. Emlékeim közt beugrott, ahogy annak a dühöngő végzősnek úszott a ruhája az ételmaradéktól. Ismét felment bennem a pumpa, hogy egy ilyen apróság miatt, képes volt annyi ember előtt, úgy viselkednie, ráadásul YoonGi így is nehezen illeszkedett vissza, erre ő még rá is tett egy lapáttal. Viszketett a tenyerem, hogy bemoshassak neki, amit valószínűleg YoonGi is megérezhetett, mert kivételesen ő volt az, aki szorosabban fogta a kezemet.

- Ne tegyél semmit! – Kérlelt, miközben most először emelte rám azokat a mélybarna szemeit. Annyi fájdalom és elfojtott érzés kavarodott benne, amiben el tudtam volna veszni. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Szótlanul néztem a szemébe, miközben halkan megfogadtam, és ezt nem csupán a NamJoonnak tett ígéretem megerősítése volt.

*

Egyre hűvösebb reggelekre keltem, aminek eredményeképp sikerült összeszednem egy kiadós megfázást. Úgy éreztem az egész fejemet, mintha ezer sztepptáncos gyakorolna benne, aminek kívülről se sikerült eltűntetnem a látszatát.

- Tae – Szólt halkan YoonGi, aki előttem ülve épp a reggeli szendvicsét majszolta, a maga lassú, kimért tempójában. – Nem érzed jól magad? – Kérdésére csak egy bólintással válaszoltam, mire a keze már felém lendülve siklott a homlokomra. Éreztem, hogy belülről égeti a bőrömet, tenyerének nyoma, ami kifejezetten kellemetlenül érintett, mikor visszahúzta. – Ez így nem lesz jó. – Pakolta a táskájába a maradék reggelijét. – Gyere, visszakísérlek a szobádba. – Majd ellentmondást nem tűrve, kihúzta maga alól a széket, aminek csikorgó hangjára nem egy asztalról néztek a miénk felé, s a hátára kapva a táskáját, majd a fél vállára az enyémet felsegített. Kellemetlennek éreztem a helyzetet, elvégre nekem kellett volna rá vigyáznom. Azonban az elmúlt hetekben, míg a közelemben volt, nem múlt el úgy perc, hogy ne vert volna félre a szívem, valahányszor rám nézett vagy mondott valamit. A megszokott pörgés odalett az életemből és sokkal inkább vágytam egy nyugodt sétára a parkban, miközben YoonGi szótlanul lépdelt mellettem. Bár eleinte csak az ismeretlen miatt égtem a vágytól, mivel soha nem volt még ennyire nyuszi senki a közelemben. Képes lettem volna elviselni NamJoon jogos haragját, ha megtudta volna, hogy mégis bepróbálkoztam a Cukorkánál. De ez a késztetés hétről-hétre elhalványult bennem. Helyette inkább csináltam nyíltan hülyét magamból, csakhogy újra lássam a mosolyát. Teljesen felforgatta az életemet, amit egy percig se bántam. Egyetlen félelmem volt csupán, ami még Nam haragját is a feledésbe taszította. YoonGi soha, egy percig se mutatta ki, hogy többet érezne irántam. Bár egyre közvetlenebb lett velem, az a fél lépésnyi távolság még most is ott volt közöttünk.

Mire felértünk a szobámig, már a maradék energiám is tovaszállt, amit reggel sikerült összegyűjtenem. Hangosan kapkodva a levegőt tántorogtam el az ágyamig, amíg YoonGi a fürdőszobában csörömpölt.

- Tae vedd le a cipőd! – Hallottam távolról YoonGi hangját, de képtelen voltam megmozdulni. Nem is kellett, már éreztem is, ahogy ráncigálta lefele rólam s a következő másodpercben, már egy hűvös, nedves ruhát helyezett gondosan a homlokomra. Éreztem, hogy eluralkodik felettem az álmosság, ami ellen semmit se tehettem. YoonGi halvány körvonalát figyeltem, miközben a távolról a laptopom csörgése zavarta fel a csendet. Jól tudtam, hogy Nam keresett, de reagálni már képtelen voltam. Csak abban bíztam, hogy nem fogja félreérteni azt, miért a Cukorka veszi majd fel a videó hívást.

Majd kicsattantam az energiától. YoonGi három nap alatt teljesen kikúrált, amiért nem győztem neki hálálkodni. Ezelőtt, ha valamelyikünk ágynak esett több, mint egy hétig ment a jajgatás. Meg akartam hálálni neki a szakszerű ápolást. Egész nap ezen törtem a fejem, miképp tehetnék a kedvére, mikor az egyetem előterében egy hatalmas plakát ki nem szúrta a szememet. Kosármeccs lesz a hétvégén, ráadásul YoonGi kedvenc csapata is játszani fog. Nem is találhattam volna ennél nagyszerűbb hálaajándékot. Még a múltkoriban tudtam meg róla, mennyire szereti ezt a sportot, mikor hazafele sétálva majdnem felbukott, míg campus sportpályáján nézte a kosárcsapat játékát. Ki nem néztem volna belőle, hogy az efféle sportért rajongott. Alacsony, vékony termete, és visszahúzódó természete is merőben más képet festett róla. De leginkább akkor fogtam padlót, mikor nem sokkal utána együtt néztünk meg egy kosármeccset. Tátott szájjal meredtem, rá, valahányszor izgalommal telve szorított, hogy végre átrepüljön a labda a palánkon. Mikor pedig ezt észrevéve elvörösödött, azt hittem, a világból is kiszaladok. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne szorítsam magamhoz, addig csókolva, míg levegőért nem kapkodunk.

- YoonGi, de jó, hogy összefutottunk! – Ragadtam meg a vállát, amire már egy kicsit se rezdült össze, majd kérdő tekintettel meredt rám. – Szereztem két jegyet a szombati kosármeccsre, és arra gondoltam… talán eljöhetnél… velem. – Majd leégett a pofámról a bőr, ahogy dadogva, nagy nehezen kinyögtem, mit akartam. Nem éppen így képzeltem el, de a reakciója minden kínomat elfeledtette. Mosolyra húzott szája, és az örömtől felcsillanó íriszei nem kis szívritmuszavarral járt a mellkasomban. Tennem kellett valamit, hogy mihamarabb elfeledkezzek erről a reménytelen vágyakozásról.

Alig pár óra volt már a meccsig, mi pedig előtte egy közeli kifőzdében töltöttük el az időt. YoonGi a szokottnál is izgatottabb volt, ami elég élet idegennek hatott, hozzá képest. Ezt viszont nem kötöttem az orrára, mert a mosolya mindennél többet jelentett számomra.

- Ideje indulnunk, ha el akarjuk kerülni a tömeget. – Néztem az órámra, s azzal párhuzamosan már álltam is felfele. – Hagy! Én fizetek. – Tettem a kezem a vállára, ahogy észrevettem, hogy a tárcájáért nyúlt. Egy pillanatig még el is gondolkodott, hogy szabadkozzon-e, végül egy félszeg bólintással elengedte a dolgot.

- Cserébe én állom a nasit. – Szólt hangosabban, ahogy a pénztár felé masíroztam. Legszívesebben egész úton veszekedtem volna vele, hogy a mai napon mindent én állok majd, de az anyagiak terén YoonGi nem engedett.

A stadion zsúfolásig telve volt, én pedig észre se vettem mikor ragadtam meg YoonGi kezét, hogy magamhoz húzva terelhessem, a helyünkre. Már leültünk, mikor megköszörülte a torkát, s a hangra realizáltam, hogy még mindig össze volt kulcsolva a kezünk. Zavartam kaptam el, mire ő is hasonlóan az ölébe ejtette, de pár másodperc után felpattanva szaladt ki a büfébe valami innivalóért. Túlságosan az érintése hatása alá kerültem, mire realizáltam, hogy egyedül indult vissza, s az alacsony termete miatt, hamar elveszett a tömegben. Egészen addig szuggeráltam az embereket, míg meg nem pillantottam, majd lenyugodva, hogy nem történt baja, húztam meg az üdítőt, amit nekem vett.

A meccs első fele viszonylag eseménytelenül telt, egyik fél dobott kosárra a másik után. YoonGi, valahányszor a kedvenc játékosa keze közé került a labda, izgatottan dobolt a lábával, majd a combjain a kezével. Egy idő után már nem is a játékra figyeltem, csak arra koncentráltam, mikor érinti meg a kalimpálásban az oldalamhoz húzott kezemet. Magam se hittem el, hogy ilyesmire vetemedtem, s ez egyszer igazat adtam NamJoonnak; sok hülyeséget művel az ember, ha szerelmes. A szavai csengtek a fülemben, mintha itt mondta volna, egyenesen a szemembe. Hogy én, szerelmes. A felismeréstől egész testemben lefagytam, csak akkor indult újra a program, mikor YoonGi kipirosodott arccal meredt rám. Alig észrevétlenül pihegett, talán a túlzott hevességtől, de jobban belegondolva, tökéletes arcán egy csepp izzadság se csillogott. Ezután jobban megnézve, hófehér arca se a szurkolás miatt volt vörös, sokkal inkább volt zavarban. Csak ekkor néztem körbe, mire a szemem a stadion közepén lévő kivetítőre tapadt. A döbbenettől pedig kis híján padlót fogtam. A Kiss me felirat pirosan villogott, ami alatt YoonGi nézett rám, zavart tekintettel, miközben én a képernyőt bámultam, tányérnagyságú szemekkel. Ez biztosan valami tévedés. Nyugtáztam, s már vártam, mikor kapcsolnak a szervezők. Már viszketett a lábam, hogy felpattanva végre kikerüljek a kamera látószögéből, mire beadtak egy reklámblokkot. Idegesen fújtam ki a levegőt, de még mindig éreztem YoonGi pillantását magamon.

- Biztosan megbillent a kamerás keze, azért mutatott ránk. – Fordultam fel, azonban a szavaim az ajkamra forrtak, ahogy YoonGi, minden előzetes nélkül az számhoz kapott. Puha, reszkető párnája éppen, hogy érintette az enyémet, s bennem felrobbant valami. Amilyen hirtelen hajolt felém, olyan gyorsan szüntette meg a távolságot, de bennem már dolgozott az adrenalin. Csuklójánál keresztül ragadtam meg a kezét, s magam után húzva, vonszoltam ki a lelátóról, mit sem törődve azzal, hogy kezdődött a második félidő. YoonGi szótlanul követett, magamban pedig millió kérdés fogalmazódott meg, de valahányszor beugrott az ajkának érintése, mintha újraindították volna a rendszert odabent. A szememmel egy üres sarkot kerestem, amit nagy sokára meg is leltem, mázlimra, hogy kezdődött a meccs, így a mellékhelyiség előtti folyosóhoz siettem. Kellő határozottsággal, de ügyelve, nehogy megijesszem, vontam a falhoz. Az ujjaim már nem szorították a kezét, helyette gyengéden tartottam, s szótlanul figyeltem, hátha ki tudok olvasni valamit azokból a gyönyörű, barna szemeiből.

- Yoon… Gi – Nyeltem egy nagyot, ráeszmélve, mennyire kiszáradtam. – Mi… mi volt ez? – Ennél ostobább kérdést keresve se találtam volna, de jelenleg csak erre az egyre akartam tudni a választ. – Miért csókoltál meg? – Szedtem végre össze magam, s a valaha létezett leghatározottabb pillantásommal vártam a válaszát.

- Kedvellek. – Fejét lesütve, megint a padlónak címezte a mondandóját, de én akkor is hallottam. A szót, amit azóta vágyom, hogy kimondja, mióta bennem is lángra kapott az érzés. Félrevert a szívem, ahogy előttem tétován állva, rugdosta a sarkával a falat. Te jó ég, hányszor álmodtam már meg ezt a pillanatot, most mégis, ennél jobb helyen, s időben nem is akartam lenni. Kezemmel lassan felsiklottam, végighúzva ujjamat a karján, mire végre rám emelte az íriszeit. Ajkai apró résnyire nyíltak, amin keresztül a forró levegője simogatta a nyakamat. Majd megőrültem, mire végre a tarkójára vontam az ujjaimat, s lassan magam felé húzva vártam, míg lassan lehunyta a szemét. Az azt követő másodperceket egy életre a szívembe véstem. Lassan csókoltam, figyelve minden rezdülésére, de egy idő után érezve, mennyire megadó volt, erősebben nyomtam az ajkaimat az övéire. Éppen csak levegőért váltunk el, majd éhesen nyúlva a másik után, újabb csókba forrtunk össze. Valahol az első és a tizedik között pedig egy gondolat fogalmazódott meg bennem, s vésődött mélyen az elmémbe. Mostantól hozzám tartozik.

*

- És, így kezdődött minden. – Fejeztem be a mesét, miközben NamJoon tátott szájjal meredt rám. YoonGi tenyerébe apró köröket rajzoltam, miközben vártam valamiféle reakciót, döbbent barátomtól. – NamJoon – szóltam rá, mire sikerült magához térnie -, szeretjük egymást. – Megszorítottam YoonGi kezét, s bár a mondatot Namnak szántam, mégis a szerelmem szemébe nézve közöltem, amire ellágyult tekintettel és a világ legédesebb mosolyával reagált. – Nézd – fordultam vissza -, tudom, hogy nem ezt ígértem, de te lehetsz az utolsó, aki követ vethet rám. – Utaltam ezzel őrá és a páciensére. Ezt egyből le is szűrte, majd zavartan köhintve egyet, magára terítette az addig ölében pihenő törülközőt. – Ez így nem lesz jó. Menjetek, szárítkozzatok meg! Úgy hiszem, erre hagynod kell magadnak egy éjszakát, hogy feldolgozd. – Láttam rajta, mennyi kérdése volt még felénk, de belátta, vizesen nagy esélyük volt egy kiadós megfázás bezsebelésére. Bár ez is az előbbi kijelentésemet igazolta. ahogy sokkal inkább SeokJinre nézett aggódó tekintettel.

- Nem bánom. – Adta be a derekát, s felpattanva nyitotta ki a szobaajtónkat, amin először kiengedve SeokJint, még hátrafordult. Tudtam jól, hogy nem úszhatjuk meg az atyai szigort. – Tae – láttam rajta, hogy kereste a szavakat -, valóban szereted? – Kérdezte, hangjában tiszta aggodalommal, én pedig csak mosolyogva átkaroltam YoonGit, hogy a lehető legközelebb húzhassam magamhoz.

- Igen, NamJoon, szeretem.