A herceg(nő) és a bolondja - Tizenegyedik fejezet

Mostantól minden más lesz

SeokJin

Hang nélkül követtem NamJoont, ahogy ajtót nyitva belépett a szobánkba. Még most is alig fogtam fel az elmúlt órák eseményeit. Nem ismertem se TaeHyungot, se YoonGit, de láttam NamJoonon, mennyire letaglózta az, hogy ők ketten együtt voltak. Lopva mertem csak rá nézni, miközben a szeméből seperte ki a még mindig nedves tincseit. A látványtól kiszáradt a szám, ahogy eszembe jutott, nem is olyan rég, mit is műveltünk. Görcsbe rándult a gyomrom, s kezemet automatikusan a hasamra fogtam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig vizes volt rajtam a ruha. Éreztem, hogy a pánik alattomosan kúszott, és egyre nagyobb teret hódított meg az elmémben. Hiába, én még ugyan az a selejt voltam, mint amilyen eddig is. Zilálva próbáltam levegőt juttatni, a tüdőmbe, ami most mintha vasketrecbe zárta volna magát. Szédültem, miközben a hideg ruha minden szála a bőrömhöz tapadt. Éles képek cikáztak a fejemben, mikor a nedves padlón végighúzták az erőtlen testemet. Marta a bőrömet a beton, amit most talán ugyan olyan intenzíven éreztem, mint akkor. Eltűnt a külvilág, csak az elrablóm hangja pulzált a fülemben, miközben könyörögve, torkom szakadtából üvöltöttem neki.

- SeokJin! – Hallottam messziről a nevemet, de hangot képtelen voltam kiadni. Nem bírtam megszólalni, segítséget kérni, mintha a hangszálaimat is kitépték volna, miközben oly sokszor bemocskoltak. – SeokJin, nézz rám! – Jött az utasítás, mialatt erős karok rángattak. Talán a ruhám is elszakadt, mikor újra belém hasított a félelem. Meztelen voltam. Éreztem a levegőt, mintha millió apró tűszúrás vájna egyenesen a bőrömbe. Elhalt a hangom, feladtam küzdeni, és vártam a fájdalmat, ami újra millió darabra akarta tépni a testemet. De nem jött.

Forró közeg, egy ritmikus, ismétlődő dobbanás, és végtelen nyugalom vett körül. Nem mertem kinyitni a szemem, rettegtem, talán csak az elmém játszadozott velem, egy rejtekhelyen, ahová elbújhattam a fájdalom elől. – Minden rendben lesz! – Súgta egy hang, egész közel. A szavakból áradt gyengédség, s a meleg levegőtől, ami megborzolta a nyakamat, égnek meredtek a szőrszálaim. Elcsitult a lelkemben dúló vihar, már csak a hullámok maradtak hátra, aminek ütemére a légzésem is egyre lassult. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Hangzott ismét megannyi megnyugtató szó, mialatt két tenyér simult csupasz hátam közepére. Érintése nyomán lángra kapott a bőröm, mintha ismerné az illetőt. Ekkor jöttem rá, ki tartott a karjaiban. Bár a szememet még nem mertem kinyitni, féltem a valóság kegyetlenebb mivoltától, de éreztem, hogy NamJoon itt volt. Ő volt az, akinek a hangját hallottam, ő szabadított meg a vizes ruháimtól, s most az ő karjaiban nyugodtam. A felismeréstől könnynek szöktek a szemembe. Fogalmam se volt arról, mennyi ideig sírtam NamJoont erősen tartva, reszketeg kezeim között. Ő pedig csak szótlanul viselte, miközben az ujjaimmal a bőrébe vájtam. – Minden rendbe jön! – Dorombolt s a tarkómra lenőtt hajamat birizgálta. Annyira jól esett a karjai közt lennem. A világ legbiztonságosabb helyén, ahonnan eltűnnek a rémálmok. Most már képes voltam kinyitni a szememet. Először csak pislogtam, ahogyan a sós cseppek kimarták, mire végre sikerült élesen látni a tárgyakat. Lassan fordítottam a fejemet NamJoon irányába, s tekintetünk egy másodperc alatt egymásra talált. Nem néztem félre, csak azokat a szintén könnyektől csillogó, aggódó szempárt figyeltem. Bár már éreztem annyi erőt a lábaimban, hogy meg tudjam tartani magamat, Nam erősen tartott, közel magához. Csak ekkor realizáltam, hogy nem fedte ruha a mellkasát, mi több a tenyerének érintése a hátamon, volt a bizonyítéka annak, hogy én is ruhátlan voltam. – Ne haragudj! – Szólt, mikor rájött, miért feszültem meg egész testemben. – Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Lépett egy lépéssel hátrébb, aminek következtében a hátamról, a derekamra csúszott a keze. A lassú váltástól az apró pihék égnek meredtek a bőrömön, s bár igyekeztem leplezni a remegést képtelen voltam megakadályozni. – Bocsáss meg! – Engedett el, de minden mozdulatomra gondosan odafigyelt, s már emelte is le a kanapéról a pokrócot. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Utasított, de én mást akartam. Még fel sem fogtam, mi történt velem az elmúlt órákban, csak egy dolgot tudtam. Nekem NamJoonra volt szükségem. Őrá, s arra a megmagyarázhatatlan békére, amit csak vele, mellette élhettem át. Észbe se kaptam, ahogy a kezemmel kiütöttem a felém nyújtott takarót, s gondolkodás nélkül az ajkára martam. Megtántorodott a lendülettől, amivel érkeztem, de a reakciója, önmagát meghazudtolva működött. Szorosan átfogta a derekamat, s egy pillanat után, már ő csókolta ki belőlem az utolsó kétséget is. Nem beszéltünk, ide már kevés volt a szó, amit tudtunk jól, csupán felesleges szájtépés. Gyengéden simított végig a hátamon, közelebb húzva magához, mikor már csak apró puszikkal csillapítottuk azt az erős vonzalmat, amit eddig fogalmam se volt, hogyan tartottunk vissza.

- SeokJin. – Súgta a hajamba, mire csak erősebben megszorítottam, jelezve, hogy figyeltem rá. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Igaza volt, túl sok minden történt közöttünk, amire nem volt még időnk, hogy átbeszéljük. Csak most gondoltam bele igazán, hogy NamJoon talán szeret, amit elég egyértelműen adta a tudtomra is. Ettől pedig millió apró pillangó indult útnak a gyomromban.

– SeokJin. – Szólított meg, miután nagy nehezen elválva felöltöztünk, s a kanapén ülve az ujjaival babráltam. Nem néztem rá, ahhoz túlságosan zavarban voltam. Épp most éltem át egy újabb rohamot, amit ő is látott, ráadásul a lehető legszokatlanabb módon igyekeztem előzni a fájdalmamat. Még most se tudtam gátat szabni a mosolyomnak, ahogy beugrott az esőben elejtett első csókunk vagy a mostani, pár perccel ezelőtt. – SeokJin! – Hangzott kicsit hangosabban a nevem, mire már felkaptam a fejemet. Azonban a látvány talán az eddigieknél is nagyobb hatással volt rám. NamJoon szemeiből megannyi érzést véltem felfedezni. Láttam rajta, mennyire aggódott értem, mennyire félt, miközben az íriszei ide-oda cikáztak rajtam, lesve minden reakciómat. Néztem azokat a fénylő drágaköveket, amikben annyi szeretet sugárzott, s átkoztam magam, miért nem vettem ezt eddig korábban is észre.

- NamJoon! – Búgtam a nevét, mint két esetlen, akik nem tudtak szóhoz jutni. Valahol legbelül vágytam arra, hogy szavak nélkül értsük meg egymást, hogy magához húzzon, és a karjaiban elfészkelve magamat, ellazulhassak. Mert mellette soha nem éreztem félelmet, nem bántottak a múltam rémképei.

- Gyere ide! – Ragadta meg a kezemet, s már húzott is magához. Mintha a gondolataimból olvasott volna, már karolt is át, s arcát gyengéden a fejemre hajtva, simogatta a karomat. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. – Mormogott a fejem felett, én pedig képtelen voltam abba hagyni a mosolygást. – Nagyon megijesztettél. – Folytatta, majd erősebben magához húzott, mintha attól félne, bármikor eltűnhetnék. Tudtam jól, mire gondolt, ahogy beugrott, mennyire féltett az esőben, de ha erősen koncentráltam, még a korábbi rohamomnál is rémlett, könnyáztatta ábrázata. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna, én pedig kíváncsian vártam, mit szeretett volna tudni - Mióta? – Tudtam jól, mire gondolt, de még nekem is el kellett gondolkodnom azon, mégis mikor kezdtem el másképp érezni NamJoon iránt. Bárhogy törtem a fejem, mindig csak egyetlen érzés, egy halvány emlék lüktetett bennem, mikor a rohamom után, még a kezdet kezdetén az ölébe vett. Legbelül már akkor is tudtam, hogy mellette biztonságban leszek. Megmosolyogtam az emléket, ahogy most teljesen más szemszögből lejátszotta az elmém. NamJoonnak csak ezután vallottam be, amitől az arca előbb komorrá vált, s úgy engedte ellágyulni megfeszült arcizmait, ahogy haladtam előre a mesélésben. - Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Vallotta be, majd egy apró puszit nyomott a hajamba. Az érzésre az egész fejbőröm bizsergett, mintha hangyák lepték volna el. Imádtam ezt az újfajta reakciót, amit ő váltott ki belőlem.

- De nem tettél. – Nyugtattam meg, ahogy ismét az ujjaival játszadoztam. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. – Fakadtam ki most én. – Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Ragadott a lehetetlennél is közelebb magához. – SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Egy pillanat alatt elnémult a világ, mikor kimondta, hogy szeret. Erre ő maga is csak azután jött rá, hogy ködös pillantással néztem rá. – Akarom mondani… - Nem hagytam, hogy befejezze, már nyújtottam is a nyakamat, hogy felérjek az ajkaihoz, melyek forrón ölelték körbe az enyémeket.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Húzódtam el, de éppen csak annyira, hogy a mellkasára dönthessem a fejemet. – NamJoon, te megmentettél engem. Minden módon, ahogy csak lehetséges.

NamJoon

Még most se fogtam fel igazán, amit TaeHyung elmesélt. Igazából nem is az volt a gond, hogy együtt voltak, hanem hogy nem mondták el nekem. Még YoonGi se, akiről azt hittem, mindent meg tudunk beszélni. Komoran tettem meg azt a pár lépést, ami a szobánkig vezetett, majd kinyitva az ajtót, továbbra is kettejük kapcsolatán agyaltam. Észre se vettem, mennyire elvonta a figyelmemet ez az egész, csak miután realizáltam a hűvös, nedves ruhákat magamon ugrott be, hogy SeokJin is mindvégig vizes ruhában ült. Átkoztam magam, hogy ez csak most jutott eszembe, majd felé fordulva már a nyelvemen volt, hogy szóljak neki, cseréljen ruhát, és nem mellesleg a kettőnk között történteket is meg kellene beszélnünk. Azonban a torkomra forrt a szó. SeokJin kapkodva szedte a száján a levegőt, ujjaival erősen a karjába mart, mintha erősen kapaszkodna valamibe. A szemei hatalmasra nyíltak, üveges tekintettel meredt előre, reszketegen. Felismertem a rohamának tüneteit. Egy pillanat alatt átszeltem a távolságot közöttünk, és a kezeim már a karját fogták, hogy megtartsam a súlyát.

- SeokJin! – Kiáltottam rá, abban bízva még nem űzte messzire a józan eszét a félelme. Láttam, hogy mondani akart valamit, azonban erőtlen nyögéseken kívül semmi nem hagyta el a száját. Nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. A torkomban dobogott a szívem, miközben igyekeztem minden erőmmel visszarántani a sötétségből. - SeokJin, nézz rám! – Kérleltem, de semmi haszna nem volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el letépni róla a ruháit. Bíztam abban, ha nem érzi magán a nedves anyagot, a rémület is eltűnik. Vele párhuzamosan, ügyetlenül tartva az egyik kezemmel próbáltam magamról is levarázsolni a felsőmet, majd amennyire csak bírtam, magamhoz húztam, szorosan átölelve. Ellenkezett, nem sokon múlott, hogy a padlón kössünk ki. – Minden rendben lesz! – Próbáltam nyugtatni, ami inkább hangzott magamnak. Mert el akartam hinni, hogy rendbe fog jönni minden. Számoltam a perceket, miközben ütemesen, gyengéden simítottam a hátát. SeokJin légzése az idő múltával egyre lassabbá, és mélyebbé vált, amiről tudtam, hogy a nehezén már túl voltunk. – Itt vagyok, vigyázok rád! – Nem hagytam abba, éreztem, hogy szüksége van a szavak erejére. Kezeimmel gyengéden simítottam, amitől alig észrevehetően, de megborzongott. Tudtam jól, visszakaptam SeokJint, aki még mindig összeszorított szemekkel bújt el az ölelésembe. Csak lenézve rá vettem észre, hogy sírt. A sós cseppek ellepték a mellkasom, s onnan csorogtak lefelé, miközben SeokJin erősen kapaszkodva, vájta a körmeit a bőrömbe. Éreztem, a fájdalmat, de nem érdekelt, ennél sokkal nagyobb kínt is hajlandó lettem volna átvállalni tőle. – Minden rendbe jön! – Nyugtattam, majd az ujjaim közé véve a lenőtt tincseit simogattam. Lassan elcsitult, s már csak a szipogása jelezte, hogy az imént sírásba tört ki. Szemeivel előbb fókuszélt, majd pillanatokkal később már az enyémekbe fúrta őket. Nem bírtam tovább, ahogy a kíntól meggyötört, könnyáztatta arcára néztem, bennem is eltört az az erős jellem, ami ez idáig erősnek mutatott. az én hibám volt, már megint. Elbíztam magam, azt hittem azok után, ami odalent történt, egy csapásra megoldódik minden. Semmirevalónak éreztem magam, aki képtelen volt nem csak a páciensét, de a szerelmét is megvédeni. A gondolatra erősebben húztam magamhoz, amitől kissé megemelkedett. Eközben végig egymást nézve olvastunk a másik arcáról. – Ne haragudj! Le kellett tépnem rólad valahogy a nedves ruhákat, és magamról is, hogy még véletlenül se érintkezz velük. – Szabadkoztam, mikor észrevette, hogy nem volt rajtunk ruha. Hátrébb léptem egy lépést, azonban a távolságtól már csak a derekát tudtam közre fogni. Csak ekkor éreztem meg, mennyire remegett. – Bocsáss meg! – Bűntudat fojtogatott, hogy eddig hagytam meztelenül állni, így a kanapéra helyezett pokróc után nyúltam. – Tessék! Tekerd körbe magadon! – Nyújtottam felé, arra számítva, hogy a feje búbjáig belebújik a vastag szövetbe, arra viszont nem számítottam, amit helyette tett velem. Még reagálni se volt időm, mikor kilökte a kezemből a takarót, s ajkaival az enyémekre tapadt. A lendülettől hátra kellett lépnem, hogy el ne essünk, de jelen pillanatban az se érdekelt volna. Éreztem a reszketeg, puha ajkait, s körülöttem megállt az idő. Karjaimmal átfogva a derekát vontam még ennél is közelebb magamhoz, s mielőtt befurakodott volna közénk a valóság, én csókoltam éhesen, nem törődve a ránk telepedő gondokkal.

Óvatosan szántottam végig a hátán, erősen szorítva magamhoz, hogy minden ponton érinthessem a testét, s közben gyengéd csókokat hintettünk egymás ajkaira. Annyira idegen volt ez az egész, azok után, ami köztünk történt, féltem, hogy csupán az álmaim szőtte képzelgés játéka volt az egész.

- SeokJin. – Nem bírtam megállni, tudnom kellet mindent, ami ehhez a valótlan vágyálomhoz vezetett. Belehaltam volna a tudatba, ha csak egy pillanatnyi gyengeség szüleménye lett volna az irántam érzett vonzalma. – Ezt… ez meg kellene beszélnünk. – Majd beleőrültem a bizonytalanságba, hiszen részemről teljes szívemből szerettem őt. Szükségem volt a megerősítésre, hogy neki se voltam egyszerűen csak az átmeneti menedéke. – SeokJin. – Szólítottam meg, ahogyan, már a kanapén, kényelmesen helyet foglalva, az ujjaimat piszkáltam. Már ettől az apró gesztustól is a plafonig akartam ugrani örömömben. annyira félénk volt és zavarodott. Csak az a félszeg mosolya árulta el, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint én. – SeokJin! – Emeltem hangosabbra a hangom, mikor rájöttem, túl mélyen volt már a gondolataiban. Felkapta a fejét, s egyből a tekintetemet kutatta. Nem akartam elárulni neki, mindazt, ami bennem dúlt, de a szemeim semmit nem rejtettek véka alá. Fürkészte őket, és az arcvonásaiból ítélve, meg is fejtette azokat.

- NamJoon! – Szólalt meg, de nem folytatta tovább. Mintha gondolatban üzenne, úgy ragyogott pirosló arca. A száját résnyire nyitva tartotta, azon keresztül szűrte a levegőt. Magamhoz akartam húzni és addig ölelni, míg az utolsó kétely is elhagyja végre.

- Gyere ide! – Megfogtam a kezét, hogy ezzel is ösztönözzem, s a következő pillanatban már ismét a karjaimban fészkelte el magát. Orromat betöltötte az a jellegzetes illata, ami a samponján keresztül áradt belőle. Többet akartam, így belesimulva dús hajzuhatagába simítottam végig a karján. – El se hiszed, mennyire vágytam erre. Nagyon megijesztettél. – Szorosabban húztam magamhoz, féltem, hogy bármikor eltűnhet az a varázs, ami most ránk telepedett. – SeokJin, tudnom kell valamit. – Egy levegővételnyi szünetet hagytam magamnak, hogy az utolsó gondolatokat is rendbe tegyem a fejemben, de már rég tudtam, mire voltam kíváncsi. – Mióta? – Bíztam abban, hogy érteni fogja, mire gondoltam. Nem mertem folytatni, azt kérdezni, mióta szeretett. Féltem attól, talán mégsem érezte azt, amit én az első találkozásunk óta, mélyen legbelül.

Hosszú percekig hallgatott, én pedig nem is lehettem volna ennél idegesebb. Talán most fogalmazta meg, mennyire félreértettem az egész helyzetet. De megcsókolt, s ennek az aprócska reménysugárnak a fényébe tudtam csak kapaszkodni. Majd végre megszólalt. A fejemben végigjátszottam mindazt, amit elmesélt. Görcsbe rándult a gyomrom, ha eszembe jutott, mekkora ostobaságot műveltem, és ennek SeokJin itta meg a levét. Azonban, a története előrehaladtával, egyre inkább oldódott a gyomromat feszítő csomó.

- Rettegtem, hogy kárt teszek benned. – Csókoltam bele a hajába, amitől enyhén megborzongott. Itt fogadtam meg, hogy a jövőben milliószor fogom ellepni efféle csókokkal, csak, hogy érezzem, mennyire jól esik neki.

- De nem tettél. – Vette a kezébe megint az ujjaimat. – Soha nem gondoltam volna, hogy elfogadnál engem, és mindazt a problémát, amit magammal cipelek. Azt hittem, ha… ha rájönnél arra, mit érzek valójában, azok után, hogy mit műveltek velem, megundorodnál tőlem. – Hát egész végig ettől rettegett. A gondolatra minden sejtem felényire zsugorodott.

- Nincs a világon olyan dolog, amiért én megundorodnék tőled. – Szorítottam magamhoz, féltem, ha tovább fokozom, összeroppantom a csontjait. - SeokJin, ha tudnád, mennyire féltem attól, hogy meggyűlölsz, ha rájössz, férfi létemre beléd szerettem, azok után, hogy tudtam, mi történt veled. – Hirtelen rám emelte a tekintetét, amit nem tudtam hova tenni. Túl nagy döbbenet tükröződött belőlük, majd magamban visszajátszva az imént hangzottakat, végre én is rájöttem, mi okozta a néma csendet. – Akarom mondani… - Belém fojtotta a szót, a lehető legédesebb módon. Ajkaim éhesen várták, s hosszú percekig el nem eresztettél béklyójukból.

- Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha leszek még annyira boldog, mint amilyen most vagyok. – Szavai, akár tőlem is csenghettek volna. Annyira boldog voltam, s gondtalan. Most az egyszer messzire űztem a bajt, s egyedül a forró ölelésre, és édes csókokra összpontosítottam. Mert, ha SeokJin velem volt, a világ minden baja messzire távozott.

Érezni akarlak 18+

JinYoung

Észrevétlenül osontam be Markhoz, miközben a többiek valamivel elfoglalták magukat. Ez volt a harmadik állomása a turnénknak, én pedig már alig vártam, hogy végre kettesben lehessünk. Fél éve, hogy megtudtam Markról, hogy meleg, amitől minden addig elhalt reménysugaram új erőre kapott, hogy talán egyszer az enyém lehet majd. Nem is kellett sokat várnom a vallomására, mire gondolkodás nélkül igent mondtam. Még most is emlékeztem az első csókunk ízére. Vadul harapdáltam azokat a felduzzadt, pirosló párnáit, amikből akaratlanul is kiserkent a vére. Ezt persze nem kevés szenvedéllyel viszonozta, mikor a falhoz nyomva a levegőt is kipréselte a tüdőmből, hogy aztán ő töltse meg azt. Ez volt a mi szenvedélyünk, kívülről az ártatlan, pajkos imázs volt az álcánk, de amint szabad teret kaptunk, és egyedül lehettünk, csak egymásnak éltünk. Mark viszont akármennyire tüzelte fel a hevességem, egy valamit nem mert megtenni. Hónapok óta könyörögtem neki, hogy tegyük végre meg, ő azonban valahányszor rátértünk volna a lényegre, mindig visszavonulót fújt. Legutóbb azt hittem, beleőrülök, mikor a félkeménnyé duzzadt szerszámomat magamnak kellett elintéznem. Mark viszont valahányszor megfutamodott, azokkal az ártatlan bociszemeivel meredt rám meztelenül, az ágyon térdelve. Annyira akartam őt, érezni, ahogyan bennem lüktetett, mert nem vágytam semmi másra. Néha elgondolkodtam, talán mégis csak nekem kellene a kezembe vennem az irányítást, de valahányszor erre az elhatározásra jutottam, Mark feszülő vágya, és tüzesen izzó tekintete, mindig megadásra késztetett. Magamban akartam, és ennek ma éjszaka jött el az ideje. Már a koncerten is éreztem, hogy mennyire felszabadultabb volt, és sokkal többet ért hozzám, mint azt ezelőtt bármikor. Mióta együtt voltunk különösen figyelt ezekre a skinshipekre, még véletlenül se akarta, hogy az a leplezetlen szikra, ami közöttünk volt lángra lobbanjon, és felperzselje a bandát és valamennyi rajongót.

Sötétség lepte el a szobát, mikor beléptem, csak tapogatva tudtam kivenni az előttem sorakozó bútorokat. Csendben léptem a hálószoba felé, majd a kilincset lenyomva előbb csak a fejemet dugtam be a résen. Mark öntudatlanul aludt az ágyon, még a takarót is lusta volt magára teríteni. Biztosan kimerült az egész napos próbáktól, és az esti fellépéstől. Hasáról hanyagul felgyűrődött a pólója, melynek köszönhetően az alsó kockái szemtelenül kacsintottak a holdfénnyel megvilágított szobában. Kiszáradt a szám, ha arra gondoltam percekkel később az ajkaim kényeztetésétől fognak megfeszülni, majd elernyedni. Nem is kellett több, határozottan beljebb léptem, majd magunkra zárva az ajtót, előbb az éjjeli lámpát kapcsoltam fel, amivel halvány fényt bocsájtottam a narancsos árnyalatú falakra. Mark észlelte a változást, de még küzdött, hogy az álmok fogja maradhasson. Nekem viszont eddig volt erőm visszafogni magamat. Előbb csak az egyik lábammal térdeltem az ágyára, aminek súlyától besüppedt a puha matrac, majd átlendítve másik lábamat, már lovagló ülésben szorítottam a combjaim közé Mark őrjítően keskeny csípőjét. Erre a hirtelen jött változásra már neki is kipattantak a szemei. A gyors fényváltozás eredményeképp először csak hunyorogva próbálta kivenni az alakomat, majd ahogy realizálta, hogy én voltam az, a kezei máris az derekamat fogták. Nem teketóriáztam, éhesen hajoltam az ajkaira, amiket megadóan tárt ki nekem. Nyelvünk régi ismerősként üdvözölték egymást, s percekig járták lázas keringőjüket. Nyögéseink, elhalt morgásain töltötték be a teret, én pedig lassan húztam felfele Markról a felsőjét, aki megadóan emelte feljebb a felsőtestét, hogy egy határozott mozdulattal leránthassam róla, azalatt az egytized másodperc alatt, míg elváltak az ajkaink. A hajába kerestem kapaszkodót, amit erősen megragadtam a tövénél. Mark csak morgott a hevességtől, amitől bennem csak még inkább fellángolt a vágy.

- JinYoung! – Sóhajtotta a számba, mert nem akartam egy percre se elválni a duzzadt ajkaitól. – JinYoung, lassabban! – Kérlelt, de én már száguldottam. Tudtam jól, még nem törtem be teljesen, az a kiölhetetlen dac, még ott burjánzott benne, amit tövestől akartam kitépni. Ajkától elválva kezdtem el arcának élét csókolni, majd nyelvemmel is végighúzva, siklottam lejjebb. Előbb fülét, majd a nyakának érzékenyebb pontjait vontam be ragacsos nyálammal. Éreztem, hogy nem kellett már sok ahhoz, hogy végre teljesen ellazuljon alattam, aminek egyre hangosabb zihálása volt a bizonyítéka. Eközben pedig a kezeimmel kitapogatva, téglakemény merevedésére fogtam. Az érzésre belenyögött az éjszakába. Csak áldani tudtam a menedzserünket, hogy a pihenésünk érdekében, hangszigetelt szobákat kért nekünk. Mark ebben a pillanatban vesztette el a józan eszét, miközben a csípőjét fellendítve, most a nadrágunkat szétfeszítő ékünk érintette egymást. Én se bírtam tovább szó nélkül, s erre csak úgy, mint Mark az imént, én is nyögdécselve ziháltam. Muszáj voltam lenézni, a szememmel is kiélvezni azt a látványt, ahogy a már átázott nadrágunk alatt ott lüktetett vágyunk legnagyobb bizonyítéka. Fél kézzel nyúltam le, hogy a másikkal megtarthassam magamat, s már cibáltam is lefele a felesleges anyagot. Mark ezt észlelve, gondolkodás nélkül a segítségemre sietett, s az alsónkkal együtt, egyszerre szabadított meg a ruháktól. Beleőrültem a látványba, mikor felülve az ölébe, egyenesen a remegő férfiasságára néztem. Annyira vonzott, szinte ordított utánam, én pedig már hajoltam is, hogy egy levegővételnyi szünet után, az ajkaim közé fogadhassam. Mark keze automatikusan a hajamba siklott, s míg kezdetben én diktáltam az ütemet, az egyre fokozódó ingerek hatására egy idő után, már az ő kezének liftező ütemére merült el, majd bukott a felszínre a számból. Pulzált bennem az adrenalin, ahogy egy-egy pillanatra fellesve Mark ádámcsutkájára meredtem. Annyira izgató volt, miközben a nyögéseinek ütemére táncolt a nyakán. Egy határozott mozdulattal fellöktem magam, s mielőtt bármit is mondhatott volna, már csókoltam is a kemény kis dudort. Ezzel viszont elértem, hogy végre közvetlenül érintsék egymást a nemességeink. Nem számoltam rá, de a legfantasztikusabb érzést váltotta ki belőlem, s a hangokból ítélve, Markból is. Egy kósza gondolattól vezérelve pedig, apró lökésekkel ingereltem, minek hatására Mark lábai, az alatta összegyűrt takarót tépték.

- Érj hozzám végre, Mark! – adtam az utasítást, majd megfogva a kezét, egyenesen a fenekem felé vontam.

- De fájni fog! – Visszakozott, amiben volt némi igazság. Így elhúzva az ujjait egyenesen az ajkaim közé nyomtam, majd tövig bekapva a létező legtöbb nyálamat az ujjai köré vontam. Ez idő alatt pedig egy pillanatra se néztem félre, csakis egyenesen a pirosló arcát figyeltem, elnyíló ajkát, amin keresztül felszínesen kapkodta a levegőt, és azokat a tüzes szemeket, amik ebben a gyenge fényben is úgy ragyogtak, mint ezernyi csillag, a végtelen sötétségben.

- Most már jó lesz. – Nyugtattam meg, s a már síkossá vált ujjait vártam, hogy végre elmerüljenek bennem. – Gyerünk, Mark. Nem bírom tovább, érezni akarlak! – Könyörögtem neki, amitől előbb megremegett, majd egy gyors csókot követően határozottan belém hatolt. Az érzéstől csillagokat láttam, apró fehér pontokat, behunyt szemhéjaimon keresztül. Feszített, és rettentően fájt, amit Mark is megérezhetett, mert amilyen hirtelen merült el, olyan gyorsan vissza is húzta a mutatóujját. – Ne! Ne merészeld kihúzni! – Adtam parancsba, s előbb csak lassan, majd egyre határozottabban én magam ültem rá az ujjára. Ziláltam, majd a két kezemmel, enyhítve a feszítő érzést, a fenekem két partját húztam széjjel. – Mark, a következőt! – Nyögtem neki, mire már éreztem is az újabb hullámot. Ez talán még a korábbinál is jobban feszített, de nem mertem megszólalni. Magamban küszködtem a fájdalommal, s vártam az enyhülést, ami elhozza nekem a gyönyört. Mark viszont hamar kapcsolt, majd felhajolva gyengéden csókolt, ahol csak ért. Az ujjait pedig, mélyen bennem tartva forgatta. Ez volt az a pillanat, mikor ismét elleptek a csillagok. Feszített, de a vágy erősebb volt a fájdalomnál. Mark pedig mindent elkövetett, hogy a lehető legkevesebb rossz élménnyel gazdagodhassak. Ezt pedig a csókjaimmal háláltam meg. Fogaim között ropogtatva izgattam a kemény bimbókat a mellkasán, majd a nyelvem puhaságával enyhítettem a kínt.

- Most már rendben leszek, Mark! – Leheltem nyálas puszikat a mellizmaira. -  Téged akarlak! – Felszegtem a fejemet, és a tekintetét kerestem. Éreztetni akartam, hogy eljött végre a mi időnk, de Markon a kétség legapróbb szikráját se véltem felfedezni. Ugyan úgy lüktetett benne az a fékevesztett szenvedély, ami bennem is, és már szavak nélkül is tudtunk, nincs már mire tovább várnunk. Egy másodpercre távolodtam el a csípőjétől, amíg lenyúlva a kezei közé nem vette, a már nyálas férfiasságát. Két ujjal megtámasztva állította egyenesen az ég felé, és várta, hogy visszahelyezzem magamat. Nem néztem, merre üljek, bíztam Markban. Tenyeremet a két mellére helyeztem, hogy a súlyomat eloszlassam, majd őrjítően lassan elkezdtem ereszkedni. Éreztem a kemény, kerek csúcsot, ahogy a járatomnak feszült, majd mélyen beszívva a levegőt, határozottan magamba engedtem. Soha életemben nem éreztem azt az őrjítő kínt, amit akkor, abban a pillanatban. De a világ legcsodásabb fájdalma volt ez. Éreztem, hogy bennem lüktetett, s annak ütemére Mark kapkodta a levegőt. Nem bírtam mozdulni, csak lassan hajoltam közel hozzá, hogy az ajkunk összeérhessen. Mark viszont ennél óvatlanabb volt. Egy pillanatra csupán, de megbillent a csípője, amitől a bennem feszülő éke, megmozdult. Egyszerre nyögtünk bele a másik ajkába, de egyúttal éreztük, hogy megtört a jég. A következő, tudatos mozgás már sokkal könnyebben ment, másodpercekkel később pedig csak a bőrünk izgató csattanásaira, és annak ütemére figyeltünk. Vágytam rá, annyira érezni akartam, most pedig végre megkaptam, teljes valójában. Alig bírtuk a levegőt kapkodni, miközben szüntelenül hajszoltuk egymást. Mark lehunyt szemmel nyögött az éjszakába, majd az eddig, a lepedőt tépő ujjaival, a zabolátlanul hintázó férfiasságomhoz kapott. A kettősségtől pedig elvesztettem az eszem. Éreztem a belsőmet széttépő forróságot, s az ékemen ritmikusan pulzáló kezeket. A hasamban égni kezdett a vágy, aminek forró magjának előjele, szégyentelenül csorgott le, Mark hússzú ujjain.

- Mark, nem bírom tovább! – Nyüszögtem, majd hangom is elhalt, ahogy egy különös, mozdulattal, s talán az eddigi legmélyebb lökésével, valamit eltalált bennem. Egy másodpercig nem bírtam lélegezni, nem bírtam gondolkodni, csak az a mámoros érzés járt az eszemben, amit újra érezni akartam. Mark is észre vette, majd egy hasonlóan erős lökéssel, és ugyan azzal a technikával újra megérintett, de ezután még egy aprót, egy utolsó utánit lökött magán, mire képtelen voltam már hangot kiadni. Tátott szájjal feszültem meg, és csak a forróság térített észhez, ami előbb Mark ujjait, majd a hasamat lepték el. Lassan csorgott, nyúlánk volt és ragyogott, majd mikor végre elcsitult, Mark egy minden eddiginél hangosabb nyögéssel, a csípőmre fogott, s mélyen bennem tárta szélesre, gyönyörének hófehér kapuját.

Lustán nyúltunk el, egymásba gabalyodva. Mark keze apró köröket rajzolt a csupasz hátamra, aminek következtében libabőr lepte el az egész testemet. Még mindig lüktetett az ölem, s az érzésre akaratlanul is elmosolyodtam. Mark pedig szó nélkül tudta, mi csalt mosolyt az arcomra, mire szorosan átölelt, majd egy gyengéd puszit lehelve az ajkamra, pillanatok alatt álomba szenderült. Még néztem egy darabig, kisimult arcát, amin még most is ott piroslott az előbbi szeretkezésünk boldog emléke, majd mélyebben elfészkelve magamat a karjai közt, én is álomra tértem.

A herceg(nő) és a bolondja - Extra fejezet

Megtörtént

TaeHyung

A gondolataimban elveszve szörföztem a neten, miközben arra vártam, hogy a kollégium portása feltelefonáljon, hogy megjött a pizzám. Korgó hassal nem sok mindenhez volt kedvem, azonban a hangulatomra most más is rányomta a bélyeget. Még most is nehezen szoktam meg, hogy NamJoon nem volt a nap huszonnégy órájából tizenhármat velem. Bár eleinte még széles vigyorra ízlelgettem az egyedüllét megannyi, kecsegtető örömét. Mennyi pénzt spórolok majd meg azáltal, hogy az aktuális partneremet, már ha sikerült horogra akadnia egynek is, nem egy motelbe kell elhurcolnom. Azonban a lelkesedés az idő előrehaladtával egyre inkább fogyatkozott. Világ életemben társas lény voltam, amit egyről a kettőre képtelen voltam levetkőztetni. Most se esett jól a gőzölgő vacsorám, ebben az üres koliszobában. Kelletlenül dobtam vissza a dobozba, majd a telefonom után nyúlva tárcsáztam az évek alatt összegyűjtött barátokat, sorra egymás után. Azonban egy sem ért rá, hogy megoszthassam vele az estémet. Az utolsó neveket pörgettem, mire szemet szúrt a legalján lévő, utolsó név. YoonGi volt az utolsó ember, aki eszembe jutott, hiába ígértem meg NamJoonnak, hogy figyelni fogok rá. Az elköltözése óta, mintha visszazárta volna a várkaput, ami elé egy majd’ két méteres árkot ásott, krokodilokkal körülvéve. Ha akartam volna se tudtam volna átmászni, így megkönnyebbülve, hogy saját akaratából zárkózott el, én sem kerestem. Mégis, valamilyen ismeretlen okból viszketett az ujjam, hogy rámenjek a hívás gombra. Az emlékeimben feléledt az a szende arca, ami azt hittem csak egy múló gyengeség volt, most mégsem tudtam elterelni a gondolataimat. Észre se vettem, mikor emeltem a fülemhez a telefont, mire a túloldalról halkan felsejlett a hangja:

  Halló? – Hangzott a kedvetlen hangja, amitől azonnal visszavonulót akartam fújni, azonban a lelki szemeim előtt esdeklő barátom nem engedte.

- Cukor, TaeHyung vagyok! Nincs kedved átjönni hozzám? – Talán egy kicsit erős kezdés volt, de sose voltam a higgadtság nagykövete. Viszont amennyire tudtam, megőriztem a türelmemet, s vártam, hogy Yoongi reagáljon valamit.

- Nem is tudom... – Kaptam választ majd’ öt perc csend után. Valamiért azt hittem, már rég bontotta a vonalat, azonban a válasza se lepett meg, egy cseppet se.

- Ugyan, gyere át! – Erősködtem, ahelyett, hogy itt meghúztam volna a határt. – Van itt két hatalmas, gőzölgő pizza, és egyedül képtelenség elpusztítani. Na, mit szólsz?

- Nem is tudom... – Már megint ezzel jött. A szememet forgatva viszketett a tenyerem, hogy levágjam a telefonomat, mire újra megszólalt:

 - Van rajtuk zöldség? – Meglepett a válasza, egy pillanatra le is fagytam, azonban ahogy a két finomságra néztem, hálát adtam azért, hogy az egyiket sok zöldséggel kértem.

- Mi az hogy! A salátában sincs ennyi, mint ezen az isteni tésztán. Na igyekezz, mert meredten már a kutyának se kell! A szobát tudod, melyik.

Azt hittem, sose jutok a vacsorámhoz, mire végre kopogást hallottam az ajtón. Kissé mérgesen pattantam fel, majd feltépve az ajtót, a látványra minden haragom elszállt. Yoongi lesütött fejjel állt egyik lábáról a másikra. Hajának tincsei rendezetlenül gabalyodtak össze, és mintha nedves is lett volna. Csak ekkor eszméltem rá, én marha rá se kérdeztem telefonon, hogy alkalmas- e neki az időpont, csupán erősködtem. Magamban megfogadtam, hogy a jövőben ezen változtatni fogok, majd mielőtt hozzá érhettem volna, hogy behúzzam, egy lépéssel félreállva adtam neki teret, hogy beljebb jöjjön. Yoongi, mint aki valami rosszat csinált és a büntetésére vár, lépdelt befele.

- Foglalj helyet! – Mutattam NamJoon megüresedett ágyára, ami előtt, egy rozoga széken megterítve várta a vacsora. YoonGi csak bólintott, s egy szó nélkül leült a felkínált helyre. Te jó ég, hosszú út előtt állunk még. Sóhajomra az addig leszegett fejét felemelve, fáradt szemeivel meredt rám. Abban a pillanatban, talán még levegőt is elfelejtettem venni. Egy régi ismerős érzés lett úrrá rajtam, amit utoljára akkor éreztem, mikor kiengedték.

- Valami – szólalt meg, kissé rekedtes hangján, ami rögtön észhez térített -, rosszat tettem? – Kérdezte, mialatt ujjait összekulcsolva, görcsösen szorította azokat.

- Dehogy! – Adtam egyenes választ, s kezeimet a magasba emelve. Kissé idétlen mosollyal ültem a saját helyemre, miközben szemem sarkából végig figyeltem, ahogy egy szelet pizzát apró falatokkal igyekezett eltűntetni. Csak percekkel később eszméltem fel, hogy az arcomra vigyor fagyott, miközben néztem. Nem tudtam hova tenni, miért váltja ki belőlem ezeket a reakciókat, de rá kellett jönnöm, minél hamarabb.

Újabb hét, újabb ismeretlen kihívások. Álmosan borzoltam össze a kóchalmazt a fejem tetején, miközben az előadásomra tartottam. A szokásos reggeli nyüzsgésben csak később tűnt fel, mennyire összetömörültek egy pontba az emberek. A fáradtságomnál pedig csak a kíváncsiságom volt erősebb. Nem érdekelve, kit merre toltam arrébb, haladtam a hang irányába. Először egy végzőst pillantottam meg, ahogy hangosan oktatott kifele egy nála jóval alacsonyabb és feltehetőleg elsőévet, arról, hol is volt a helye az egyetemi hiearciában. Szerencsétlenre csak most sikerült egy pillantást vetnem, ahogy végre bekerült a látószögembe. Azonban a tekintetem az ijedt alkatára fagyott. YoonGi állt behúzott vállakkal a padlót fixírozva. Nem tudtam, mi válthatta ki az előtte ordibáló haragját, de már nem is érdekelt. Még magamat is megleptem, mikor dühtől vezérelve közéjük masíroztam. YoonGi karját megrántva húztam magam után, ott hagyva csapot, papot. Még hallottam, hogy utánam kiáltva átkozta YoonGit, majd az én felmenőimet, de nem érdekelt. Nagyon jól tudtam, ha ott maradtunk volna az eddig lappangó dühöm biztosan eluralkodott volna rajtam. Nem tudtam hova tenni, de jelenleg nem is érdekelt. Lelki szemeim előtt csak egyetlen jelenet játszódott le újra és újra. YoonGi mindig is ilyen visszahúzódó volt, de ahogy ott állt, leszegett fejjel, meghunyászkodva, egyszerre a világ összes bajától meg akartam védeni.

- Tae… TaeHyung! – Hallottam meg mögülem erőtlen hangját. – Lassíts! – Lihegett, mire megfordultam, csak ekkor eszméltem fel, milyen messzire kerültünk az egyetem épületétől, s hogy YoonGit egész eddig magam után rángattam.   

- Ne haragudj! – Lazítottam az ujjaim szorításán, amik még mindig görcsösen tartották YoonGi apró kezét. – Miért nem szóltál vissza?! – Kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, mire ismét összehúzódva szégyellte el magát. – Ne haragudj! – Suttogtam, s lassan a vállára tettem a kezemet. Megőrültem ettől a kettőségtől, amit kiváltott belőlem. – Mi történt? – Kérdeztem, majd egy közeli padhoz irányítva leültettem, úgy vártam, hogy elmeséljen mindent.

- Én csak… - Kezdett bele, miközben az ölében pihenő ujjaiból a vért is kiszorította. Egy halk sóhajt követően kezeim az övéire siklottak, s elválasztva azokat, ösztönöztem, hogy folytassa. – Véletlen volt, észre se vettem, hogy mögöttem állt, mikor már csak a tányér csörömpölését hallottam. – Szóval ez volt az oka. Emlékeim közt beugrott, ahogy annak a dühöngő végzősnek úszott a ruhája az ételmaradéktól. Ismét felment bennem a pumpa, hogy egy ilyen apróság miatt, képes volt annyi ember előtt, úgy viselkednie, ráadásul YoonGi így is nehezen illeszkedett vissza, erre ő még rá is tett egy lapáttal. Viszketett a tenyerem, hogy bemoshassak neki, amit valószínűleg YoonGi is megérezhetett, mert kivételesen ő volt az, aki szorosabban fogta a kezemet.

- Ne tegyél semmit! – Kérlelt, miközben most először emelte rám azokat a mélybarna szemeit. Annyi fájdalom és elfojtott érzés kavarodott benne, amiben el tudtam volna veszni. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Szótlanul néztem a szemébe, miközben halkan megfogadtam, és ezt nem csupán a NamJoonnak tett ígéretem megerősítése volt.

*

Egyre hűvösebb reggelekre keltem, aminek eredményeképp sikerült összeszednem egy kiadós megfázást. Úgy éreztem az egész fejemet, mintha ezer sztepptáncos gyakorolna benne, aminek kívülről se sikerült eltűntetnem a látszatát.

- Tae – Szólt halkan YoonGi, aki előttem ülve épp a reggeli szendvicsét majszolta, a maga lassú, kimért tempójában. – Nem érzed jól magad? – Kérdésére csak egy bólintással válaszoltam, mire a keze már felém lendülve siklott a homlokomra. Éreztem, hogy belülről égeti a bőrömet, tenyerének nyoma, ami kifejezetten kellemetlenül érintett, mikor visszahúzta. – Ez így nem lesz jó. – Pakolta a táskájába a maradék reggelijét. – Gyere, visszakísérlek a szobádba. – Majd ellentmondást nem tűrve, kihúzta maga alól a széket, aminek csikorgó hangjára nem egy asztalról néztek a miénk felé, s a hátára kapva a táskáját, majd a fél vállára az enyémet felsegített. Kellemetlennek éreztem a helyzetet, elvégre nekem kellett volna rá vigyáznom. Azonban az elmúlt hetekben, míg a közelemben volt, nem múlt el úgy perc, hogy ne vert volna félre a szívem, valahányszor rám nézett vagy mondott valamit. A megszokott pörgés odalett az életemből és sokkal inkább vágytam egy nyugodt sétára a parkban, miközben YoonGi szótlanul lépdelt mellettem. Bár eleinte csak az ismeretlen miatt égtem a vágytól, mivel soha nem volt még ennyire nyuszi senki a közelemben. Képes lettem volna elviselni NamJoon jogos haragját, ha megtudta volna, hogy mégis bepróbálkoztam a Cukorkánál. De ez a késztetés hétről-hétre elhalványult bennem. Helyette inkább csináltam nyíltan hülyét magamból, csakhogy újra lássam a mosolyát. Teljesen felforgatta az életemet, amit egy percig se bántam. Egyetlen félelmem volt csupán, ami még Nam haragját is a feledésbe taszította. YoonGi soha, egy percig se mutatta ki, hogy többet érezne irántam. Bár egyre közvetlenebb lett velem, az a fél lépésnyi távolság még most is ott volt közöttünk.

Mire felértünk a szobámig, már a maradék energiám is tovaszállt, amit reggel sikerült összegyűjtenem. Hangosan kapkodva a levegőt tántorogtam el az ágyamig, amíg YoonGi a fürdőszobában csörömpölt.

- Tae vedd le a cipőd! – Hallottam távolról YoonGi hangját, de képtelen voltam megmozdulni. Nem is kellett, már éreztem is, ahogy ráncigálta lefele rólam s a következő másodpercben, már egy hűvös, nedves ruhát helyezett gondosan a homlokomra. Éreztem, hogy eluralkodik felettem az álmosság, ami ellen semmit se tehettem. YoonGi halvány körvonalát figyeltem, miközben a távolról a laptopom csörgése zavarta fel a csendet. Jól tudtam, hogy Nam keresett, de reagálni már képtelen voltam. Csak abban bíztam, hogy nem fogja félreérteni azt, miért a Cukorka veszi majd fel a videó hívást.

Majd kicsattantam az energiától. YoonGi három nap alatt teljesen kikúrált, amiért nem győztem neki hálálkodni. Ezelőtt, ha valamelyikünk ágynak esett több, mint egy hétig ment a jajgatás. Meg akartam hálálni neki a szakszerű ápolást. Egész nap ezen törtem a fejem, miképp tehetnék a kedvére, mikor az egyetem előterében egy hatalmas plakát ki nem szúrta a szememet. Kosármeccs lesz a hétvégén, ráadásul YoonGi kedvenc csapata is játszani fog. Nem is találhattam volna ennél nagyszerűbb hálaajándékot. Még a múltkoriban tudtam meg róla, mennyire szereti ezt a sportot, mikor hazafele sétálva majdnem felbukott, míg campus sportpályáján nézte a kosárcsapat játékát. Ki nem néztem volna belőle, hogy az efféle sportért rajongott. Alacsony, vékony termete, és visszahúzódó természete is merőben más képet festett róla. De leginkább akkor fogtam padlót, mikor nem sokkal utána együtt néztünk meg egy kosármeccset. Tátott szájjal meredtem, rá, valahányszor izgalommal telve szorított, hogy végre átrepüljön a labda a palánkon. Mikor pedig ezt észrevéve elvörösödött, azt hittem, a világból is kiszaladok. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne szorítsam magamhoz, addig csókolva, míg levegőért nem kapkodunk.

- YoonGi, de jó, hogy összefutottunk! – Ragadtam meg a vállát, amire már egy kicsit se rezdült össze, majd kérdő tekintettel meredt rám. – Szereztem két jegyet a szombati kosármeccsre, és arra gondoltam… talán eljöhetnél… velem. – Majd leégett a pofámról a bőr, ahogy dadogva, nagy nehezen kinyögtem, mit akartam. Nem éppen így képzeltem el, de a reakciója minden kínomat elfeledtette. Mosolyra húzott szája, és az örömtől felcsillanó íriszei nem kis szívritmuszavarral járt a mellkasomban. Tennem kellett valamit, hogy mihamarabb elfeledkezzek erről a reménytelen vágyakozásról.

Alig pár óra volt már a meccsig, mi pedig előtte egy közeli kifőzdében töltöttük el az időt. YoonGi a szokottnál is izgatottabb volt, ami elég élet idegennek hatott, hozzá képest. Ezt viszont nem kötöttem az orrára, mert a mosolya mindennél többet jelentett számomra.

- Ideje indulnunk, ha el akarjuk kerülni a tömeget. – Néztem az órámra, s azzal párhuzamosan már álltam is felfele. – Hagy! Én fizetek. – Tettem a kezem a vállára, ahogy észrevettem, hogy a tárcájáért nyúlt. Egy pillanatig még el is gondolkodott, hogy szabadkozzon-e, végül egy félszeg bólintással elengedte a dolgot.

- Cserébe én állom a nasit. – Szólt hangosabban, ahogy a pénztár felé masíroztam. Legszívesebben egész úton veszekedtem volna vele, hogy a mai napon mindent én állok majd, de az anyagiak terén YoonGi nem engedett.

A stadion zsúfolásig telve volt, én pedig észre se vettem mikor ragadtam meg YoonGi kezét, hogy magamhoz húzva terelhessem, a helyünkre. Már leültünk, mikor megköszörülte a torkát, s a hangra realizáltam, hogy még mindig össze volt kulcsolva a kezünk. Zavartam kaptam el, mire ő is hasonlóan az ölébe ejtette, de pár másodperc után felpattanva szaladt ki a büfébe valami innivalóért. Túlságosan az érintése hatása alá kerültem, mire realizáltam, hogy egyedül indult vissza, s az alacsony termete miatt, hamar elveszett a tömegben. Egészen addig szuggeráltam az embereket, míg meg nem pillantottam, majd lenyugodva, hogy nem történt baja, húztam meg az üdítőt, amit nekem vett.

A meccs első fele viszonylag eseménytelenül telt, egyik fél dobott kosárra a másik után. YoonGi, valahányszor a kedvenc játékosa keze közé került a labda, izgatottan dobolt a lábával, majd a combjain a kezével. Egy idő után már nem is a játékra figyeltem, csak arra koncentráltam, mikor érinti meg a kalimpálásban az oldalamhoz húzott kezemet. Magam se hittem el, hogy ilyesmire vetemedtem, s ez egyszer igazat adtam NamJoonnak; sok hülyeséget művel az ember, ha szerelmes. A szavai csengtek a fülemben, mintha itt mondta volna, egyenesen a szemembe. Hogy én, szerelmes. A felismeréstől egész testemben lefagytam, csak akkor indult újra a program, mikor YoonGi kipirosodott arccal meredt rám. Alig észrevétlenül pihegett, talán a túlzott hevességtől, de jobban belegondolva, tökéletes arcán egy csepp izzadság se csillogott. Ezután jobban megnézve, hófehér arca se a szurkolás miatt volt vörös, sokkal inkább volt zavarban. Csak ekkor néztem körbe, mire a szemem a stadion közepén lévő kivetítőre tapadt. A döbbenettől pedig kis híján padlót fogtam. A Kiss me felirat pirosan villogott, ami alatt YoonGi nézett rám, zavart tekintettel, miközben én a képernyőt bámultam, tányérnagyságú szemekkel. Ez biztosan valami tévedés. Nyugtáztam, s már vártam, mikor kapcsolnak a szervezők. Már viszketett a lábam, hogy felpattanva végre kikerüljek a kamera látószögéből, mire beadtak egy reklámblokkot. Idegesen fújtam ki a levegőt, de még mindig éreztem YoonGi pillantását magamon.

- Biztosan megbillent a kamerás keze, azért mutatott ránk. – Fordultam fel, azonban a szavaim az ajkamra forrtak, ahogy YoonGi, minden előzetes nélkül az számhoz kapott. Puha, reszkető párnája éppen, hogy érintette az enyémet, s bennem felrobbant valami. Amilyen hirtelen hajolt felém, olyan gyorsan szüntette meg a távolságot, de bennem már dolgozott az adrenalin. Csuklójánál keresztül ragadtam meg a kezét, s magam után húzva, vonszoltam ki a lelátóról, mit sem törődve azzal, hogy kezdődött a második félidő. YoonGi szótlanul követett, magamban pedig millió kérdés fogalmazódott meg, de valahányszor beugrott az ajkának érintése, mintha újraindították volna a rendszert odabent. A szememmel egy üres sarkot kerestem, amit nagy sokára meg is leltem, mázlimra, hogy kezdődött a meccs, így a mellékhelyiség előtti folyosóhoz siettem. Kellő határozottsággal, de ügyelve, nehogy megijesszem, vontam a falhoz. Az ujjaim már nem szorították a kezét, helyette gyengéden tartottam, s szótlanul figyeltem, hátha ki tudok olvasni valamit azokból a gyönyörű, barna szemeiből.

- Yoon… Gi – Nyeltem egy nagyot, ráeszmélve, mennyire kiszáradtam. – Mi… mi volt ez? – Ennél ostobább kérdést keresve se találtam volna, de jelenleg csak erre az egyre akartam tudni a választ. – Miért csókoltál meg? – Szedtem végre össze magam, s a valaha létezett leghatározottabb pillantásommal vártam a válaszát.

- Kedvellek. – Fejét lesütve, megint a padlónak címezte a mondandóját, de én akkor is hallottam. A szót, amit azóta vágyom, hogy kimondja, mióta bennem is lángra kapott az érzés. Félrevert a szívem, ahogy előttem tétován állva, rugdosta a sarkával a falat. Te jó ég, hányszor álmodtam már meg ezt a pillanatot, most mégis, ennél jobb helyen, s időben nem is akartam lenni. Kezemmel lassan felsiklottam, végighúzva ujjamat a karján, mire végre rám emelte az íriszeit. Ajkai apró résnyire nyíltak, amin keresztül a forró levegője simogatta a nyakamat. Majd megőrültem, mire végre a tarkójára vontam az ujjaimat, s lassan magam felé húzva vártam, míg lassan lehunyta a szemét. Az azt követő másodperceket egy életre a szívembe véstem. Lassan csókoltam, figyelve minden rezdülésére, de egy idő után érezve, mennyire megadó volt, erősebben nyomtam az ajkaimat az övéire. Éppen csak levegőért váltunk el, majd éhesen nyúlva a másik után, újabb csókba forrtunk össze. Valahol az első és a tizedik között pedig egy gondolat fogalmazódott meg bennem, s vésődött mélyen az elmémbe. Mostantól hozzám tartozik.

*

- És, így kezdődött minden. – Fejeztem be a mesét, miközben NamJoon tátott szájjal meredt rám. YoonGi tenyerébe apró köröket rajzoltam, miközben vártam valamiféle reakciót, döbbent barátomtól. – NamJoon – szóltam rá, mire sikerült magához térnie -, szeretjük egymást. – Megszorítottam YoonGi kezét, s bár a mondatot Namnak szántam, mégis a szerelmem szemébe nézve közöltem, amire ellágyult tekintettel és a világ legédesebb mosolyával reagált. – Nézd – fordultam vissza -, tudom, hogy nem ezt ígértem, de te lehetsz az utolsó, aki követ vethet rám. – Utaltam ezzel őrá és a páciensére. Ezt egyből le is szűrte, majd zavartan köhintve egyet, magára terítette az addig ölében pihenő törülközőt. – Ez így nem lesz jó. Menjetek, szárítkozzatok meg! Úgy hiszem, erre hagynod kell magadnak egy éjszakát, hogy feldolgozd. – Láttam rajta, mennyi kérdése volt még felénk, de belátta, vizesen nagy esélyük volt egy kiadós megfázás bezsebelésére. Bár ez is az előbbi kijelentésemet igazolta. ahogy sokkal inkább SeokJinre nézett aggódó tekintettel.

- Nem bánom. – Adta be a derekát, s felpattanva nyitotta ki a szobaajtónkat, amin először kiengedve SeokJint, még hátrafordult. Tudtam jól, hogy nem úszhatjuk meg az atyai szigort. – Tae – láttam rajta, hogy kereste a szavakat -, valóban szereted? – Kérdezte, hangjában tiszta aggodalommal, én pedig csak mosolyogva átkaroltam YoonGit, hogy a lehető legközelebb húzhassam magamhoz.

- Igen, NamJoon, szeretem.

Levelek a postaládából

JinYoung

Az utolsó doboznyi holmimat pakoltam le az előtérben, aminél tovább a zsúfoltságtól képtelen voltam cipelni. El se akartam hinni, miközben az üres, pusztán a dobozaimmal telepakolt lakást mértem végig, ki tudja, hanyaggyára.

Körülbelül egy hónapja láttam meg egy újság hirdető oldalán, és még abban a pillanatban felkerestem a megadott ingatlanközvetítő irodáját. Határozottan nyitottam be, semmitől se tartva, hogy még aznap szeretném megnézni a házat JaeBummal. Mert így hívták az ingatlanközvetítőt, aki a ház eladásáért felelt. Széles mosollyal üdvözölt, miközben épp egy köteg ingatlanokról szóló dokumentumot rendezgetett. A kezdeti lelkesedésem pedig egy pillanat alatt a padlót súrolta. Kellett pár másodperc, hogy a parkoló pályára állt agyam, újra működésbe lépjen JaeBum látványától. Azonban kényszerítve magamat arra, ne bámuljam ennyire feltűnően, tértem egyenesen a tárgyra.

Egy fél órával később már egy kávézóban beszéltem meg a házzal kapcsolatos tudnivalókat. Őszintén szólva a felesleges köröket semmi kedvem nem volt lefutni, a lábammal idegesen toporzékoltam az asztal alatt, alig várva, hogy végre felállhassunk és elindulhassunk, hogy élőben is láthassam álmaim otthonát. No meg azt se akartam, hogy feltűnjön, mennyire összezavart pusztán a kisugárzásával. Nem egy ballépésem volt az elmúlt években, mikor egy számomra szimpatikus férfi, undorodva fordult el tőlem, mert közeledni mertem felé. Azóta pedig inkább elfojtottam az érzéseimet, mintsem, hogy újra megsérüljek.

De most végre itt álltam, a csomagjaim tengerében, levakarhatatlan mosollyal az arcomon, ami a nap további részében se akart eltűnni. Már épp végeztem a kidobozolással, mikor a telefonom hangos csörgésbe kezdett, valahol a kartonkupac mélyén.

- Halló! – Szóltam bele, még épp időben, mielőtt az ismeretlen hívó feladta volna. – Á, a költöztetők. Jó napot! – Köszöntem, majd hallgattam a felmerülő problémát, miszerint egy tévedés miatt a szomszéd városba szállították ki a bútoraimat. Első pillanatban némán meredtem magam elé, az agyamat pörgetve, hogy mi tévő legyek, ám megnyugtattak, hogy holnap az első dolguk lesz újra leszállítani, addig pedig a helyi raktárukban gondosan megőrzik az holmijaimat. – Köszönöm szépen, és várom önöket, reggel. – Bontottam a vonalat, majd a maradék dobozokat félre rakva, kerestem egy párnát és egy takarót. Észre se vettem, mennyire elszaladt az idő, mire a gyomrom korgása figyelmeztetett. Hálát adtam az égnek, hogy a csomagoláskor pár zacskó ráment is bepakoltam, ami már a tűzön forrva várta, hogy elpusztíthassam. Teli hassal, és határtalan boldogsággal feküdtem le az ideiglenes fekhelyemre a padlón. Bár nem pont így képzeltem az első éjszakámat az új otthonomban, ez az aprócska hiba nem szeghette jó kedvemet. Különben is, egy egész élet hátra volt, hogy kiélvezzem az otthon nyújtotta kényelmet.

Az elgémberedett lábam lüktető fájdalmára keltem. Első pislogásra fel se fogtam, merre vagyok, azonban ahogy a függönytelen ablakon keresztül lustán besütött a reggeli napsugár, én is megvilágosodtam. Az első reggelem az új lakásban. Lassú mozdulatokkal kimasszíroztam a hangyákat a lábszáramból, majd pár doboz átvizsgálása után ráleltem a köntösömre is. Áldottam az eszemet, hogy legalább a konyhai eszközöket kipakoltam tegnap, s bedugva a kávéfőzőt, vártam, hogy egy adag fekete, ráérősen a bögrémbe csorogjon. Ez idő alatt volt időm újfent megcsodálni a ház minden négyzetcentijét. A fehérre festett ablakkeret tökéletesen passzolt a barnás falakhoz. Lelki szemeim előtt már láttam a berendezett nappalimat, egy kényelmes kanapéval, amin lustán elnyúlva meredek majd a TV-re.

- Tökéletes. – Súgtam a némaságba, mire a kávéfőző kattanással jelezte, készen volt az italom. Óvatosan megfogva a bögrém fülét, léptem az ablakhoz, amin keresztül az ébredező utcára láttam. A szomszéd álmosan, kócos hajjal ballagott ki az újságokért, miközben két kocogó fiatal suhant el előtte. Bár látszott rajta, hogy legszívesebben még az igazak álmát aludná, a mosolya kedves volt, ahogy odaintett nekik. Szívemet átjárta a melegség, mikor felismertem, nem csak a ház nyújtotta békesség miatt döntöttem jól, mikor az ösztöneimre hallgatva aznap besétáltam az ingatlanoshoz.

Az utolsó, már kihűlt kortyot pusztítottam el a bögrémből, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőjén édesanyám mosolygós képe köszönt vissza, mire gondolkodás nélkül felvettem.

- Halló, anya!

- Kisfiam! Milyen volt az első éjszakád? – Tért egyből a lényegre, aminek kifejezetten örültem, elvégre kérés nélkül is meséltem volna neki arról, mennyire beleszerettem ebbe a házba. Egymás után dicsértem túlzás nélkül a ház legkisebb pontját is, míg egyenesen a postaláda felé vettem az irányt. Bár a leveleimet még hetekig nem ide fogom kapni, hanem a szüleimhez, de ebből az okból kifolyólag az előttem lakó se kerülheti el, hogy egy-egy eltévedt levele, hozzám lesz még kipostázva egy darabig. A fülemben anyám óva intő szavai csengettek, mit, hogyan csináljak most hogy már magamra voltam utalva. Mindig is imádtam, mennyire aggódott azért, nehogy összekeverjem véletlenül a fehér ingemet egy vörös párnahuzattal. Bár ennyit még magamtól is tudtam, mégsem szóltam közbe, mialatt a takarításhoz való praktikáit ecsetelte. Nagyokat szippantva a friss, reggeli levegőből helyeseltem, mialatt az ős öreg, de a házhoz pontosan illő postaládát próbáltam egy kézzel kinyitni. Nem voltam egy cseppet se meglepve, mennyi szórólap és reklámpapír gyűlt fel abba az apró fém dobozban, azonban ahogy ügyetlenkedve válogattam, a számomra felesleges reklámokat, egy néven megakadt a szemem. Pontosabban az én nevemen. Egy levél bújt meg a szórólapok között, rajta feketén-fehéren Park JinYoung neve. Magamban ismételve észre se vettem, hogy a telefonon keresztül az anyám se tett másképp.

- Anya, most mennem kell. Izé, megjöttek a költöztetők. – Füllentettem, aminek némi igazságalapja is volt, mivel tényleg percek kérdése volt, hogy megérkezzenek. Utáltam hazudni, de a szívem a levél rejtélyességét tekintve, veszett mód zakatolt a mellkasomban. Senkinek nem árultam még el az új lakásom címét, a hivatalba pedig a héten terveztem menni, hogy a költözésemet bejelentsem.  Ezeket számba véve remegő lábakkal futottam vissza a lakásba, majd egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ahol végre feltéphettem a levelet. Szék híján egy teli dobozra ültem, ahogy a sorokat olvasva, minden erő elszállt a lábaimból.

Kedves JinYoung!

Most biztosan millió kérdés kavarog a fejedben, azzal kapcsolatban, ki lehetek, és hogy honnan ismerlek téged. Nem kell aggódnod, nem akarok semmi rosszat. Tudom, hogy mindenki ezzel az indokkal kezdi, de bennem tényleg megbízhatsz.

Először is, üdv az új otthonodban, JinYoung! Remélem, az, hogy ilyen formában írok neked, nem riaszt el attól, hogy a jövőben folytassuk ezt a beszélgetést. Bár te még nem ismersz engem, bízom benne, hogy idővel ez másképp lesz, és esetleg találkozhatunk is. Csak arra kérlek, merj megismerni, és a jövőben talán majd megszeretni.

J.

Remegő kézzel olvastam újra, és újra a sorokat a gyűrött papírlapon. Elsőre fel se fogtam, a szavakat, csak egymás után raktam a kerek betűket. Egy idegen, aki ráadásul ismerte a nevemet, és tudja, hogy hol lakom arra kért, hogy ismerjem meg. Abszurdnak és betegesnek véltem az egészet. Lassan közeledtem az ablakomhoz, hogy azon keresztül nézzek széjjel az utcán. Minden érzékszervem felerősödött, aminek köszönhetően a legapróbb neszt is hallottam. Nem hiányzott az idegrendszeremnek, hogy úgy érezzem, valaki figyel engem, ezért amint sikerült összeszednem magamat, máris egy válasz levelen törtem a fejem.

Kedves J!

Fogalmam sincs, honnan ismersz, azt sem, miért pont velem játszod ezt a kicsit sem nevetséges játékot. Arra kérsz, hogy ne aggódjak? Hiszen te ismersz engem, én pedig még a nevedet se tudom. Ez így nem fair. Azt akarod, hogy kedveljelek? E pillanatban mást nem érzek, csak rettegést. Félelmet egy idegen iránt, aki talán minden lépésem figyelheti. Ebből köszönöm nem kérek.

És nem kell félned, egy levelet még elfogadok csínytevésed zálogaként, de a jövőben ne keress, ne írj, és ne akard, hogy megismerjelek!

JinYoung

Gondosan átolvastam, minden egyes betűjét a levelemnek. Nem akartam egy apró hibát se véteni. Határozottságot és elszántságot próbáltam sugallni a szavaimmal, abban bízva, még itt az elején elfelejthetjük ezt a viccesnek nem nevezhető kabarét. Csupán egy dolgot nem vettem számításba: a neve mellé a címét se tudtam, így pedig a levél kézbesítése is lehetetlennek bizonyult. Órákat töprengtem azon, hol lenne a legmegfelelőbb hagynom, míg egy ostoba gondolattól vezérelve a postaládámba nem helyeztem a borítékot. Magamon jót nevetve hagytam ott a rozoga fémládát, majd visszasietve az igencsak hűvössé hűlt levegőről, takarítással foglaltam le magamat.

Már besötétedett, mire mindennel végeztem, s a patyolat tiszta lakásomban gyönyörködve dőltem el az ütött-kopott kanapémon, aminek huzatán még mindig éreztem a régi szobám dohos illatát. Azonban még ez sem szegte kedvemet, sőt jól esett visszagondolnom, arra az aprócska otthonra, ami most kétszer is elférne ebben a gyönyörű palotában. Fáradtságomban észre se vettem, mikor nyomott el az álom, csak a sajgó nyakam jelezte, ma se sikerült az ágyamból köszöntenem a reggelt. A papucsomat a padlón húzva, csoszogtam ki a fürdőszobába, hogy friss vízzel öblítsem ki az álmot a szememből. Csak ekkor ugrott be a tegnapi rejtélyes levél, s a válaszom. Csapot-papot otthagyva szaladtam ki, egy szál pólóban és nadrágban a postaládához. Gondolkodás nélkül téptem fel az ajtaját, mire mind a két lábam a földbe gyökerezett. A levelem helyén ugyanis egy másik levél gubbasztott a sarokban, amire ismét a nevemet írták, hasonlóan ívelt betűkkel. Elfogott a rettegés, mégsem vágtam egyenesen a kukába. Tudnom kellett, mi állt benne, így hasonló tempóban rohantam vissza a meleg lakásomba. Nem érdekelt a kávém, a reggeli csendes rutinom, amivel magamba szívtam az egész napra kitartó energiát. Minden gondolatom a levél körül forgott, amit gyakorlott mozdulattal téptem fel egy konyhakéssel.

Kedves, JinYoung!

Megértem, ha tartasz tőlem, azt is, hogy ezt nem így kellene megbeszélnünk. De tudnod kell, hogy másképp nincs merszem eléd állni. Félek a reakciódtól, a visszautasításodtól. Itt levélben minden bátorságom megvan ahhoz, hogy beszéljek veled.

Ne lökj el magadtól, pusztán azért, mert így közeledek feléd!

J.

Dühös voltam. Ismerte a nevemet, tudta, hol lakom, mégsem mert elém állni. Soha nem ártanék egy légynek sem. Bár megfogadtam, hogy annyiban hagyom az egészet, nem veszek részt ebben az ostoba játékban, mégsem nyugodhattam. Valami ismeretlen oknál fogva, az elmém legmélyén érdekelt ki is ő valójában? Hogy mit látott meg bennem, így ismeretlenül, és miért olyan biztos abban, hogy egyszer talán megkedvelem. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. Hiszen, ha azt reméli, hogy kedvelni fogom, biztosan egy lányról volt szó. Elvégre nem ő lenne az első, aki az évek alatt bepróbálkozott, de meg kellett hagyni, a legegyedibb. A szavait olvasva pedig, ahogy a betűket egymás mellé, ívesen leírta, már kétségem se volt afelől, hogy egy lánnyal volt dolgom. Ezzel pedig már meg is pecsételtem a sorsát. Bár ő még nem tudhatta, legféltettebb titkom mivoltát, hogy a női nem soha nem vonzott igazán. Megkönnyebbülten kaptam elő egy üres lapot a fiókból, és már körmöltem is a válaszom.

Kedves, J!

Bevallom eljátszottam a gondolattal; hogy te és én egyszer még lehetünk jóban. Bár még most sem értem, miért tartasz annyira tőlem, ám legyen. Ismerjük meg egymást, itt levélben, s talán majd valamikor, ha bátorságod lesz, személyesen.

JinYoung

Nem volt veszteni valóm. Ha ismerkedni akart, hát legyen. Tudtam jól, ha rajtam múlik, ebből csupán barátság szövődhet.

*

Két hónap, és megszámlálhatatlan levél állt már mögöttünk. Napról-napra egyre több titkunkat tártuk fel, és valahol a sokadik levél után, már nem is tartottam fontosnak ismerni az arcát. Tudtam, milyen belülről, hogy imádja a zenét, néha még táncra is perdül. Ebbe a helyzetbe én is bele tudtam képzelni magamat.

Voltak pillanatok, mikor az ő szavai csaltak mosolyt egész napra az arcomra, s voltak napok, mikor miatta rándult görcsbe a gyomrom. Annyi kimondatlan érzelem sugárzott a szavain keresztül. Gyakran képzeltem el, milyen lenne, ha mindezt, amit leírtunk egymásról, egy kávé mellett, személyesen tudtuk volna meg a másikról. De valahányszor merészebb vizekre eveztem, mindig belém csapott a felismerés. Hiába éreztem mellette harmóniát, hogy talán a társam is lehetne, az érzéseimen nem változtathatok. Sose tudnám boldoggá tenni.

Komor gondolatok ébresztettek, ahogy álmaim utolsó emlékfoszlányában is Ő szerepelt. A szokásos reggeli izgatottságomnak hűlt helye se volt, ahogy kedvetlenül ballagtam ki a postaládámhoz. A levele már ott várta, hogy végre kezembe vehessem, azonban amit benne olvastam, talán az elsőnél is sokkolóbb volt számomra.

Kedves, JinYoung

Azt hiszem, fennáll annak a lehetősége, hogy beléd szerettem. Tudom, hogy most azt hiszed ez csak kicsinyes kötődés egy olyan személy iránt, akivel csak papír formájában kommunikálsz, de megtörtént. Rettegek, hogy talán félre ismertelek, de úgy érzem, ennél tovább már nem mehetek. Csak bízni tudok abban, hogy nem vétettem hatalmas hibát.

JinYoung, azt hiszem, most már képes vagyok eléd állni. Ha szeretnéd, ha valamit is jelentenek neked a leveleink, azzal a világ legboldogabb férfijává tennél. Kérlek, merj megismerni a valóságban is.

J.

Férfi, szeret, férfi, szeret. Csak ezt a két szót tudtam ismételni, már magam se tudom hanyaggyára. A szívem szokatlan ütembe kezdett, amint realizáltam, hogy ez nem álom volt. Izzadt tenyérrel, remegő ujjakkal fogtam a levelét, aminek tartalmától az eddigi fásultságom egy pillanat alatt semmivé lett. Látni akartam.

Futólépésben szaladtam fel a szobámba, hogy két légvétel között elővéve egy papírlapot, jól átgondolva írjam meg neki a válaszomat.

Kedves, J!

El se hiszem, hogy eddig lánynak hittelek. Hibát itt egyedül én vétettem, mert eddig úgy hiszem, én ismertelek félre. Leírhatatlan boldogság járja át a szívemet, és már alig várom, hogy találkozzak veled. Mert találkozni akarok. El nem tudod képzelni, mennyire. Annyi kérdésem van, te jó ég, megszámolni se tudom, de minden választ tőled akarok hallani.

Holnap reggel, egy nappal se később, kérlek, gyere a házam elé, s állj a postaláda mellé!

JinYoung

Alig kaptam levegőt, ahogy futólépésben próbáltam elfogadható kinézetűre szépítenem magamat. Féltem, hogy csalódni fog, ha azt látja, elhanyagoltam magam. Mert az elmúlt napokban nem igazán tettem ki a lábamat a házból. Hosszú órákig áztam a kádban, amíg a talpamon ráncossá nem puhult a bőröm, miközben a habok közt játszadozva képzeltem magam elé a levelek által megismert J-t. Már ott tartottam, az sem érdekel, ha két orra van, mert önmagáért szerettem, mert vele minden olyan egyszerűnek tűnt. Szélesen elmosolyodtam, ahogy átvillant az agyamon az első levele, és az érzés, amivel fogadtam. Még most is beleborzongtam a tudatba, mi lett volna, ha messze elűzöm a szavaimmal.

Megrázva a fejemet hessegettem el ezeket a gondolatokat, majd egy mély levegővételt követően, mélyen a habok közé merültem. Alig fél órával később pedig, illatosan feküdtem az ágyamban, a holnapra várva, miközben minden sejtemmel Ő rá koncentráltam, hogy az álmaimban is láthassam.

Rég köszöntött rám ennyire kellemesen a hajnal. Pár percig csak élveztem a takaróm kellemes melegét, a csendet, azonban, ahogy ébredező elmémbe bekúszott a tudat, hogy alig egy óra múlva megismerem azt, akibe beleszerettem, görcsbe rándult a gyomrom. Az érzésre pedig hamar kipattantam az ágyból, hogy rögtön utána a WC-t tisztelhessem meg a jelenlétemmel. Soha nem voltam még annyira ideges, mint ezekben a percekben, de az időt nem állíthattam le. Kapkodva vettem a levegőt, még a kávémat is kihagytam, hogy elkerüljek egy minden bizonnyal végzetes baklövést, ha meginnám a szíverősítőt. Bár éjszaka megfogadtam, egyenesen az ajtóhoz indulok, képtelen voltam megállni, hogy ne lessek ki az ablakon, ahol a postaláda mellett, egy sötét kapucnis alak áll, egyik lábáról a másikra. Pont, ahogyan tegnap megírtam neki. A reggeli rosszullétem ismét új erőre kapva bukfencezett a bensőmben, de innen már nem volt visszaút, és nem is akartam, hogy legyen. Remegő ujjakkal markoltam meg a kilincset, majd egy utolsó lélegzetvételt követően kitártam a tölgyfaajtót. A pillanat leírhatatlan volt. Némán sétáltam felé, mialatt ő a nemrég nyírt gyepet szuggerálta. Látni akartam végre az arcát, így megszaporázva a lépteimet, csökkentettem egyre gyorsabban a maradék távolságot. Ahogy pedig elé álltam a talpam, mintha gyökeret vert volna a betonba. A szívem minden második ütemre reagált csupán, miközben kiszáradt szájjal néztem azt a tökéletes képet, amit elém festett a hajnal.

- Te vagy az! – Döbbentem meg a felismeréstől. Álmaimban annyiszor elképzeltem már az arcát, lejátszottam megszámlálhatatlanul sok forgatókönyvet, miszerint hol találkozhattunk. De, hogy pont Ő legyen az, akinek a házat köszönhettem. JaeBum. Gondolatban kimondva is megmelengette a szívem, alig vártam, hogy hangosan kiejtve, simogathassa a fülem.

- Szia! – Törte meg végül a csendet, miközben széles mosollyal az arcán üdvözölt. Láttam a szemében az izgatottsággal vegyült félelmet csillogni, s jobban megnézve, a mosolya sem tűnt annyira magabiztosnak. Minden vonásából kiolvastam, mennyire rettegett, mit szólok majd hozzá. Ami első próbálkozásra kudarcra volt ítélve. 

- Szia! – Válaszoltam sután, még mindig a látványán csodálkozva. Tökéletes volt, minden értelemben. A levelei által sugárzott intelligencia, és az ehhez tartozó külsőség, minden elraktározott emlékemet róla, felülmúlta. Akartam, kétségem se volt afelől, hogy minden porcikáját magamnak akartam. Megrémisztett ez a fajta mohóság, de a tudat, hogy neki se voltam közömbös, magabiztosabbá tett. Két lépés választott el tőle csupán, amit bátortalanul, figyelve minden reakciójára, lassan megszüntettem. Nem gondolkodtam, ahogy az idő egy pillanatra megfagyott, úgy hajoltam minden előzetes nélkül az ajkaira. Forró volt és reszketeg. Nem volt se túl gyors, se lassú, mégis minden érzelem sugárzott a csókból. Elválva tőle csak a szemeibe nézve vártam, hogy mondjon valamit.

- Jin… Young – sóhajtotta végre a nevem, amire oly régóta vágytam már -, te most? – Nem merte kimondani, láttam rajta, hogy félt, rettegett, ha kimondja, talán meg nem történté tenné a dolgot.

- Azt hiszem, fennáll a lehetősége, hogy beléd szerettem. – Ismételtem meg szóról szóra azt, amit az utolsó levelében nekem is bevallott. Az arcára kiült a meghatottság, aminek következtében az addig döbbent íriszei most párásan ragyogtak rám. Kipirult arcát újra mosoly díszítette, ám ez most őszintébb volt, mint korábban. Eltűnt a kétség, csak magunk maradtunk, és mindaz a kimondatlan szó, ami eddig még nem került a papírlapra, és soha többé nem is fog. Mert az a megannyi szerelmes szó, amit mostantól egymással osztunk meg, százszor többet ér majd, mint azok a levelek a postaládából.