A herceg(nő) és a bolondja - Negyedik fejezet

Valami más

NamJoon

Lassan már fél órája vártam a szobám ablakából kifele meredve, hogy SeokJin végre jelezze nekem, hogy elkészült. Az idő mindeközben egyre borúsabbá vált, félő volt, hogy esni is elkezdhet. Tudtam jól, hogy félt a víztől, éppen emiatt akartam elkerülni, egy esős napon az ismerkedést vele. Csak a szerencsében bízhattam, hogy elkerül a délután folyamán minket, ezeknek a baljós felhőknek a tartalma.  

- Kész… vagyok. – Lepődtem meg, ahogy hangtalanul belépett a szobámba SeokJin, s amilyen hirtelen szólalt meg, olyan gyorsan tűnt is el az ajtóból. Mély levegőt vettem, s felkapva a jegyzeteimet, követtem lefelé. Nem voltam biztos abban, merre volt a hátsó kijárat, így jobbnak véltem hamar behozni a távolságok közöttünk.

- És most mi lesz? – Szólalt meg, ahogy kiléptünk a hatalmas, kétszárnyú ajtón, azonban kérdését abban a pillanatban elfeledtem, ahogy elém tárult a hatalmas kert, minden négyzetcentije.

- Nahát, milyen hatalmas! – Ámultam, ugyanis az ablakból kifele meredve közel sem tűnt ekkorának, ahogy a fák a nagy részét eltakarták. Itt lent mégis, mintha egy titkos kertbe került volna az ember, csodáltam a téli tájat.

- Aha, az. – Hallottam magam mellett SeokJin kissé lehangolt, nemtörődöm hangját. Az arcomról pedig abban a pillanatban leolvadt az a gyermeki ámulat, amit a látvány okozott. Mély levegőt véve szorítottam meg a kezemben lévő jegyzetet, hogy emlékeztessem magamat, nekem itt most az életkedvét kellett visszahoznom valahogy.

- Na és – fordultam felé hirtelen, amitől kissé meglepődve torpant meg -, mit szoktál csinálni? – Kíváncsi voltam egy napjára, arra, hogyan telik neki. – Úgy értem, egy nap… mivel telik egy napod? – Fejtettem ki jobban kérdésemet, mire észrevettem, eléggé furcsán meredt rám az előbbitől. Nem volt a tudakozódásomban semmi kivetnivaló, egy szóval nem említettem olyat, amivel esetleg megbánthattam azt a nem létező kapcsot közöttünk. Viszont valahogy meg kellett találnom a fogást rajta, hogy elindulhassunk, valamelyik irányba. Azonban az elképzelésemet ismét romba döntve került ki, majd szótlanul elhaladva mellettem, indult meg egyenesen. Bevallom, rosszul esett, hogy ennyire semminek nézett, még csak apró jelét sem mutatta annak, hogy próbálna nyitni felém. Fogalmam se volt arról, hogyan fogom azt a kemény burkot szétzúzni, ami körbevette, de a próbálkozásba még senki nem halt bele.

- Oké, felfogtam – értem utol, majd vállára téve a kezemet, próbáltam felhívni a figyelmet magamra. Azonban ebben a pillanatban elkövettem életem talán egyik legnagyobb hibáját. Teljesen elfeledkezve, mennyire rettegett a hirtelen érintésektől, ragadtam meg a vállát. A pillanat, amiben egyszerre fogtuk fel mi történt, mintha egy végtelenített szalagon játszódott volna le újra, és újra. SeokJin döbbent, kissé eltorzult arccal meredt rám. Túl közel volt hozzám, s a hűvös téli szellőnek hála illata egész lényemet körüljárta. Nem akartam elkalandozni, főleg nem most, azonban az az édes illat, arcának vonásai nem hagytak más utat. Tekintetemmel rámeredve figyeltem, mikor észrevettem szája szélét megremegni. Már nem a döbbenet uralkodott ábrázatán. Láttam rajta, gyűlölt engem, gyűlölte azt, hogy megérintettem, azt, hogy egyáltalán itt voltam. Fogalmam sincs, mennyi ideje állhattunk ott, mire kézfejemet hirtelen nedves, hideg csepp nem érintette. Abban a pillanatban felnéztem az égre.

- Csak ezt ne. – Szóltam egyenesen a fölénk tornyosuló esőfelhőkhöz. SeokJin továbbra is meredten maga elé bámulva állt előttem, az agyam pedig egyfolytában kattogott. – SeokJin – szólítottam meg -, futás!

Lassú voltam, figyelmetlen, és ostoba. SeokJin sípolva vette a levegőt, amint beértünk a házba. Ruhájából ömlött a víz, haja csapzott, nedves tincsei homlokához ragaszkodva tapadtak hozzá. Egyszerre lihegtünk a futás okozta levegőhiánytól, miközben az agyam folyamatosan azon kattogott, hogyan hozhatnám rendbe ezt a hatalmas hibát, amit képes voltam elkövetni.

- Seok… - Képtelen voltam befejezni, amint arcomra egy hatalmas csattanás kíséretében, nem landolt SeokJin jobb keze. A pofon helyén égett az arcom, soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat. És itt nem csak fizikailag értettem. SeokJin zaklatott, könnyáztatta tekintettel, és remegő kézzel távolodott el tőlem, míg én meredten bámultam a fejemből kifele. Nem figyeltem, merre szaladt, bár kizárásos alapon, csak a szobája felé vehette az irányt. Percekig álltam ott, miközben a ruháim teljesen rám tapadva hűtötték az egész testemet. Mindet elrontottam, már a legelején. Magamat ostromolva sétáltam vissza a szobámba, hogy legórva az átázott ruháimat törhessem azon a fejem, hogyan hozhatnám helyre, ezt a hatalmas hibát.

- Nam! Mi újság, mondj valamit! – Szólalt meg hangosan TaeTae, ahogy fülemhez kaptam a csörgő telefonomat.

- Tae, mindent elrontottam. – Kezdtem bele, miközben szabad kezemmel, a még mindig nedves hajamba túrva zuhantam az ágy szélére. TaeHyung érdeklődve hallgatta végig baklövésem minden apró részletét. – Szerinted most mit csináljak? – Kérdeztem tőle kétségbeesetten. Most először éreztem azt, hogy egy feladat túlnőtt rajtam, ami hatalmas bizonytalanságot szült. Nem tudtam, mi lesz most, egyáltalán, mekkora következménye lesz annak, amit tettem.

- Hé, Nam, ne aggódj! – Nyugtatgatott barátom. – Biztosan megbékél, különben is, csak egy kis vízről volt szó. A vállát meg épp csak, hogy megérintetted.

- Épp ez a gond! – Emeltem kissé feljebb a hangerőm, mert TaeTae pont a lényeget nem volt képes értelmezni. – Mindegy, leteszem. Még ki kell találnom, hogy hozom rendbe a dolgokat. Holnap felhívlak, remélem, jól elvagytok Yoongival!

- Ami azt illeti, Nam… - Azonban már esélyem se volt végighallhatni, mondanivalóját, ahogy kinyomtam a készüléket. Egy darabig zavart, mit akart még említeni, de hamar megfeledkeztem róla, hogy ismét eszembe jutottak az imént történtek köztem, és SeokJin között.

Idegesen, fel-le járkálva törtem a fejemet, mivel tehetném jóvá a hibámat, amikor a házat szokatlanul hangos kiabálás töltötte meg. Bezárt ajtón keresztül is hallottam, ahogy a fájdalmas üvöltés belengte az egész épületet. Egy percig se tétovázva rontottam ki a szobámból, amint realizáltam, hogy SeokJin üvöltött, torka szakadtából.

Nem voltam felkészülve a látványra. Olvastam a rohamairól, azonban, ami a szemem elé tárult az elképzelhetetlennél is szörnyűbb volt. Összegörnyedt meztelen testtel vonaglott a padlón, miközben körmeit saját bőrébe vájva, üvöltött. Hirtelen elfogott a rosszullét. Nem maga a látvány okozta émelygésemet, hanem a tudat, hogy ennek, én voltam az okozója. Mozdulatlanul állva figyeltem, ahogy a nevelőnője szinte rutinszerűen kezelte a helyzetet. Ahogy SeokJin szájába gyömöszölt valami rongyszerű darabot, majd a kezeit összekulcsolva kötötte át, hogy ne tehessen több kárt magában. Szürreális látvány volt, miközben a teljesen vörös arcára meredtem. Fogalmam se volt arról, mennyi idő telhetett el, mire valamelyest lehiggadva a kimerültségtől, az orrán át kapkodva a levegőt, feküdt üveges tekintettel. Arcáról patakokban folyt a víz, összekötözött keze továbbra is remegett. A csuklójába mély sebet vájt, amit hamar fehér kötés fedett.

- NamJoon, segítsen feltenni az ágyra. – Kérlelt a nevelőnője, miután realizáltam, még mindig itt tartózkodott ős is.

- De, mi lesz vele, ha megérintem. Mi van, ha megint rohamot kap? – Kérdeztem elvékonyodott hangon. Fogalmam se volt arról, mióta kínozta, az a görcsös sírhatnék a torkomat, azonban a hangom elárulta, mennyire kiborultam.

- Nem tud magáról. Nem fog emlékezni arra, hogy hozzáért. – Hunyta le a szemét a nevelő, majd hátrébb állva, adott nekem szabad utat, hogy karjaimba kapva vihessem az ágyáig. Bár tőlem magasabb volt, vékony alkata miatt, alig erőltettem meg magamat, hogy ölbe vehessem. SeokJin erőtlen testtel, nyugodtan viselte, hogy hozzáértem. Bár teste lángolt a forróságtól, ujjaim jéghideg érintésére se reagált. Az időközben szájából eltávolított rongynak köszönhetően pedig forró lehelete simította a nyakamat. Erőtlenül szuszogott, alig-alig pislogva, mikor elfektettem az ágyán, s a takaróval nyakig betakarva figyeltem, miközben meredten bámult a semmibe.

- Most… most mi… mi lesz vele? – Alig bírtam megszólalni, majd a nevelő arrébb tolva hajolt hozzá közel, s egy idő közben vízzel tele engedett, tálba mártott ruhával, törölgette le gyöngyöző izzadságát SeokJin homlokáról.

- Kialussza. Régen volt ekkora rohama, biztosan átalussza az éjszakát. – Hunyta le szemét az idős asszony. Bár nem mondta ki, tudtam, hogy engem okolt a történtekért. Mást nem lehetett, ha valóban régen történt ilyesmi. És kimondatlanul is igaza volt. Csakis én szúrtam el.

- Hadd vegyem át! – Suttogtam a csendbe, majd egy lépéssel közelebb lépve vártam a nevelőnő válaszára. – Ígérem, vigyázni fogok rá, kérem! – Hangom kissé megremegett, ahogy bár hangosabban szóltam, elvékonyodott, már-már sipítozó szavaimmal kérleltem.

- Nem bánom. Azonban figyelmeztetem, ne tegyen semmi olyat, ami még egyszer ezt eredményezheti! – Hangja szigorúan csengett, én mégis inkább féltő könyörgésnek vettem, amitől még inkább elszégyelltem magamat.

- Igenis, asszonyom. – Hajoltam meg, majd átvéve a nedves ruhát, foglaltam SeokJin mellett helyet. Attól a perctől kezdve másra nem is figyeltem, csak betegem rezdüléseire.

Egész éjszaka ápoltam. Hol a lázát mértem, ami szerencsére nem ment neki kritikusan magasra, hol pedig a verejtékező homlokát törölgettem. A csuklóját egyszer kötöttem át, azt is óvatosan. Néha le-lerúgta magáról a takarót, amit, folyamatosan visszaterítettem, csupasz mellkasára. Hajnalban, bár szemeim égtek a fáradtságtól, halkan kiöntöttem a vizet a tálból, hogy véletlenül se kapjon ismét rohamot a nedves ruhától, ha magához térne. Lomha léptekkel vonszoltam magamat vissza a helyemre. A hajnal bíborvörösre festette az égboltot, amiből egy kevéske beszűrődött a hatalmas ablakon keresztül. Bár gyenge fényt kölcsönzött a szobának, mégis látni véltem benne, nyugodt arcát SeokJinnek. Soha nem láttam még ennyire higgadtnak, kisimult arcán sehol egy ránc. Szemeit se húzogatta, mélyen aludt, apró szuszogását akaratlanul is megmosolyogtam.

- Bocsáss meg! – Hajoltam kissé közelebb hozzá, majd alig hallhatóan a fülébe súgtam. Féltem, hogy felébreszteném, éppen ezért abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, már vissza is húzódtam, tisztes távolságba kerülve tőle. Fogalmam se volt arról, mennyi lehetett az idő, mikor éreztem, hogy a maradék erő is elhagyja testemet, s elfeküdve az ágy melletti éjjeliszekrény, kemény lapjára hunytam le a szemeimet, még utoljára SeokJin arcát figyelve.

SeokJin

Mi volt azzal a célja, hogy kimozdított fogalmam se volt. Egy dolgot tudtam, tartanom kellett magam a hűvös mivoltomhoz. Reméltem, hamar feladja majd, és ugyan azon az ajtón távozik, amin keresztül belépett az életembe.

Némán álltam pár percet az ajtójánál, mielőtt bekopogtam volna. Azonban, ahogy nem kaptam választ, úgy lassan nyitottam ki a falapot.

- Kész… vagyok. – Meglepődött, bár nem csodáltam, azt se vette észre a mélázásában, hogy beléptem az ajtón. Nem vártam meg, míg csatlakozik hozzám, ahogy otthagytam a szobában, s megindultam a hátsó ajtó felé.

- És most mi lesz? – Kérdeztem, ahogy kiléptünk a hátsó kertbe, amit legalább olyan gyakran látogattam, mint amennyit az ablakomon keresztül bámultam.

- Nahát, milyen hatalmas! – Képedet el, miközben száját is nyitva tartva feledkezett meg – bár lehet meg se hallotta – a kérdésemről. Ilyenkor annyira együgyűnek tűnt, akárcsak, az első találkozásunkkor, most se tudta ámulatát féken tartani.

- Aha, az. – Nem tudtam osztozni hangulatában. Csakúgy, mint fent, mikor a könyvemről kérdezett, itt sem mutattam az érdeklődés aprócska szikráját sem. Fél szemmel őt figyelve láttam, hogy az eddig fülig érő mosoly lelohadt az arcáról, ami valamiért kissé rosszul esett. Furcsa érzés volt, de hamar elhessegettem. Azonban, ahogy tekintetem arcáról a kezében szorított jegyzeteire esett, abban a pillanatban ismét elöntött az ellenszenv. Hisz’ ő se volt másabb, mint az elődei, neki is csak egy orvosi eset voltam, hiába próbált másfelől megközelíteni, számára nem voltam más egyéb, pusztán csak papírra vetett betűkupac.

- Na és – kezdett bele hirtelen, mire oldalra fordulva kissé meglepődtem -, mit szoktál csinálni? – Ezek szerint próbált megfejteni. A szokásaimról kérdezni, arról mit szerettem, vagy mit nem. - Úgy értem, egy nap… mivel telik egy napod? – Már elsőre is leesett, mire akart kilyukadni, viszont valószínűleg némaságom biztathatta arra, hogy jobban kifejtse, mit is akart tudni pontosan. Nem szándékoztam válaszolni a kérdéseire. Helyette, időközben elém állt valóját kikerülve, sétáltam tovább egyenesen. Hideg volt, talán hidegebb, mint amire számítottam. A Nap se sütött már, helyét az egyre szürkébb felhők uralma vette át, amitől akaratlanul is görcsberándult a gyomrom. Ugyanis ezek a felhők egyvalamitől lehettek ilyen vészjóslóan szürkék, mégpedig az esőtől. Gyűlöltem az esőt, a szobámból is kegyetlenül hatott, már a jéghideg cseppek kopogása is az ablakomon, itt a szabadban, pedig egyenesen ki voltam szolgáltatva a veszélynek.

- Oké, felfogtam – hallottam hangját mögöttem, majd ahogy kezét a vállamra tette, egész testemet átjárta az a szokatlan felkavaró érzés, mint, mikor az elrablóim markai között voltam. Hamar lereagálta, mit is tett, ahogy elkapva kezét, egyenesen arcomra nézett. Nem tudom, mi játszódhatott le rajtam, azonban az undorral vegyült gyűlölet minden formáját igyekeztem kivetíteni, arcom vonásaira. Láttam rajta, hogy elméje ide-oda cikázik, mit is tegyen, hogyan tegye jóvá a lehetetlent. Viszont, ahogy egy röpke pillanatra felnézett az égre, magam se tudom, mi okból, talán a rossz előérzetem miatt, én is követtem példáját. Ekkor, amint tekintetemet a végtelen szürkeség felé emeltem, egy hűvös, nedves csepp érintette, dühtől lángoló arcomat. Abban a pillanatban lehajtottam a fejem, elkerülve ezáltal az újabb találkozást az arcbőröm, és az esőcseppek között.

- Csak ezt ne. – Hallottam, bár tompán, de biztosan ő szólt, miközben legbelül azon igyekeztem, ne essek össze a rémülettől. – SeokJin – hangzott el a nevem, mintha egy burkon kívülről, próbáltak volna hozzám szólni -, futás!

Az egész bensőm égett a szűnni nem akaró levegőhiánytól. Sípolt a tüdőm, a nedves ruháim pedig egyenesen marták a bőrömet. Elkéstünk.

Ahogy a biztonságot jelentő falak közé értünk, már alig reagáltam a külvilágból érkező ingerekre. Elmém, akárcsak a Napot beborító esőfelhők, úgy sötétült el nekem is.

- Seok… - Hallottam tompán a nevemet, azonban egy másodpercnyi hezitálás után, kezem automatikusan lendült a hang irányába. Nem fogtam fel, mekkorát ütöttem, bár tenyeremet mintha apró tűvel szúrták volna, mégsem érdekelt ez a fajta fájdalom. Már bent voltunk, az esőtől távol, arcomon mégis éreztem a nedves cseppeket, ahogy legördülve törtek maguknak utat. Lassan folydogáló patakként érték el az ajkam szélét is, sós érzést keltve ezáltal. Könnyeztem. Nem akartam tovább ott maradni, lábaim automatikusan vitték a testemet, a biztonság felé.

Nem emlékszem az útra, arra se, hogyan jutottam fel a lépcsőn, remegő tagjaimmal. Ahogy az ajtót hatalmas csattanás kíséretében magamra zártam, úgy kuporodtam le a falap oldalába. Az első percekben pusztán csak a levegőért kapkodtam. Ujjaimmal kaptam a nedves ruháimhoz, az anyag megfeszült, hallottam, ahogy a szövet megszakadt. Hűvös, rideg levegő vette körbe meztelen testemet, ahogy a földre kuporodva, ismét belém hasított a gyilkos emlék. Elmém visszarepített, oda, a nyirkos betonra, megsebzett testem felett lebegtem, miközben újra- és újra bemocskoltak. Fájt a fejem, majd szét robbant. Torkom égett, kapart, mégis, mintha szótlanul ordítottam volna. Nem volt ott senki, nem jött értem senki.

Karjaimba martam, tompítva a bensőmben tomboló fájdalmat. Csuklómból felserkent a forró, vörös folyadék, ami akár egy erős nyugtató, hatott kínzó lelkemre.

Eltompult minden, mikor a sötétséget apró fénycsóva zavarta meg. Egy határozott kéz nyúlt felém, én azonban már nem reagáltam rá. Ordításom alábbhagyott, néma fuldoklás maradt csupán, miközben valami száraz, idegen anyag került fogaim közé. Ujjaimat elválasztva feltépett bőrömtől, került mind a két kezem béklyóba. Majd megszűnt a fájdalom. Lebegtem, bár valahol tudtam, nem azért mert meghaltam. Erős, mégis reszketeg szorítás ölelte át csupasz testemet, hűvös volt, talán bele is borzongna az ember, nekem mégis jól esett. Puha anyag közé feküdtem, testem lángolt, mintha egy katlan szájánál lennék. Lassan tűntek el az árnyak, kimerültem, miközben a semmivel körbevéve magamat, mélyen aludtam. Nem zavartak a rémálmok, mintha valami nem hagyná, hogy visszatérjenek.

- Bocsáss meg! – Hallottam a távolnak tűnő neszt. Hallottam, de fel nem fogtam. Gyenge fuvallat csapta meg az arcom, mégsem riadtam meg. Mert éreztem, hogy nem bánthat. Félénk volt és szomorú. Valami új, valami más, valami egészen ismeretlen.

Puppy love

Puppy love

Puppy love

Végre. El se hiszem, hogy a héten már semmi dolgunk. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyi szabadidőnk. Nekem, természetesen, ismerve magamat, tuti, hogy ez a hétvége is munkával fog telni, de jelenleg teljesen kiürült elmével, és a szabadság felszabadító gondolatával ültem a stúdiómban. Rég görgettem már a netet ennyire nyugodtan, mikor a twitteren egészen véletlenül bele nem akadtam TaeHyung legutóbbi posztjába. Már megint Yeontannal karöltve rakott ki magáról két képet, amin az a morci kutya még véletlenül se mutatná ki, mennyire aranyos tud lenni. Hihetetlen, hogy képesek áradozni az Armyk erről a szőrpamacsról, mikor mellette ott pózolt a Világ legédesebb pasija.

Ja, hogy nem említettem? A nevem Min YoonGi, a BTS fő rapere, és olyan meleg, hogy azt még egy első osztályú kályha is megirigyelné. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mostanában egyre gyakrabban akadt meg a szemem a kis Alienünkön. Hogy mikor történt, fogalmam sincs. Azonban, napról-napra, egyre gyakrabban kalandozott el az elmém más irányba, miközben titkon TaeTae minden porcikáját megfigyeltem. Imádtam, mikor időnként bezárkózott a kis világába, vagy, amikor lányok millióinál érte el, hogy érte visítsanak. Olyankor legszívesebben én is beálltam volna a tömegbe, élvezve azt, hogy nekem tekeri olyan piszok szexin a csípőjét. Viszont ezeket a vágyálmaimat mélyen, magamba fojtva őriztem. A bandából egyedül Jin tudta, mit éreztem valójában, arra is az én balfaszságom miatt jött rá. Egyik nap voltam olyan szenilis és nyitva hagytam a laptopomon az ihletmappámat, amiben természetesen csak kismilliószor írtam le, hogy Tae, aznap mit csinált, kire kacsintott rá, vagy éppen, velem milyen viszonyban volt. Szerencsémre hyung egész jól fogadta a hírt mi több, kész volt teljes vállszélességgel – ami valljuk be elég nagy volt neki -, mellettem állni. Órákat volt képes elhallgatni, mennyit áradoztam róla, olykor meglepően hallgatta, mikre nem figyelek oda, vele kapcsolatban. Nem tehettem róla, ahogy egyre közelebb került hozzám, úgy éreztem, mégis egyre távolabb magamtól. Egy elérhetetlen csillagként fénylett, közvetlenül előttem, akit féltem, ha megérintenék, talán örökre elveszítené a ragyogását.

- Hyung! – Robbant be, megtörve ezzel a mélázásom, s a szobát körbeölelő csendet az említett, vagyis elképzelt személy. Ijedtemben, nehogy rajtakapjon, hogy jelenleg is, a róla készült lesi fotókról összeállított diákra meredtem – mert ihletből sose árt -, csaptam le a laptopomat, majd, hogy ne legyen még ennél is természetesebb, még Shookyt is rávágtam a készülékre, amire nemes egyszerűséggel ráfeküdtem. Remek, Yoongi, így egyáltalán nem feltűnő, hogy valamit rejtegetsz, gratulálok!

- Mi… mi az? – Szedtem össze magam, a hirtelen rám törő pánikból, majd felé fordulva vártam az okot, amiért keresett. Furcsa volt, hogy itt állt előttem, a stúdiómban. Ritka alkalmak egyike, hogy idetévedt, ha meg mégis, általában Kookieval karöltve nyaggattak valami miatt. Azonban ahogy egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, állt előttem, miközben a földre meredt azokkal a gyönyörűen csillogó szemeivel, kissé kiszáradt torokkal vártam, hogy végre megszólaljon.

- Izé… szóval – dadogott, mintha még mindig attól tartana, hogy leharapom a fejét -, Hyung segítenél nekem? – Fonta össze természetellenesen hosszú ujjait, majd elővéve kiskutyaszemeit, meredt rám. Már maga a látvány elérte nálam, hogy csapot-papot hátrahagyva pattanjak fel, segíteni neki, de a józan eszem még egy aprócska darabja kíváncsi volt, mégis mire kellett az én segítségem.

- Szívesen segítek, ha megmondod, hogy miben. – Adtam be a derekam, azonban a válaszra kíváncsi voltam. Nem sürgettem vele, miközben felállva a székemből szedtem össze a ramenes dobozt, és a maradékot, amit már képtelen voltam magamba tuszkolni. – Gyere, odakint megbeszéljük, miről van szó. – Ajánlottam fel neki, hogy hagyjuk el a stúdiót. Tartottam attól, hogy belé bújik a kíváncsiság, és felnyitja a laptopom, ami után azonnal le is buknék, így előttem kiterelve a szobából, zártam be kóddal is az ajtót. Nem hiányzott még az is, hogy Jin hyungon kívül még valaki rájöjjön legféltettebb titkomra. – Szóval, miről van szó? – Kérdeztem ismét, ahogy már a szemétbe kikaparva a maradékot, ültem le vele, az étkezőasztalhoz. TaeHyung eddig egy mukkot se szólva baktatott előttem, s nézte végig, míg eltakarítottam a szemetet. Szemem sarkából folyamatosan őt figyelve, dobbant meg a szívem, akárhányszor, akaratlanul is, de megnyalta a szája szélét, vagy kissé széttárt ajkakkal meredt rám. Kedvemre való volt, hogy most újfent csak rám figyelt, azonban ilyenkor sokkal jobban fájt a tény, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Kizártnak tartottam, hogy TaeHyung a férfiakhoz vonzódott volna, annak lennének előjelei. Mert elhülyéskedett ő JongKookkal vagy éppen Hobieval, de ez mind a fanservice részét képezte.

- Igazából… - szólalt meg végre ismét -, Yeontanról lenne szó. – Vágott egyből a közepében, azonban a Világon bármi másra tippeltem volna, hogy kikéri a véleményem, vagy a segítségem, viszont, hogy pont a kutyájával kapcsolatban akart velem beszélni, ne erre nem fogadtam volna.

- Yeontanról? – Ismételtem meg a kis szőrgolyó nevét, hátha csak rosszul hallottam. – Mi van vele? – Kérdeztem, ahogy sűrű bólogatással jelezte, valóban a kutyájával kapcsolatban keresett meg.

- Segíts megnevelni! – Őszintén bármit el tudtam volna képzelni, amiért a segítségemet kérte. Talán egy pár órás felügyeletre gondoltam leginkább, azonban, hogy én segítsek neki megnevelni…

- TaeHyung – fújtam ki a levegőt, miután alaposan mérlegeltem a kérését -, mégis miben tudnék én ezzel segíteni? – Tártam szélesre a karomat, azonban, ahogy azokba a mélybarna, könyörgő íriszeibe néztem, végtagjaim önálló életre kellve zuhantak vissza, majd egy sóhajt megeresztve, adtam be végül a derekamat. Végül is ez idő alatt is vele lehettem, aminek a gondolatától máris hevesebben dobogott a szívem. – Nem bánom – pattantam fel a helyemről, mire Tae egy egészen picit, de hátrahőkölt. Ajkam a meglepettségétől kissé felfele görbült, majd magam előtt tessékelve, indultunk megkeresni a kis ördögfiókát.

- Jut eszembe, miért engem kértél meg? – Kérdeztem tőle, miután Tae a karjaiban vette az kis, izgága pamacsot.

- Mert neked ott van Holly. – Válaszolt, miközben mosolyogva meredt a kedvencére. Ahogy kimondta Holly nevét, egyszerre öntött el a melegség, kiskutyám gondolatára. Hiányzott, nem tagadtam. Mostanában sokkal kevesebb időt töltöttem vele, mint régen, amiért gyakran, borzasztó nagy bűntudatom is volt. TaeHyungnak pedig azonnal én jutottam eszébe általa, amiért megint csak hálás voltam, hogy az életem részét képezte, a kis bolhazsák.

- Várj! – állítottam meg, amint egy kissé abszurd, de nem kivitelezhetetlen ötlet futott végig az agyamon. – Gyere utánam! – Ragadtam meg a szabad kezét, mivel a másikban egy elég eleven kutya próbált menekülni. TaeTaet kézen fogva cibáltam végig az épületen, miközben egy taxit hívva a hátsó bejárathoz, vonszoltam tovább szótlan csapattársamat. Ahogy beültünk a hátsó ülésre, és elmormoltam a szüleim lakásának címét, hátradőlve kémleltem az ablak túloldalán a nyüzsgő várost. Észre se vettem, hogy még mindig TaeHyung kezét szorítottam, csak, mikor kissé ficánkolva próbált lazítani a szorításomon. Ahogy elmém teljes egészében felfogta, hogy kezünk olyan sokáig egymást szorították, a szívem, mintha maratont futottam volna, akart kiszakadni a mellkasomból. Eddig is gyakran érintettem, vagy éppen fordítva, ő ért hozzám, azonban most más volt. Most nem voltak kamerák, nem volt színjátszás, csak mi ketten. Zavaromban természetesen, az amúgy gyorsan pörgő nyelvem, visszavonulót fújva hagyott cserben, hogy valami magyarázattal szolgáljak afelől, miért nem engedtem el eddig. Azonban mielőtt végre összeszedtem volna a gondolataimat, Yeontan hangosan vakkantva jelezte, kezdte unni a szűk helyen lévő mozgásteret. Hála a kis vakarcsnak, TaeTae teljesen megfeledkezve rólam, koncentrált rá. Az út hátralévő részét, ugyan abban a némaságban töltöttük, egy kivétellel. Az eddig kevésbé izgatott bensőm, most, mint egy szűz kislány az első alkalma előtt, úgy be volt zsongva. Arról nem beszélve, zavaromban, hogy elrejtsem vöröslő arcomat a természetesnél is jobban kifele fordultam, aminek biztos voltam benne, hogy a nyakam látja majd a kárát.

Szerencsére nem utaztunk egy fél óránál többet, anyu pedig a ház előtt várva, Hollyval a kezében, üdvözölt. Rég láttam őket, akikért a szívem dobogott. Ahogy karjaimba vettem a kis barna bundás szerelmemet, hirtelen minden gondom messzire szállt. Fülig érő szájjal simogattam a füle tövét, mert tudtam, azt annyira szerette. Édesanyámmal még váltottam néhány szót, majd együtt visszaszállva a taxiba indultunk, vissza a dormba. Nagy szerencsénkre a kis pihenőt kihasználva mindenki elfoglalta magát valamivel, aminek köszönhetően az egész dorm kongott az ürességtől. Ahogy beértünk, mindketten megszabadulva a ficánkoló szőrgolyóktól, váltottuk át az utcai cipőnket. TaeHyung már a vissza úton se tudta levakarni mosolyát az arcáról, aminek kiváltképp örültem, főleg, mert valamilyen formában miattam mosolygott. Rendben sokat nyomott a lantba Holly cukisága, de nálam ez már mellékes volt.

- Szóval, hol kezdjük? – Kérdezte, ahogy a nappali felé haladva találtuk meg a kis kedvenceinket, egymásba gabalyodva. Most így belegondolva, ez volt az első alkalom, hogy ők ketten találkoztak, amitől talán tartanom kellett volna, de látva mennyire édesen játszottak egymással, minden aggodalmam elpárolgott. – Yeontan! – Rivallt kissé hangosabban TaeTae a kutyusra, mikor egy kicsit erősebben harapdálva próbálta legyűrni Hollyt. - Nem szabad! – Dorgálta meg, miközben mutatóujját jobbra, balra mozgatva próbált hatni a rosszcsontra. Yeontan természetesen, mintha mi sem történt volna, hagyta figyelmen kívül gazdija parancsát, mire egy lebiggyesztett szájú TaeHyunggal találtam szembe magamat. – Látod, Hyung – mutatott az előbbi szituáció helyszínére -, nem hallgat rám. Segíts! Holly olyan jól nevelt, taníts meg arra, mit tegyek, hogy Yeontan is hallgasson rám! – Ragadta meg most ő, mint a két kezemet, ahogy kissé felemelve azokat, kérlelt. Bár a jelenetben semmi szokatlan nem volt, nekem mégis túl közel volt, és túl váratlanul ért TaeTae közeledése. Egek, ha ez így megy tovább, biztosan szívroham visz majd el.

- E… - akadt torkomon a szó -, először is, kelleni fog Yeontan kedvenc nasijából egy kevés. – Szedtem össze magamat, hogy beszélni tudjak, majd TaeHyung kissé felvillanyozódva, mint aki most hitte el igazán, hogy segítek neki, rohant a konyhába a falatkákért.

- Itt is van! – Ért vissza villámgyorsan, majd a kezében tartott zacskót átnyújtva nekem, várt, hogy mihez fogunk kezdeni. Első nekifutásra én magam se tudtam, mi lenne a megfelelő sorrend, amire az ördögfiókát megtaníthatnám, majd beugrott Holly, és a neki tanított trükkök. – Talán ez majd segíteni fog! – Szólaltam meg, miközben TaeHyung mellettem állva, meredt tátott szájjal, mint aki az évszázad csodájára várt volna. Imádtam ilyenkor, annyira ártatlan volt, annyira szeretnivaló. Azonban mielőtt még elkalandoztak volna a gondolataim, ráztam meg a fejemet, majd kikapva a zacskóból egy falatkát, szólítottam Hollyt. Kiskutyám, mintha ketté vágták volna, hagyta ott az őrült játszótársát, majd kecsesen idelépkedve a lábaim elé, várta a jutalmát. Okos kislány volt, tudta, hogy nem a semmiért hívtam ide, amiért természetesen nem vontam meg a jutalmat. Tae erre a tettemre kezét összecsapva tapsolt, mintha legalább egy oroszlánt idomítottam volna. Nem tehettem róla, elöntött a büszkeség, hogy ezzel is csak nőttem a szemében.

- Hűha, Hyung! – Szólalt meg ámulatából felocsúdva. – Egyszer szóltál neki, és már itt is van. – Meredt hol kiskutyámra, hol büszkén mosolygó valómra. – Bezzeg Yeontan – mutatott az imént még önfeledten játszó, de most egyhelyben álló kutyájára -, biztosan nem hallgatna rám. – Hajtotta le ismét fejét, a padlót szuggerálva, mire kissé elkomorodva nyúltam bele a tasakba, hogy a kezem ügyébe akadt kutyakaját az övébe adhassam.

- Próbáld meg! – Bíztattam, mire egy már eleve lemondó sóhajt követően, csak úgy, mint én az előbb, felmutatva a falatkát, hívta kedvesen kiskutyáját. Yeontan bár hosszú másodpercekig csak meredt gazdájára, azonban mielőtt TaeHyung feladta volna, sétált oda hozzá, és csakúgy, mint az imént Holly, ő is várta, a megérdemelt jutalmát. Ezek után az a boldogság, amit Tae arcáról leolvastam, számomra felért, minden, eddig megszerzett elismerésünk által keltett örömömmel. A pillanat tört része alatt ugrott a nyakamba, s ölelt át szorosan, miközben ujjongva hálálkodott, ezért az apró sikerélményért. Ahogy, pedig testünk szokatlanul közel került egymáshoz, a pulzusom a plafont verte, hogy kiszabadulva tovább emelkedhessen. Nem tartott sokáig, míg a karomban tarthattam, azonban számomra maga volt a végtelennek tűnő csoda. Miattam örült ennyire, és ennek tudata még inkább megdobogtatta a szívemet.

A nap hátralévő részében, rengeteg trükköt sikerült, mind Yeontannak, mind TaeTaenek elsajátítania. Az edzés befejeztével, nyugodtan elkönyveltem, a jövőben nem lesz gond a szőrpamacs fegyelmével.

TaeHyungot a kanapén elterülve találtam, ahogy a konyhából, két pohár, hűsítő itallal visszatérve néztem, miközben a szőnyegen pajkosan játszadozó kutyákat figyelte. Megint elveszett a saját világában, ahogy bambulva meredt a kölykökre, amire újfent csak mosolyogni tudtam.

- Tessék! – Nyújtottam át neki a poharát, miután kibámészkodtam magamat, majd szorosan mellé ülve, meredtem én is a gyerekekre. – Aranyosak! – Szólaltam meg, ahogy a néma csendet, csak néha zavarta meg egy-egy vakkantás.

– Olyanok, mint a szerelmesek. – Ahogy ez a szó elhagyta TaeHyung száját, egyből arcára kaptam a tekintetemet.

- Ezt… ezt miből gondolod? – Kérdeztem tőle, mert a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy Taenek feltűnnek az efféle dolgok. Mármint, felnőtt férfi volt, azonban az én szememben túl ártatlan.

- Hát, ahogy játszanak. Nézz csak rájuk! – Mutatott a földön hempergő két szőrgolyóra. – Biztosan szerelmesek. – Fonta össze karjait maga előtt, mint aki a Világ legnyilvánvalóbb tényét jelentette volna ki.

- Márpedig az én Hollym, nem fog ilyen hamar bepasizni! – Kontráztam rá, s kezemet összecsapva hívtam magamhoz az említett kislegényt. – Gyere ide! – Kaptam fel a kezeim között, egészen fel a fejem felé, majd magamhoz húzva szeretgettem meg. Holly természetesen, egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy gyomroztam, majd, ahogy az arcomhoz emeltem, néhány másodperces szemezés után, előrehajolva adott egy megszokott kutyapuszit az arcomra. Tettét csak megmosolyogtam, majd letéve a földre engedtem hadd menjen útjára. – Látod - fordultam TaeTae felé -, Holly engem szeret! – Jelentettem ki, majd kissé büszkén kihúzva magamat, meredtem TaeHyungra. Alig bírtam nevetés nélkül a szemezésünket, mire TaeHyung megszakítva azt, fordult egyenesen előre.

- Yeontan is meg szokott puszilni, de az még nem jelenti azt, hogy csak engem szeret. – Szólalt meg, miután néhány másodpercig meredt az említett kutyusra.

- Igazán, és hogy puszil meg téged? – Kérdeztem, arra várva, odahívja magához, ahogy azt pár órával ezelőtt tanítottam neki, azonban, ami ezután történt, nálam teljes rendszerleállást eredményezett. TaeHyung bár éppen csak érintve, de ajkait az enyémekhez nyomva demonstrálta, Yeontan hol szokta megpuszilni. Az érzésre, hogy azok az édes párnácskái az ajkaimat érintették, legszívesebben a csillagokig szálltam volna. Szememet egy másodpercre hunytam csak le, miután realizáltam, hogy éppen az történik, amire egész eddigi életem során vágytam, azonban az a pillanat elég is volt ahhoz, hogy Tae elhúzódva meredjen rám, azokkal a csillogó íriszeivel.

- Tae… - Nem bírtam megszólalni. A torkom teljesen kiszáradt, annak az esélye, hogy én egy épkézláb mondattal is szolgáljak, egyenlő volt a nullával. Az agyamban fékevesztett káosz uralkodott, ahogy újra, és újra beugrott, a kettőnk között lejátszódó, pillanatokkal ezelőtti csoda. - TaeHyung… – suttogtam végre el a nevét, miközben továbbra sem engedve tekintetét, meredtem rá. - Ez mi… mi volt? – Bukott ki végül belőlem a kérdés, amire még magam se tudtam, mi lett volna a legideálisabb válasz.

- Egy puszi. – Bökte ki, nemes egyszerűséggel, velem ellentétben, sokkalta nyugodtabb légzésszámmal.

- Az… az oké, hogy egy pu… izé… puszi. – Jézus, YoonGi, mikor lett belőled ekkora kuka? – De, TaeHyung, tudod, hogy kinek ad az ember puszit? – Szedtem össze magam, látva Tae ártatlanul pislogó arcát.

- Persze, akit szeret. – Válaszolta, miközben angyali arcát, egy ragyogó mosoly, nem tette még ennél is imádnivalóbbá. Térj észhez, Yoongi, most nem gyengülhetsz el!

- Így van, és ez Yeontannál érthető is, de velem… - Vettem egy mély levegőt, miután belegondoltam, épp most világosítom fel életem szerelmét arról, hogy nem puszilhat szájon akárkit. – Tae… - Azonban a remekül átgondolt szentbeszédemet ismételten belém fojtva, hajolt újfent ajkaimra, az előbbinél talán kicsit határozottabban. Ez volt az a pillanat, ahol a józan eszemet, elmém hátsó zugába száműzve, vette át a régen sóvárgó szívem az irányítást a karjaim felett, s szorosan magamhoz húzva szerelmemet, mélyítettem el a csókot. Életemben nem éreztem még ilyen felszabadult, és mérhetetlen boldogságot, ahogy, bár óvatosan ízlelve ajkait, éreztem, hogy TaeHyungnak is tetszett, amit csináltunk. Nem akartam elválni tőle, azonban levegő hiányában, nem volt más választásom. Egymástól kapkodva lopkodtuk az éltető oxigént, miközben kezemmel szerelmem arcát simítva csodáltam kipirosodott orcáit, s ragyogó tükreit.

- Tae… - búgtam alig hallhatóan, mikor a fejemben vörösen villogó vészjelző, egyre inkább eloszlatta azt a ködfelhőt, ami kettőnkre borult az elmúlt pár percben. – Tae… ez… nem…

- Szeretlek! – Ismét sikerült neki. Ahogy kimondta a szót, amiről egészen idáig, csak álmodozni mertem, minden aggályom a mélybe zuhant. Szeretett. Attól a pillanattól kezdve, hogy kimondta, nem érdekeltek az okok, az indokok és felesleges magyarázatok. Magam mögött hagyva az őrlődést, mi lesz velünk így a bandával, az aggodalmam, mit fognak szólni kettőnkről, szorítottam magamhoz szerelmemet. Nem izgattak az okok, a miértek, hogy mikor szeretett belém. Számomra csak egy dolog volt fontos, az pedig Ő maga volt.

- Én is szeretlek, Kim TaeHyung!

A herceg(nő) és a bolondja - Harmadik fejezet

Lassan, de biztosan

NamJoon

Fülsiketítő ricsaj csapta meg a fülemet, mire kipattanva az ágyból igyekeztem megszűntetni. Bár félkómásan, a szememet dörzsölve zuhantam vissza az ágyból, már képtelen voltam visszaaludni.

Ez volt az első reggelem, amit ebben a hodályban töltöttem. Lehunyt szemeim elé akarva, akaratlanul elém tárult a tegnapi első találkozásom a betegemmel. Nem is tudom, mi lepett meg jobban. Azt hittem egy teljesen összeroppant, sötétbe burkolózott fiút fogok az ajtó mögött találni. Helyette, azonban a Világ leggyönyörűbb férfija fogadott. Tény és való, megtört tekintettel meredt rám, az egész valóját körbevette egy komor, sötét burok, de még ez a tény se rejtette el azt a szépséget, aki a sötétben megragadva, apró pontként ragyogott a szoba közepén. Gondolataimból a telefonom ismételt csörgése rántott vissza, azonban most nem az ébresztőm akart meggyőződni arról, hogy biztosan felébredtem-e.

- Igen? – Szólaltam bele dünnyögve, tudatva a reggeli zargatómmal, mennyire korán volt még.

- Nam, felébredtél? – TaeHyung ennél feleslegesebb kérdéssel, ha akarta volna, se tudta volna kezdeni a napot. Reggeli agyzsibbasztásának köszönhetően vakartam meg az orrom nyergét, majd egy sóhajt követően válaszoltam meg neki a nyilvánvalót.

- Énnél idétlenebb kérdést, TaeTae. Miért hívtál? – Kászálódtam ki közben a takaró alól, majd a készüléket a fülem, és a vállam közé szorítva kezdtem el, a még ki nem pakolt bőröndömből, egy tisztes göncért kutatni.

- Csak érdekelt, hogy találkoztál-e már a depissel? – Kérdezte, bár valahol tudtam, hogy ő lesz az első, akit érdekelni fogja a páciensem.

- TaeTae, ne hívd így! Miért kell minden, nálad gyengébb embert ilyen lealacsonyító becenevekkel illetned? – Háborodtam fel, talán egy kicsit hangosabbra is véve a hangomat. Lelki szemeim előtt pedig szinte láttam, ahogy barátom magasba emelt kezekkel próbált védekezni. Soha nem fog megkomolyodni. – Egyébként, a témához szólva – folytattam -, tegnap egy szimpla bemutatkozást követően már találkoztam vele. – Adtam tudtára, ami igaz is volt. Ahogy tegnap megpillantottam, s idegességemben, kissé idétlenül mosolyogva bemutatkoztam, onnantól kezdve még vacsoránál se láttam.

- És, milyen? – Faggatott tovább, mintha bármi pluszt kapna azzal, hogy ismeri a betegemet. Viszont nem éreztem tilosnak elmondani, hisz’ a belső tulajdonságairól még én se tudtam többet mondani, mint, amik le voltak írva. Ellenben meséltem neki arról mennyire meglepett a kinézete. Sose hittem az első pillanat varázsában, de ott, akkor, előtte, valami megfogott benne. Nem sokáig regéltem barátomnak, mialatt két jellemzés között megmostam a fogamat, majd felöltözve indultam el az étkező irányába. Nem volt előre megbeszélt reggeli időpont, de én szerettem korán ébredni, így az se lepett meg, hogy kongott az egész étkezde az ürességtől. TaeTaevel való beszélgetésemet félbehagyva kémleltem végig a tegnap csak futtában megfigyelt épületet. A kíváncsiságtól, na és persze gyomrom korgásától vezérelve, lestem be először is a konyhába, ahol szintén egy lelket se találva kutattam valami ennivaló után. Azonban, ahogy az első kezem ügyébe akadt ajtót megpróbáltam kinyitni, úgy pattantam vissza róla. Még kétszer próbálkozva, hátha csak beragadt, léptem oda egy másikhoz, majd azt követte egy harmadik. Végül a fiókok sikertelen kihúzását követően gyűltek fel bennem az válaszért üvöltő kérdések. Végig simítva a konyhapult, márványlapján, éhes gyomorral kullogtam vissza az étkezőbe, ahol nagy meghökkenésemre, már nem csak én tartózkodtam. Egy számomra ismeretlen, korosabb bácsi pakolgatta az étkészletet, mire odalépve hozzá, köszöntem neki illedelmesen.

A bácsi, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy én itt álltam vele szemben biccentett, majd amilyen serényen pakolgatott, úgy folytatta a munkáját. Fogalmam se volt arról, hogy kicsoda volt, de jelenleg ez a probléma állt leghátul a rangsorban.

- Mondja csak – szólaltam meg, mire felém kapta tekintetét -, hány órakor van reggeli? – Kérdeztem, miközben kezemmel igyekeztem gyomrom hangos korgásán tompítani. Bár tudtam jól, nem volt illendő rögtön a hasamra gondolni, mikor 24 órája se voltam még itt, de éhesen majdhogynem hasznavehetetlen voltam, így a páciensemnek se sok segítség lettem volna. A bácsika, ahogy az utolsó evőeszközt is a helyére tette, felegyenesedve nézett egyenesen a szemembe, majd elsorolva a komplett reggeli menüt, tájékoztatott az időpontjáról.

Reggeli után csendben lépkedtem felfele a szobám irányába. Furcsa volt egyedül ennem, mikor az asztalon rajtam kívül még három főnek meg volt terítve. Ebből kettőhöz biztos tippem volt, azonban a harmadikhoz, akárhogy gondolkoztam, nem ugrott be senki.

- Jó reggelt! – Üdvözölt egy ismerősen csengő hang, majd felkapva a fejemet állt meg majdhogynem előttem három lépcsőfokkal a páciensem nevelőnője.

- Ön… önnek is. – Üdvözöltem, mire sikerült kapcsolnom, s félreállva az útból engedtem útjára. – Asszonyom – szóltam utána, ahogy beugrott, nem a semmiért voltam itt -, találkozhatok… akarom mondani SeokJinnel szeretnék beszélni. – Váltottam hirtelen hangnemet. Nem lehettem tesze-tosza, itt az én segítségemre volt szükség.

- Most bemehet hozzá. – Jött a válasz, s mintha valami szigorúan látogatható börtönben éreztem volna magamat, nyugtáztam, hogy engedélyt kaptam. Még egy dolog, amitől kivert a víz. Egyre több dolgon akadtam fent, amit még ugyan nem tettem szóvá – talán a tagnapi kivétel volt -, de idővel, mindent tisztázni akartam. Ez a ház önmaga volt a börtöne, a benne élő rabjának.

Felsietve a szobámba, kaptam fel az asztalra, még reggel kikészített jegyzeteimet. Az Ő esetét már kívülről fújtam, így a puskámat még kis se pakolva a táskámból, hagytam hátra, majd megindultam a páciensem szobája felé. Ahogy a fehér falap előtt álltam, úgy szökött ki testemből, észrevétlenül a bátorság. Nagy levegőt véve, emeltem fel a kezemet, hogy kopoghassak, csakúgy, mint tegnap a nevelőnő. Pár másodperc néma álldogálást követően, egy kissé erőtlen hang a túloldalról jelezte, megkaptam az engedélyt, majd lenyomva a hűvös kilincset léptem be a sötétségbe.

Idebent, minden ugyan olyan volt, mint ahogy tegnap, röptében széjjel néztem. Hűvös légkör járta át a szobát, aminek közepén, egy hatalmas ágyon ülve találtam SeokJint, egy könyvet olvasva. Látványától még most is megdobbant a szívem, ahogy szemeimmel végig követtem tökéletes profilját. Fejemet megrázva, szorítottam kissé erősebben meg ujjaim között a jegyzeteket, eszembe juttatva, miért voltam itt. Egek, túl régen voltam bárkivel is, ha ennek a fiúnak, már a puszta látványától is parkoló pályára állt a józan eszem.

Összeszedve magamat a pillanatnyi mélázásból, léptem ki az árnyékból egészen az ablakból beszűrődő fénynyalábig, hogy végre szemtől szembe állhassak életem első páciensével.

Gyomromban idegesen cikáztak a pillangók, nem csak amiatt, hogy első betegem volt. Sose hittem az első pillanat varázsában, azonban itt, előttem, valami megfogott benne. Erősen koncentrálva, nehogy valami ostobasággal indítsam az első beszélgetésünket, emeltem kezemet a magasba, majd a jól bevált mosolyommal üdvözöltem.

- He… helló! – Szólaltam meg végre, percekig tartó szemezés után, amire csak egy szánalommal vegyült tekintet és egy nemtörődöm fejbiccentés volt a válasz. Remek, nem lesz sétagalopp közel kerülnöm hozzá. Azonban szerettem a kihívásokat, az ő esete pedig messze felülmúlta az eddigi akadályokat, amik utamat állták. Továbbra is mellőzve a társaságomat, merült el az ölében tartott könyv sorai között, amit egy egészen jó, kezdő beszélgetés indításának találtam. - Mit olvasol? – Mutattam az említett tárgyra, remélve, hogy ezzel elindul majd valamiféle társalgás közöttünk. Ha érdeklődtem az iránt, amit ő is szeret, talán hamarabb nyílik majd meg nekem is.

- Könyvet. – Jött az egyenes válasz, amivel a szépen felépített tervemet egy pillanat alatt rombolta porig, ahogy még csak rám sem emelve a tekintetét merült el az olvasmányában. Ezt a fajta megközelítést egyenesen kidobhattam az ablakon, amely után mást, lényegesen ütősebb dolgot kellett kitalálnom, hogy szóra bírhassam.

SeokJin

Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg az új orvosom. Már az első benyomásom is róla, messze túlszárnyalta az elődeit. A megjelenése, egész lénye, merőben más volt, benne ott voltak azok a jegyek, amik miatt elérte, hogy a távozása után is rá gondoljak. Ettől függetlenül persze, ugyanúgy, a hátam közepére kívántam egy zöldfülű agykurkászt, de volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni.

A nap hátralévő részében, szokatlanul nagy csend lepte el a házat. Bevallva, azt hittem egyből belekezdünk a közepébe, s a szokásos sablon kérdéseket feltéve, igyekszik majd közel kerülni hozzám, miközben magasról téve a valódi érzéseimre, firkálja a jegyzetfüzetét. Azonban egész nap nem láttam, a szobámat pedig még véletlenül se közelítette meg. Bár ebben a házban, mindenki tudta, hogy melyen időközönként dugtam ki az orromat a védelmet nyújtó magánszférámból, tartottam attól, hogy vele, ezt még nem tisztázták. Félve, a fülemet hegyezve lépdeltem le, mikor megéheztem, majd, mint, akit kergettek siettem vissza. El akartam kerülni a vele való, felesleges találkozást, így is lesz még időm, amit rá pazarolhatok.

Az órák versenylovakat megszégyenítő gyorsasággal teltek, ami egyet jelentett az egyre inkább rám telepedő sötétséggel. A késő délutánt gyűlöltem a legjobban, ilyenkor már ott kopogott az ablakomon az éjszakát jelző sötétség, mégis a nappal bíztató fénye még utolsó erejével erőlködött, hogy velem maradhasson. Azonban, mint minden nap, most is elérkezett az éjszaka, mire én már lassan megszokott remegéssel kezdtem bele az esti rutinomba. Ahogy lelkierőmtől tellett, úgy feküdtem be puha takaróm alá, tisztálkodásom után, viszont a remegésem még most sem hagyott alább. Féltem elaludni, rettegtem az álmaimtól, amik újra, és újra darabokra téptek. Erősen szorítva a takaróm sarkát, húztam fel ameddig csak bírtam a térdeimet, bízva abban, hogy talán így, majd átvészelek egy újabb, borzalmas éjszakát.

A reggelem szokásos kínjaim közt telt, miután nagy nehezen kivergődtem magamat az ágyból.

Nem terveztem erre a napra se semmit, tekintve, hogy a lehetőségeknek elég gyér tárháza nyílt meg előttem, így csak lekapva egy random könyvet a polcomról, fészkeltem be magamat az ágyamba, ha másom nem is, de legalább a képzeletem kiszakadjon ebből a nyomorból. Alig futották át a szemeim a bevezető néhány sorát, mikor halk kopogásra lettem figyelmes. Első gondolatom között volt, hogy a dilidokim állt az ajtóm előtt, tekintve, ilyenkor senki nem szokott még csak rám pillantani sem. Megfordult a fejemben, hogy süketet játszva, megtagadjam a belépést, azonban az utolsó pillanatban valami ismeretlen erő mégis az ellenkezőjét váltotta ki belőlem.

Ugyan azzal, a kissé ámulatba eső ábrázattal lépett be, majd csakúgy, mint tegnap, most is első dolga volt széjjel nézni. Ahogy fél szemmel a könyvemből felkukkantottam, akaratlanul is feltűnt, hogy a berendezés helyett már rám meresztette a szemeit. Soha nem szerettem, ha bámultak, veszélyezve éreztem magam, mintha a testemre lenne írva, mennyire meggyötört voltam. Ami igaz is volt, én azonban akkor se vágytam az emberek figyelmére. Nála viszont furcsa érzés kerített hatalmába, miközben engem mustrált. Szemeiből egy cseppnyi szánalmat, a sajnálat apró jelét se tudtam kiolvasni. Ő csak egyszerűen, engem nézett.

- He… helló! – Szólalt meg, ahogy szélesre húzott mosolyával üdvözölt, amitől abban a pillanatban magasra vontam a falaimat. Nem hagyhattam, hogy közel kerüljön hozzám. Hiába a másfajta megközelítés, ő is olyan, mint a többi volt. Egy egyszerű bólintással letudva az üdvözlést, közöltem vele, hogy nem volt ma kedvem hozzá. Tekintetemmel visszabújva a könyvem adta világba, bíztam abban, hogy érteni fogja a célzást, s magamra hagy, azonban ehelyett, mint aki egy régi ismerőssel beszélgetne folytatta. – Mit olvasol? – Mutatott az ölemben lévő könyvre, mintha valóban érdekelné a dolog, azonban nem adtam magam ennyire könnyen.

- Könyvet. – Adtam egyértelmű választ, kérdésére. Egy röpke pillanatig el is hittem, hogy ezek után feladva az egészet, elhagyja a szobámat, viszont még mindig túl naiv voltam. Pár perc néma csendet követően, indult meg az ablakom irányába. Szemem sarkából követve a mozdulatait figyeltem, mit tervezett. Ahogy lassan haladt, úgy vette tüzetesebben szemügyre, az amúgy teljesen átlagos szobámat. Ha az idebent tárolt holmikból tervezte megismerni a világomat, egyenes úton haladt a kudarc felé. Mert idebent semmi plusz dolgok nem talált rólam, amivel közelebb kerülhetett volna hozzám. A történtek előtt se volt túl beszédes ez a négy fal, azok után pedig még a számomra kedves dolgokat is mélyen eltemettem. Ezt a fiút viszont valami akkor is vonzotta, s ahogy az ablakhoz ért, a résnyire behúzott függönyöket széleste tárva érte el, hogy az átlagosnál több napfény jusson be a szobába. Nem voltam hozzászokva ehhez a fényáradathoz, így szememmel hunyorogva lestem előbbi tettét, majd egyenesen rámeredve figyeltem, ahogy, mintha itt se lennék, nézett egyenesen kifelé. Nem tudtam hová tenni, egy szót sem szólt, a könyves kérdését követően. Talán ez volt a csel, talán azt várta, én kezdeményezek majd. Arra viszont vajnyi kevés esélyt láttam.

- Csodás időnk van! – Szólalt meg, amiből azonnal kiugrasztott gondolataim tárházából. Hangja kedvesen csengett, hátsószándék jelét egyáltalán nem tudtam belőle kivenni. Magam is meggyőződtem kijelentéséről, ahogy mellette elnézve meredtem ki az üveglapon keresztül. Igaza volt, talán egy-két felhő, ha tarkította az égboltot, azon kívül szokatlanul napsütötte volt az idő.

- Az. – Szólaltam meg, igazat adva neki, viszont tartva magam, továbbra sem nyitottam felé.

- Miért… - Kezdett bele, amire bár odanéztem, a beszűrődött fény miatt pusztán csak a körvonalát láthattam, orvosomnak -, miért nem sétálunk egyet? – Mutatott kifele, hüvelykujjával. Talán az ötlet abszurdsága miatt, de ajkam alig észrevehetően, és éppen csak egy pillanatra, de mosolyra húzódott. Elképzelni se tudtam, honnan jöhetett ez az ember, aki ennyire, és merőben más megközelítéssel foglalkozott velem. Magányomban is nagyritkán merészkedtem ki, erre Ő most, velem együtt akart levegőzni. – Na, mit válaszolsz? – Szólított meg ismét, ahogy újra beállt közénk a csend. Én pedig életemben talán először éreztem azt, hogy ketté akar szakadni az elmém. Milyen csodás, a lelkem darabokban, erre jön egy fiú, aki ahelyett, hogy azt próbálná helyre pofozni, még az eszemet is kettészedi. Fogalmam se volt arról, mi vett rá, a bugyuta mosolya, ahogy reménykedve várta a pozitív válaszom, vagy csak a puszta kíváncsiság, ami már első pillanattól kezdve körbelengte a kapcsolatunkat, de a mai játszmát ezúttal ő nyerte. Kezem között összecsapva a könyvemet, bújtam ki a takaróm alól.

- Nem bánom. – Adtam választ, majd megindulva az ajtóm irányába, nyitottam ki, hogy kitessékelve öltözhessek át valami melegebb ruhába.

A herceg(nő) és a bolondja - Második fejezet

Ő más, mint a többi

NamJoon                                                           

Gondosan összehajtogatva kezdtem el pakolni a szekrényemben fellelhető összes ruhadarabomat. Yoongi szó nélkül, hol engem, hol pedig a kinti tájat tisztelte meg figyelmével. TaeHyung természetesen vele ellentétben, hangos beszédével adta tudtunkra nemtetszését, a professzorok döntése ellen.

- Nem értem – kezdett bele, majd keresztbe tett karokkal huppant le Yoongi mellé, az ágyra -, miért pont te? – Kérdezte, ma már körülbelül századjára is. – Úgy értem… persze okos vagy, meg minden, de... pont te?

- Kösz, Tae. Őszintén, meghat a kedvességed. – Válaszoltam neki, belefáradva a folytonos magyarázkodásba. Igazából konkrét okot én se tudtam volna felhozni. Az első kérdésem egyike volt ez, mikor meghallottam, hová kell mennem. A Dékán részletes leírása alapján egy pár évvel idősebb fiú magánpszichológusa kell, hogy majd legyek. A történetet csak dióhéjban mesélték el, de nekem már az is túl sok volt. Ahogy a kezembe nyomták a vaskos orvosi leleteit, majd utamra engedtek, úgy indultam meg egyenesen a kollégium felé. Nem volt választásom, el kellett fogadnom, mint betegemet. Bár az elején minden lehetséges indokkal érveltem az ellen, hogy engem válasszanak, semmi esélyem nem volt. Kezeim közt szorongatva a papírhalmazt nyitottam be a szobámba, majd ledobva az íróasztalra a köteget, indultam meg a fürdőszoba felé. Túl sok információt zúdítottak rám az elmúlt egy órában, muszáj voltam kissé felfrissíteni magamat. A tükör előtt állva, meredtem vizes arcomra. Csak ekkor tűnt fel, mennyire kétségbeesett fejet vágtam egészen idáig. Bár hátam közepére se kívántam, újra megmosdottam a jéghideg vízzel, majd kissé frissebbnek érezvén magamat battyogtam a kusza köteg felé, az íróasztalomhoz. – Mibe keveredtél, NamJoon? – Kérdeztem a szoba csendjében magamat. Ritka pillanat volt, mikor TaeHyung nem csüngött a vállamon, jelenleg azzal se sokat törődtem, merre lehetett örökjókedvű barátom. Általában ezeket az aranyat érő perceket sokkal jobb dolgokra szoktam felhasználni. Azonban nem most volt itt az ideje, a lustálkodásnak. Egy hetem volt áttanulmányozni ennek a SeokJinnek az kórtörténetét, ami enyhén szólva is, legalább egy egész éves tananyag, alapos átolvasásnak felelt meg. Ujjammal felnyomva a régi éjjeli lámpám, kissé már beragadt gombját, húztam ki a széket, s ültem le, nekiesve az olvasásnak. Már az első sorok felértek egy megélt ember lelki problémáival, de ennek a fiúnak mindezt ilyen fiatalon kellett átélnie. Ahogy fogytak előttem a lapok, úgy kezdett bennem nőni a tenni akarás, a vágy, hogy segítsek. Rengeteg orvos feljegyzését nyálaztam át, meglepően rövid idő alatt. Ennek a fiúnak átlagosan több fehérkabátossal volt már dolga, mint egy egész életét a korházban töltő embernek. A rengeteg kipróbált kezelés, a gyógyszerek, mind rosszabbnál-rosszabb eredményt mutattak. Az öngyilkosságáról készült feljegyzések, a módszerek, ahogyan megpróbált végezni magával, végeláthatatlan listát hagytak maguk után. A félelmei, amik vérző sebet vájtak szívébe, s törték darabokra a lelkét. Az utolsó oldalt fogalmam sincs, hányszor futottam át, a szemeimmel. Igazából már nem is a fehér lapra vésett, fekete betűk, rendezett sokasága kötötte le a figyelmemet. Számtalan esettel találkoztam már, amik hasonlóak voltak ehhez. Azonban, ez az első, hogy testközelben, magam is megtapasztalhattam egy ilyen esetet.

- Most akkor tényleg odaköltözöl? – Térített vissza mélázásomból Yoongi, aki hosszú órák óta, most először szólalt meg. Hangját, bár próbálta leplezni, teljesen átitatta az aggodalom. Valahol pedig megértettem, mit érezhetett most. Elvégre rajtam kívül senkije nem volt, akivel elbeszélgethetett, most pedig, hogy én is elmegyek, egyedül TaeTae maradt, akire valljuk be, én magam se bíztam volna rá, teljesen nyugodt szívvel. E téren még el akartam beszélgetni négyszemközt, drága barátommal.

- Igen – kezdtem bele, ahogy egy mélyet beszívtam, a szoba kissé már elhasznált levegőjéből -, odaköltözöm. – Ezt a fajta nyomatékosítást, habár csak két érdeklődő szempárnak szántam, de magamat is muszáj voltam győzködni. Hiába döntöttem el rövid idő alatt, a változás mégiscsak elbizonytalanítja az embert. Elvégre nem egy mezei depiről volt szó, amit pár órás elbeszélgetés alatt úgymond, helyrehozhat az ember. Helyrehozni, gyűlöltem ezt a kifejezést. Ezek az emberek ugyanúgy érző lények, mi több, sokkal érzékenyebbek az átlagnál, mégis egy ilyen szóval élve, szinte azonnal ellenséget nyert magának a beteg, barát helyett. – Tae, mielőtt holnap indulnék… – szólítottam meg, mélázó barátomat.

- Igen? – Vágott szavaimba, mintha meg se kéne kérnem arra a bizonyos dologra.

- Az egyetem előtti kávézóban, öt órakor.

Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az egyik falapon, ami a kávézó minden szegletében megtalálható volt. TaeHyungot legalább kétszer tárcsázva érdeklődtem, holléte felől, mire egy bő másfél óra késéssel végre megtisztelt a jelenlétével. Fel se hozva a témát, kértem ki két latte-t a felszolgálótól, hogy rögtön a tárgyra térhessek. Barátom kissé szórakozottan ülve velem szemben várta, hogy a kért ital megérkezzen, mialatt a pincér nem éppen elhanyagolható, feszes fenekén legeltette a szemeit.

- TaeHyung! – Rivalltam rá, mire már második nekifutásra se sikerült elérnem, hogy engem tiszteljen meg, azokkal a szép szemeivel. – Ez most tényleg komoly, hallgass meg, kérlek! – Ahogy hangszínemet mélyebbre váltottam, úgy fordult végre felém barátom, s kezdtem bele, immár harmadjára a monológomba. Nem akartam sokáig húzni az időt, hiszen alapjáraton ő is tudta, miért akartam vele beszélni. De nekem kellett ez a személyes találkozó, hogy nyugodt szívvel tudjam YoonGit hátrahagyni. Istenem, mintha egy örökbeadott kutyáról lett volna szó, úgy magyaráztam Taenek, mikor, mit tegyen, és hogyan bánjon YoonGival. De nem volt mit tagadni a tényt, hogy nélkülem újra magába fordulna. Tény és való, mióta kijött a pszichiátriáról, lényegesen többet érte a Nap és az emberek is sűrűn körülvették, de ez mind az én unszolásomnak az eredménye volt csupán. Most viszont egyedül TaeTae maradt neki, viszont, ha ő fogja magát és vidámabb, emberközpontúbb társaságba keveredne, féltem, elfeledkezne YoonGiról.

- Bízd csak ide. – Nyugtatott, miközben egy nagyot kortyolva az italából, dőlt hátra a székében. – Ne aggódj, gondját viselem a Cukornak. – Tartotta fel szabad kezét a levegőbe, azzal csitítva engem, hogy megnyugodhassak.

- Ne hívd így! – Kértem, már számolni se tudtam hanyaggyára, amire barátom, csak egy széles mosollyal, és bőszen bólogató fejjel reagált. – Soha nem fogsz felnőni. – Nyugtáztam, amire egy szórakozott, nemleges válasz volt a válasz. Beletörődve, hogy igazam volt nyúltam a kávésbögrém után, hogy gyengéden megfújva kortyolhassak a kellemes, meleg italból. Ez volt az utolsó szabad délutánom, ki akartam élvezni minden egyes percét.

*

Összepakolva, egymás mellé sorakoztattam, a nem is olyan kevés holmimat, majd felhúzva a kabátomon a zipzárt álltam meg a kétfős búcsúkíséretem előtt.

- Akkor… indulok. – Szólaltam meg, ahogy vállamra kaptam a sporttáskámat, majd szabad kezemmel megragadtam a bőröndöm kallantyúját. Yoongi, bár próbálta leplezni, láttam rajta, hogy tartott a hiányomtól, de egy fel a fejjel mosolyt küldve neki, némiképp rendezte vonásait. TaeTae a szokásostól eltérően, sokkal komorabban meredt maga elé, szomorkás hangulatot árasztva ezáltal körénk. – Hé, ugyan már! Nem örökké megyek el, és nem is a Világ végére! – Csaptam össze a tenyeremet, hogy oldjam a közénk telepedett depressziós hangulatot. – Vigyázzatok magatokra, majd beszélünk, ha odaértem! – Öleltem meg őket, s utána, az időközben elém érkezett autóba bepakolva, foglaltam helyez a hátsó ülésen. Az jármű mellett, az ablak túloldalán pedig, bőszen integetve búcsúztam el a barátaimtól.

*

Türelmetlenül doboltam a térdeimen, miközben az autó lassan gurult fel az új lakhelyem, kocsi feljáróján. Az államat valahol a földön elgurítva, döbbenten szálltam ki, miközben tekintetemet a felém tornyosuló, hatalmas épületre szegeztem. A tört fehérrel burkold épületet, még így télvíz idején is, gyönyörű, élénkzöld pázsit ölelte körbe. Ámulatomból egy kedves női hang térített vissza a valóságba, ahogyan jószerivel kiesve az autóból, rögtön elém állva köszöntött. Kedvesnek tűnő hangjában, éreztem a fáradtságot. Ahogy arcára néztem, rögtön beugrott ki is lehetett. A dokumentumok között a házban élő összes személyről – nem volt sok -, olvastam feljegyzést. Kedves gesztusaiból, ha tudatlanul álltam volna is, rájöttem, hogy, mi feladata volt a házkörül. Illedelmesen meghajolva mutatkoztam be, majd előre indulva követtem befele. Habár elképzelésem volt arról, mi várhatott odabent, mégis megdöbbentett a fogadott látvány. Az egész épület letisztult, már-már magányosan üres volt. Ahogy egyre beljebb értünk, úgy haladtam el a túlontúl nagy - nevezzük nappalinak - helyiség előtt. Csak fél szemmel sikerült bekukkantanom, de valami innen is hiányzott. Miközben kísérőm gondosan ecsetelte, mit, mikor, hogyan, és legfőképpen, hol csinálhatok, oldalamat egyre inkább fúrta a kíváncsiság.

- El… elnézést! – Szakítottam félbe, gondosan felépített monológját az előttem sétáló nevelőnőnek. – Mondja csak, miért ilyen üres itt minden? – Kezemet a levegőben széttárva mutattam rá, az itt fellelhető legnagyobb problémára. Elvégre egy súlyosan magába zárkózott, mély depresszióban szenvedő fiú élt itt. Mégis ennél lehangolóbb otthonban még soha életemben nem voltam. Mi több, nem is képzeltem volna, hogy itt egyáltalán élni lehetséges. Mintha egy magazinból konvertálták volna. Nyomasztó, és túl tökéletes elrendezésétől, még engem is kivert a víz. Ebből az otthonból a legfontosabb dolog hiányzott, amire a leginkább szükség lett volna. Ezeket az üres falakat, a behúzott függönyöket, a tökéletesen elrendezett, néhol felbukkanó tárgyakat egy fontos dolog kerülte el. Innen hiányzott az élet.

SeokJin

Verejtékemben úszva, görcsösen ujjaim között szorítva az alattam lévő lepedőt, ébredtem, már megint. Bár voltak viszonylag nyugisabb napjaim is, ez nem tartozott közéjük. Az álmaim, míg másnak a menedéket jelentették a valóság elől, számomra egy örök körforgásban lévő horrorfilm volt, ami újra, és újra darabokra tépett. Gyűlöltem ilyenkor magamat, a Világ legmocskosabb lényeként, minden vágyam volt, hogy tisztára mossam magamat. Azonban, nekem még ez sem adatott meg. Kínok közt közeledtem kora reggel a fürdőszobám felé, hogy remegő kezemmel utat engedhessek a csapból folyó tiszta víznek. Az átlátszó folyadék látványa, s hangja egyszerre hasított érzékszerveimbe, s elevenítette fel vele, kínzásomat. Egész testemben vacogtam, ahogy már emlékeim fizikai testet öltve, burkoltak el, mélyen a külvilágtól.

Túljutva a reggeli kínkeserves rutinomon, vettem magamra egy egyszerű fehér felsőt, meg egy nadrágot. A mai naphoz se volt sok kedvem, emellé pedig az íróasztalomon lévő naptáramban pirossal bekarikázva virított a mai dátum, jelezve legújabb dilidokim érkezését. Mióta tudtomra adták, hogy újabb orvost kapok, a napom java részét, különböző elméletek gyártásával töltöttem, miszerint elűzhessem a közelemből. Gyűlöltem azokat az embereket, akik csak tettették magukat a közelemben. Egy cseppnyi rokonszenvet nem éreztem egyiküknél se, miközben igyekeztek kirángatni a sötétségből. Miért lett volna ez a vénember más?

Csendben osontam ki a szobámból, nem mintha valaha hangos lépteimtől zengett volna a ház. A konyha felé csoszogva nyugtáztam, ma sincs senki a közelemben. Bár azt túlzás lett volna bevallanom, hogy örültem neki – idejét nem tudtam, mikor csalt utoljára mosolyt arcomra bármi is -, de ezt a fajta magányt boldogan fogadtam. Ilyenkor éreztem magam a legbiztonságosabban, ha senki nem lebzselt körülöttem. Nem kellett az érintésektől tartanom, a görcsös kommunikációtól, de legfőképpen, maguktól az emberektől. Odasétálva a gondosan kikészített reggelimhez, kaptam fel a tálcát, hogy angolosan távozva zárkózhassak be, a biztonságot nyújtó, négy falam közé. Az órára pillantva, alig múlt el kilenc, mikor beugrott, hogy az orvosom valamikor tíz körül ér majd ide. Agyamat újra elöntötte az undorral vegyült harag, hogy már alig maradt egy szabad órám. Egész testemben remegtem, miközben a tálcám tartalmát is igyekeztem épségben feljuttatni a szobámig. Lábammal becsapva a fehér falapot, zártam ki a külvilágot, majd az asztalomhoz érve foglaltam helyet. Szemem sarkából folyamatosan az oldalt felfüggesztett órámra meredtem, ami kegyetlen gyorsasággal rövidítette meg, magányom utolsó perceit.

Üres tekintettel meredtem az ablakon kifele. Szinte percre pontosan, az ígért időponthoz, gurult be a ház elé egy fekete autó, amihez a nevelőm tipegve lépkedett oda, hogy fogadhassa a dokimat. S közben én, az addig lezser, falnak dőlt tartásomból felegyenesedve szuggeráltam a kocsi ajtaját. Számtalan orvos megfordult már ebben a házban, így a vége fele már meg se lepődtem a kinézetükön, na és persze a korukon. Mind koros, tapasztalt vénember volt, akik nagyképűen, elszállva maguktól jelentek meg újra, és újra. Sorra javasolták a korházi kezelésem, aminek folyton az lett a vége, hogy ők hagyták el a házat.  Ez a férfi se lesz különb a többitől. Szinte láttam magam előtt, hogy feladva a kezelésemet, firkálja a jegyzetein a tapasztalatait.

Elmerülve a gondolataimban, kaptam magam azon, hogy kinyílt a jármű ajtaja, s szinte rátapadva az üveglapra döbbentem meg, a nem várt látvány miatt. Ez a férfi – mit férfi, fiú – szinte velem volt egy idős. Mi több, a döbbenten bamba képét elnézve, megkockáztattam, hogy fiatalabb volt tőlem. Ő fog majd helyrehozni? Keserű félmosolyra húztam az ajkamat a képzelettől, ahogy láttam magam előtt, hogy besokallt tőlem. Nevelőnőmmel való gyors bemutatkozását követően, állát még mindig a betonon húzva indult meg a bejárat felé. Bár kétes volt, hogy a szobám ablakán is belátott, a biztonság kedvéért a függöny mögé bújva lestem ki, amíg csak szememmel követni tudtam.

Nem tagadtam, meglepett, hogy egy ilyen fiatal fiút fogadott fel az anyám. A kezdeti érdektelenségemet talán egy picit, de felváltotta a kíváncsiság. Mert anyám csakis a legjobbakat kereste fel eddig. Kételkedtem, talán még soha nem volt bennem ennyi kétség az orvosom iránt, mint benne. Igaz nem ismertem, de a tapasztalt vén rókákon is fogást találtam, ő sem lesz kivétel.

Bár az oldalamat fúrta a kíváncsiság – rég éreztem ennyi életet magamban -, nem léptem ki a szobámból. Meg volt annak is az ideje, hogy bemutassanak egymásnak, ezért vártam. Az ágyamon, a fehér falapra meredve ültem, a szoba csendjébe burkolózva. Odakintről egyre kivehetőbb beszélgetés zajai csapták meg a fülemet, amiből rögtön tudtam, felértek az emeletre. Mindig így ment a dolog. A nevelőm sorra hadarta a betartandó szabályokat, holott jószerivel alig költöztek be az orvosaim, már pakoltak is összefele.

Arcomra komor álarcot húzva szuggeráltam az ajtómat, mikor halk, kopogó hang ütötte meg a fülemet. Nem szóltam vissza, felesleges volt. Habár a házban mindenki az életkedvemet volt hivatott visszahozni, mégis a legalapvetőbb dologtól fosztottak meg, a magánéletemtől. Hiába volt zárva az ajtóm, s nem adtam meg sose a belépést, a kopogás csak apró gesztus volt csupán. Engedély nélkül lépték át megannyiszor a küszöböt, amit most se voltak rest elfelejteni. Igaz, nevelőm még így is kivételt képezett, az ő kedves, megfáradt arcának látványa volt az egyetlen, amit szívesen fogadtam. Azonban most nem egyedül jött. Ahogy a mögötte tornyosuló alak sziluettjét megpillantottam, azonnal elillant az az aprócska kíváncsiság, ami még a távolból figyelése közben, sátrat vert elmémben. Arcát még nem láttam közelről, hisz’ árnyék fedte egész testét, de egész testemben eluralkodott az iránta érzett haragom. Ő vajon mitől lenne más, mint a többi, hiszen még gyerek?

Némaságba burkolózva ültem kettejük tétova álldogálását figyelve, mikor a kelletlen idegen kilépve nevelőm mögül tett egy lépést előre, újfent az engedélyem nélkül. Azonban, ahogy a szobám ablakán, résnyire beszűrődő fénynek köszönhetően, végre teljes valójában láthattam az orvosomat, valami egészen furcsa és eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Arcomat nem mozdítva, pusztán szememet vezettem végig talpától, egészen feje búbjáig, s röpke pillantásomat egyetlen, mégis szokatlan dolog ragadta meg. Oly sok orvos szembesítése, megannyi szánalommal átitatott ábrázat után, ahogy felém lépett, s tekintete az enyémmel találkozott, arcáról a pillanatnyi döbbenetet követően, egy egészen rendkívüli reakcióval állt meg velem szemben. Bár elmém veszett tempóban kongatta, szélesre húzott mosolyát látva, a vészharangot, megtört szívemet jóleső érzés járta át, már ettől az aprócska gesztustól is. Idegen volt az efféle, élettel teli ábrázat a közelemben, ami feleszmélve, kissé megrémített, de egy valamit biztosan tudtam. Ő más volt, mint a többi.