Puppy love

Puppy love

Puppy love

Végre. El se hiszem, hogy a héten már semmi dolgunk. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyi szabadidőnk. Nekem, természetesen, ismerve magamat, tuti, hogy ez a hétvége is munkával fog telni, de jelenleg teljesen kiürült elmével, és a szabadság felszabadító gondolatával ültem a stúdiómban. Rég görgettem már a netet ennyire nyugodtan, mikor a twitteren egészen véletlenül bele nem akadtam TaeHyung legutóbbi posztjába. Már megint Yeontannal karöltve rakott ki magáról két képet, amin az a morci kutya még véletlenül se mutatná ki, mennyire aranyos tud lenni. Hihetetlen, hogy képesek áradozni az Armyk erről a szőrpamacsról, mikor mellette ott pózolt a Világ legédesebb pasija.

Ja, hogy nem említettem? A nevem Min YoonGi, a BTS fő rapere, és olyan meleg, hogy azt még egy első osztályú kályha is megirigyelné. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mostanában egyre gyakrabban akadt meg a szemem a kis Alienünkön. Hogy mikor történt, fogalmam sincs. Azonban, napról-napra, egyre gyakrabban kalandozott el az elmém más irányba, miközben titkon TaeTae minden porcikáját megfigyeltem. Imádtam, mikor időnként bezárkózott a kis világába, vagy, amikor lányok millióinál érte el, hogy érte visítsanak. Olyankor legszívesebben én is beálltam volna a tömegbe, élvezve azt, hogy nekem tekeri olyan piszok szexin a csípőjét. Viszont ezeket a vágyálmaimat mélyen, magamba fojtva őriztem. A bandából egyedül Jin tudta, mit éreztem valójában, arra is az én balfaszságom miatt jött rá. Egyik nap voltam olyan szenilis és nyitva hagytam a laptopomon az ihletmappámat, amiben természetesen csak kismilliószor írtam le, hogy Tae, aznap mit csinált, kire kacsintott rá, vagy éppen, velem milyen viszonyban volt. Szerencsémre hyung egész jól fogadta a hírt mi több, kész volt teljes vállszélességgel – ami valljuk be elég nagy volt neki -, mellettem állni. Órákat volt képes elhallgatni, mennyit áradoztam róla, olykor meglepően hallgatta, mikre nem figyelek oda, vele kapcsolatban. Nem tehettem róla, ahogy egyre közelebb került hozzám, úgy éreztem, mégis egyre távolabb magamtól. Egy elérhetetlen csillagként fénylett, közvetlenül előttem, akit féltem, ha megérintenék, talán örökre elveszítené a ragyogását.

- Hyung! – Robbant be, megtörve ezzel a mélázásom, s a szobát körbeölelő csendet az említett, vagyis elképzelt személy. Ijedtemben, nehogy rajtakapjon, hogy jelenleg is, a róla készült lesi fotókról összeállított diákra meredtem – mert ihletből sose árt -, csaptam le a laptopomat, majd, hogy ne legyen még ennél is természetesebb, még Shookyt is rávágtam a készülékre, amire nemes egyszerűséggel ráfeküdtem. Remek, Yoongi, így egyáltalán nem feltűnő, hogy valamit rejtegetsz, gratulálok!

- Mi… mi az? – Szedtem össze magam, a hirtelen rám törő pánikból, majd felé fordulva vártam az okot, amiért keresett. Furcsa volt, hogy itt állt előttem, a stúdiómban. Ritka alkalmak egyike, hogy idetévedt, ha meg mégis, általában Kookieval karöltve nyaggattak valami miatt. Azonban ahogy egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, állt előttem, miközben a földre meredt azokkal a gyönyörűen csillogó szemeivel, kissé kiszáradt torokkal vártam, hogy végre megszólaljon.

- Izé… szóval – dadogott, mintha még mindig attól tartana, hogy leharapom a fejét -, Hyung segítenél nekem? – Fonta össze természetellenesen hosszú ujjait, majd elővéve kiskutyaszemeit, meredt rám. Már maga a látvány elérte nálam, hogy csapot-papot hátrahagyva pattanjak fel, segíteni neki, de a józan eszem még egy aprócska darabja kíváncsi volt, mégis mire kellett az én segítségem.

- Szívesen segítek, ha megmondod, hogy miben. – Adtam be a derekam, azonban a válaszra kíváncsi voltam. Nem sürgettem vele, miközben felállva a székemből szedtem össze a ramenes dobozt, és a maradékot, amit már képtelen voltam magamba tuszkolni. – Gyere, odakint megbeszéljük, miről van szó. – Ajánlottam fel neki, hogy hagyjuk el a stúdiót. Tartottam attól, hogy belé bújik a kíváncsiság, és felnyitja a laptopom, ami után azonnal le is buknék, így előttem kiterelve a szobából, zártam be kóddal is az ajtót. Nem hiányzott még az is, hogy Jin hyungon kívül még valaki rájöjjön legféltettebb titkomra. – Szóval, miről van szó? – Kérdeztem ismét, ahogy már a szemétbe kikaparva a maradékot, ültem le vele, az étkezőasztalhoz. TaeHyung eddig egy mukkot se szólva baktatott előttem, s nézte végig, míg eltakarítottam a szemetet. Szemem sarkából folyamatosan őt figyelve, dobbant meg a szívem, akárhányszor, akaratlanul is, de megnyalta a szája szélét, vagy kissé széttárt ajkakkal meredt rám. Kedvemre való volt, hogy most újfent csak rám figyelt, azonban ilyenkor sokkal jobban fájt a tény, hogy mi soha nem lehetünk együtt. Kizártnak tartottam, hogy TaeHyung a férfiakhoz vonzódott volna, annak lennének előjelei. Mert elhülyéskedett ő JongKookkal vagy éppen Hobieval, de ez mind a fanservice részét képezte.

- Igazából… - szólalt meg végre ismét -, Yeontanról lenne szó. – Vágott egyből a közepében, azonban a Világon bármi másra tippeltem volna, hogy kikéri a véleményem, vagy a segítségem, viszont, hogy pont a kutyájával kapcsolatban akart velem beszélni, ne erre nem fogadtam volna.

- Yeontanról? – Ismételtem meg a kis szőrgolyó nevét, hátha csak rosszul hallottam. – Mi van vele? – Kérdeztem, ahogy sűrű bólogatással jelezte, valóban a kutyájával kapcsolatban keresett meg.

- Segíts megnevelni! – Őszintén bármit el tudtam volna képzelni, amiért a segítségemet kérte. Talán egy pár órás felügyeletre gondoltam leginkább, azonban, hogy én segítsek neki megnevelni…

- TaeHyung – fújtam ki a levegőt, miután alaposan mérlegeltem a kérését -, mégis miben tudnék én ezzel segíteni? – Tártam szélesre a karomat, azonban, ahogy azokba a mélybarna, könyörgő íriszeibe néztem, végtagjaim önálló életre kellve zuhantak vissza, majd egy sóhajt megeresztve, adtam be végül a derekamat. Végül is ez idő alatt is vele lehettem, aminek a gondolatától máris hevesebben dobogott a szívem. – Nem bánom – pattantam fel a helyemről, mire Tae egy egészen picit, de hátrahőkölt. Ajkam a meglepettségétől kissé felfele görbült, majd magam előtt tessékelve, indultunk megkeresni a kis ördögfiókát.

- Jut eszembe, miért engem kértél meg? – Kérdeztem tőle, miután Tae a karjaiban vette az kis, izgága pamacsot.

- Mert neked ott van Holly. – Válaszolt, miközben mosolyogva meredt a kedvencére. Ahogy kimondta Holly nevét, egyszerre öntött el a melegség, kiskutyám gondolatára. Hiányzott, nem tagadtam. Mostanában sokkal kevesebb időt töltöttem vele, mint régen, amiért gyakran, borzasztó nagy bűntudatom is volt. TaeHyungnak pedig azonnal én jutottam eszébe általa, amiért megint csak hálás voltam, hogy az életem részét képezte, a kis bolhazsák.

- Várj! – állítottam meg, amint egy kissé abszurd, de nem kivitelezhetetlen ötlet futott végig az agyamon. – Gyere utánam! – Ragadtam meg a szabad kezét, mivel a másikban egy elég eleven kutya próbált menekülni. TaeTaet kézen fogva cibáltam végig az épületen, miközben egy taxit hívva a hátsó bejárathoz, vonszoltam tovább szótlan csapattársamat. Ahogy beültünk a hátsó ülésre, és elmormoltam a szüleim lakásának címét, hátradőlve kémleltem az ablak túloldalán a nyüzsgő várost. Észre se vettem, hogy még mindig TaeHyung kezét szorítottam, csak, mikor kissé ficánkolva próbált lazítani a szorításomon. Ahogy elmém teljes egészében felfogta, hogy kezünk olyan sokáig egymást szorították, a szívem, mintha maratont futottam volna, akart kiszakadni a mellkasomból. Eddig is gyakran érintettem, vagy éppen fordítva, ő ért hozzám, azonban most más volt. Most nem voltak kamerák, nem volt színjátszás, csak mi ketten. Zavaromban természetesen, az amúgy gyorsan pörgő nyelvem, visszavonulót fújva hagyott cserben, hogy valami magyarázattal szolgáljak afelől, miért nem engedtem el eddig. Azonban mielőtt végre összeszedtem volna a gondolataimat, Yeontan hangosan vakkantva jelezte, kezdte unni a szűk helyen lévő mozgásteret. Hála a kis vakarcsnak, TaeTae teljesen megfeledkezve rólam, koncentrált rá. Az út hátralévő részét, ugyan abban a némaságban töltöttük, egy kivétellel. Az eddig kevésbé izgatott bensőm, most, mint egy szűz kislány az első alkalma előtt, úgy be volt zsongva. Arról nem beszélve, zavaromban, hogy elrejtsem vöröslő arcomat a természetesnél is jobban kifele fordultam, aminek biztos voltam benne, hogy a nyakam látja majd a kárát.

Szerencsére nem utaztunk egy fél óránál többet, anyu pedig a ház előtt várva, Hollyval a kezében, üdvözölt. Rég láttam őket, akikért a szívem dobogott. Ahogy karjaimba vettem a kis barna bundás szerelmemet, hirtelen minden gondom messzire szállt. Fülig érő szájjal simogattam a füle tövét, mert tudtam, azt annyira szerette. Édesanyámmal még váltottam néhány szót, majd együtt visszaszállva a taxiba indultunk, vissza a dormba. Nagy szerencsénkre a kis pihenőt kihasználva mindenki elfoglalta magát valamivel, aminek köszönhetően az egész dorm kongott az ürességtől. Ahogy beértünk, mindketten megszabadulva a ficánkoló szőrgolyóktól, váltottuk át az utcai cipőnket. TaeHyung már a vissza úton se tudta levakarni mosolyát az arcáról, aminek kiváltképp örültem, főleg, mert valamilyen formában miattam mosolygott. Rendben sokat nyomott a lantba Holly cukisága, de nálam ez már mellékes volt.

- Szóval, hol kezdjük? – Kérdezte, ahogy a nappali felé haladva találtuk meg a kis kedvenceinket, egymásba gabalyodva. Most így belegondolva, ez volt az első alkalom, hogy ők ketten találkoztak, amitől talán tartanom kellett volna, de látva mennyire édesen játszottak egymással, minden aggodalmam elpárolgott. – Yeontan! – Rivallt kissé hangosabban TaeTae a kutyusra, mikor egy kicsit erősebben harapdálva próbálta legyűrni Hollyt. - Nem szabad! – Dorgálta meg, miközben mutatóujját jobbra, balra mozgatva próbált hatni a rosszcsontra. Yeontan természetesen, mintha mi sem történt volna, hagyta figyelmen kívül gazdija parancsát, mire egy lebiggyesztett szájú TaeHyunggal találtam szembe magamat. – Látod, Hyung – mutatott az előbbi szituáció helyszínére -, nem hallgat rám. Segíts! Holly olyan jól nevelt, taníts meg arra, mit tegyek, hogy Yeontan is hallgasson rám! – Ragadta meg most ő, mint a két kezemet, ahogy kissé felemelve azokat, kérlelt. Bár a jelenetben semmi szokatlan nem volt, nekem mégis túl közel volt, és túl váratlanul ért TaeTae közeledése. Egek, ha ez így megy tovább, biztosan szívroham visz majd el.

- E… - akadt torkomon a szó -, először is, kelleni fog Yeontan kedvenc nasijából egy kevés. – Szedtem össze magamat, hogy beszélni tudjak, majd TaeHyung kissé felvillanyozódva, mint aki most hitte el igazán, hogy segítek neki, rohant a konyhába a falatkákért.

- Itt is van! – Ért vissza villámgyorsan, majd a kezében tartott zacskót átnyújtva nekem, várt, hogy mihez fogunk kezdeni. Első nekifutásra én magam se tudtam, mi lenne a megfelelő sorrend, amire az ördögfiókát megtaníthatnám, majd beugrott Holly, és a neki tanított trükkök. – Talán ez majd segíteni fog! – Szólaltam meg, miközben TaeHyung mellettem állva, meredt tátott szájjal, mint aki az évszázad csodájára várt volna. Imádtam ilyenkor, annyira ártatlan volt, annyira szeretnivaló. Azonban mielőtt még elkalandoztak volna a gondolataim, ráztam meg a fejemet, majd kikapva a zacskóból egy falatkát, szólítottam Hollyt. Kiskutyám, mintha ketté vágták volna, hagyta ott az őrült játszótársát, majd kecsesen idelépkedve a lábaim elé, várta a jutalmát. Okos kislány volt, tudta, hogy nem a semmiért hívtam ide, amiért természetesen nem vontam meg a jutalmat. Tae erre a tettemre kezét összecsapva tapsolt, mintha legalább egy oroszlánt idomítottam volna. Nem tehettem róla, elöntött a büszkeség, hogy ezzel is csak nőttem a szemében.

- Hűha, Hyung! – Szólalt meg ámulatából felocsúdva. – Egyszer szóltál neki, és már itt is van. – Meredt hol kiskutyámra, hol büszkén mosolygó valómra. – Bezzeg Yeontan – mutatott az imént még önfeledten játszó, de most egyhelyben álló kutyájára -, biztosan nem hallgatna rám. – Hajtotta le ismét fejét, a padlót szuggerálva, mire kissé elkomorodva nyúltam bele a tasakba, hogy a kezem ügyébe akadt kutyakaját az övébe adhassam.

- Próbáld meg! – Bíztattam, mire egy már eleve lemondó sóhajt követően, csak úgy, mint én az előbb, felmutatva a falatkát, hívta kedvesen kiskutyáját. Yeontan bár hosszú másodpercekig csak meredt gazdájára, azonban mielőtt TaeHyung feladta volna, sétált oda hozzá, és csakúgy, mint az imént Holly, ő is várta, a megérdemelt jutalmát. Ezek után az a boldogság, amit Tae arcáról leolvastam, számomra felért, minden, eddig megszerzett elismerésünk által keltett örömömmel. A pillanat tört része alatt ugrott a nyakamba, s ölelt át szorosan, miközben ujjongva hálálkodott, ezért az apró sikerélményért. Ahogy, pedig testünk szokatlanul közel került egymáshoz, a pulzusom a plafont verte, hogy kiszabadulva tovább emelkedhessen. Nem tartott sokáig, míg a karomban tarthattam, azonban számomra maga volt a végtelennek tűnő csoda. Miattam örült ennyire, és ennek tudata még inkább megdobogtatta a szívemet.

A nap hátralévő részében, rengeteg trükköt sikerült, mind Yeontannak, mind TaeTaenek elsajátítania. Az edzés befejeztével, nyugodtan elkönyveltem, a jövőben nem lesz gond a szőrpamacs fegyelmével.

TaeHyungot a kanapén elterülve találtam, ahogy a konyhából, két pohár, hűsítő itallal visszatérve néztem, miközben a szőnyegen pajkosan játszadozó kutyákat figyelte. Megint elveszett a saját világában, ahogy bambulva meredt a kölykökre, amire újfent csak mosolyogni tudtam.

- Tessék! – Nyújtottam át neki a poharát, miután kibámészkodtam magamat, majd szorosan mellé ülve, meredtem én is a gyerekekre. – Aranyosak! – Szólaltam meg, ahogy a néma csendet, csak néha zavarta meg egy-egy vakkantás.

– Olyanok, mint a szerelmesek. – Ahogy ez a szó elhagyta TaeHyung száját, egyből arcára kaptam a tekintetemet.

- Ezt… ezt miből gondolod? – Kérdeztem tőle, mert a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy Taenek feltűnnek az efféle dolgok. Mármint, felnőtt férfi volt, azonban az én szememben túl ártatlan.

- Hát, ahogy játszanak. Nézz csak rájuk! – Mutatott a földön hempergő két szőrgolyóra. – Biztosan szerelmesek. – Fonta össze karjait maga előtt, mint aki a Világ legnyilvánvalóbb tényét jelentette volna ki.

- Márpedig az én Hollym, nem fog ilyen hamar bepasizni! – Kontráztam rá, s kezemet összecsapva hívtam magamhoz az említett kislegényt. – Gyere ide! – Kaptam fel a kezeim között, egészen fel a fejem felé, majd magamhoz húzva szeretgettem meg. Holly természetesen, egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy gyomroztam, majd, ahogy az arcomhoz emeltem, néhány másodperces szemezés után, előrehajolva adott egy megszokott kutyapuszit az arcomra. Tettét csak megmosolyogtam, majd letéve a földre engedtem hadd menjen útjára. – Látod - fordultam TaeTae felé -, Holly engem szeret! – Jelentettem ki, majd kissé büszkén kihúzva magamat, meredtem TaeHyungra. Alig bírtam nevetés nélkül a szemezésünket, mire TaeHyung megszakítva azt, fordult egyenesen előre.

- Yeontan is meg szokott puszilni, de az még nem jelenti azt, hogy csak engem szeret. – Szólalt meg, miután néhány másodpercig meredt az említett kutyusra.

- Igazán, és hogy puszil meg téged? – Kérdeztem, arra várva, odahívja magához, ahogy azt pár órával ezelőtt tanítottam neki, azonban, ami ezután történt, nálam teljes rendszerleállást eredményezett. TaeHyung bár éppen csak érintve, de ajkait az enyémekhez nyomva demonstrálta, Yeontan hol szokta megpuszilni. Az érzésre, hogy azok az édes párnácskái az ajkaimat érintették, legszívesebben a csillagokig szálltam volna. Szememet egy másodpercre hunytam csak le, miután realizáltam, hogy éppen az történik, amire egész eddigi életem során vágytam, azonban az a pillanat elég is volt ahhoz, hogy Tae elhúzódva meredjen rám, azokkal a csillogó íriszeivel.

- Tae… - Nem bírtam megszólalni. A torkom teljesen kiszáradt, annak az esélye, hogy én egy épkézláb mondattal is szolgáljak, egyenlő volt a nullával. Az agyamban fékevesztett káosz uralkodott, ahogy újra, és újra beugrott, a kettőnk között lejátszódó, pillanatokkal ezelőtti csoda. - TaeHyung… – suttogtam végre el a nevét, miközben továbbra sem engedve tekintetét, meredtem rá. - Ez mi… mi volt? – Bukott ki végül belőlem a kérdés, amire még magam se tudtam, mi lett volna a legideálisabb válasz.

- Egy puszi. – Bökte ki, nemes egyszerűséggel, velem ellentétben, sokkalta nyugodtabb légzésszámmal.

- Az… az oké, hogy egy pu… izé… puszi. – Jézus, YoonGi, mikor lett belőled ekkora kuka? – De, TaeHyung, tudod, hogy kinek ad az ember puszit? – Szedtem össze magam, látva Tae ártatlanul pislogó arcát.

- Persze, akit szeret. – Válaszolta, miközben angyali arcát, egy ragyogó mosoly, nem tette még ennél is imádnivalóbbá. Térj észhez, Yoongi, most nem gyengülhetsz el!

- Így van, és ez Yeontannál érthető is, de velem… - Vettem egy mély levegőt, miután belegondoltam, épp most világosítom fel életem szerelmét arról, hogy nem puszilhat szájon akárkit. – Tae… - Azonban a remekül átgondolt szentbeszédemet ismételten belém fojtva, hajolt újfent ajkaimra, az előbbinél talán kicsit határozottabban. Ez volt az a pillanat, ahol a józan eszemet, elmém hátsó zugába száműzve, vette át a régen sóvárgó szívem az irányítást a karjaim felett, s szorosan magamhoz húzva szerelmemet, mélyítettem el a csókot. Életemben nem éreztem még ilyen felszabadult, és mérhetetlen boldogságot, ahogy, bár óvatosan ízlelve ajkait, éreztem, hogy TaeHyungnak is tetszett, amit csináltunk. Nem akartam elválni tőle, azonban levegő hiányában, nem volt más választásom. Egymástól kapkodva lopkodtuk az éltető oxigént, miközben kezemmel szerelmem arcát simítva csodáltam kipirosodott orcáit, s ragyogó tükreit.

- Tae… - búgtam alig hallhatóan, mikor a fejemben vörösen villogó vészjelző, egyre inkább eloszlatta azt a ködfelhőt, ami kettőnkre borult az elmúlt pár percben. – Tae… ez… nem…

- Szeretlek! – Ismét sikerült neki. Ahogy kimondta a szót, amiről egészen idáig, csak álmodozni mertem, minden aggályom a mélybe zuhant. Szeretett. Attól a pillanattól kezdve, hogy kimondta, nem érdekeltek az okok, az indokok és felesleges magyarázatok. Magam mögött hagyva az őrlődést, mi lesz velünk így a bandával, az aggodalmam, mit fognak szólni kettőnkről, szorítottam magamhoz szerelmemet. Nem izgattak az okok, a miértek, hogy mikor szeretett belém. Számomra csak egy dolog volt fontos, az pedig Ő maga volt.

- Én is szeretlek, Kim TaeHyung!