Valami más
NamJoon
Lassan már fél órája vártam a szobám
ablakából kifele meredve, hogy SeokJin végre jelezze nekem, hogy elkészült. Az
idő mindeközben egyre borúsabbá vált, félő volt, hogy esni is elkezdhet. Tudtam
jól, hogy félt a víztől, éppen emiatt akartam elkerülni, egy esős napon az
ismerkedést vele. Csak a szerencsében bízhattam, hogy elkerül a délután
folyamán minket, ezeknek a baljós felhőknek a tartalma.
- Kész… vagyok. – Lepődtem meg, ahogy
hangtalanul belépett a szobámba SeokJin, s amilyen hirtelen szólalt meg, olyan
gyorsan tűnt is el az ajtóból. Mély levegőt vettem, s felkapva a jegyzeteimet,
követtem lefelé. Nem voltam biztos abban, merre volt a hátsó kijárat, így
jobbnak véltem hamar behozni a távolságok közöttünk.
- És most mi lesz? – Szólalt meg, ahogy
kiléptünk a hatalmas, kétszárnyú ajtón, azonban kérdését abban a pillanatban
elfeledtem, ahogy elém tárult a hatalmas kert, minden négyzetcentije.
- Nahát, milyen hatalmas! – Ámultam,
ugyanis az ablakból kifele meredve közel sem tűnt ekkorának, ahogy a fák a nagy
részét eltakarták. Itt lent mégis, mintha egy titkos kertbe került volna az
ember, csodáltam a téli tájat.
- Aha, az. – Hallottam magam mellett
SeokJin kissé lehangolt, nemtörődöm hangját. Az arcomról pedig abban a
pillanatban leolvadt az a gyermeki ámulat, amit a látvány okozott. Mély levegőt
véve szorítottam meg a kezemben lévő jegyzetet, hogy emlékeztessem magamat,
nekem itt most az életkedvét kellett visszahoznom valahogy.
- Na és – fordultam felé hirtelen, amitől
kissé meglepődve torpant meg -, mit szoktál csinálni? – Kíváncsi voltam egy
napjára, arra, hogyan telik neki. – Úgy értem, egy nap… mivel telik egy napod?
– Fejtettem ki jobban kérdésemet, mire észrevettem, eléggé furcsán meredt rám
az előbbitől. Nem volt a tudakozódásomban semmi kivetnivaló, egy szóval nem
említettem olyat, amivel esetleg megbánthattam azt a nem létező kapcsot
közöttünk. Viszont valahogy meg kellett találnom a fogást rajta, hogy
elindulhassunk, valamelyik irányba. Azonban az elképzelésemet ismét romba
döntve került ki, majd szótlanul elhaladva mellettem, indult meg egyenesen.
Bevallom, rosszul esett, hogy ennyire semminek nézett, még csak apró jelét sem
mutatta annak, hogy próbálna nyitni felém. Fogalmam se volt arról, hogyan fogom
azt a kemény burkot szétzúzni, ami körbevette, de a próbálkozásba még senki nem
halt bele.
- Oké, felfogtam – értem utol, majd
vállára téve a kezemet, próbáltam felhívni a figyelmet magamra. Azonban ebben a
pillanatban elkövettem életem talán egyik legnagyobb hibáját. Teljesen
elfeledkezve, mennyire rettegett a hirtelen érintésektől, ragadtam meg a
vállát. A pillanat, amiben egyszerre fogtuk fel mi történt, mintha egy
végtelenített szalagon játszódott volna le újra, és újra. SeokJin döbbent,
kissé eltorzult arccal meredt rám. Túl közel volt hozzám, s a hűvös téli
szellőnek hála illata egész lényemet körüljárta. Nem akartam elkalandozni,
főleg nem most, azonban az az édes illat, arcának vonásai nem hagytak más utat.
Tekintetemmel rámeredve figyeltem, mikor észrevettem szája szélét megremegni.
Már nem a döbbenet uralkodott ábrázatán. Láttam rajta, gyűlölt engem, gyűlölte
azt, hogy megérintettem, azt, hogy egyáltalán itt voltam. Fogalmam sincs,
mennyi ideje állhattunk ott, mire kézfejemet hirtelen nedves, hideg csepp nem
érintette. Abban a pillanatban felnéztem az égre.
- Csak ezt ne. – Szóltam egyenesen a
fölénk tornyosuló esőfelhőkhöz. SeokJin továbbra is meredten maga elé bámulva
állt előttem, az agyam pedig egyfolytában kattogott. – SeokJin – szólítottam
meg -, futás!
Lassú voltam, figyelmetlen, és ostoba.
SeokJin sípolva vette a levegőt, amint beértünk a házba. Ruhájából ömlött a
víz, haja csapzott, nedves tincsei homlokához ragaszkodva tapadtak hozzá.
Egyszerre lihegtünk a futás okozta levegőhiánytól, miközben az agyam
folyamatosan azon kattogott, hogyan hozhatnám rendbe ezt a hatalmas hibát, amit
képes voltam elkövetni.
- Seok… - Képtelen voltam befejezni, amint
arcomra egy hatalmas csattanás kíséretében, nem landolt SeokJin jobb keze. A
pofon helyén égett az arcom, soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat.
És itt nem csak fizikailag értettem. SeokJin zaklatott, könnyáztatta
tekintettel, és remegő kézzel távolodott el tőlem, míg én meredten bámultam a
fejemből kifele. Nem figyeltem, merre szaladt, bár kizárásos alapon, csak a
szobája felé vehette az irányt. Percekig álltam ott, miközben a ruháim teljesen
rám tapadva hűtötték az egész testemet. Mindet elrontottam, már a legelején.
Magamat ostromolva sétáltam vissza a szobámba, hogy legórva az átázott ruháimat
törhessem azon a fejem, hogyan hozhatnám helyre, ezt a hatalmas hibát.
- Nam! Mi újság, mondj valamit! – Szólalt
meg hangosan TaeTae, ahogy fülemhez kaptam a csörgő telefonomat.
- Tae, mindent elrontottam. – Kezdtem
bele, miközben szabad kezemmel, a még mindig nedves hajamba túrva zuhantam az
ágy szélére. TaeHyung érdeklődve hallgatta végig baklövésem minden apró
részletét. – Szerinted most mit csináljak? – Kérdeztem tőle kétségbeesetten.
Most először éreztem azt, hogy egy feladat túlnőtt rajtam, ami hatalmas bizonytalanságot
szült. Nem tudtam, mi lesz most, egyáltalán, mekkora következménye lesz annak,
amit tettem.
- Hé, Nam, ne aggódj! – Nyugtatgatott
barátom. – Biztosan megbékél, különben is, csak egy kis vízről volt szó. A
vállát meg épp csak, hogy megérintetted.
- Épp ez a gond! – Emeltem kissé feljebb a
hangerőm, mert TaeTae pont a lényeget nem volt képes értelmezni. – Mindegy,
leteszem. Még ki kell találnom, hogy hozom rendbe a dolgokat. Holnap felhívlak,
remélem, jól elvagytok Yoongival!
- Ami azt illeti, Nam… - Azonban már
esélyem se volt végighallhatni, mondanivalóját, ahogy kinyomtam a készüléket.
Egy darabig zavart, mit akart még említeni, de hamar megfeledkeztem róla, hogy
ismét eszembe jutottak az imént történtek köztem, és SeokJin között.
Idegesen, fel-le járkálva törtem a
fejemet, mivel tehetném jóvá a hibámat, amikor a házat szokatlanul hangos
kiabálás töltötte meg. Bezárt ajtón keresztül is hallottam, ahogy a fájdalmas
üvöltés belengte az egész épületet. Egy percig se tétovázva rontottam ki a
szobámból, amint realizáltam, hogy SeokJin üvöltött, torka szakadtából.
Nem voltam felkészülve a látványra.
Olvastam a rohamairól, azonban, ami a szemem elé tárult az elképzelhetetlennél
is szörnyűbb volt. Összegörnyedt meztelen testtel vonaglott a padlón, miközben
körmeit saját bőrébe vájva, üvöltött. Hirtelen elfogott a rosszullét. Nem maga
a látvány okozta émelygésemet, hanem a tudat, hogy ennek, én voltam az okozója.
Mozdulatlanul állva figyeltem, ahogy a nevelőnője szinte rutinszerűen kezelte a
helyzetet. Ahogy SeokJin szájába gyömöszölt valami rongyszerű darabot, majd a
kezeit összekulcsolva kötötte át, hogy ne tehessen több kárt magában.
Szürreális látvány volt, miközben a teljesen vörös arcára meredtem. Fogalmam se
volt arról, mennyi idő telhetett el, mire valamelyest lehiggadva a
kimerültségtől, az orrán át kapkodva a levegőt, feküdt üveges tekintettel.
Arcáról patakokban folyt a víz, összekötözött keze továbbra is remegett. A
csuklójába mély sebet vájt, amit hamar fehér kötés fedett.
- NamJoon, segítsen feltenni az ágyra. –
Kérlelt a nevelőnője, miután realizáltam, még mindig itt tartózkodott ős is.
- De, mi lesz vele, ha megérintem. Mi van,
ha megint rohamot kap? – Kérdeztem elvékonyodott hangon. Fogalmam se volt
arról, mióta kínozta, az a görcsös sírhatnék a torkomat, azonban a hangom
elárulta, mennyire kiborultam.
- Nem tud magáról. Nem fog emlékezni arra,
hogy hozzáért. – Hunyta le a szemét a nevelő, majd hátrébb állva, adott nekem
szabad utat, hogy karjaimba kapva vihessem az ágyáig. Bár tőlem magasabb volt,
vékony alkata miatt, alig erőltettem meg magamat, hogy ölbe vehessem. SeokJin
erőtlen testtel, nyugodtan viselte, hogy hozzáértem. Bár teste lángolt a
forróságtól, ujjaim jéghideg érintésére se reagált. Az időközben szájából
eltávolított rongynak köszönhetően pedig forró lehelete simította a nyakamat.
Erőtlenül szuszogott, alig-alig pislogva, mikor elfektettem az ágyán, s a
takaróval nyakig betakarva figyeltem, miközben meredten bámult a semmibe.
- Most… most mi… mi lesz vele? – Alig
bírtam megszólalni, majd a nevelő arrébb tolva hajolt hozzá közel, s egy idő
közben vízzel tele engedett, tálba mártott ruhával, törölgette le gyöngyöző
izzadságát SeokJin homlokáról.
- Kialussza. Régen volt ekkora rohama,
biztosan átalussza az éjszakát. – Hunyta le szemét az idős asszony. Bár nem
mondta ki, tudtam, hogy engem okolt a történtekért. Mást nem lehetett, ha
valóban régen történt ilyesmi. És kimondatlanul is igaza volt. Csakis én
szúrtam el.
- Hadd vegyem át! – Suttogtam a csendbe,
majd egy lépéssel közelebb lépve vártam a nevelőnő válaszára. – Ígérem,
vigyázni fogok rá, kérem! – Hangom kissé megremegett, ahogy bár hangosabban
szóltam, elvékonyodott, már-már sipítozó szavaimmal kérleltem.
- Nem bánom. Azonban figyelmeztetem, ne
tegyen semmi olyat, ami még egyszer ezt eredményezheti! – Hangja szigorúan
csengett, én mégis inkább féltő könyörgésnek vettem, amitől még inkább
elszégyelltem magamat.
- Igenis, asszonyom. – Hajoltam meg, majd
átvéve a nedves ruhát, foglaltam SeokJin mellett helyet. Attól a perctől kezdve
másra nem is figyeltem, csak betegem rezdüléseire.
Egész éjszaka ápoltam. Hol a lázát mértem,
ami szerencsére nem ment neki kritikusan magasra, hol pedig a verejtékező
homlokát törölgettem. A csuklóját egyszer kötöttem át, azt is óvatosan. Néha
le-lerúgta magáról a takarót, amit, folyamatosan visszaterítettem, csupasz
mellkasára. Hajnalban, bár szemeim égtek a fáradtságtól, halkan kiöntöttem a
vizet a tálból, hogy véletlenül se kapjon ismét rohamot a nedves ruhától, ha
magához térne. Lomha léptekkel vonszoltam magamat vissza a helyemre. A hajnal
bíborvörösre festette az égboltot, amiből egy kevéske beszűrődött a hatalmas
ablakon keresztül. Bár gyenge fényt kölcsönzött a szobának, mégis látni véltem
benne, nyugodt arcát SeokJinnek. Soha nem láttam még ennyire higgadtnak,
kisimult arcán sehol egy ránc. Szemeit se húzogatta, mélyen aludt, apró
szuszogását akaratlanul is megmosolyogtam.
- Bocsáss meg! – Hajoltam kissé közelebb
hozzá, majd alig hallhatóan a fülébe súgtam. Féltem, hogy felébreszteném, éppen
ezért abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, már vissza is
húzódtam, tisztes távolságba kerülve tőle. Fogalmam se volt arról, mennyi
lehetett az idő, mikor éreztem, hogy a maradék erő is elhagyja testemet, s
elfeküdve az ágy melletti éjjeliszekrény, kemény lapjára hunytam le a
szemeimet, még utoljára SeokJin arcát figyelve.
SeokJin
Mi volt azzal a célja, hogy kimozdított
fogalmam se volt. Egy dolgot tudtam, tartanom kellett magam a hűvös
mivoltomhoz. Reméltem, hamar feladja majd, és ugyan azon az ajtón távozik, amin
keresztül belépett az életembe.
Némán álltam pár percet az ajtójánál,
mielőtt bekopogtam volna. Azonban, ahogy nem kaptam választ, úgy lassan
nyitottam ki a falapot.
- Kész… vagyok. – Meglepődött, bár nem
csodáltam, azt se vette észre a mélázásában, hogy beléptem az ajtón. Nem vártam
meg, míg csatlakozik hozzám, ahogy otthagytam a szobában, s megindultam a hátsó
ajtó felé.
- És most mi lesz? – Kérdeztem, ahogy kiléptünk
a hátsó kertbe, amit legalább olyan gyakran látogattam, mint amennyit az
ablakomon keresztül bámultam.
- Nahát, milyen hatalmas! – Képedet el,
miközben száját is nyitva tartva feledkezett meg – bár lehet meg se hallotta –
a kérdésemről. Ilyenkor annyira együgyűnek tűnt, akárcsak, az első
találkozásunkkor, most se tudta ámulatát féken tartani.
- Aha, az. – Nem tudtam osztozni
hangulatában. Csakúgy, mint fent, mikor a könyvemről kérdezett, itt sem
mutattam az érdeklődés aprócska szikráját sem. Fél szemmel őt figyelve láttam,
hogy az eddig fülig érő mosoly lelohadt az arcáról, ami valamiért kissé rosszul
esett. Furcsa érzés volt, de hamar elhessegettem. Azonban, ahogy tekintetem
arcáról a kezében szorított jegyzeteire esett, abban a pillanatban ismét
elöntött az ellenszenv. Hisz’ ő se volt másabb, mint az elődei, neki is csak
egy orvosi eset voltam, hiába próbált másfelől megközelíteni, számára nem
voltam más egyéb, pusztán csak papírra vetett betűkupac.
- Na és – kezdett bele hirtelen, mire
oldalra fordulva kissé meglepődtem -, mit szoktál csinálni? – Ezek szerint
próbált megfejteni. A szokásaimról kérdezni, arról mit szerettem, vagy mit nem.
- Úgy értem, egy nap… mivel telik egy napod? – Már elsőre is leesett, mire
akart kilyukadni, viszont valószínűleg némaságom biztathatta arra, hogy jobban
kifejtse, mit is akart tudni pontosan. Nem szándékoztam válaszolni a kérdéseire.
Helyette, időközben elém állt valóját kikerülve, sétáltam tovább egyenesen.
Hideg volt, talán hidegebb, mint amire számítottam. A Nap se sütött már, helyét
az egyre szürkébb felhők uralma vette át, amitől akaratlanul is görcsberándult
a gyomrom. Ugyanis ezek a felhők egyvalamitől lehettek ilyen vészjóslóan
szürkék, mégpedig az esőtől. Gyűlöltem az esőt, a szobámból is kegyetlenül
hatott, már a jéghideg cseppek kopogása is az ablakomon, itt a szabadban, pedig
egyenesen ki voltam szolgáltatva a veszélynek.
- Oké, felfogtam – hallottam hangját
mögöttem, majd ahogy kezét a vállamra tette, egész testemet átjárta az a
szokatlan felkavaró érzés, mint, mikor az elrablóim markai között voltam. Hamar
lereagálta, mit is tett, ahogy elkapva kezét, egyenesen arcomra nézett. Nem
tudom, mi játszódhatott le rajtam, azonban az undorral vegyült gyűlölet minden
formáját igyekeztem kivetíteni, arcom vonásaira. Láttam rajta, hogy elméje
ide-oda cikázik, mit is tegyen, hogyan tegye jóvá a lehetetlent. Viszont, ahogy
egy röpke pillanatra felnézett az égre, magam se tudom, mi okból, talán a rossz
előérzetem miatt, én is követtem példáját. Ekkor, amint tekintetemet a végtelen
szürkeség felé emeltem, egy hűvös, nedves csepp érintette, dühtől lángoló
arcomat. Abban a pillanatban lehajtottam a fejem, elkerülve ezáltal az újabb
találkozást az arcbőröm, és az esőcseppek között.
- Csak ezt ne. – Hallottam, bár tompán, de
biztosan ő szólt, miközben legbelül azon igyekeztem, ne essek össze a
rémülettől. – SeokJin – hangzott el a nevem, mintha egy burkon kívülről,
próbáltak volna hozzám szólni -, futás!
Az egész bensőm égett a szűnni nem akaró
levegőhiánytól. Sípolt a tüdőm, a nedves ruháim pedig egyenesen marták a
bőrömet. Elkéstünk.
Ahogy a biztonságot jelentő falak közé
értünk, már alig reagáltam a külvilágból érkező ingerekre. Elmém, akárcsak a
Napot beborító esőfelhők, úgy sötétült el nekem is.
- Seok… - Hallottam tompán a nevemet,
azonban egy másodpercnyi hezitálás után, kezem automatikusan lendült a hang
irányába. Nem fogtam fel, mekkorát ütöttem, bár tenyeremet mintha apró tűvel
szúrták volna, mégsem érdekelt ez a fajta fájdalom. Már bent voltunk, az esőtől
távol, arcomon mégis éreztem a nedves cseppeket, ahogy legördülve törtek
maguknak utat. Lassan folydogáló patakként érték el az ajkam szélét is, sós
érzést keltve ezáltal. Könnyeztem. Nem akartam tovább ott maradni, lábaim
automatikusan vitték a testemet, a biztonság felé.
Nem emlékszem az útra, arra se, hogyan
jutottam fel a lépcsőn, remegő tagjaimmal. Ahogy az ajtót hatalmas csattanás
kíséretében magamra zártam, úgy kuporodtam le a falap oldalába. Az első
percekben pusztán csak a levegőért kapkodtam. Ujjaimmal kaptam a nedves
ruháimhoz, az anyag megfeszült, hallottam, ahogy a szövet megszakadt. Hűvös,
rideg levegő vette körbe meztelen testemet, ahogy a földre kuporodva, ismét
belém hasított a gyilkos emlék. Elmém visszarepített, oda, a nyirkos betonra,
megsebzett testem felett lebegtem, miközben újra- és újra bemocskoltak. Fájt a
fejem, majd szét robbant. Torkom égett, kapart, mégis, mintha szótlanul
ordítottam volna. Nem volt ott senki, nem jött értem senki.
Karjaimba martam, tompítva a bensőmben
tomboló fájdalmat. Csuklómból felserkent a forró, vörös folyadék, ami akár egy
erős nyugtató, hatott kínzó lelkemre.
Eltompult minden, mikor a sötétséget apró
fénycsóva zavarta meg. Egy határozott kéz nyúlt felém, én azonban már nem reagáltam
rá. Ordításom alábbhagyott, néma fuldoklás maradt csupán, miközben valami
száraz, idegen anyag került fogaim közé. Ujjaimat elválasztva feltépett
bőrömtől, került mind a két kezem béklyóba. Majd megszűnt a fájdalom. Lebegtem,
bár valahol tudtam, nem azért mert meghaltam. Erős, mégis reszketeg szorítás
ölelte át csupasz testemet, hűvös volt, talán bele is borzongna az ember, nekem
mégis jól esett. Puha anyag közé feküdtem, testem lángolt, mintha egy katlan
szájánál lennék. Lassan tűntek el az árnyak, kimerültem, miközben a semmivel
körbevéve magamat, mélyen aludtam. Nem zavartak a rémálmok, mintha valami nem
hagyná, hogy visszatérjenek.
- Bocsáss
meg! – Hallottam a távolnak tűnő neszt. Hallottam, de fel nem fogtam.
Gyenge fuvallat csapta meg az arcom, mégsem riadtam meg. Mert éreztem, hogy nem
bánthat. Félénk volt és szomorú. Valami új, valami más, valami egészen
ismeretlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése