Lassan, de biztosan
NamJoon
Fülsiketítő ricsaj csapta meg a fülemet,
mire kipattanva az ágyból igyekeztem megszűntetni. Bár félkómásan, a szememet
dörzsölve zuhantam vissza az ágyból, már képtelen voltam visszaaludni.
Ez volt az első reggelem, amit ebben a
hodályban töltöttem. Lehunyt szemeim elé akarva, akaratlanul elém tárult a
tegnapi első találkozásom a betegemmel. Nem is tudom, mi lepett meg jobban. Azt
hittem egy teljesen összeroppant, sötétbe burkolózott fiút fogok az ajtó mögött
találni. Helyette, azonban a Világ leggyönyörűbb férfija fogadott. Tény és
való, megtört tekintettel meredt rám, az egész valóját körbevette egy komor,
sötét burok, de még ez a tény se rejtette el azt a szépséget, aki a sötétben
megragadva, apró pontként ragyogott a szoba közepén. Gondolataimból a telefonom
ismételt csörgése rántott vissza, azonban most nem az ébresztőm akart
meggyőződni arról, hogy biztosan felébredtem-e.
- Igen? – Szólaltam bele dünnyögve,
tudatva a reggeli zargatómmal, mennyire korán volt még.
- Nam, felébredtél? – TaeHyung ennél feleslegesebb
kérdéssel, ha akarta volna, se tudta volna kezdeni a napot. Reggeli
agyzsibbasztásának köszönhetően vakartam meg az orrom nyergét, majd egy sóhajt
követően válaszoltam meg neki a nyilvánvalót.
- Énnél idétlenebb kérdést, TaeTae. Miért
hívtál? – Kászálódtam ki közben a takaró alól, majd a készüléket a fülem, és a
vállam közé szorítva kezdtem el, a még ki nem pakolt bőröndömből, egy tisztes
göncért kutatni.
- Csak érdekelt, hogy találkoztál-e már a
depissel? – Kérdezte, bár valahol tudtam, hogy ő lesz az első, akit érdekelni
fogja a páciensem.
- TaeTae, ne hívd így! Miért kell minden,
nálad gyengébb embert ilyen lealacsonyító becenevekkel illetned? – Háborodtam
fel, talán egy kicsit hangosabbra is véve a hangomat. Lelki szemeim előtt pedig
szinte láttam, ahogy barátom magasba emelt kezekkel próbált védekezni. Soha nem
fog megkomolyodni. – Egyébként, a témához szólva – folytattam -, tegnap egy
szimpla bemutatkozást követően már találkoztam vele. – Adtam tudtára, ami igaz is
volt. Ahogy tegnap megpillantottam, s idegességemben, kissé idétlenül
mosolyogva bemutatkoztam, onnantól kezdve még vacsoránál se láttam.
- És, milyen? – Faggatott tovább, mintha
bármi pluszt kapna azzal, hogy ismeri a betegemet. Viszont nem éreztem tilosnak
elmondani, hisz’ a belső tulajdonságairól még én se tudtam többet mondani,
mint, amik le voltak írva. Ellenben meséltem neki arról mennyire meglepett a
kinézete. Sose hittem az első pillanat varázsában, de ott, akkor, előtte,
valami megfogott benne. Nem sokáig regéltem barátomnak, mialatt két jellemzés
között megmostam a fogamat, majd felöltözve indultam el az étkező irányába. Nem
volt előre megbeszélt reggeli időpont, de én szerettem korán ébredni, így az se
lepett meg, hogy kongott az egész étkezde az ürességtől. TaeTaevel való
beszélgetésemet félbehagyva kémleltem végig a tegnap csak futtában megfigyelt
épületet. A kíváncsiságtól, na és persze gyomrom korgásától vezérelve, lestem
be először is a konyhába, ahol szintén egy lelket se találva kutattam valami
ennivaló után. Azonban, ahogy az első kezem ügyébe akadt ajtót megpróbáltam
kinyitni, úgy pattantam vissza róla. Még kétszer próbálkozva, hátha csak
beragadt, léptem oda egy másikhoz, majd azt követte egy harmadik. Végül a
fiókok sikertelen kihúzását követően gyűltek fel bennem az válaszért üvöltő
kérdések. Végig simítva a konyhapult, márványlapján, éhes gyomorral kullogtam
vissza az étkezőbe, ahol nagy meghökkenésemre, már nem csak én tartózkodtam.
Egy számomra ismeretlen, korosabb bácsi pakolgatta az étkészletet, mire
odalépve hozzá, köszöntem neki illedelmesen.
A bácsi, mintha mi sem lenne
természetesebb annál, hogy én itt álltam vele szemben biccentett, majd amilyen
serényen pakolgatott, úgy folytatta a munkáját. Fogalmam se volt arról, hogy
kicsoda volt, de jelenleg ez a probléma állt leghátul a rangsorban.
- Mondja csak – szólaltam meg, mire felém
kapta tekintetét -, hány órakor van reggeli? – Kérdeztem, miközben kezemmel
igyekeztem gyomrom hangos korgásán tompítani. Bár tudtam jól, nem volt illendő
rögtön a hasamra gondolni, mikor 24 órája se voltam még itt, de éhesen
majdhogynem hasznavehetetlen voltam, így a páciensemnek se sok segítség lettem
volna. A bácsika, ahogy az utolsó evőeszközt is a helyére tette, felegyenesedve
nézett egyenesen a szemembe, majd elsorolva a komplett reggeli menüt,
tájékoztatott az időpontjáról.
Reggeli után csendben lépkedtem felfele a
szobám irányába. Furcsa volt egyedül ennem, mikor az asztalon rajtam kívül még
három főnek meg volt terítve. Ebből kettőhöz biztos tippem volt, azonban a
harmadikhoz, akárhogy gondolkoztam, nem ugrott be senki.
- Jó reggelt! – Üdvözölt egy ismerősen
csengő hang, majd felkapva a fejemet állt meg majdhogynem előttem három
lépcsőfokkal a páciensem nevelőnője.
- Ön… önnek is. – Üdvözöltem, mire
sikerült kapcsolnom, s félreállva az útból engedtem útjára. – Asszonyom – szóltam
utána, ahogy beugrott, nem a semmiért voltam itt -, találkozhatok… akarom
mondani SeokJinnel szeretnék beszélni. – Váltottam hirtelen hangnemet. Nem
lehettem tesze-tosza, itt az én segítségemre volt szükség.
- Most bemehet hozzá. – Jött a válasz, s
mintha valami szigorúan látogatható börtönben éreztem volna magamat,
nyugtáztam, hogy engedélyt kaptam. Még egy dolog, amitől kivert a víz. Egyre
több dolgon akadtam fent, amit még ugyan nem tettem szóvá – talán a tagnapi
kivétel volt -, de idővel, mindent tisztázni akartam. Ez a ház önmaga volt a
börtöne, a benne élő rabjának.
Felsietve a szobámba, kaptam fel az
asztalra, még reggel kikészített jegyzeteimet. Az Ő esetét már kívülről fújtam,
így a puskámat még kis se pakolva a táskámból, hagytam hátra, majd megindultam a
páciensem szobája felé. Ahogy a fehér falap előtt álltam, úgy szökött ki
testemből, észrevétlenül a bátorság. Nagy levegőt véve, emeltem fel a kezemet,
hogy kopoghassak, csakúgy, mint tegnap a nevelőnő. Pár másodperc néma
álldogálást követően, egy kissé erőtlen hang a túloldalról jelezte, megkaptam
az engedélyt, majd lenyomva a hűvös kilincset léptem be a sötétségbe.
Idebent, minden ugyan olyan volt, mint
ahogy tegnap, röptében széjjel néztem. Hűvös légkör járta át a szobát, aminek
közepén, egy hatalmas ágyon ülve találtam SeokJint, egy könyvet olvasva.
Látványától még most is megdobbant a szívem, ahogy szemeimmel végig követtem
tökéletes profilját. Fejemet megrázva, szorítottam kissé erősebben meg ujjaim
között a jegyzeteket, eszembe juttatva, miért voltam itt. Egek, túl régen
voltam bárkivel is, ha ennek a fiúnak, már a puszta látványától is parkoló
pályára állt a józan eszem.
Összeszedve magamat a pillanatnyi mélázásból,
léptem ki az árnyékból egészen az ablakból beszűrődő fénynyalábig, hogy végre
szemtől szembe állhassak életem első páciensével.
Gyomromban idegesen cikáztak a pillangók,
nem csak amiatt, hogy első betegem volt. Sose hittem az első pillanat
varázsában, azonban itt, előttem, valami megfogott benne. Erősen koncentrálva,
nehogy valami ostobasággal indítsam az első beszélgetésünket, emeltem kezemet a
magasba, majd a jól bevált mosolyommal üdvözöltem.
- He… helló! – Szólaltam meg végre,
percekig tartó szemezés után, amire csak egy szánalommal vegyült tekintet és
egy nemtörődöm fejbiccentés volt a válasz. Remek, nem lesz sétagalopp közel
kerülnöm hozzá. Azonban szerettem a kihívásokat, az ő esete pedig messze
felülmúlta az eddigi akadályokat, amik utamat állták. Továbbra is mellőzve a
társaságomat, merült el az ölében tartott könyv sorai között, amit egy egészen
jó, kezdő beszélgetés indításának találtam. - Mit olvasol? – Mutattam az
említett tárgyra, remélve, hogy ezzel elindul majd valamiféle társalgás
közöttünk. Ha érdeklődtem az iránt, amit ő is szeret, talán hamarabb nyílik
majd meg nekem is.
- Könyvet. – Jött az egyenes válasz,
amivel a szépen felépített tervemet egy pillanat alatt rombolta porig, ahogy
még csak rám sem emelve a tekintetét merült el az olvasmányában. Ezt a fajta
megközelítést egyenesen kidobhattam az ablakon, amely után mást, lényegesen
ütősebb dolgot kellett kitalálnom, hogy szóra bírhassam.
SeokJin
Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg
az új orvosom. Már az első benyomásom is róla, messze túlszárnyalta az elődeit.
A megjelenése, egész lénye, merőben más volt, benne ott voltak azok a jegyek,
amik miatt elérte, hogy a távozása után is rá gondoljak. Ettől függetlenül
persze, ugyanúgy, a hátam közepére kívántam egy zöldfülű agykurkászt, de volt
benne valami, ami nem hagyott nyugodni.
A nap hátralévő részében, szokatlanul nagy
csend lepte el a házat. Bevallva, azt hittem egyből belekezdünk a közepébe, s a
szokásos sablon kérdéseket feltéve, igyekszik majd közel kerülni hozzám,
miközben magasról téve a valódi érzéseimre, firkálja a jegyzetfüzetét. Azonban
egész nap nem láttam, a szobámat pedig még véletlenül se közelítette meg. Bár
ebben a házban, mindenki tudta, hogy melyen időközönként dugtam ki az orromat a
védelmet nyújtó magánszférámból, tartottam attól, hogy vele, ezt még nem
tisztázták. Félve, a fülemet hegyezve lépdeltem le, mikor megéheztem, majd,
mint, akit kergettek siettem vissza. El akartam kerülni a vele való, felesleges
találkozást, így is lesz még időm, amit rá pazarolhatok.
Az órák versenylovakat megszégyenítő
gyorsasággal teltek, ami egyet jelentett az egyre inkább rám telepedő
sötétséggel. A késő délutánt gyűlöltem a legjobban, ilyenkor már ott kopogott
az ablakomon az éjszakát jelző sötétség, mégis a nappal bíztató fénye még
utolsó erejével erőlködött, hogy velem maradhasson. Azonban, mint minden nap,
most is elérkezett az éjszaka, mire én már lassan megszokott remegéssel kezdtem
bele az esti rutinomba. Ahogy lelkierőmtől tellett, úgy feküdtem be puha
takaróm alá, tisztálkodásom után, viszont a remegésem még most sem hagyott
alább. Féltem elaludni, rettegtem az álmaimtól, amik újra, és újra darabokra
téptek. Erősen szorítva a takaróm sarkát, húztam fel ameddig csak bírtam a
térdeimet, bízva abban, hogy talán így, majd átvészelek egy újabb, borzalmas
éjszakát.
A reggelem szokásos kínjaim közt telt,
miután nagy nehezen kivergődtem magamat az ágyból.
Nem terveztem erre a napra se semmit,
tekintve, hogy a lehetőségeknek elég gyér tárháza nyílt meg előttem, így csak
lekapva egy random könyvet a polcomról, fészkeltem be magamat az ágyamba, ha
másom nem is, de legalább a képzeletem kiszakadjon ebből a nyomorból. Alig
futották át a szemeim a bevezető néhány sorát, mikor halk kopogásra lettem
figyelmes. Első gondolatom között volt, hogy a dilidokim állt az ajtóm előtt,
tekintve, ilyenkor senki nem szokott még csak rám pillantani sem. Megfordult a
fejemben, hogy süketet játszva, megtagadjam a belépést, azonban az utolsó
pillanatban valami ismeretlen erő mégis az ellenkezőjét váltotta ki belőlem.
Ugyan azzal, a kissé ámulatba eső ábrázattal
lépett be, majd csakúgy, mint tegnap, most is első dolga volt széjjel nézni.
Ahogy fél szemmel a könyvemből felkukkantottam, akaratlanul is feltűnt, hogy a
berendezés helyett már rám meresztette a szemeit. Soha nem szerettem, ha
bámultak, veszélyezve éreztem magam, mintha a testemre lenne írva, mennyire
meggyötört voltam. Ami igaz is volt, én azonban akkor se vágytam az emberek
figyelmére. Nála viszont furcsa érzés kerített hatalmába, miközben engem
mustrált. Szemeiből egy cseppnyi szánalmat, a sajnálat apró jelét se tudtam kiolvasni.
Ő csak egyszerűen, engem nézett.
- He… helló! – Szólalt meg, ahogy szélesre
húzott mosolyával üdvözölt, amitől abban a pillanatban magasra vontam a
falaimat. Nem hagyhattam, hogy közel kerüljön hozzám. Hiába a másfajta
megközelítés, ő is olyan, mint a többi volt. Egy egyszerű bólintással letudva
az üdvözlést, közöltem vele, hogy nem volt ma kedvem hozzá. Tekintetemmel visszabújva
a könyvem adta világba, bíztam abban, hogy érteni fogja a célzást, s magamra
hagy, azonban ehelyett, mint aki egy régi ismerőssel beszélgetne folytatta. –
Mit olvasol? – Mutatott az ölemben lévő könyvre, mintha valóban érdekelné a
dolog, azonban nem adtam magam ennyire könnyen.
- Könyvet. – Adtam egyértelmű választ,
kérdésére. Egy röpke pillanatig el is hittem, hogy ezek után feladva az
egészet, elhagyja a szobámat, viszont még mindig túl naiv voltam. Pár perc néma
csendet követően, indult meg az ablakom irányába. Szemem sarkából követve a
mozdulatait figyeltem, mit tervezett. Ahogy lassan haladt, úgy vette
tüzetesebben szemügyre, az amúgy teljesen átlagos szobámat. Ha az idebent
tárolt holmikból tervezte megismerni a világomat, egyenes úton haladt a kudarc
felé. Mert idebent semmi plusz dolgok nem talált rólam, amivel közelebb
kerülhetett volna hozzám. A történtek előtt se volt túl beszédes ez a négy fal,
azok után pedig még a számomra kedves dolgokat is mélyen eltemettem. Ezt a fiút
viszont valami akkor is vonzotta, s ahogy az ablakhoz ért, a résnyire behúzott
függönyöket széleste tárva érte el, hogy az átlagosnál több napfény jusson be a
szobába. Nem voltam hozzászokva ehhez a fényáradathoz, így szememmel hunyorogva
lestem előbbi tettét, majd egyenesen rámeredve figyeltem, ahogy, mintha itt se
lennék, nézett egyenesen kifelé. Nem tudtam hová tenni, egy szót sem szólt, a
könyves kérdését követően. Talán ez volt a csel, talán azt várta, én
kezdeményezek majd. Arra viszont vajnyi kevés esélyt láttam.
- Csodás időnk van! – Szólalt meg, amiből
azonnal kiugrasztott gondolataim tárházából. Hangja kedvesen csengett,
hátsószándék jelét egyáltalán nem tudtam belőle kivenni. Magam is meggyőződtem
kijelentéséről, ahogy mellette elnézve meredtem ki az üveglapon keresztül.
Igaza volt, talán egy-két felhő, ha tarkította az égboltot, azon kívül
szokatlanul napsütötte volt az idő.
- Az. – Szólaltam meg, igazat adva neki,
viszont tartva magam, továbbra sem nyitottam felé.
- Miért… - Kezdett bele, amire bár odanéztem,
a beszűrődött fény miatt pusztán csak a körvonalát láthattam, orvosomnak -,
miért nem sétálunk egyet? – Mutatott kifele, hüvelykujjával. Talán az ötlet abszurdsága
miatt, de ajkam alig észrevehetően, és éppen csak egy pillanatra, de mosolyra
húzódott. Elképzelni se tudtam, honnan jöhetett ez az ember, aki ennyire, és
merőben más megközelítéssel foglalkozott velem. Magányomban is nagyritkán
merészkedtem ki, erre Ő most, velem együtt akart levegőzni. – Na, mit válaszolsz?
– Szólított meg ismét, ahogy újra beállt közénk a csend. Én pedig életemben
talán először éreztem azt, hogy ketté akar szakadni az elmém. Milyen csodás, a
lelkem darabokban, erre jön egy fiú, aki ahelyett, hogy azt próbálná helyre
pofozni, még az eszemet is kettészedi. Fogalmam se volt arról, mi vett rá, a
bugyuta mosolya, ahogy reménykedve várta a pozitív válaszom, vagy csak a puszta
kíváncsiság, ami már első pillanattól kezdve körbelengte a kapcsolatunkat, de a mai játszmát ezúttal ő nyerte. Kezem között
összecsapva a könyvemet, bújtam ki a takaróm alól.
- Nem bánom. – Adtam választ, majd
megindulva az ajtóm irányába, nyitottam ki, hogy kitessékelve öltözhessek át
valami melegebb ruhába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése