Csodák kora - Negyedik fejezet

Félek boldognak lenni

 

JaeBum

A Markkal való találkozás felhőtlenebbül ment, mint gondoltam. JinYoung idegesen járkált fel, s alá a lakásban, míg vártuk, hogy végre megérkezzen a ház tulajdonosa. JinHeet is a legszebb ruhácskájába öltöztette, mintha azon múlt volna, maradhatnak-e. Magamban csak mosolyogtam, mennyire izgága volt már az odaérkezésemkor is.

- JinHee szívem, ne felejtsd el illedelmesen üdvözölni a bácsit, rendben? – Zökkentette ki a játékból, JinYoung.

- Jézus, ha bácsinak fogod hívni, szerintem egyből csomagolhattok. – Kacagtam fel, azonban ahogy elhagyták a szavaim a számat, abban a pillanatban ástam el magam jó mélyre a föld alá. – Ne haragudj! Ez rossz vicc volt. – Komorodtam el, ahogy előttem, befeszült testtartással meredt rám JinYoung. – Ne aggódj, Markot ezer éve ismerem. – Bátorkodtam egy biztató mosolyt villantani, azonban éreztem, hogy a korábbi elszólásommal, egy jó időre vendégünk lett a rosszkedv.

*

Hosszú hetek óta először keltem mosollyal az arcomon. YoungJae három napra elutazott valami zenei kurzus miatt, amitől én végre megkönnyebbülten térhettem haza a munkám során. Millió tervem volt a mai napra, ahogy ránéztem a naptárra, s nyugtáztam, ma csak estére kellett bemennem ügyeletre. JinYoung mióta Marknál laktak, jóval kiegyensúlyozottabban végezte a munkáját. A kifőzde vendégforgalma a duplájára nőtt, aminek ténye mellett nem tudtam elmenni. Forrt bennem a féltékenység valahányszor azt vettem észre, hogy megint tele volt Mark szemeteskukája az aznap bezsebelt telefonszámokkal. JinYoung bár tagadta a tényt, vagy lehet észre se vette, de minden tekintetben vonzotta az ember tekintetét. Magas, vékony alkata, szénfekete íriszei és a hozzá annyira illő sötét hajával, nőt, férfit megszégyenített a szépségével. Majd megpukkadtam, mikor egyik délután épp JinHeevel játszottam tea-délutánost, s közben a fél szememmel végig azt lestem, hány darab fecnit dobott ki a kukába.

- Jaebum, nem figyelsz rám! – Visított JinHee, amire egyszerre kaptuk oda a tekintetünket JinYounggal. Zavarban éreztem magam, hogy talán épp most sikerült lebuknom, azonban JinYoung, mintha semmit nem érzékelt volna az egészből, sétált oda a kislányához.

- Szívecském, hagyd JaeBumot pihenni egy kicsit. – Kérlelte, miközben hol rám, hol pedig JinHeere figyelt. - Látod, még a teáscsészét se tudja rendesen fogni. – Mutatott az említett tárgyat fogó kezemre, majd egy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, s az ujjait az enyémekre fonta. A szívem pedig aznap már nem működött rendesen. A kisujjam kivételével az összest abnormális irányba forgatta, majd mikor végzett a hátramaradt ötödiket mereven kitartotta, hogy egyenesen az ég felé álljon. – Látod, így… - fulladt a torkára a szó, ahogy felpillantva alig választotta el az arcunkat néhány centiméter - kell.

JinHee törte meg a meghitt pillanatot, mikor hirtelen felpattanva, a tévében elinduló kedvenc programja nem kezdődött. A hangos nyitányt nem esett nehezére túlénekelnie, mi pedig úgy rebbentünk széjjel, mint két rajtakapott tizenéves az első csókjuk előtt. Zavarban voltam, ahogy körbenézve próbáltam valamire ráfókuszálni, s hagyni, hadd csillapodjon a szívverésem ritmusa.

- Apa nézd, elefááánt! – Mutatott a hatalmas képernyőre JinHee. – Milyen naaaagy! – Ámuldozott tátott szájjal, s JinYoungnak ekkor sikerült megemberelnie magát.

- Szeretnél látni igazi elefántot is? – Hasított az elmémbe egy remek kis kikapcsolódás lehetősége. Ám amíg JinHee ugrándozva ujjongott, addig a mellettem álló JinYoung szemében a tagadás minden formája tükröződött. A fejével biccentett, hogy ezt a kislánytól távolabb kellene megbeszélnünk, s már indult is a konyha irányába.

- JaeBum, ne áltasd, nekem nincs arra pénzem, hogy állatkertbe vigyem. – Nézett félre, még most is, holott tudta jól, engem egyáltalán nem zavart az anyagi helyzete. – Kész csoda, hogy eddig sikerült róla elterelnem a figyelmét, nem akarok csalódást okozni neki. – Nézett rám azokkal a fáradt, könyörgő szemeivel.

- Mert nem is kell. – Biztattam. – JinYoung, az én ötletem volt, hát én is fogom állni. – Akartam lezártnak tekinteni a témát, azonban JinYoung ez egyszer makacsabb volt, mint eddig bármikor.

- Nem lehet, JaeBum. Értsd meg, nem támaszkodhatok rád ennyire. Nem szabad! – Hunyta le a szemeit, s ezzel párhuzamosan a hangja is elmélyült. Bármit megadtam volna azért, hogy kiűzhessem azt a kétséget, ami évek alatt mélyen a lelkében vert gyökeret.

- Kérlek - ragadtam meg a kezét, nem törődve a következményekkel -, engedj magatokhoz közelebb! – Némán bíztam abban, hogy ezúttal sikerült lebontanom egy újabb falat, amit önmaga köré húzott.

- Nem bánom!

- Ezaz! – Szorítottam ökölbe a kezemet, s boxoltam a levegőbe, JinYoung arcán pedig egy pillanatra átsuhant egy halvány mosoly.

Az állatkert bejárata előtt sorakoztunk, JinHeet pedig alig lehetett féken tartani. A rengeteg inger hatására ide-oda kapkodta a fejét, s a kiszűrődő állathangokat hangosan utánozva toporzékolt izgatottságában. A sor gyorsan haladt, nekem pedig az oldalt lévő árusokon akadt meg mindeközben a szemem.

- Eszedbe ne jusson! – Hajolt kissé közel hozzám JinYoung, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Csak egy vattacukrot! – Néztem rá könyörgően, mintha legalább én is visszautaztam volna az időben, s újra gyerekként látogattam volna meg az állatkertet. JinYoung viszont makacsul ellenállt, s egyetlen mentsvára volt, hogy épp mi következtünk.

A jegyek mellé kapott parktérképet gondosan átfutva, állítottunk fel egy útvonalat, majd mielőtt JinHee kitépte volna JinYoung karját a helyéről, reflexből a kabátjához kaptam.

- Várj, JinYoung! – Fordult meg, én pedig a zsebemben kutatva vettem elő egy vadonatúj mobiltelefont. – Ez a tied. – Nyújtottam át neki, és tartva attól, hogy a már jól ismert tekintetével legszívesebben hazáig zavart volna, egy közeli fát kezdtem el szuggerálni. – Elmentettem a számomat és még néhány fontos elérhetőséget. – Hadartam el, s már indultam is az első elkerített állatot megcsodálni.

- JaeBum… - Hallottam, hogy utánam kiáltott, de JinHee akaratosabbnak bizonyult.

Alig bírtam megtenni az utolsó lépéseket, miután egész nap lejártuk a lábunkat. JinYoung kezdetben szótlanul leste, mennyire boldog a lánya, majd egy bizonyos pont után, már ő maga is mosolyogva csodálta az egzotikusabbnál-egzotikusabb állatokat. Nekem pedig épp ez volt a célom. Bár igyekeztem vigyázni, s éppen csak egy-egy lopott pillantást vetni rá, voltak percek, mikor magamról megfeledkezve merültem el arcának csodálásában.

- Doktor úr! – Üdvözölt a biztonsági őr, majd egy fejbiccentéssel válaszolva, siettem, hogy elérjem a liftet.

Magamat is megleptem, mennyire feltöltött energiával az, hogy az egész napomat JinYoungékkal tölthettem. Bár fizikailag kimerített az egész napos talpalás, csekély ára volt annak, hogy most boldogan emlékeztem vissza az elmúlt órákra.

JinYoung

Túl sokat kaptam JaeBumtól. Egyre nehezebben tudtam nemet mondani mindannak, amit értem és JinHee-ért tett. Mióta Marknál laktunk, egy hatalmas adag kétség hullott le a vállamról. JaeBumnak mindenben igaza volt. Marknál keresve se találhattam volna jobb lakótársat és főbérlőt. Első perctől kezdve imádta a lányomat, és JinHee is hamar közel engedte magához. Bár azután, hogy hazaérkezett, nem sokkal indult is tovább. Mint kiderült, transzplantációs sebészként gyakran hívták külföldre is.

JaeBum pedig, mintha csak a naptára lett volna, folyton akkor tűnt fel, s töltött órákat a társaságunkban, mikor Mark éppen távol volt otthonról. A szívem egy része majd fel akart robbanni attól a látványtól, mikor JaeBum önfeledten játszott a kislányommal, vagy egy hosszú nap után, nem haza, hanem egyenesen ide hozta az útja. Ilyenkor éles penge fúródott az oldalamba, valahányszor beugrott, JaeBumnak párkapcsolata volt. A vágyódó szívem pedig ennek gondolatára darabjaira akart hullani. Nem ringathattam magam hamis képzetekbe, de napról napra nehezebben ment.

- Egészségükre, és jöjjenek máskor is! – Hajoltam meg két távozó vendég előtt, majd az aznapi borravalómat zsebre téve akasztottam a kötényemet a helyére. Végre az utolsó vendég is távozott, nekem pedig más dolgom se volt, csak letörölni az asztalokat. Az üzlet várakozáson felül teljesített, aminek köszönhetően egyre nyugodtabb voltam az anyagi helyzetemet tekintve. Bár a gyógyszerekre és korházi kezelésekre még így se futotta, esténként további munkákat vállaltam, amikor csak tehettem. Teljesen belemerültem az esti újságok kihordásában, mire a JaeBumtól kapott telefonom rezegni nem kezdett a zsebemben. Csak ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy bőven elmúlt már az óvoda ügyelete, és a sejtésem be is igazolódott. A képernyőn JinHee óvónőjének telefonszáma villogott, én pedig izzadt tenyérrel vettem fel a telefont, s átkoztam magamat, amiért nem sikerült beosztanom az időmet.

- Halló… Igen, tudom, megtenné, hogy megvárja, amíg egy barátom JinHee-ért megy? Sajnos a munkám nem enged el, így nem tudok más megoldást javasolni… Köszönöm – hajoltam meg az utca kellős közepén. - Máris szólok neki, ígérem, hamar ott lesz. – Majd bontva a vonalat, görgettem a viszonylag kevés ismerősöm közül azt az egyet, akire minden pillanatban számíthattam.

- JaeBum! – Szóltam bele, remegő hangommal pedig minden bizonnyal a frászt hozhattam rá.

- Baj van? – Kérdezte, s már hallottam a léptek zaját, amitől ismét kihagyott a szívem. Még el se mondtam neki, mi történt, ő már sietett a segítségemre. Nem érdemeltem meg, ezt oly sokszor elkönyveltem már.

- Nem, nincs baj. – Nyugtattam meg, mire hallottam egy megkönnyebbült sóhajt a vonal túlfelén. – Viszont nincs más, akitől ilyesmit kérhetnék.

- Ki vele! – Acélozta meg a hangját.

- Megtennéd, hogy elmész JinHee-ért az óvodába? – Csak remélni tudtam, hogy nem volt semmi fontos dolga, ám mikor a kocsi motorjának zörgő hangja megtörte a csendet, a lelkem fellélegzett.

- Tíz perc és ott leszek érte. Mond meg az óvónőnek, hogy én megyek. – Szólt kedvesen, nekem pedig hosszú idő után ismét könnyek lepték el a szemeimet. Ám ezúttal nem a fájdalom kergette a sós cseppeket, hanem a színtiszta hála, amiért megismerhettem JaeBumot.

- Már mondtam neki. És JaeBum… - Halkult el a hangom, nem akartam, hogy rájöjjön, mennyire elérzékenyültem. – Köszönöm. – Annyi mindent mondtam volna legszívesebben, mint egy egyszerű köszönömöt, mégsem jutott semmi az eszembe, amivel kifejezhettem volna azt a hálát, amit iránta éreztem.

Ahogy a vonalat bontottuk, a szokásosnál is gyorsabban hordtam az újságokat. Haza akartam érni, mielőtt JaeBum elment volna otthonról. Úgy tudtam, délután már Mark is otthon volt, csak abban bíztam, nem megy el, míg haza nem érek.

Egy órámba telt a telefonhívás után, hogy mindennel végeztem, majd a lehető legrövidebb úton siettem hazafele. Még egy rövidke busztávot is megengedtem magamnak, csak hogy ezzel is csökkentsek az útidőmön. Kapkodtam a levegőt, az utolsó pár méteren, míg be nem értem a ház aulájába. A portás épp egy zacskó nassolnivalóba kezdett, majd egy fejbiccentéssel üdvözölve, olvasta tovább az újságját. Nem vártam meg a liftet, mikor észleltem, a legfelső szinten várakozott, egyenesen a lépcsőház felé siettem, s kettesével szeltem a fokokat. Az ajtó előtt állva pár másodpercig csak a légzésemre koncentráltam, s megigazítva a szél borzolta kóchalmazt a fejemen, nyitottam ki a vastag falapot. Odabent kellemes illat lengte be a teret, ami azon nyomban az orromba kúszott. Lepakolva a kabátomat füleltem, mikor a konyha felől beszéd, s néha-néha hangos kacagás szűrődött kifele.

- Ezt bele kell tenni? – Hallottam meg a kis hercegnőm, jellegzetes hangját, majd tovább fülelve vártam a választ, vajon kinek a hangján fog felcsendülni.

- Igen, Tündérke. De várj, hozok egy széket neked, mert így nem éred fel a pultot. – Hangzott JaeBum lágyan csengő tónusa, amitől a lábujjamtól a fejem búbjáig ellepték a hangyák a testemet. – Így ni, most pedig azt mondja… - Dünnyögött az orra alatt, én pedig ahelyett, hogy kiléptem volna a fal takarásából, inkább csendben figyeltem, mit is műveltek ők ketten. – JinHee, rendesen elkeverted a krémet? – Kérdezte, majd egy hangos igen kíséretében már egyre nehezebben bírtam megbújni a sötétben.

- Most pedig megvárjuk, míg apu hazaér, majd, ha elkészült, együtt megesszük az összeset, rendben? – Hallottam JaeBum hangján, hogy széles mosollyal az arcán tette fel a kérdést. Látni akartam, már viszketett a lábam attól, hogy kilépjek a konyhába, mikor JinHee szavaitól gyökeret vertek a padlóba.

- Apu gyakran dolgozik sokáig. – Hallottam ez én egyetlenem hangját, nekem pedig elszorult a torkom. – De nem bánom, mert tudom, hogy nagyon szeret engem. – A mellkasomhoz kaptam, míg a másik kezemmel a számra fogtam, nehogy eláruljam magamat.

- A világon mindennél jobban szeret téged. – Hallottam a megerősítést JaeBum szájából.

- És te… - Vált egyszerre sűrűvé a levegő, amitől lélegzetet is elfelejtettem venni. – te szeretsz engem? – Bár egy aprócska részem csalódott, azt hittem más lesz a mondat kimenetele, hogy talán megtudhatom a választ, amit álmomban oly sokszor hallottam már tőle.

- A világ minden kincsénél jobban szeretlek, Tündérke!

- Juhé, mindig is vágytam egy másik apukára! Tudod, az óvodában mindenkinek kettő apukája van, de nekem csak egy. ami nem baj, mert apu nagyon jó apuka. – A földre zuhantam, s már az sem érdekelt, ha az elfojtott sírásomat meghallják. A szemeimből szüntelen folytak a könnyek, miközben JinHee minden szava a szívembe mart.

- Angyalkám, nekik nem két apukájuk van. – Válaszolt pár perc után JaeBum, majd hirtelen elfogott a rettegés, mi lesz, ha JinHee félreérti a magyarázatát. Ha ezután azt fogja számon kérni, hol van az anyukája. Nem bírnék a szemébe nézni azok után, hogy ennyi éven át képtelen voltam eszébe juttatni az anyját. – Anyuka és apuka. – Lemerevedtem, minden sejtem dermedten hallgatta, JaeBum gyengéd hangját, ahogy JinHee előtt ő maga vallott színt, helyettem. – Neked viszont boldogan leszek a második apukád.

Percekig meredtem előre, miközben JaeBum utolsó szavai szüntelen csengtek a fülemben. A bensőmet millió érzés kavalkádja akarta darabjaira tépni. Mindent elkövettem, a megismerkedésünk percétől kezdve, próbáltam elnyomni az érzéseimet, de mindhiába. JaeBum megmutatta, milyen, ha nem az aggodalom és a kétség irányítja az életemet, én pedig először éreztem évek hosszú napjai után boldogságot. Azonban túl sok minden árnyékolta be ezt az ébredező melegséget.

Csodák kora - Harmadik fejezet

Új nap virrad

JinYoung

Még most is alig tértem magamhoz, ahogy az események egymást váltva pörögtek le előttem. Nemrég még JaeBumnak fakadtam ki könnyek között, most pedig már a csuklómnál fogva ragadott ki a zajos bárból, miközben telefonon, számomra érthetetlen nyelven beszélt valakivel.

- Akkor akár ma este is mehetnének? – Hangzott fel újra anyanyelvemen, én pedig felkaptam a fejemet. Kérdőn néztem rá, ő pedig szélesre húzott mosollyal fordult felém, és csupán egy bólintásával elérte, hogy a felzaklatott szívembe beköltözzön a nyugalom. – Mindent köszönök, Mark! Ha jól emlékszem, a napokban érkezel haza, mindenképp meg fogom hálálni a segítségedet. – Majd bontotta a vonalat.

Már bőven az utcán voltunk, távol a zajoktól, mikor végre lassított a léptein. Csak ekkor éreztem, kezének forró érintése még mindig lángolt a csuklómon. Akaratlanul a kezemre néztem, amit valószínűleg észrevehetett, mert hirtelen lazított a szorításán, majd kapta el a kezét rólam.

- Ne haragudj! Gyorsan kellett intézkednem, és odabent túl hangos lett volna telefonálnom. – Szabadkozott, én pedig alig tudtam leplezni, még az éjszaka sötétjében is, mennyire jól esett ez az aprócska gesztus. Most, hogy már tudta a titkomat, sokkal óvatosabbnak kellett lennem. JaeBum nem tudhatta meg, mennyire vonzott, mi több, teljesen elvarázsolt. – Most pedig menjünk el JinHeeért. – Térített észhez a lányom neve hallatán. – Ne nézz rám így, inkább mutasd az utat. Messze van, lehet, a taxi jobb ötlet lenne, teljesen átfagytam. – Lépkedett egy helyben, majd karját dörzsölve próbált egy kis hőt termelni. Ez idáig fel se tűnt, mennyire lehűlt a levegő. Talán az évek tapasztalatának volt köszönhető, de sokkal később vettem észre a hidegre utaló jeleket.  – Hahó, JinYoung! – Intett kettőt a szemem előtt, mire a lámpa fényében tökéletesen tükröződő szemébe néztem.

- Hogy? – Szólaltam meg teljesen zavarodottan. Nem értettem, mi történt körülöttem, ami valószínűleg JaeBumnak is feltűnt.

- JinYoung – ragadta meg újra két oldalról a vállaimat -, menjünk el JinHee-ért. – Vált komollyá a hangja, miközben fogságban tartva a pillantásomat, meredt rám. – Elviszlek titeket az új otthonotokba. – Egész testemben megmerevedtem a szavai hallatán. Hogy hova akart vinni? Nem értettem, talán hallucináltam az egészet. Alig pár óra leforgása alatt fenekestől felfordult az életem, nekem ez a légből kapott ötlet túl sok volt már erre az estére. Nem kellett több ámítás. Fél oldalra húztam a számat, majd lefejtve JaeBum szorító kezeit, léptem egyet hátrébb.

- JaeBum, azt hiszem, itt az ideje elbúcsúznunk. – Suttogtam, mert attól féltem, cserben hagyna a hangom. – Köszönök mindent, a legutóbbit, azt, hogy ma végighallgattál. De azt hiszem, ideje lenne felébrednem a tündérmeséből. Nekem nem valók már a hamis ábrándok, JaeBum. – Ráztam meg a fejemet, s már fordultam is az ellenkező irány felé. Egyedül JinHeet akartam, az ő ölelését, gyümölcsillatát, és hogy azt mondja, minden rendben lesz. Nekem most az ő szavaira volt szükségem, nem holmi ábrándra, ami derült égből villámcsapásként pottyant az ölembe. Már megtanultam, az életben soha nem volt semmi se ingyen.

- Várj! – Azt hiszem, valamit félreértettél. – Kapott újra a karom után. – Kérlek, csak hadd magyarázzam el! – Annyira el akartam menni, ott hagyni JaeBumot és az általa felcsillant reménysugarat, amit úgy is tudtam, hiú ábránd volt csupán. Mégis a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. – Menjünk el előbb JinHee-ért. – Szorította meg a csuklómat, mintha ez lenne az utolsó mentsvára. Megadóan bólintottam csupán, amitől kiűztem az aggodalmat a szemeiből.

- Jó estét! – Hajoltam meg az idős főnököm előtt. JaeBum csak azután lépett be a helyiségbe, akire rögtön kérdő tekintettel meredt. – Ő itt egy… - Megakadtam, fogalmam se volt arról, ki is volt nekem JaeBum. Azt mégse mondhattam, hogy egy pislákoló fénysugár, az amúgy sötét életemben.

- Barátja. Üdvözlöm, asszonyom. – Hajolt meg ő is illedelmesen.

- Merre van? – Néztem most egyenesen a főnökömre, ő pedig csak az ujjával mutatott egy hátsó kis helyiség felé. Szó nélkül léptem be, s szememmel kutattam a félhomályban az én tündérkém után. Szívemet elöntötte a melegség, ahogy karja közt szorongatva a mackóját aludt mélyen. Még arra a kissé zajos neszezésre se ébredt fel, ami kintről szűrődött be. Odaléptem mellé, s éppen csak hozzáérintve ajkamat a homlokára, adtam neki gyengéd puszikat.

- Itt van apu. – Suttogtam. – Minden rendben lesz, Bogárkám. – Figyeltem ellazult arcvonásait, miközben lassan vette a levegőt, majd fújta ki a csöpp száján keresztül. Annyira védtelen volt a szememben, csakis ő miatta maradtam erős.

- JinYoung. – Hallottam meg az ajtóból a nevemet, mire egyből a hang irányába fordultam. JaeBum állt ott, a derengő félhomály, keretbe foglalta az alakját. Szó nélkül lépett félre, én pedig óvatosan felálltam, JinHee mellől, hogy követni tudjam.

- Elaludt. – Válaszoltam a fel nem tett kérdésre. Láttam rajta, hogy érdekelte JinHee. JaeBum csak bólintva nyugtázta, majd halkan kihúzva egy széket, kínált ülőhellyel.

- JinYoung, az imént komolyan mondtam, amit mondtam. – Szótlanul figyeltem, nem volt már erőm visszakozni. Csak hallgattam, és igyekeztem minden fontos információt kellő képen felfogni. – Egy barátommal beszéltem telefonon. Marknak hívják, együtt jártam vele az egyetemen. – Kezdett bele a történetbe. – A lényeg, épp a hetekben költözött új lakásba, ami neki túlságosan nagy, főleg, hogy ritkán tartózkodott otthon. – Látta rajtam, hogy nem tudtam összekötni, miért is volt ez nekem ennyire hasznos információ. – Mark sokat utazik, viszont mióta elköltözött, lakótárs után kutat. – Hát erre akart kilyukadni. – JinYoung, már megbeszéltem vele. Költözz hozzá! Lakjatok ott JinHeevel. Nem kér több bért, mint amennyit itt fizettél, és az se lenne gond neki, ha késnél vele.

- JaeBum…

- Várj, hallgass végig! – Szakított félbe. – JinHeenek otthon kell, neked pedig az a fontos, hogy ő rendben legyen. Nézd, tudom, hogy nehéz elhinned, és meg is értem, hisz alig ismerjük egymást. De kérlek, JinYoung! Engedd, hogy segítsek nektek.

- Miért? – Bukott ki ez az egyetlen kérdés belőlem. Tudni akartam, miért segített nekünk, mikor életemben most találkoztam vele másodjára.

- Nem tudom – most először nézett félre -, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, biztonságban akarlak titeket tudni. Nem tudom, mi ez, amit érzek, de a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültetek, az őrületbe kerget.

Újra elszorította a sírógörcs a torkomat. Azonban könny már nem folyt le az arcomon. Érzések milliói kavarogtak bennem.

- JinYoung, kérlek, költözzetek be Markhoz! – Vadul zakatolt az agyam, érvek százai álltak JaeBum ötlete mellet, s ellen. Ha igent mondanék, ha belemennék, azzal talán egy időre megoldódhatna a gondom és JinHee miatt se kellene aggódnom. Azonban rettegtem, hogy a JaeBum iránt érzett érzelmeim teljesen átveszik felettem az uralmat. Már most is képes voltam olyan vágyálmokba ringatnom magam, amikből jól tudtam, csak vesztesként jöhettem ki.

- Nem bánom. – Adtam be hosszas vívódás után a derekamat. Szememet lehunytam, majd, ahogy JaeBum kutató ujjait éreztem az asztalon pihent kezeimen, képtelen voltam nem őrá figyelni. Csak némán néztem, mennyire megkönnyebbült, hogy arcán ott fénylett a mosolya, s a tartása is enyhült. – De csak, amíg nem találok másik lakást! – adtam ultimátumot, amit vonakodva, de elfogadott. Az este folyamán pedig most először lazítottam a befeszült izmaimon.

- Menj, keltsd fel JinHeet, én addig hívok egy taxit. – Utasított, én azonban, ahogy felpattant a telefonjáért, azon nyomban a kabátja után nyúltam.

- Várj, nekem nincs taxira pénzem. - Sütöttem le a szememet. Előtte még mindig kelletlenül vallottam be, mennyire rá voltam szorulva a pénzre.

- Én fizetem. – Kacsintott rám, majd a füléhez emelve a telefont, már a pontos címet diktálta befele. 

JinHeevel az ölemben ültem a taxiban, miközben befordult az utcába, ahol a leendő otthonunk várt ránk. Alig, hogy beindult az autó újra elaludt, nekem pedig nem volt szívem ismét felkelteni, így az ölemben tartva hagytuk el a járművet. Bár az éjszaka korlátozta a látási viszonyokat, még innen is jól kivehető volt, mennyire impozáns helyre hozott minket JaeBum.

- Várj! – Ragadtam meg esetlenül, nehogy felriasszam vele JinHeet. – Meggondoltam magam, nekem ez túl drága. – Ráztam a fejemet. Jól sejtettem már a legelején, túl szép volt, hogy igaz legyen az egész.

- Ne aggódj, mondtam már, Marknak nem a pénz a fontos, hanem, hogy egy hosszú útja során ne egy üres lakásba érjen haza, hanem egy otthonba. Ha annyit fizetsz neki, mint eddig és rendben tartod, neki az bőven elegendő lesz. Na gyere! – Intett, s már a nyitott ajtón várta, hogy beljebb sétáljunk. Odabent átjárta fagyott bőrömet a kellemes meleg, miközben tátott szájjal néztem körbe. – Itt is van a lift. – Zökkentett ki az ámulatomból JaeBum, majd benyomva az emelet gombját, várta, hogy beszálljak mellé.

- JaeBum, mi lesz a holmijainkkal? – Hasított belém a felismerés, hogy az összes ruhánk, minden tárgyunk ottmaradt a lakás előtt.

- Marknak vannak ruhái, azokat kölcsönveheted. És ne aggódj, a vendégszoba is bútorozott, egyedül JinHeenek nincs még ágya, de azt is megoldjuk. Addig pedig melletted alszik, bár azt hiszem, ez ellen nincs kifogásod. – Mosolygott rám, én pedig gyengéd csókot nyomtam az alvó kislányom hajába. – A holmijaidat holnap áthozzuk. Hétvége lesz, én se vagyok beosztva, így szabad vagyok. Segítek átpakolni.

- Meg se érdemlem, amit tőled kapok. – Szegtem le a fejemet. Szégyelltem, hogy ennyire kiszolgáltatottnak tűntem a szemében. Bár jobb volt ebbe a hitbe ringatnom magamat, így könnyebben nyomtam el az egyre erősödő vonzalmat, amit órák alatt képes volt feltüzelni bennem.

A lakás maga volt a luxus netovábbja. Mindenhol gondosan elrendezett, márkás bútorok, mintha egy katalógusból emelték volna ki az egész helyiséget. Az illata se hasonlított egy belakott otthonhoz. Mindenhol az új bútorillat, a legdrágább illatosítók lengték be a levegőt.

- Tettem ki neked ruhát az ágyra. – Lépett ki JaeBum az egyik szobából. – Fektesd le JinHeet, menj, zuhanyozz le, és aludj egy keveset! Hosszú éjszakád volt, rád fér a pihenés. – Igaza volt, most először éreztem, mennyire sajogtak a tagjaim. Egy forró zuhany volt rá a megoldás, és a tudat, hogy JinHeet ölelve aludhattam, máris ellazította a testemet. – Most hagylak titeket. Reggel telefonálok, mielőtt érted jövök. Igaz is, a telefonszámod. – Kapta ki a zsebéből a mobilját, én pedig azt se tudtam, hova nézzek kellemetlen zavaromban.

- Nincsen. – Rágtam el a szó végét. De JaeBumnak túlságosan éles volt a hallása.

- Hogy érted? – Kérdezte.

- Nincs telefonom. Vagyis jelenleg nincs. Két hónapja beleejtettem a fürdőkádba, miközben JinHeet fürdettem, és azóta nem volt pénzem másikat venni. – Szégyelltem el magam. Hiszen a mai világban kinek nem volt telefonja?

- Óh, ez esetben, itt a vezetékes telefon. Annak tudom a számát, így nem lesz gond. – Megint mosolygott. Annyira idegen volt számomra ez a közvetlen, kellemes légkör. JaeBum mellett minden gondom egy pillanat alatt megoldódott. Egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy megháláljam neki.

JaeBum

Letaglózott mindaz, amit JinYoung mesélt nekem. Elképzelni se tudtam, mekkora súly nyomhatta a lelkét. A legdöbbenetesebb mégis az volt, mikor bevallotta, hogy a férfiak vonzzák. Megállt bennem az ütő. Hát volt még számomra remény, hogy egy nap talán több is lehet majd közöttünk. El akartam hinni, bízni ebben és kitartani JinYoung mellett. Mert minden gondom eltörpült mellette.

Felgyorsultak az események, és észbe se kaptam, már boldogan hagytam magukra Mark lakásán őket. A szívemet melegség járta át, és a szorító érzés is enyhült, ami addig marokra fogta a mellkasomat, míg biztonságban nem tudtam JinYoungot és a kicsi JinHeet. Ez idáig fel se tűnt, mennyire megkedveltem, hiszen vele tényleg nem beszéltem, csupán az első találkozásunkkor. Mégis a mosolya, azok a ragyogó szembogarai teljesen levettek a lábamról. JinYoung pedig csak tetézte az a bizsergető érzést, amit belőlem váltottak ki. Alig vártam, hogy reggel lehessen, azonban előtte még várt rám egy kiadós veszekedés otthon. Most először éreztem azt, hogy valóban fel kellene adnom ezt a halott kapcsolatot. Mert végre találtam valakit, akiért érdemes lenne újrakezdenem.

Még a szokottnál is korábban keltem. Semmi kedvem nem volt a mai reggelt is keserű szájízzel kezdenem. Halkan készültem el, s már az autóban ültem, mikor Mark otthoni számát tárcsáztam. A telefonba csak hosszas csörgés után válaszolt egy rendkívül fáradt hangú JinYoung. A hangja rekedt volt, amit a tegnapi sírás eredményeként tudtam be.

- Ne haragudj! Felkeltettelek? – Kérdeztem aggodalmasan, s az órára nézve tudatosult bennem, hogy még hét óra se múlt el. – Jézusom, ilyen korán van? – Kérdeztem, inkább csak magamtól, mire halk kuncogás csengett a füleimben.

- Semmi gond. - Válaszolt JinYoung. – Már amúgy is fent voltam. Csak a telefonon nem tudtam rendesen kiigazodni. Túl sok gombja van. – Ezen pedig most nekem szökött levakarhatatlan mosoly az arcomra.

- Aludtál valamennyit? – Kérdeztem, miután pár másodpercre beállt közénk a néma csend.

- Igen, hajnalban keltem fel, mert JinHee rosszat álmodott. Melegítettem neki tejet, majd vártam, hogy visszaaludjon. Remélem, nem baj, hogy használtam, ígérem, kifizetem. – Majd belesajdult a szívem, mennyire kedves és ártatlan volt, minden tekintetben.

- Felejtsd el, az a lakás mostantól a ti otthonotok is. – Juttattam eszébe, amit minden bizonnyal még most se tudott felfogni. – Mark holnap érkezik haza, addig be kell szereznünk mindent, amire szükségetek van. És a kidobott cuccotokért is érte megyünk. – Vázoltam fel a mai programot. – Egy húsz perc múlva ott leszek, mit gondolsz, JinHee fel fog kelni addigra? – Kérdeztem, mert a legkevésbé se akartam felzavarni édes álmából.

- Ha kijelentem, hogy vásárolni megyünk, olyan lesz, akár egy kis energiabomba. – Hallottam a hangján, hogy mosolygott. – De JaeBum… - Vált komollyá a hangja, amitől az én kezem is megfeszült, amivel a kormányt tartottam. – Mindent vissza fogok fizetni. Nem kérhetem és nem is várhatom el, hogy önzetlenül segíts, egy vadidegennek. Ígérem, ahogy tudom, törlesztem az adósságomat. – A nyelvem hegyén volt, hogy felejtse el. Ám az utolsó pillanatban mégis beleharaptam az alsó ajkamba, hogy csöndben maradhassak. Hiszen JinYoung is férfi volt, és akármennyire rá volt utalva a segítségre, a büszkesége ugyan úgy marhatta belülről. Nem akartam elvenni mindezek után ezt is tőle.

- Szép jó reggelt, Királylány! – Csattantam fel, majd szélesre tártam a karjaimat, hogy úgy fogadhassam JinYoung angyali kislányát.

- Bácsi! – Szaladt felém, néhány másodperces gondolkodás után. Láttam rajta, hirtelen nem tudta hova tenni, ki lehettem, azonban, ahogy pici szemében felcsillant a felismerés, már kapkodta is a fürge lábacskáit. – Hoztál nekem fagyit? – Kérdezte, s a karomra akasztott szatyor tartalmát igyekezte feltérképezni.

- Fagyit nem – néztem most a pár lépésnyire álló apjára -, de finom reggelit igen. – Kaptam ki a műanyag zacskóból a szépen elcsomagol pékárut és a hozzá vásárolt frissen facsart narancslevet. – Ismerem Markot. – Pakoltam az ennivalót a konyhapultra, miközben JinYoung tekintetét kerestem. – Csoda, hogy a tejnek még nem járt le a szavatossága. – Nevettem, amitől JinYoungnak is üdébb lett az arca. – Na, készen is vagyok. Hercegnőm – hajoltam meg JinHee előtt -, a reggeli tálalva.

- Juhé! Apa, nézd! – Mutatott apró ujjacskáival a tányérra kihelyezett szendvicsfalatkákra. – Állatok!

- Igen, Kicsim. És mind a tied, egyél szépen! – Simogatta hátra a kusza tincseit, majd hálás szemekkel mormolt halkan egy köszönömöt.

JinHee izgatottan tapsolt a lábával, miközben JinYoung a hátsó ülésen kötötte be a biztonsági övét. Reggeli közben átbeszéltük, mik azok, amikre JinHeenek a leginkább szüksége volt. Eközben megtudtam, hogy a kirakott holmik javarészt ruhák, és JinHee játékai voltak. A bútorok mind a lakáshoz tartoztak, így azzal se kellett túl sokat bajlódnunk. Két fordulóval sikerült bepakolnunk a csomagtartóba, majd a listával a kezünkben elindultunk a bevásárlóközpont felé. JinYoung szótlanul meredt kifele, miközben a hátam mögül göndör kacaj töltötte be a kocsi légterét.

- Nem fázol, JinHee? – Néztem a visszapillantó tükörbe, miközben a szemem sarkából figyeltem, JinYoung hogyan fordult hátra és figyelte a kislánya válaszát.

- Nem, meleg van. – Válaszolt, majd a lakásból lehozott elhasznált barbie-jának szentelte a további figyelmet. – Apa! – Nem telt el sok idő, miután újra megszólalt. – Hova visz a bácsi? – Kérdezte, én pedig alig bírtam elfojtani a feltörő nevetésemet.

- Nem bácsi. – Válaszoltam, mielőtt JinYoung szóra nyitotta volna a száját. – Szólíts JaeBumnak. – Kaptam el a pillantását a tükörben, majd egy kacsintással máris mosolyt csaltam az arcocskájára.

 Már sötétedett, mire végre hazaértünk. Ezért se szerettem a telet. Sokkal hamarabb zavarta haza az embert, és a félhomályban még a kedve is elment mindentől. A szállítók szerencsére velünk együtt hozták ki a gyerekágyat, és a gardróbot, amibe JinHee ruhái beleférnek. Miközben JinYoungék a matracokat próbálták, addig én képtelen voltam elmenni a játékosztály mellett csak úgy. Bár a kasszánál JinYoung észrevette a becsempészett babát, már késő volt visszakozni.  Egész úton győzködnöm kellett, hogy ez lehessen az én ajándékom, hogy ez ne kerüljön fel a gondosan vezetett adósságlistájára, mígnem be nem adta a derekát.

Vacsorára meleg szendvicseket csináltunk, majd a tévé előtt elnyúlva tüntettük el az utolsó morzsáig. Annyira belemerültem ebbe a családi idillbe, észre se vettem, mennyire eltelt az idő. A gyomromat összehúzta a görcs, ahogy beugrott, nekem volt még egy másik életem. Egy élet, amiből ezek után mindenképp szabadulni akartam. Rosszul éreztem magam, hogy nem voltam teljesen őszinte JinYounghoz, azonban az elmúlt napokat elnézve, már annak is örültem, hogy ennyire is a közelemben tudhattam. Bőven volt arra lehetőségem, hogy a jövőben színt vallhassak neki. Most csupán a gondolataim hátsó zugába száműztem a rosszat, és csak néztem, mennyire békés az a kép, amit JinYoung és JinHee festett elém, pusztán a jelenlétükkel.

Csodák kora - Második fejezet

Egy aprócska fénysugár

JaeBum

Méretes karikákkal a szemem alatt keltem fel ma reggel is. A héten minden napra jutott egy hosszabb műtétem, s mire azt hittem, otthon kipihenhetem magamat, még YoungJae is nyaggatott az ostobaságaival. Gyakran érkeztem haza gyomorgörccsel, vagy éppen gombóccal a torkomban. A reggeleket se köszöntöttem kipihenten, akárcsak a mait. Tegnap késő estig veszekedtünk, aminek a végén két falap csapódott a tokjába. Már idejét se tudtam felidézni, mikor bújtunk össze szerelmesen. Pusztán csak a napi köröket lefutva beszélgettünk az időjárásról, arról, hogy a szomszéd kutyája már megint a lépcsőházba pisilt. Eltűnt a tűz, ami egykor lángra lobbantotta a levegőt közöttünk. Mégsem voltam elég erős ahhoz, hogy kimondjam: vége. YoungJae okos volt. Tudta jól, hogy én képtelen lennék kiadni az útját, ő pedig csak azért is kitartott. Bár nem múlt el nap, hogy ne repültek volna a válogatott szitokszavak a fejemhez, mégis azt várta, hogy én mondjam ki azt, ami már hónapok óta éles bárdként lebegett a fejünk felett.

- De gyűrött vagy. – Üdvözölt, miközben egy kiadós feketét öntöttem épp a bögrémbe. YoungJae megkerülve egy müzlis tálért nyúlt, s már csak a gabonapelyhek csörgését figyeltem, ahogy megtöltik a tálat.

- Neked is jó reggelt! – Bíztam a csodában, hogy ez a reggel talán indulhat abban a nyugodt békében, mint kapcsolatunk elején. Azonban ez a hűvös légkör, kettőnk feszült tartása, árnyéka se volt annak a két szerelmes férfinak, akik egykor voltunk.

Megint sikerült elcsípnem a reggeli csúcsot. Valahányszor megfogadtam, hogy egy tíz perccel korábban elindulok, mindig történt valami, ami keresztbe vágta a terveimet. YoungJae már korán reggel engem okolt, semmitmondó problémáival. Néha úgy éreztem, már az se volt mindegy, milyen állásba tettem be a bögrémet a mosogatógépbe, neki akkor is belém kellett kötnie. Idegesen dudáltam az előttem álló végeláthatatlan kocsisorra, bízva abban, hogy a hangra egy pillanat alatt szertefoszlik.

Épp időben sikerült beérnem a rendelésre. Alig kaptam fel az ingem felé, a gondosan kikészített köpenyemet, Lisa már az első páciensemet kísérte be a rendelőbe. Gyorsan átfutva a kartonját kerestem ki a nevét, korát és az eddig ismert betegségét. A szemem azonnal megakadt a diagnózison. Autizmus. Egy szikra csapott végig az egész testemen, mintha áramot vezettek volna belém, ahogy feltört belőlem egy emlék. Egy hónap is eltelt már, én pedig átkoztam magam, hogy a nevén kívül nem kértem el a telefonszámát. Bár napokig ellenkeztem az elveimmel szemben, miszerint vétek saját célra lekérni egy páciens és annak hozzátartozójának adatait, a harmadik napon, én magam jelentkeztem be a rendszerbe. Ott azonban a nevükön kívül nem volt feltűntetve egy elérhetőség sem. Se egy telefon vagy email. Az utolsó szalmaszál volt, amibe kapaszkodtam, ám azt is kifújta a kezemből a szél.

- Doktor úr! – Térített vissza a valóságba Lisa, majd aggodalommal telve nézett rám kérdőn. – Minden rendben?

- Persze. – Köszörültem meg a torkomat, s a kórlapot az asztalra téve mosolyogtam rá a megszeppen kislányra, aki az anyja ölében ülve nézett rám, hatalmas szemeivel.

Reményekkel telve sétáltam a büfébe, hátha megpillantok egy göndör fürtöcskét, vagy egy angyalian bájos arcot, aki mellett kézen fogva ott állt a férfi, akinek arcát még most se tudtam kitörölni az emlékezetemből. Azonban, akárcsak az elmúlt hetekben, most se leltem a nyomukra. Kedvetlenül falatoztam ugyan azt a szendvicset, amit aznap is ettem, mert még erről is ők jutottak eszembe. Más körbenevetett volna, ha tudta volna, mennyire szentimentálisan viselkedtem, de nekem csak ezek maradtak, ő utánuk. No meg egyetlen biztos pont, ami akár csak akkor, most is kísértett.

Kedvetlenül vettem a kezembe a telefonomat, ahogy megcsörrenve jelezte, hogy YoungJae keresett.

- Én vagyok. – Válaszoltam kelletlenül a reggeli civódásunk végett. – Hogy, mit műveltél?! – Csattantam fel, ahogy felfogtam, hogy a lakásban lévő összes orvosi feljegyzésemtől megszabadult, hogy beférhessen a polcok helyére az újonnan vett zongorája. – YoungJae, nekem azokra szükségem lett volna a jövőben! – Rivalltam rá, nem érdekelve, hány ember nézett egyenesen rám. – Különben is, milliószor megbeszéltük, nincs arra a zongorára szükséged. Egy újabb hóbort, amit egy hónap múlva ismét megunhatsz. YoungJae, mondd, hogy nem őrültél meg! – Rimánkodtam sipítozva. Oly’ sok mindent lenyeltem, amit a beleegyezésem nélkül tett az állítólagos közös lakásunkban, erre viszont nem volt bocsánat. Elszakadt a cérna, ami azt az utolsó kötelet tartotta reszketegen, ami még összetartott bennünket.

- Ha nem tetszik, szakíts velem! – Válaszolt, amitől azonnal visszatáncolt a józan eszem a helyére. Szóval erre ment ki a játék, ezt akarta elérni, hogy én legyek a szemét, aki majd egy ilyen általa semmis indok miatt kiadja az útját. Mély levegőt vettem, mielőtt újra megszólaltam, azonban a hangom a szokásosnál is üresebben csengett.

- Későn megyek haza, ne várj meg! – S ezzel bontottam is a vonalat.

A délután talán még lassabban vánszorgott, mint eddig valaha. Gondolataim csak az évek alatt összegyűjtött adataim körül forogtak. Hiszen a megszerzett információk adtak volna támaszt a könyvemnek, amit minden áron ki akartam adatni. A sok évnyi kudarc után végre találtam egy szponzort, aki vállalta volna az anyagi részét a dolognak, nekem csupán az írás maradt hátra. Most pedig szertefoszlott minden. A remény, hogy YoungJaevel valaha rendezni tudjuk majd a kapcsolatunkat, s az álmom, amire fiatal korom óta vágytam. Erősítésre volt szükségem, s már számoltam a perceket a munkaidő utolsó órájában. Kívülről felvettem azt az általam utált maszkot, amivel megannyi orvos fogadta a betegeit nap, mint nap. Nekem nem ment, hosszú évekig gyakoroltam az efféle alkalmakra, mire tökéletesítettem.

- Lisa, megtennéd, hogy…

- Menjen csak, doktor úr! Úgy látom sürgős, én majd mindent elrendezek. – Mosolygott az asszisztensem bíztatóan rám. Mai napig meglepett, mennyire tudott olvasni a gondolataimban. Keresve se találhattam volna nála jobb embert magam mellé.

- Egy angyal vagy! – Kaptam le a kabátomat a fogasról, s már léptem is kifele a megüresedett rendelőből.

- Ezt ne felejtse el az év végi bónusznál se! – Nevetett, mire belém is sikerült egy kis jókedvet varázsolnia. Válaszul csak karikát formáltam a mutató és hüvelykujjamból, majd a lift helyett a lépcsőt választva siettem a parkolóba.

A könyökömmel támasztottam a fejemet, miután az utolsó cseppet is kiittam a kikért italomból. Hiába, az alkohol a legjobb, ha felejteni akart az ember. Bár éreztem, ennek a legurított mennyiségnek a WC fogja viszont látni a legnagyobb részét, nem érdekelt. Csupán a maró érzésre koncentráltam, ami jelenleg a szívem helyett, a torkomban égett.

- Egyet kérek a legerősebb italukból, amijük van. – Szólt mellettem egy meggyötört hangú férfi, kinek hangjától megdobbant a szívem. Bár az alkohol erősen pulzált az ereimben, aminek hatására kissé szédültem, a tudatomba még nem férkőzött be kellő képen. Elfordítva hát a fejemet az ismerősen csengő hang felé, próbáltam a villódzó fények közepette fókuszálni. A látványtól pedig kiszáradt a szám. A szívem hol kihagyott egy ütemet, hol gyorsabban dübörgött a mellkasomban, ahogy a füstös levegőből, élesen kirajzolódott előttem JinYoung görnyedt, megtört alakja. Láttam, hogyan gurította le már a második kikért italát, s jobban megnézve csak most tűnt fel, ahogyan törölgette a könnyáztatta arcát. Bennem pedig egyetlen gondolat született meg e pillanatban:

Mindenképp megvédem a mosolyát, kerüljön bármibe.

JinYoung

- Vigyázz magadra, Bogaram! – Adtam egy cuppanós puszit a karjaimban ficánkoló kislányomnak. – Kérem, vigyázzanak rá! – Néztem most egyenesen az óvónők szemébe, miközben útjára engedtem JinHeet, aki a rengeteg játék láttán a bőség zavarában, még köszönni is elfelejtett nekem. Bár nem most vittem először óvodába, sőt a korát tekintve már az iskola padjából kellene visszaköszönnie rám, mégis minden nap gyomorideggel bíztam rá a gondozókra a szemem fényét. Meghajolva búcsúztam el a fehér köpenybe öltözött korosabb hölgyektől, majd még egy utolsó puszit dobva JinHeenek rohantam dolgozni.

Egy kifőzde kiszállításáért feleltem, ami mellett szórólapokat helyeztem az utcán parkoló autók szélvédőjére. Az idő már korántsem volt kellemes, nekem azonban se időm, se energiám nem volt az átfagyott testemmel foglalkozni. Két hete folyamatosan zaklattak a lakbér miatt, amit tovább nem halaszthattam. Egyetlen pénzforrásomban volt az utolsó reményem, ám a fizetés napok óta elmaradt. Hiába kerestem fel személyesen, s könyörögtem a béremért, egyszerűen átnéztek rajtam. Pusztán a szerencsén múlott, hogy felmondott a kifutófiú, így én vehettem át a helyét. Ebből még hasznom is válhatott, az esténként megmaradt ételt, a szemetes helyett, én magam vihettem haza. Most először éreztem, hogy az elmúlt hónapok sanyargatása után, végre volt egy biztos munkahelyem. Bár keveset fizetett, az étel mindenért kárpótolt.

- Két levest kell kiszállítanod még, és mára végeztünk! – Jött az utasítás a kifőzde morcos ábrázatú, de annál kedvesebb tulajdonosától. Bár a fáradtság marta a szemeimet, mégis mosolyogva ragadtam meg az ételeket, s tettem a helyükre, majd a címet megjegyezve, már robogtam is. Egész nap vitt a lendület, ám délutánra már az a kevéske tartalékom is vészesen kimerült. Lüktetett a fejem, s csak ekkor tudatosult bennem, hogy egy falatot nem ettem a nagy rohanás közepette. Hiába, ha a szemem előtt a kislányom ragyogó mosolya lebegett, még magamról is képes voltam elfeledkezni. Az óvodához vezető úton épp a napokban nyílt egy kedves kis pékség. Bár délutánra már csak a kifosztott polcok köszöntek vissza rám, egy pogácsát még épen sikerült elcsípnem, és még egy csokis muffint is megengedtem magamnak, hogy JinHeenak adhassam.

Széles mosollyal üdvözöltem a szemem fényét, mikor megpillantott a tömegen keresztül. Kacagva szaladt felém, én pedig leguggolva kaptam a karjaim közé. Mélyen beszívtam jellegzetes eperillatát, majd meghajolva búcsúztam el az óvónőktől.

- Nézd csak, Angyalom! – Vettem elő a gondosan becsomagolt süteményt, majd az orra alá téve vártam édes reakcióját.

- Váú, sütike! – Ujjongott, és már majszolta is, apró kezei között tartva azt.

- Csak lassan, nem veszi el tőled senki se. – Nevettem, s egyszerre minden aznapi fáradtságom messzire szállt, ahogy üde arcára néztem. Őérte minden nehézség, pihekönnyű tehernek tűnt a szememben.

Már a lépcsőket szeltük, JinHee ugrálva, miközben szorosan fogta a kezeimet a biztonság kedvéért. Hangosan nevetgélt, mire nem győztem csitítgatni, ahogy a koros lépcsőházban visszhangzott, gurgulázó hangocskája.

- JinHee kincsem, mit szólnál, ha játszanánk valamit? – Jutott eszembe a csendkirály, amivel ilyenkor egy pár percre, csak amíg haza nem értünk, sikerült csendben tartanom. – Ha ma te nyersz, ígérem, dupla mesét mondok neked! – Kacsintottam rá, mire már némán bólogatott, jelezve, ő már elkezdte a játékot. Halkan dobtam neki egy gyors puszit, mire épp befordultunk a lakásunkhoz vezető folyosóra. Ami pedig ott fogadott, egyszerre rúgta ki alólam a szilárd talajt.

- Jaj, csak ezt ne! – Szóltam a némaságba, mire JinHee hangosan tapsolva kacagott, jelezve, ő nyerte a játékot. Nekem azonban már egészen máson járt az eszem. Kilakoltattak. Csak ez az egy szó lüktetett a fejemben. Minden mozdítható holmink az ajtó elé volt kidobálva. JinHee előbb csak meredt a kupacra, majd egy hangos visítással, újra visszarántott a valóságba.

- Nana! -  Sietett a mackójához, amit szorosan átölelve, nézett rám, könnyes szemekkel. – Apa, miért dobták ki, Nanát? – Rángatta a nadrágomat, én azonban képtelen voltam szóra nyitni a számat. Csak azon töprengtem, hogyan tovább. Mihez kezdek a hűvös éjszakában teljesen egyedül? JinHee, mi lesz így JinHeevel?

Rettegtem, hogy baja eshet. Csak egyetlen lehetőség futott át az agyamon, ami bár csak ideiglenes megoldás volt, sőt talán egyedül erre az éjszakára nyújtott vigaszt, de meg kellett próbálnom. Felkaptam JinHeet a karjaimba, s nem törődve a kidobált holmikkal, fordultam sarkon, s a kifőzde felé vettem az irányt. Égett a tüdőm, ahogy szeltem az utcákat, hogy időben odaérhessek. Más ötletem nem volt, csak ez az utolsó reménysugár, hogy talán JinHeet erre az éjszakára biztonságban tudhatom, a holnapról meg majd később gondoskodom.

- Asszonyom! – Kiáltottam, mikor megláttam az üzletvezetőt, ahogy épp a rácsot húzta le az ajtó előtt. – Segítsen, kérem! – Könyörögtem neki, elcsukló hangon, majd egy szó nélkül kinyitotta az éttermet, hogy beljebb engedhessen.

Észre se vettem, mikor eredtek el a könnyeim, miközben az ölemben alvó kislányom fürtjeit simogatva elmeséltem, hogyan is jártam.

- Ma éjszaka vigyázok rá! – Nyugtatott meg a főnököm, megszabadítva a szívemet nyomó mázsás súly egy részétől.

- Köszönöm! Hálásan köszönöm! – Temettem az arcomat a kezembe, miképp képtelen voltam úrrá lenni a folyóként hömpölygő könnyeimnek.

Teljesen kimerültem, ahogy az utcákat róva próbáltam a mellkasomban lévő szorítástól megszabadulni. Hiába marta a hűvös levegő lángoló arcomat, s váltotta forró könnyeimet jeges patakká, nem enyhült a fájdalom. Hangzavar és bódult emberek zajos egyvelege vett egyszerre körül, mire kipislogtam a sós cseppeket a szememből. Egy bár villódzó fénye hívogatta a vendégeket a hűvös utcáról befele, nekem pedig gondolkodás nélkül mozdult a lábam. Nagy nehezen sikerült átverekednem magam a táncoló tömegen, mikor megpillantottam a bárpultot. A mai napom legnagyobb szerencséjének tudtam be, hogy egyetlen szék volt üres. Még le se ültem, mikor kikértem az első italt, amit ahogy megkaptam, már el is tűntettem a poharamból.

- JinYoung?! – Hangzott a nevem, amit még a hangzavarban is képes voltam meghallani. Bár első gondolatra csupán az alkohol gyorsan ható erejére fogtam, azonban, mikor a hanghoz egy kéz is csatlakozott a vállamra, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. – JinYoung, hát tényleg te vagy az! – Ragyogott fel az előttem álló, kinek szeme hasonlóképp csillogott, mint a tánctér közepén függő kristálygömb. – El se hiszem, hogy itt találkozunk újra.

Elnémult körülöttem a zene, ahogy JaeBum arca betöltötte a teret. Azt hittem, már elapadtak a könnyeim, azonban, ahogy egy ilyen reményvesztett pillanatomban pont vele hozott össze ismét a sors, újra könnyek között törtem ki.

- JaeBum! – Szólítottam, bár a viszontlátás örömében nem tudtam osztozni vele.

- Mi történt? – Kérdezett rá, köntörfalazás nélkül, én pedig végre úgy éreztem, itt volt az ideje az évek alatt magamban elraktározott fájdalmat kikiáltanom a világba. Elmeséltem neki mindent, a legelejétől. Meséltem neki Suzyról, akivel egy születésnapi partin ismerkedtem meg. Kedves lánynak tűnt, akivel remekül elbeszélgettem, majd italt, ital követett. Kilenc hónappal később pedig egy csöppséggel a karjaim között hagyott magamra, mondván, neki csak nyűg lenne egy beteg gyerek, s mellé egy munkanélküli apa. Elmeséltem, mennyire nehéz volt az első pár hónap, hogy egyedül olyan munkát tudtam végezni, ahol éppen csak megtűrték JinHeet. Meséltem arról, mennyire összetörtem, mikor az orvosok megállapították, JinHee állapota örökre így marad. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy még így is a legragyogóbb csillagfény volt az életembe, akinek minden mosolya ajándék volt, hiába éreztem néha túl kevésnek magam ehhez az egészhez. Meséltem neki az anyagi helyzetemről, hogy napról napra éltünk, és évek óta nem aludtam ki rendesen magamat. Hogy éjjelente volt, hogy felriadtam, mert álmomban bekövetkezett az, ami ma éjszaka valósággá vált. Nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek, mikor arra gondoltam, mihez kezdek ezek után. Remegtek a végtagjaim a széken ülve.

- Tudod – szipogtam -, egész életemben azon töprengtem, vajon hol ronthattam el? Mit tehettem, amiért ezt érdemeltem? Nem is. JinHee erről egy fikarcnyit se tehetett. Neki miért kellett egy ilyen tehetetlen apa mellé születnie? – Emeltem magasba a tekintetemet, hogy a kibuggyanó könnyeimet visszaterelhessem a szemembe. Nem akartam tovább sírni. Sajgó szemeim enyhülésért könyörögtek, én pedig még ehhez is gyenge voltam.

- Ne mondj ilyet! – Éreztem JaeBum forró tenyerét a hátamon, miközben ütemesen dobolt rajta. – Nálad jobb apukát nem is kívánhatna magának! – Súgta, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

– Talán minden azért van, mert más vagyok, mint a többi ember. – Morrantam fel, s szipogva próbáltam levegőhöz jutni.

- Hogy érted ezt? – Kérdezte, miközben éreztem kíváncsi tekintetét az arcomra égni.

- Egy meleg srác, aki összefekszik egy lánnyal, ráadásul volt olyan marha, hogy védekezni se védekezett, nem érdemel mást, csak balsorsot. - Bár nem akartam, de kicsúszott a számon, s ahogy bevallottam neki, hogy meleg vagyok, egyszerre fagyott meg közöttünk a levegő. JaeBum keze mozdulatlanul terült el a hátamon. – Azt hiszem, most már mindent tudsz arról, mennyire roncs az életem. Ami ezen az estén végleg összeomlott.

- Tévedsz! – Ragadta meg a vállaimat, s fordított egyenesen magával szembe. – Azt hiszem, tényleg a sors akarta, hogy mi ketten találkozzunk.