Jövőre veled ugyanitt

Jackson

December 24-e talán az év egyik legszebb napja, és egyben a legforgalmasabb is. Tekintve, hogy a munkahelyemen dolgozó összes embernek családja, barátnője, vagy éppen barátja volt, ezért kizárásos alapon, én maradtam az egyik szerencsétlen, akit beosztottak mára felszolgálónak. Félreértés elkerülése végett, nem azzal volt problémám, hogy ma is nekem kellett bájolognom a vendégek előtt. Sokkal inkább zavart a tudat, hogy 23 évesen egy árva kapcsolatom nem volt még. Persze, miért is panaszkodtam, hisz’ egy átlagember is nehezen talált párt magának, ebben a rohanó világban. Én pedig, aki szívesebben legeltettem a szemem, egy formás férfi fenekén, mintsem egy domborodó női keblen, alapból egy lépés hátrányban voltam.

- Jackson, ráérsz most? – Kérdezte a kissé koros sorstársam, a kezében két tányérral zsonglőrködve?

- Persze, épp most szedtem le az…

- Akkor menj, vedd át az asztalomat! – Meg se várva a mondandóm végét, lökött oda a plusz munkához, kedves kollégám. A dolog pikantériája emellé, hogy az étteremben alig voltak, bőven ráért volna felvenni ő is a rendelést.

Én persze, mert olyan jó fej voltam, szó nélkül, előkapva bájos mosolyomat, indultam meg, hogy felvegyem a sötét sapkás vendégtől a rendelést. Mit ne mondjak, elég udvariatlan dolog volt, sapkában ülni egy benti helyiségben, de én bizony meg nem szóltam emiatt.  

- Szép, jó estét! – Üdvözöltem a szokásos, nyálas hangon, azonban kedves vendégem, még csak egy biccentés erejéig se volt hajlandó felém fordulni. – Kedves, Uram – vettem egy mély levegőt, hogy továbbra is nyugodt hangnemben szólíthassam meg az előttem gubbasztó idegent -, mit hozhatok önnek? – Azonban a válasszal, még most se méltóztatott sietni. Kissé lejjebb hajolva próbáltam szemügyre venni, ki is lehetett az idegen, viszont ahogy a sapka alá sikerült bepillantanom, egyszerre lepődtem meg, és lettem kicsit izgatottabb. – Te…

- Ne! Szólt rám hirtelen, amivel azonnal belém is fojtotta a szót. – Ne mond ki a nevemet! – Utasított, majd, mint, aki rejteget valamit, húzta a fejére jobban a fekete baseballsapkáját. Mondjuk rejtegetni volt is mit, vagyis inkább, kit. Alig hittem a szememnek, hogy ezen a mai, ennél-már-rosszabb-nem-lehet napon, Park JinYoung ült be az étterembe. Mi több, én magam voltam a szerencsés, aki kiszolgálhatta. Kissé elmélyedve a gondolataimba, meredtem életem egyik legnagyobb bálványára, mikor kérdőn rám emelve tekintetét, zökkentett ki a fantázia-világomból.

- Hé, azért levegőt ne felejts el venni! – Térített magamhoz, majd kissé megrázva a fejemet, nyeltem egy nagyot, hogy meg tudjak szólalni.

- Eee-elnézést, Uram! – Remek, itt ül előtted, maga Park JinYoung és neked épp most állt le a Windows, Jackson, gratulálok. – Aka… akarom mondani… mit szeretek, vagyis mit szeretne? – Tarkómhoz kapva próbáltam úrrá lenni a zavaromon. Dadogásom és csillapíthatatlan szívverésem ezt persze nem éppen könnyítette meg. Mély levegőt szívva, az étterem kissé ételszagú légteréből, igyekeztem lehiggadni, hogy tiszta lappal, és átgondolt mondanivalóval futhassak neki ismét a dolognak. – Elnézést – fújtam ki a bent tartott levegőmet -, mit hozhatok, Önnek? – Vettem elő az apró jegyzetfüzetemet, és hozzá a tollamat, majd remegő kézzel érintve a hegyét a fehér papírlaphoz, vártam, hogy felírhassam kedvencem rendelését.

- Igazából… - Kezdte volna, s kissé feljebb csúsztatva a sapkáját, nézett egyenesen a szemembe, majd, mint, aki valami egészen nagy őrültségen törte a fejét, meredt rám hosszasan. – Mond csak, meddig dolgozol? – Kérdésére, köpni, nyelni nem tudtam hirtelen. Miért kérdezett tőlem pont ilyet? – Minden rendben? – Szakított ki döbbenetemből, majd kezét karomra téve érte el, hogy az eddigieknél is jobban zavarba jöttem. A hirtelen érintésére megremegve húzódtam hátrébb, majd fejemet leszegve pásztáztam a padlót, abban bízva, hogy nem vette észre, mennyire zavarba jöttem. – Sajnálom – kezdett bele ismét -, nem akartam ennyire tolakodó lenni. Biztosan van programod, barátnőd, aki vár rád a munkaidőd után.

- Nincs barátnőm! – Kaptam fel a fejemet, miközben nem éppen halkan adtam tudtára az állapotomat. Az étteremben üldögélő pár ember és kissé morcos kollégám természetesen egyből rám emelték tekintetüket, miközben JinYoung a sapkája alá próbálta rejteni feltörő nevetését.

Aprót biccentve kértem gyorsan elnézést, a rám meredt emberektől, majd újra a tárgyra térve kértem vendégem rendelését. – Elnézést kérek Uram, ismételten, mit szeretne? – Makogtam el szavaimat, abban bízva, hogy végre dűlőre jutunk majd, én pedig hátra rohanhatok, elbújva az étterem zárásáig. A franc essen bele, miért nekem kellett ma este zárnom.

- A séf ajánlatát kérném, és mellé egy üveg vörösbort. – Ahogy JinYoung végre megemberelte magát és rendelt, úgy firkáltam a papírra a rendelését, majd aprót meghajolva loholtam hátra a konyhához, hogy elhadarjam, amit kedves vendégem kívánt.

Általában egy örökké valóság, mire a szakács elkészíti az ételt, hogy felszolgálhassuk, ellenben most, mikor legszívesebben nem mozdultam volna addig, míg ki nem ürült az étterem. Legnagyobb balszerencsémre, JinYoungon kívül más, már nem igazán akart betérni, késő volt már egy vacsorához, és a zárás is közeledett. Ez az egyetlen egy dolog vígasztalt, hogy volt okom sürgetni. Ahogy kifele jövet munkatársam is elköszönt realizáltam, hogy tényleg egyedül maradtam életem egyik legnagyobb bálványával, így idegesen lépkedtem közelebb hozzá, felszolgálva a rendelését. Szó nélkül nézte végig, ahogy kiraktam elé a tál ételt, majd töltöttem egy keveset a rendelt vörösborából, a makulátlan, csillogó poharába. Dolgom végeztével, a folyton nálam tartott fehér kendővel, töröltem le a vörös nedűt az üveg szájáról, majd hátat fordítva akartam eltűnni előle.

- Várj! – Ragadta meg a karomat, ahogy hátrafordulva iramodtam volna meg egyenesen az öltözőnk felé. Azonban erélyesen szorító jobbja elől akarva, akaratlanul se tudtam menekülni.  – Maradj itt! – Kérése első pillanatban megdöbbentet, majd millió kérdést magamra zúdítva néztem rá, komolyan gondolta-e? Hiszen nem is ismert, mi több egy átlagember se elegyedett volna szóba velem, nemhogy maga a JJ Project egyik tagja. Az egész szituációt abszurdnak találtam, már a legeleje óta, azonban az aprócska zöld lámba abban a pillanatban döntött úgy, hogy fénnyel árassza be az elmémet. Miért is ne beszélgethetnék vele? Ki tudja, talán soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem.

Legyűrve a kételyeimet, és a torkomban gombóccá érett idegességemet, sóhajtottam egy nagyot, majd eleget téve kérésének, húztam ki a vele szemben lévő széket, hogy helyet foglalhassak.

- Nem bánom – szóltam, éppen csak akkora hangerőn, hogy ne kelljen koncentrálnia azon, mit mondhattam.

Tettemre szája sarkát mosolyra húzva reagált, majd lekapva fejéről a sapkáját igazította meg az alatta, rakoncátlanul megbújó hajzuhatagát. Észre se vettem, hogy végig őt figyeltem. Bámészkodásomból a székének hangos csikorgása térített vissza, ahogy hátrébb húzva állt fel, addigi helyéről. Fogalmam se volt arról, hová készült, vagy mit akart tenni, ahogy egyre közeledett a bárpulthoz. Nyelvem hegyén már ugrásra készen állt figyelmeztetésem, miszerint oda nem mehet akárki, mikor lekapva egy üres borospoharat indult visszafele. Lassan sétált az asztalhoz, majd a plusz poharat is teletöltötte a borral.

- A tied – csúsztatta felém, majd visszaülve a helyére vette kezébe az evőeszközt, s mint aki a világ legtermészetesebb dolgát végezné éppen, szeletelte a húst a tányérján. Szó nélkül, kissé döbbenten ültem, s figyeltem, ahogy szinte egyforma méretűre szeli a vacsoráját, majd villáját lassan ajkaihoz emelve, tünteti el az első falatot a szájában. Bár elővigyázatos volt, ajka szélére így is került némi ételfolt, amit nyelvével tűntetett el. Egy átlagembernek, ilyen apró dolog fel se tűnt volna, ellenben velem, akinek ez az aprócska tett is óriási káoszt okozott, amúgy is hevesen dobogó szívemben. – Kérsz belőle? – Kérdezte, miközben egy falatot levágva közelített felém, megkínálva a vacsorájával.

- Nem! – Szóltam vissza, talán kissé hangosabban a kelleténél, de döbbenetemet másképp nem tudtam volna leplezni. Ahogy visszautasítottam, villájával egyből irányt váltva tátotta nagyra a száját, hogy helyettem övé legyen a falat. Idegesen, de mégis kérdésekkel tele ültem továbbra is némaságba burkolózva, miközben JinYoung szépen, lassan elpusztítva a tányér tartalmát, dőlt hátra.

- Mond… csak – kezdtem bele, minden bátorságomat összeszedve -, miért én? – Hirtelen jött kérdésem, nem csak őt, hanem engem is meglepett. Tengernyi más egyéb megfordult az fejemben, de helyette csak ennyire futotta. Egy esetlen, mégis számomra sokat mondó kérdésre.

JinYoung nagyot kortyolva a borból, nyert magának némi gondolkodási időt, már, ha kellett neki, majd fejét az ablak felé fordítva nézte a kivilágított utcát.

- Miért dolgozol itt? – Kérdést furcsállva meredtem rá, vajon komolyan gondolta-e? Hisz’ az én kíváncsiságomat nem elégítette ki, a felhozott téma pedig egyáltalán nem illett ide.

- Miért kérdezed? – Folytattam a beszélgetést, ha ő így, én se tettem másként. Nem akartam könnyű prédának tűnni, hisz’ már így is mérföldnyi előnye volt azzal, hogy ő maga volt – ha nem említettem volna ma még elégszer - Park JinYoung.

- Miért nem árulod el? – Folytatta, majd mintha itt se lennék, nézett továbbra is kifele az ablakon. Bár nem igazán esett jól, elvégre kezdtem oldódni a közelében, a világért se szóltam volna meg érte.

- Ne… haragudj! - Sütöttem le a fejemet, amit egy hangos nevetés követett, az asztal másik oldalából. Fogalmam se volt arról, mi lehetett ennyire vicces. JinYoung, amint rendezte vonásait, megköszörülve a torkát, vágott le ismét egy falatot a vacsorájából, mintha mi sem történt volna. – Kell a pénz. – Böktem előbbi kérdésére a választ, mire oldalra téve a kést, minden figyelmét rám szentelte. Kissé kínosan érezve magamat, hajoltam le ismét az ölemet szuggerálva. Ujjaimat tördelve ültem néma csendben, nem akartam ennél többet mondani, azonban JinYoung hangtalan figyelme nem hagyott egyéb kiutat.

- Jackson… - Szólított meg, most először a nevemen, amire rögtön felkapva a fejemet, néztem meredten, az előttem ülőre. Bár arcán kedves mosoly ült, így próbálva engem megnyugtatni, épp az ellenkezőjét sikerült vele elérnie. Soha, senkinek a szájából nem hangzott még el ilyen kedvesen a nevem, amitől szívem gyorsabb ütemre kapcsolva, lüktetett a mellkasomban. Tenyerem az eddigieknél is intenzívebben ontotta magából kifele az izzadságot, amit nem győztem kötényembe törölgetni. – Valami gond… van? – Kérdezte, amit elsőre nem igazán tudtam mire vélni, azonban amint leesett, hogy milyen döbbent képet is vághattam, rögtön visszakapcsoltam a rajongó-üzemmódból.

- Semmi! – Emeltem magasba mind a két kezemet, erősen csápolva vele, az állításomat igazolva. – Valójában, nem itt tervezem, leéli az életemet, más tányérját pakolgatva. – Kezdtem bele monológomba. JinYoung pedig itta a szavaimat. Neki képes voltam elmesélni mindazt, amit évek óta magamba fojtva őriztem. Hogy évekkel ezelőtt egyedül, családi támogatás nélkül érkeztem Koreába, egy szót se beszélve a nyelvből, hogy megannyi szenvedés árán sikerült annyi pénzt összegyűjtenem, piti munkákból, hogy valóra válthassam az álmomat, és énekes lehessek. Igazából nem tartottam magamat remek énekesnek, ami mellett a szüleim is makacsul ragaszkodtak. Azonban én hittem azt, ha sikerül Korea legjobb énektanárához felvételt nyernem, valóra válthatom az álmomat.  És ez kemény munka árán sikerült is. Körülbelül három éve voltam minden héten, állandó tanulója. Bár kezdetben szörnyen ment, fel akartam adni, de idővel minden megváltozott. Egy véletlen folytán ismertem meg JinYoung nevét, s ahogy életemben először meghallottam énekelni, azonnal rabul ejtett. Hazaérve, az apró lakásomba, kerestem rá a dalaira. Attól kezdve folyton rá gondoltam, azokra a mélybarna szemekre, az angyali hangjára. Ő lett a célom. Onnantól kezdve, minden áldott nap keményebben edzettem a hangomat, hogy egyszer felérhessek majd hozzá. Találkozni akartam vele, együtt dolgozni, hogy elmondhassam neki, mennyi energiát adott nekem.

És ez most valóra is vált.

Bár a rajongásomról mélyen hallgatva meséltem neki a történetemet, hangtalanul figyelte minden szavamat. Jól esett végre valakinek elmesélni mindazt, amit az itt töltött idő alatt átéltem. JinYoung, ahogy befejeztem mondandómat, úgy fejezte be ő is, vacsoráját. Ahogy az üres tányérra meredtem, jutott eszembe, hogy már bőven túlléptem a zárást, azonban semmi kedvem nem volt kitessékelni JinYoungot.

Kissé tartva attól, hogy itthagyna, kínáltam meg egy újabb pohár borral. Valahogy, most, hogy végre kiadhattam magamból mindent, sokkal felszabadultabban beszélgettem vele. Apróságoktól kezdve, a céljainkig, mindenről.

- És mond csak, Jackson – megint kimondta, elmondhatatlanul jól esett, hogy a nevemen szólított -, miért vagy ennyi idősen egyedül? Hisz’ mindened megvan ahhoz, hogy megtaláld a legmegfelelőbb lányt magadnak. – Folytatta, viszont kérdésétől ismét elfogott az a szomorú érzés, hogy rám e téren, soha nem mosolyog majd a szerencse. Nem mertem bevallani neki, hogy első pillanattól kezdve megigézett. Hogy több volt nekem, mint egy plátói szerelem, akit soha nem láthatok majd testközelben. Az órák óta tartó beszélgetés pedig még inkább elmélyítette az iránta érzett, elfojtott érzéseimet. Azonban ezt nem mertem bevallani neki.

- Igazából… - vettem egy mély levegőt, hogy összeszedhessem a gondolataimat -, én nem… nekem a fiúk… - Istenem, Jackson, miért félsz kimondani, azt, amiről már évek óta tudomásod volt?

- Értem. – Vágott dadogó szavaimba, majd az ölében lévő sapkáját szuggerálva ült tovább néma csendben. Se egy meglepett arckifejezést, se undort nem tudtam leolvasni róla. Miért is kellett volna, hiszen csak pár órája ismertük egymást. Azonban neki még ezt, a legféltettebb titkomat is bevallottam. Bár inkább néztem csendes valóját, mintsem az undortól eltorzult arcát. Abba biztosan beleőrültem volna.

- Jackson, megtennéd, hogy hozol egy üveg bort? – Szólalt meg percekkel később. Bár meglepett, hogy szó nélkül hagyta vallomásomat, de az, hogy még nem tervezett menni, kissé melegséggel töltötte el a szívemet.

- Persze, csak egy percet kérek. – Pattantam fel, majd már szaladtam is hátra, a kívánt, üveg borért. - Biztosan nem zavarja. – Nyugtattam magamat a ténnyel, amitől lényegesen boldogabban szeltem a polcokat, amiken a drágábbnál, drágább italok sorakoztak.

Nem tartott sok időbe, míg kiválasztottam egyet, már siettem is vissza JinYounghoz. Több időt akartam vele tölteni, amennyit csak lehetett. Többé úgyse fog ilyen lehetőség az ölembe pottyanni, így egy percet se akartam elvesztegetni. Azonban, ahogy visszaértem az egész étterem kongott az ürességtől. JinYoungnak hűlt helyét találtam csupán, mikor az asztalunkhoz sétáltam. A kabátja már nem lógott a székéről, a fekete sapka se virított az asztal nem használt sarkán. Egyedül álltam a kongó ürességben, s talán soha nem éreztem magamat ennyire magányosnak. Beletörődve, hogy véget ért a tündérmesém, tettem le a teli üveg bort, majd kezembe véve a mosatlan edényeket, indultam hátra a konyharészre. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy bálványom nem csupán szó, hanem fizetség nélkül hagyott hátra, majd visszasietve az asztalához bizonyosodtam meg, igazam volt-e. Azonban tévedtem. Egy fehér szalvéta alá rejtve találtam meg a vacsorájának árát, s mellé nem kevés összegű borravalót. Engem viszont mégsem ez mosolyogtatott meg. A vékony, hófehér papírdarabot, kerek betűk sorakoztak egymás mellett, életem legszebb karácsonyi ajándékát adva ezáltal.

                         

                    Jövőre veled ugyanitt…!          

Egy ígéret, feketén, fehéren. Kezeim közt szorongatva a szalvétadarabot, arcomon széles mosollyal indultam hátra, hogy végre hazatérhessek. Életem egyik leghosszabb napjára számítottam, de helyette a legjobbat kaptam, azáltal, hogy megismerhettem Őt. Minden gondolatom körülötte forgott. A mosolyát szemem elé képzelve, igyekeztem levetni egyenruhámat, hogy átöltözve siessek haza, ahol átaludva az éjszakát csak róla álmodhassak.

Kapkodva igyekeztem átöltözni kényelmes, utcai ruhámba, mikor kirántva az öltözőszekrényem polcáról a nadrágomat, esett vele együtt a földre a rézszínű névtáblám. Ahogy lehajolva nyúltam a kis téglalapért, realizáltam, hogy egész végig a szekrényemben várta, hogy feltűzhessem. Azonban a probléma nem itt kezdődött. JinYoung kérdezés nélkül szólított a nevemen, holott soha életemben nem árultam el neki, a névtáblám hiányában pedig nem is tudhatta. Furcsa érzés kerített hatalmába. Annyi kérdésem lett volna még hozzá, amihez ez az egy, nem csak, hogy hozzácsapódott, hanem egyenesen elsőbbséget élvezett. Ahhoz viszont, hogy választ kaphassak kerek egy évet kellett várnom. Ujjaimmal végigsimítva az ígéretének szánt üzenetén, süllyesztettem zsebembe a szalvétadarabot, majd mindent rendben hagyva zártam be végre – négy óra csúszással – az éttermet.

*

December 24-e, kora reggel, az étteremben pedig egy-két emberen kívül nem sokan tartózkodtak. Bár, miért is lenne tele, hiszen még tíz óra se volt. Mint mindig, most is vállaltam a teljes napi műszakot, azonban idén valami más volt. Még mindig élénken élt bennem az egy évvel ezelőtti nap. Az este, amit Vele tölthettem, az ígérete, hogy ma újra találkozunk. Egész évben ezt a napot vártam, jobban, mint gyermek a születésnapját. Egész nap tele voltam energiával, a tudat, hogy hamarosan újra láthatom, mindennél nagyobb löketet adott számomra. Sokat gondolkodtam, hogyan kéne köszöntenem, mivel kéne tovább marasztalnom, ami tavaly nem sikerült. Azonban egy dolgot biztosan tudtam. Be akartam vallani neki, mit éreztem iránta. Bár féltem, a válaszától, a reakciójától pedig egyenesen rettegtem, de veszteni valóm nem volt. Hisz’ nem tartozott hozzám, így elveszíti se tudtam. De az esélyt meg akartam neki adni. Kerek 365 napom volt gyakorolni vallomásomat, most mégis idegesebb voltam, mint bárki más ezen a Földön.

A karácsonyi műszakban egyetlen jó dolog, az ebédidő volt. Ilyenkor mindig finomabb, és különlegesebb ételt kaptunk a konyha főnökétől, ami ma sem maradt el. Mosolyogva ülte körbe csapatunk azt a kis faasztalt, amit hátul a pihenőnknél terítettünk meg, hogy elfogyaszthassuk az ünnepi ebédünket. Sokan beszélgettek, ahelyett, hogy az ízekre koncentráltak volna, így elfeledve azt az apró gesztust, amit a szakácsok nekünk szántak.

- Hé, Jackson – szólított meg egy, a főételekért felelős szakács -, kapcsod be a TV-t, kérlek! – Bár fogalmam se volt arról, miért kellett azt a zajforrást is bevonni az amúgy se halk társalgásba, de nem akartam bunkó lenni, így teljesítve kollégám kérését nyomtam be a TV szürke, bekapcsoló gombját.

A készülék koros mivolta miatt, nehezen, de annál kitartóbban küszködött, hogy végre nem csak a hamarabb hallható hanggal, hanem képpel is leköthesse az ember figyelmét. Habár a képernyő világított, a hang tisztán kivehető volt, rajtam kívül senki figyelmét nem kötötte le a benne lévő műsor. Pontosabban a műsorban szereplő személy. JinYoungot, egész évben követtem, minden megjelenő műsorát végignéztem, mégse untam meg soha nézni. Arcának tökéletes vonásait, egy-egy vicces megnyilvánulását, ragyogó mosolyát, órákat el tudtam tölteni azzal, hogy csak rá koncentráltam.

- És mond csak, JinYoung – kezdett bele a műsorvezető a kérdésébe -, vár valaki otthon, az ünnepek alatt? – Bár kérdését elég határozottan tette fel a reakciója, imádott kedvencemnek sokkalta meglepőbb volt számomra. Ahogy a kamera teljes egészében az arcára közelített, észrevettem, hogy egy árnyalattal vörösebb színben pompázva ült, maga elé meredve. Szívem már a kérdés feltétele után kétszer gyorsabb tempóra kapcsolt, azonban most, hogy láttam a reakcióját, szavak nélkül is tudtam, az ő szívét már igenis elrabolta valaki. Lelkemet egyszerre lepte el a valóság okozta szomorúság, és a keserű boldogság, hogy legalább talált valakit, akivel osztozhat örömön, s bánaton.

- Igazából – hallottam meg hosszú másodpercek után JinYoung angyali hangját -, van… valakim. – Vallomása, ha eddig nem is marta véresre a szívemet, így kimondva minden, megmaradt reménysugaramat darabokra törte. Nem akartam tovább hallgatni, viszont önkínzó énem mégis a helyemen marasztalt. Tudni akartam, ki volt az a személy, aki ellopta tőlem. Bár ismeretlen volt a számomra, és jóformán jogom sem volt ahhoz, hogy haragudjak rá, mégis, egész testemen úrrá lett a féltékenység. – Hogy hol találkoztunk? – kérdezett vissza, mikor a műsorvezető heves faggatózásba kezdett. – Közös énektanárhoz járunk, évek óta. Közvetlenül utána mentem mindig, mikor egyszer véletlenül meghallottam, gyakorlás közben. Rögtön tudtam, hogy ő az igazi, azonban mostanáig gyűjtöttem a bátorságomat, hogy bevallhassam neki az érzéseimet. – Ez volt számomra az utolsó csepp, türelmem, színig töltött poharában. Felpattanva addigi helyemről, siettem ki, vissza a munkához. Reméltem, hogy az, ha elfoglaltam magamat, segíteni fog azon, hogy ne gondoljak rá, de elbuktam. Az asztal, amin pont egy éve étkezett ott virított, árván az étterem közepén. Senki nem közelítette meg, hiába csökkent egyre jobban a szabad asztalok száma. A foglalt felirat minden betérő vendéget más lehetőség felé invitálta. A reggel óta kihelyezett táblát figyelve, egyszerre fogott el a sírás és a reménytelen nevetés egyvelege. Naivan hittem, hogy Ő foglalta le, mint egy kisgyerek úgy ugrottam akárhányszor nyílt az ajtó, hátha betoppan, hogy újra láthatom élőben. De nézve a megterített asztalt, tudatosult bennem, JinYoung ma éjszaka nem jön el.

A nap további részében, bár a vendégek felé mosolyogva fordultam, amint a látószögükön kívülre estem, ledobtam álarcomat, ami a bánatos valómat volt hivatott elrejteni. Soha életemben nem játszottam még meg ennyiszer a kedveset, a boldogot, és soha életemben nem éreztem még ennyire elárulva magamat. Bár azt hittem soha nem jön el az ideje, végre az utolsó vendég is elégedetten távozott az étteremből, ami egyet jelentett a zárással is. Én bolond pedig újra egyedül vállalva, kezdtem el rendezgetni a székeket, hogy mihamarabb végezhessek a munkával. Későre járt, mire mindennel végeztem. Egy utolsó alapos ellenőrzést követően pásztáztam végig az éttermet, mikor is szemem, megakadt a kis táblán, ami a mi asztalunkon díszelgett. Kedvetlenül sétáltam oda, hogy a helyére tehessem a kiírást, azonban ahogy ujjam a műanyag tokot érintette, fülemet az ajtó nyitódásának hangja csapta meg. Automatikusan fordultam a hang irányába, nyelvem hegyén már ott csücsült a, Zárva vagyunk, sajnálom kifejezés. Azonban, ahogy tekintetem végigmérte a betévedt ismeretlen ismerőst, úgy fagyott le teljesen mindenem. JinYoung maga mögött becsukva az ajtót, sétált egyre közelebb hozzám, miközben úgy ajándékozott meg szélesebbnél, szélesebb mosolyával. Hirtelen, döbbenetemben mukkanni se bírtam

- Jin… Young – Makogtam végül nagy nehezen el a nevét, mire halkan felnevetve nézett továbbra is a szemembe. – Mit… mit keresel itt? – Kérdeztem, miután döbbenetemet lassan átvette a csalódottság.

- Hogy érted ezt? – Kérdezett vissza, mintha nem tudná, miért voltam rá kíváncsi. – Hiszen megígértem. – Megállt az eszem. Képes volt megvárni, míg bezártam az éttermet, hogy idejöjjön, azok után, amit ma hallottam a TV-ben.

- De én nem hívtalak. Nem is. Egyáltalán nem akarom, hogy itt legyél. – Jelentettem ki, majd egy határozott mozdulattal megfordulva a tengelyem körül álltam, most már vele háttal. Nem akartam ránézni. Azzal csak még inkább elgyengített volna, amit nem bírtam volna. Itt volt az esélye annak, hogy végleg elengedhessem. – Menj, elvégre várnak rád. – Utaltam ezzel a barátnőjére, majd mintha itt se lenne, indultam el, egyenesen a kijárat felé. Reméltem, hogy hezitálás nélkül utánam jön, hogy bezárhassam az éttermet és eltűnjek innen, és az életéből is, örökre. Lépteimet egymás után szaporáztam meg, hogy minél hamarabb kiérhessek a helyiségből, azonban az, ahogy ujjaim a hűvös kilincset érintették, egyszerre két erősen szorító kar fonódott hátulról körém.

- Akkor mégis miért megy el az, aki rám vár? – Kérdezte alig hallhatóan, gyengéden súgva a fülembe. Forró lehelete nyakamat simogatva érte el, hogy egész testemben megborzongjak. Karjainak szorítása egyre határozottabban vont magához közelebb. Egyszerre minden zavarossá vált körülöttem. Teljesen leblokkolva fordított meg magával szembe, majd hosszasan elidőzve, fúrta íriszeit az enyémekbe. Mosolya talán még soha nem volt ennyire szívet melengető.

- De… én… - Dadogtam megállás nélkül. Zavaromban mindenhová néztem csak arcára nem. – Én azt hittem… Vagyis neked barátnőd… - Azonban esetlen mondandómat nem tudtam befejezni, ahogy ujjaival gyengéden simítva tarkómra vont eddigi életem legelső – és egyben legcsodálatosabb – csókjába. Bár éppen csak érintette édes ajkaival az enyémeket, bennem mégis ezernyi pillangó tört felszínre. Szívem a torkomban dobogott, ahogy elválva tőlem tartott továbbra is ölelő karjai közt, s mosolygott rám.

- Butus – emelte fel jobbját, hogy hajamba túrva kócolja össze, amúgy is rendezetlen hajamat -, azt mégis honnan vetted, hogy barátnőm van? – Kérdezte, majd szemöldökét kissé feljebb tornázva meredt rám, kellően vicces ábrázatot kölcsönözve ezáltal.

- Hiszen te magad mondtad. – Böktem rá szinte azonnal a választ. – Ma reggel – utaltam a TV-műsorra -, azt mondtad, hogy van valakid. Én pedig… - Viszont újfent nem tudtam befejezni mondandómat, ahogyan szorosan átölelve találta meg forró keze ismét a fejemet. Egyszerre simítva a hátamon elidőzött kezét, és a hajamba túrt ujjait, nevetett fel, amit nem igazán értettem, mi végre.

- Jackson egy szóval nem említettem, hogy barátnőm van. – Mondta ki végül azt, amire egész nap vágytam, de a józan eszem egy szikrányi esélyt nem látott arra, hogy ez valaha megtörténjen. – Én mindvégig rólad beszéltem. – Nézett immár a szemeimbe. Azonban vallomása minden elfojtott érzelmemet felszínre hozta. Szemem párás volt, alig láttam már az arcát, a feltörő könnyeimtől.

- De hát az énektanár, mi soha nem találkoztunk ott, mégis hogyan? – Bukott ki belőlem minden, ahogy szorosan markolva kabátja ujját küszködtem a könnyeimmel.

- Te voltál az. – Vallotta be, majd ujjaival felszárítva a sós cseppeket az arcomról, érte el, hogy kissé lehiggadtam. Jackson te voltál az, aki előttem órákat vett a tanáromtól. A te hangod, a megjelenésed keltette fel az érdeklődésemet, évekkel ezelőtt. Te voltál az, akit egy éve végre személyesen is megismertem. Te voltál az, akibe már az első pillantáskor beleszerettem. Te voltál… - Nem vártam meg, míg befejezi életem legszebb vallomását. Számomra az, hogy belém szeretett, minden mást kitörölt az elmémből, a félreértéseket, az utána sóvárgás minden, keserves pillanatát. Ajkára tapadva fojtottam belé a szót, amit első pillanatban meredten reagált, azonban, amint észbe kapott, gyengéden csókolt vissza, mézédes párnáival. Lágyan simítottuk egymás ajkait, becéztük, mosolyogtunk bele szerelmes csókjainkba. Karjaimmal szorosan átfogva tartottam, amit JinYoung se volt rest viszonozni. Nem akartam elengedni, hiszen végre megkaphattam, Őt. Akit évekig csak messziről figyeltem, akihez mindig is fel akartam érni. Akinek köszönhetően kitűztem egy célt magamnak, és szem előtt tartva küzdöttem azért, hogy egyszer valóra válthassam.

Azt hittem életem legszörnyűbb Karácsonyát fogom átélni, nélküle, folyton csak rá gondolva, azonban ehelyett a karjaimban tartva, s viszont szorítva csókolhattam, és életem végéig szerethettem, Park JinYoungot.

Most már nem fáj

Sötét van a szobában. Nem akartam elhúzni a függönyt, hisz’ mi értelme lett volna? Szorosan markolva a telefonomat, gondolom át életem minden, eddig eltöltött másodpercét. Innen már nem fordulhatok vissza. Ujjaim szüntelenül pötyögik az érintőképernyőt. Már senki sem állíthat meg. Mindent előkészítve, és napokig mérlegelve gondoltam át, amire most készülök. Egy utolsó üzenet, egy végső búcsú szeretett testvéremtől. Vajon megbocsájt majd? De nem érdekel, már eldöntöttem. Hüvelykujjam hezitálás nélkül nyomja meg a küldés gombot. Elbúcsúztam.

Mélyen beszívom a levegőt. Mellkasom szüntelen emelkedik, érzem, hogy szédülök. Lassan fekszem el a földön, bár testem akár az ólom. Húzza a föld, vonz, magához láncol. Szememet lehunyom, körbeölel a sötétség. Előttem vannak. Látom őket, a családom, a banda, mindenki nekem integet. Isten veletek!

*

Egyedül vagyok, senki sincs velem

Már egy jó ideje tervezem

Barátok, családom nélkülem

Tudom rossz lesz, elhiszem

Fájni fog, hisz’ elmegyek,

De megőrzitek az emlékemet

A herceg(nő) és a bolondja - Első fejezet

Porba tiport bizalom

NamJoon

TaeHyungot kissé lehagyva, siettem YoonGi régi kollégiumi szobájához. Habár nem lakott benne a kezelések miatt, de a segítségemmel és közbenjárásommal fent tudta tartani arra az esetre, ha kiengedik a pszichiátriáról. Ennek pedig ma jött el az ideje.

- Nam, lassíts! – Rivallt rám legjobb barátom, miközben mögöttem kapkodva a levegőt loholt, hogy utolérjen. – Könyörgöm, nem a seregből tért vissza, félholtan. – Tette a vállamra a kezét, miután hajlandó voltam lassítani.

- Ezt meg se hallottam. – Fejtettem le azzal a lendülettel jobbját, hogy megérintett, majd kezemmel a kilincs után nyúlva, nyitottam be a szobába. – Yoon… Gi – Azonban barátom helyett a kongó üresség fogadta, kirobbanó belépőmet, majd szétnézve kezdtem el keresni valami árulkodó jel után, hová tűnhetett.

- Hát ez eltűnt. – Jelentette ki a nyilvánvalót éles eszű barátom, amire egy, nem mondod nézéssel reagáltam. TaeTaetől viszont nem is vártam más egyéb reakciót, mint közömbösséget. Ő soha nem ismerte úgy YoonGit, mint ahogyan én. Tíz percnél huzamosabb ideig egyszer se voltak összezárva, YoonGi pedig nem a társaságkeresés mintapéldánya volt, TaeTaevel ellentétben. Éppen ezért nem is vártam tőle komolyabb aggodalmat, mint amennyit mutatott. Becsapva magunk mögött az ajtót, indultam meg a kollégium hátsó udvara felé. Bíztam abban, hogy talán friss levegőt ment szívni. Elvégre végre kiszabadult a korház fojtogató zártságából. – Nam, most komolyan, miért keressük ennyire? Majd megkerül, ha megkerül.

- Tae, senki nem kért arra, hogy velem tarts! De, ha így teszel, kérlek, legalább segíts mihamarabb megkeresni! – Kérleltem, amit enyhén duzzogva, de elfogadott. Szemem sarkából láttam, hogy pufogott egy kicsit, amit muszáj voltam megmosolyogni. Hiába egyedül unatkozott volna.

Odakint, már bőven a tél felé közeledtünk, így bőven ráfért már az ember fiára egy vastagabb kabát. A szél kíméletlenül tört magának utat az öltözetünkön, amitől akarva, akaratlanul összébb húztuk magunkat. Minden egyes padot átfésültünk, de nem bukkantunk YoonGi hollétére. TaeTae egyre nyűgösebben rugdosott mögöttem egy üres energiaitalos dobozt, aminek hangja enyhén szólva volt idegesítő.

- Naaaam, menjünk, már biztosan…

- Ott van! – Vágtam hisztis barátom szavába, ahogy egy hatalmas tölgyfa alatt elhelyezett padon megpillantottam a magányosan gubbasztó YoonGit. Kabátja nem éppen volt az évszaknak megfelelő vastagságú, annak viszont örültem, hogy a sálját nem hagyta a szobában. Arcát félig eltakarva a puha anyaggal, szuggerálta a repedezett járdakövet, kezeit a kabátja zsebében, mélyen elrejtve próbálta kiszorítani a hűvös téli levegőt. – YoonGi! – Kiáltottam, majd kezemet a magasba emelve jeleztem, a hang forrásának helyzetét. YoonGi először csak felpillantott mélázásából, majd miután tudatosult benne, hogy a nevén szólították, kezdett el körbe-körbe nézelődni. Kissé megszaporázva a lépteimet siettem hozzá, mire ő is észrevett, majd felállva addigi ülőhelyzetéből, várta, hogy elé érhessek. TaeTae persze némán követve ért be, mikor végre YoonGi elé állva tártam szélesre a karjaimat, hogy az ölelésembe zárhassam. Éreztem, hogy meglepődött a tettemtől, nem is tudta hogyan reagáljon rá. Hisz’ neki soha nem volt rajtam kívül közeli barátja, így ezek a testi érintések is idegenek voltak neki. Ahogy ez átfutott az agyamon, úgy lazítottam az ölelésemen, majd egy lépéssel hátrébb állva, engedtem le magam mellé a karjaimat. Kissé elszégyellve magamat, meredtem a járdára, elvégre én sokszor öleltem át, a számomra fontos embereket, nekem ez természetes baráti gesztus volt, amit nála óvatosan kellett mostantól adagolnom. – YoonGi, el se hiszem, hogy kiengedtek! – Köszörültem meg a torkomat, hogy feloldhassam a közénk telepedett, kínos csendet. – Úgy értem, örülök neki, de nem tudtam róla, hogy kint vagy. – Mosolyodtam el, amitől ő is derültebb ábrázattal nézett vissza rám. Mindig is szerettem a mosolyát, habár egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor ajándékozott meg vele, de éppen ezért volt számomra az egyik legértékesebb dolog. Kedves és angyali ábrázatot varázsolt ilyenkor, az amúgy szomorkás szemeibe.

- Hé, Nam! – bökött meg az időközben teljesen feledésbe merült barátom, mögöttem. – Ez a Cukorka, mindig ennyire… cukor volt? – Első nekifutásra nem értettem, mire gondolhatott, azonban, ahogy vállam felett hátrafordultam, rögtön lesetett, mire értette. TaeTae szeme ritkán csillogott olyan fényesen, mint ott, akkor, YoonGi előtt. Féltő, nevezzük atyai vagy testvéri énem pedig, azonnal riadót fújt elmémben.

- Eszedbe ne jusson! – Sziszegtem fogaim között, hogy csak TaeTae hallhassa. A legmerészebb álmomban se akartam, hogy rácsapjon YoonGira. Neki ő túlságosan csendes és visszafogott volt. Hiába tudtam, hogy TaeHyung vonzódik a saját neméhez, amit igen nagy meglepődéssel fogadtam, mikor nagy nehezen én is bevallottam neki, de ha valakitől meg akartam óvni YoonGit, az ő volt. Nem illettek volna össze, és abban se voltam biztos, hogy YoonGinak bejönnek a pasik, így rögtön elhessegettem a felröppenő témát, amit TaeTae volt szíves felhozni. – YoonGi, mit kerestél itt, egyedül, a hidegben? – Tereltem kissé más vizekre a beszélgetést, majd mielőtt barátom tovább jártatta volna száját, erősen rásarkaltam a lábára. Kicsit se halk kiáltással díjazta a tettemet, mire YoonGi csak kérdőn nézett esetlen párosunkra. – Felejtsd el, szóval…?

- Csak, egyedül akartam lenni. – Vakarta meg a tarkóját miközben a földet tisztelte meg a tekintetével. Mindig ezt csinálta. Zavarban volt, ha beszélgetni kellett valakivel, nem akart az őt, belülről marcangoló problémáiról beszélni, amiket hála a tanulmányaimnak, lassan megtanultam kezelni. Lassan közeledtem felé, hogy érezze mellette álltam, majd kezemet óvatosan vállára téve vártam, hogy a pillanatnyi remegése alábbhagyjon.

- Eddig voltál egyedül, mostantól eljött az ideje, hogy végre barátkozz! – Támogatásom jeléül enyhét megütögetem a vállát, majd a kollégium felé terelve kissé átfagyott védencemet, indultunk meg. TaeHyungot egy szimpla fejbiccentéssel illettem csupán, habár őt sose kellett noszogatni semmire.

Kényelmesen foglaltam helyet YoonGi szobájában, egy, az ágyával szemben lévő székre. TaeTae ezzel szemben természetesen az ágyon terült el, amivel vendéglátónknak így nem maradt szabad helye. Testsúlyát folyamatosan két lába között váltogatva helyezte át, de még véletlenül se próbálkozott a beszéddel. TaeHyung ezt észrevéve kacagott fel talán a kelleténél hangosabban, majd felpattanva paskolta meg a mellette felszabaduló ülőhelyet.

- Hé, Nam! – Szólított meg, mire félszemmel rámeredtem, a másikkal pedig óva intettem, nehogy közeledjen YoonGihoz. – Jövő héten lesz a vizsgád. Nem parázol? – Juttatta eszembe, amit én is nagyon jól tudtam, de próbáltam nem gondolni rá, amíg nem volt szükséges. Ezt persze ezzel a kérdéssel barátom másodpercek alatt romba is döntötte, amit egy mély sóhajjal díjaztam felé.

- De köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, hogy lassan egy zabszemet se tudok felnyomni a fenekembe, kedves tőled! – Kijelentésemre YoonGi egy halk, de annál váratlanabb kacagással reagált, amire mindketten a csendes társunk felé meredtünk. Ahogy realizálta, hogy mindketten őt bámultuk, mély levegőt vett, majd ismét magára húzta a komor, néma álarcát.

- Lám-lám, úgy látszik, ez a keserű cukorka is tud néha édes lenni. – Veregette meg a hátát váratlanul TaeTae, amire YoonGi nem éppen nyugodtan reagált. A hirtelen érzéstől megugorva huppant le a földre, majd a megszeppent ábrázatát és a jelenetet követően egyszerre fakadtunk hangos nevetésbe, előbb csak mi ketten, majd lassan mélabús barátom is, persze csak önmagához hűen, és szolidan. 

Ahogy napról-napra, egyre több időt töltöttem YoonGi társaságában, úgy közeledtem a doktorim megszerzésének napjához is. Idegesen lapozgattam az utolsó napon a jegyzeteimet a könyvtárban, miközben TaeTae és YoonGi mélyen belemerülve olvasmányaikba, ültek velem szemben.

- Kim NamJoon… - Törte meg egy kissé korosabb professzor a könyvtár síri csendjét, a nevemet hajtogatva. Két barátom egyszerre kaptak a hang után, miközben én már a jegyzeteimet a táskám mélyébe száműzve álltam fel, hogy jelezzem, megtalálta, akit keresett. – Maga, Kim NamJoon? – Kérdezte, miközben tekintetével tetőtől-talpig végigmért, szigorú tekintetével.

- Igen, én vagyok az, Uram. – Hajoltam meg, majd jobbomat felé nyújtva vártam, hogy kezet rázhassunk. Azonban ehelyett minden további eszmecserét mellőzve kérlelt, hogy kövessem, majd sarkon fordulva indult meg a kijárat felé, teljes tudatában azzal, hogy utána loholtam.

- Hé, Nam! Tettél valamit, amiről én nem tudok? – Ragadta meg a vállamat TaeHyung, mikor már indultam volna, hogy kövessem a professzor urat. Kérdésére egy semmitmondó vállrántással reagáltam, ebben a pillanatban magam se tudtam, miért jöttek értem személyesen, és nem egy diákkal üzentek. Legyűrve a kezdeti pánikot, indultam meg, hogy beérjem a professzort, majd, mikor egyenesen a Dékán irodájába hívattak, a vérnyomásom az egekbe szökött. Hevesen dobogó szívvel léptem be, ahogy a szobán túl engedélyt kaptam rá, majd mélyen meghajolva mutatkoztam be, a bent lévőknek.

- Ó, NamJoon, örvendek! – Nyújtotta a kezét egy lényegesen barátságosabb illető, majd hellyel kínálva tértek egyenesen a tárgyra. Az igazat megvallva, a kezdeti sokkból felocsúdva kevés információ ragadt meg a beszélgetés elejéből. Egy valamit, azonban nyomatékosan a tudtomra adtak. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot, miszerint Dél-Korea egyik leggazdagabb örökösének leszek, egy hét múlva a magán pszichológusa.

SeokJin

Az autóban ülve vártam, hogy az állítólagos új sofőröm végre megtiszteljen a jelenlétével. Fogalmam se volt arról, miért kellett lecserélni Lee urat, ő volt ez egyetlen, akivel remekül elbeszélgettem, míg az egyetem felé tartottunk.

Fél óra csendes várakozás után tisztelt meg a sofőröm, amit már én is szigorú tekintettel néztem. Bár késésben még éppen nem voltam, de az egyetemen még így is sokszor megnéztek, ahogy a méregdrága autóval, külön sofőrrel érkeztem, így inkább hamarabb indultam, hogy elkerüljem az irigy tekinteteket. De a tervem a mai napon, már indulás előtt meghiúsult. Nem törve magát nagyon az bocsánatomért, ült be a szokatlanul, nem éppen sofőrnek mondható férfi a volán mögé. Én csak halkan megköszörülve a torkomat, adtam tudtára, hogy indulhatnánk, mikor beindítva a motort, gurultunk ki az útra.

Hiányzott az elődjével való kora reggeli beszélgetés, így csak magamról megfeledkezve meredtem kifele az hangulatos őszi tájra. A fák lassan aranybarna öltözetbe bújtak, és a járókelők is egyre vastagabb öltözet húztak. Minden a megszokott és a maga monoton medrében folyt, mikor is, egy utolsó, az egyetemhez kanyarodó útszakaszt, az újonc vezetőm elvétett, s helyette egyenesen haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Az első percekben némán figyeltem, hátha csak kezdeti izgalmai miatt tévedt el, és a vissza irányt kereste, de mikor már a harmadik lehetőséget is kihagyva haladt egyenesen, szívem kissé gyorsabb ütemre kapcsolt. Legyűrve a torkomban keletkezett gombócot, hajoltam az utas részhez közelebb, hogy kérdőre vonhassam, de szavaimat, mintha meg se hallotta volna, némán vezetett tovább. Idegesen, a táskám pántját szorongatva néztem hol kifele, hol az egyre gyanúsabban viselkedő sofőrömre. A feszült csendben, agyam folyamatosan kattogott menekülő utat keresve. Tekintetemmel az egyre ismeretlenebb környéket pásztáztam, hogy az első adandó alkalommal megszökve az autóból, menekülni tudhassak.

A szívem a torkomban dobogott, mikor végre valahára megálltunk egy piros lámpánál. Habár az autóút középső sávjában várakoztunk, de nem érdekelt, egy elütést is bevállaltam volna, mintsem, hogy elraboljanak. Kicsi korom óta fel voltam készítve az efféle esetekre, sajnos apám vagyonát sokan akarták így megszerezni, emiatt gyakran jártam testőrökkel. Ahogy persze idősödtem, úgy fogytak körülöttem elfele a védelmezőim, ezért magamat kellett megvédenem, ha esetleg velem akarták megzsarolni az apámat. Ugyanis, hiába voltam az egy szem fia, még értem se volt hajlandó pénzt veszteni, aminek következtében, a testi épségem lényegesen nagyobb veszélynek volt kitéve. Ahogy lassan nyúltam az ajtó kilincséért, úgy játszódott le bennem a következő pár perc eseménye. Lélekben már rohantam a legközelebbi nyilvános helyre, ahol sok ember között némiképp biztonságban lehettem. Azonban elszámítottam magam, a jármű ajtói egyszerre zárultak le, meghiúsítva ezzel szökési tervemet. A kormány előtt ülő, ijesztő alak pedig kimérten, lassan fordult hátra, aminek látványától kivert a víz. Mocskos mosoly húzódott végig az arcán, majd egy hirtelen mozdulattal vágott a combomra. Éles, szúró fájdalom nyilallt a bőrömbe, majd testemet egyre nehezebbnek éreztem. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, mire végleg elhagyott az erő, s a rideg sötétség körbe nem vett.

Egész testem remegett, ahogy lassan magamhoz térve észleltem, hogy a hideg, nyirkos padlón feküdtem. Bár, szemeimet még nem nyitottam ki, éreztem, hogy a végtagjaim szorosan hátra voltak kötözve. A durva anyag sebet vájva dörzsölte a csupasz bőrömet, mikor realizáltam, hogy megfosztottak a kabátomtól, és egy szál nadrágban, s az iskolai ingemben feküdtem a földön. Halkan a távolból, két idegen hangját hallottam, amitől egyre inkább eluralkodott rajtam a pánik. Tudtam jól, miért tették ezt velem, ami pedig még szörnyűbb volt, hogy innen az apám segítsége nélkül, esélyem se volt kijutni. Magamra maradtam, az egyetlen reményt nyújtó szalmaszál pedig a rendőrség és az ő szakszerű nyomozásuk volt, hogy mihamarabb rám találjanak. Erőssnek kellett maradnom, hisz’ itt egyedül voltam két vadidegen ember ellen. Ahogy gondolataimba merültem, úgy hallottam egyre közelebbről, az elrablóim lépteinek zaját. Minden esetleges fogadtatásra fel voltam készülve, azonban ahogy magamhoz térítettek, legvadabb elképzelésimet is felülmúlták.

A fagyos, jéghideg víz, szinte már égette a bőrömet, ahogy rám öntve térítettek észhez. Az átnedvesedett ruhám pedig még inkább kínozta reszkető valómat. Fogaimat vacogtatva próbáltam ülő helyzetbe vergődni, ahogy mellé még ráncigáltak is. Egy pillanatig se kímélve lökdöstek, mígnem sikerült némiképp magamhoz térnem, a szívélyes fogadtatásuk után.

- Nesze, beszélj vele! – Fogalmam sincs ki volt a telefon másik végén, amit odanyomtak a fülemhez, de reszkető, és egészen biztos, hogy liluló ajkaimat szóra nyitva, engedelmeskedtem az elrablómnak.

- Ha… halló – szóltam bele, mire sikerült hangot is kiadnom a torkomból -, én vagyok az, Kim SeokJin. – Mutatkoztam be, bár volt egy kósza sejtésem arról, hogy a vonal másik végén az apám volt. – Apa, te vagy az? – Kérdeztem, bár csak félve, nem tudtam, mit mondhattam vagy éppen, mit nem, de ettől csaknem eshetett bántódásom. Úgyis az ő pénze kellett nekik. – Apa, sajnálom… én nem… én nem tudtam…

- Elég! – Szemeimet marták a kibuggyanó könnyeim, éreztem, úrrá lett rajtam a pánik, ahogy pedig apám szigorú hanggal a szavaimba vágott, bennem a remény vékonyka szilánkja is darabokra tört.

Kissé elhúzódva a telefontól utaltam, hogy az apám az elrablóimmal akart beszélni, majd üveges tekintettel magam elé meredve, képzeltem el, ami rám várhatott.

Ideges léptekkel távolodott összegörnyedt valómtól, miközben a telefont erősen a füléhez nyomva kiabált. Azonban még távolról se értettem a szavak jelentését. Tudtam jól, hogy magamra maradtam, anélkül is, hogy ezt megerősítették volna, akár az elrablóim, akár maga az apám. Maradék lélekjelenlétemmel, fejemet körbeforgatva próbáltam rájönni, hová is hozhattak. Az épület maga, elhagyatottnak tűnt, kiváló helyet nyújtva ezáltal ezeknek az embereknek. Magasan feszülő, aprócska ablakok sorakoztak a falon, miknek méretéből adódóan, ha sikerült volna felmásznom oda, akkor se tudtam volna átmászni. Így ezt a lehetőséget, már csírájában fojtottam el, ahogy kipattant elmémből a szökés gondolata. Egyetlen megoldásként magára az ajtóra számíthattam, amit minden bizonnyal őrizni fognak, azonban, itt semmiképp nem maradhattam.

Néma csend lepte el az épületet, ami csak pár perc gondolkodás után tudatosult bennem. Ezek szerint az apámmal való kommunikációnak vége szakadt. Lomha, komótos léptek zaja töltötte be a dohos, csendes levegőt, amitől akaratlanul is összébb húzódtam. A jéghideg, vizes ruhát már rég nem éreztem annyira kellemetlennek, mint legelőször, köszönhetően a bennem tomboló adrenalin és félelem egyvelegének. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy a hang irányába nézhessek. A felém tornyosuló, üveges tekintettel, lefelé bámuló elrablóm arcáról viszont semmit se tudtam leolvasni. Fogalmam se volt arról, mennyi ideje nézhettem, ahogy rám meredt, mikor gyomromban egy határozott, erősen nyomó érzést éreztem. Szemem kétszeresére kerekedett, ahogy emberrablóm egy jól – már, ha nevezhetjük jónak -, irányított rúgással gyomorszájon nem talált. A bennem rekedt levegő égette a tüdőmet, mégsem tudtam enyhíteni fájdalmán. Meredten szuggeráltam a földön, egy aprócska kavicsdarabot, erősen koncentrálva a fájdalomra. Minden gondolatot kiűzött az elmémből, ahogy ismét megtalálta testemet a cipője, majd újra-újra, és újra. Köhögnöm kellett, a szervezetem őrült módjára követelte a friss levegőt. Szemeimet marták a kibuggyanó könnyeim, számban az éltető vérem vasas ízét éreztem. Bizonyára a fájdalmat akartam tompítani, ahogy túlságosan is beleharaptam alsóajkamba. Egész testem sajgott a fájdalomtól, viszont felbőszült, eszét vesztett kínzóm, még korántsem tervezte abbahagyni szenvedtetésemet. Láttam azokban a dühödt, érzelemmentes szemeiben, számára én csak egy rongybaba voltam, akit a saját gazdája se hiányolt. Szemétre való, akivel bármit megtehetett. Ahogy egyenesen azokba az elborult szemeibe néztem, minden eddiginél erősebb rettegés lett rajtam úrrá. Ajkát ijesztő félmosolyra húzva, nyalta meg szája szélét, majd azokkal a mocskos ujjaival lassan simított végig a nyakamon kidülledő eremen. Érintésétől elfogott a rosszullét, ahogy ördögi mosolyra húzva a száját lökött hátra a betonra. Rettegtem már csak a gondolatától is, amire készülhetett, így ösztönösen kúszva hátráltam, minél távolabb, őrült elrablómtól. Azonban a menekülés haszontalan idő és energiapocsékolás volt csupán. Utánam kapva húzott vissza, majd megszorítva végtagjaimon a béklyóként feszülő köteleket, kezdte cibálni lefele rólam a nedves ruháimat. Torkom égett a fájdalomtól, ahogy ordibáltam, kegyelemért könyörögve. Könnyek közt kérleltem, hogy fejezze be, de elborult elméjét szavakkal már lehetetlenség volt visszatéríteni. Ahogy csupasz felsőtestemet, végignyalta, mintha késsel vágták volna fel bőrömet, érdes nyelvének nyomán. Szememből akár a hömpölygő folyó, úgy ömlött a könnyem, mikor mellkasom durva simítása után, nadrágom övével kezdett foglalatoskodni. Minden erőmet összeszedve kezdtem el ficánkolni, bármilyen mozgásba kezdeni, csakhogy ne sikerüljön elérnie a célját. Viszont ezzel csupán még inkább felmérgelve intézett arcomra egy váratlan pofont, s míg a csípő, égető érzésre koncentráltam, egy határozott rántással utolsó, még rajtam lévő ruhadarabomtól is megszabadított. Itt volt az a pillanat, mikor beletörődtem a sorsomba. Abba, hogy innen, én már soha nem léphettem ki teljes, egész emberként. Abban a pillanatban, hogy magamhoz tértem, összekötözve, ahogy apám lemondó hangját meghallottam a telefon másik végében, a lelkem szilánkjaira hasadt.

Éreztem a fájdalmat, az volt a valóság, ahogy kívül-belül szétfeszített, darabjaira hasított és örökre megbélyegzett. Fogalmam se volt arról hányszor mocskolta be lélektelen testemet. A napok, s éjszakák hosszúra nyúlva követték egymást, én pedig csak léteztem. A valóság és az őrület határán táncoltam egy hajszálnyi pengén, előttem a végtelen, mély szakadékkal. Le akartam zuhanni, hátrahagyva minden bánatomat, fájdalmamat. Eldobni sajgó szívemet. Szabadjára engedni megtört lelkemet, hogy felszabadultan körül ölelhessen a mélység.

*

Azonban újfent nem jártam sikerrel.

Két éve, minden nap a pokolba kívántam az életem. Reggelente verejtékemben úszva, saját sikolyomra ébredtem, ahogy újra és újra lejátszódtak álmaim képkockáin, az emlékek.

A rendőrség egy teljes hétig várt a megtalálásommal. Hét nap alatt, megszámlálhatatlanul sokszor gyötörtek, és kínoztak meg felváltva. Nem törődve testi épségemmel élték ki vágyaikat, erőtlen, sajgó testemen. Az azóta eltelt két évben pedig másra se tudtam gondolni, csak a megváltást jelentő halálra. A számtalan próbálkozást, a csuklómon lévő hegek, s a nyakam körül pirosló sebhelyek jelezték.

Az apámmal a telefonon váltott beszélgetésünk óta nem találkoztam. Édesanyámmal ellenben amennyire képes voltam, tartottam a kapcsolatot. Ott volt velem a korházban, az első, szenvedésekkel teli naptól kezdve, az utolsóig, mikor jóváhagyták az otthoni kezelésemet. Egyetlen jó dolog volt abban, hogy rengeteg háza volt az apámnak nem nevezhető szörnyetegnek. A várostól legtávolabbi villájába költöztem, ahogy magányomban vártam a halálom óráját. Percről-percre éltem csak, mialatt orvosok százai próbáltak megjavítani. Gyűlöltem őket, féltem az érintésüket. Kedvesnek mutató maszkjuk alatt, jól láttam a szánalmat, amit irántam éreztek. Nekem csak a magányra volt szükségem. A néma csendre, ami körülölet és védelmezett. Mert az embernek nevezett állatban, én többé már nem voltam képes megbízni.

Halkan ültem a szobámban, légzésemre koncentrálva, hogy visszatérjen megszokott, eredeti tempójára. Hiába, az emlékek mai napig feltépték, a soha be nem gyógyuló sebemet. Ahogy a szobának csendjét szapora légzésem töltötte be, úgy csatlakozott hozzá két határozott, mégis óvatos kopogás az ajtómon. A hirtelen hangra testem remegésével reagált, majd összeszedve magamat adtam engedélyt a belépéshez. Az életemben, anyámon kívül és persze a gyakran, miattam felfogadott pszichológusokon kívül - akiket minden alkalommal igyekeztem a lehető leghamarabb eltávolítani a közelemből -, egyetlen embert voltam még hajlandó a közelemben tartani. Bár a viszonyom vele is megváltozott, már az ő gyengéd érintését se voltam képes elviselni, mégis éreztem, hogy mindent megtenne, hogy újra átölelhessen. Gyermekként gyakran vigyázott rám, szinte a második anyámnak tekintettem. Soha egy rossz szava nem volt rám, amiért néha, nem titkoltam, jobban szerettem, mint a szüleimet.

- Jinie, kicsim, ébren vagy? – Lépte át lassan az ajtó küszöbjét, majd félve, hogy talán a hangra is megremegek, várta a válaszomat. Azonban az álmomnak köszönhetően torkom akár a porzó sivatag, olyan száraz volt, aminek hála a minimális beszédre se voltam képes. Kérdését egy apró bólintással nyugtáztam, majd ráemelve tekintetemet, szintén fáradt íriszeire vártam az okot, amiért kora reggel a szobámba jött. – Óh, ne haragudj, hogy zavarlak – sütötte le tekintetét, ahogy feleszmélt, talán túl sokáig nézhette az arcomat -, édesanyád üzent neked. – Folytatta, majd anyám említésére újra szemeimbe nézett, és kissé reményteljesebb ábrázattal próbált mosolyt erőltetni arcára. – Jövő héttől új pszichológusod lesz.

A herceg(nő) és a bolondja - Prológus

Prológus

NamJoon

Idegesen, öt napja mosatlan hajjal, és tegnapi felsővel rohantam, a már tíz perce elkezdődött órámra. Habár nem önnön hibámból késtem, mégis tüske volt a szememben, és csorba a büszkeségemen, hogy a professzorom után robbantam be az előadóba. Egyetlen szerencsém, az a ritka eszes fejem volt, amiért a tanárok, az efféle, ritkán előforduló ballépésemről nem vettek tudomást.

- Elnézést, Professzor úr, feltartottak! – Hajoltam meg 90°-ban, a mélyen tisztelt tanárom előtt, majd ahogy köhintésével nyugtázta, el volt intézve a dolog, szedtem a lábaimat az első szabad szék felé.

Egy végzős egyetemistának nem éppen könnyű az élete, főleg, ha az a szerencsétlen még az orvosira is járt. Már fiatal koromban eldöntötték a szüleim, hogy egy akkora ésszel megáldott embert, mint amilyen én voltam, nem hagyhattak kárba veszni. Idővel természetesen én is beláttam, hogy igazuk volt, így fejet hajtva akaratuk előtt, felvételiztem az ország legjobb orvosi egyetemére. Kezdetben még fogalmam se volt arról, milyen szakirány felé hajlok majd, azonban az évek alatt rengeteg emberrel hozott össze a sors. Mindenkinek volt valamilyen lelki sérelme, mélyen elfojtott érzései, amiket szívesen hallgattam. Voltak komolyabb esetek is, mikor kifejezetten az én szavamra lépett vissza a halál küszöbéről egy elveszett lélek. Akkor döntöttem el, hogy igenis segíteni akarok azokon az embereken, akiken más már nem tudott. Akiket feladott a környezete vagy éppen az tette tönkre.

Lomha léptekkel hagytam ott az előadótermet, amint a professzor távozott a helyiségből. Legnagyobb szerencsémre, mára ez volt az utolsó előadásom, így semmi nem tántoríthatott el egy kiadós zuhanyzástól, és egy jó hosszú alvástól.

- Nam – ennyit a pihenésről -, NamJoon, kiáltottam utánad! – ragadott vállon kollégiumi szobatársam. – Jézusom, egyre ramatyabbul festesz. – Fintorodott el, amit egy szarkasztikus köszönömmel viszonoztam. – De most komolyan, legális ez, hogy robotnak nézik az embert?

- Kösz, TaeTae, meghat az aggódásod! – Kezét lefejtve a vállamról, indultam tovább, figyelmen kívül hagyva a barátomat. TaeHyunggal mióta szobatársak voltunk, egész jól megértettük egymást. Keményen tanult, akárcsak az egyetemen mindenki más, mégis irigyeltem, hogy több szabadideje volt, mint nekem. Éjszakánként gyakran keltem fel arra, a könyveim felett görnyedve, hogy nagyban a TV-t nézte, vagy éppen videojátékozott, ahelyett, hogy a szabadidejét alvásra használta volna.

- Hé, meg sem kérdezed, mit akartam tőled? – Vágott sértődött fejet, majd szorosan utánam haladva sétáltunk tovább.

- Miért, mit akartál tőlem? – Kérdeztem hanyagul, miközben lélekben már az ágyat nyomtam.

- A Cukrot kiengedték a pszichiátriáról. Habár a bogyókat szednie kell, de már nem ártalmas önmagára.

- Várj! – Álltam meg, ahogy realizáltam kiről is beszélt pontosan. Ezt persze bamba barátom nem vette észre a nagy mesélés közben, így nem kis lendülettel ütközött a hátamnak.

- Áúcs! Nam miből van neked a hátad, betonból? – Simogatta sérült homlokát, de a legkevésbé sem érdekelt most az ő eltúlzott sérülése.

- Azt akarod mondani, hogy YoonGit végre kiengedték? – Hirtelen a maradék álmosság is kiszökött a szememből. Annyi év után végre jó híreket hallhattam arról a személyről, aki miatt ezt a pályát választottam. 

YoonGi mindig is egy visszahúzódó ember volt, már az egyetem első félévében feltűnt mennyire magának való egy alak. Szememmel mindig őt lestem ahányszor az épületben mászkáltam. Mindig volt egy törzshelye, egy apró zug, ebben a hatalmas betondzsungelben, ahova egyedül elvonulhatott. Egyik nap nem láttam a megszokott időpontban, a megszokott helyén, így apró gyomorgörccsel indultam meg a keresésére. Az egyetemen számos pletyka terjengett, köztük az ő története is. Magába forduló, depressziós fiú volt, akinek a családja se nyújtott támaszt. Éppen ezért meg akartam állítani, mielőtt valami butaságot akart volna tenni. Az egész intézményt loholva kutattam át, a tüdőm égett a levegőhiány miatt. Egyetlen helyre nem gondoltam még, ahova lábaim azonnal vittek, amint átfutott az agyamon. Az utolsó pillanatban kiáltottam a nevét, amitől egy leheletnyit megtorpant, mielőtt a mélybe vetette volna magát. Órákig beszéltem hozzá, mindenféle ostobaságokról, mire végre sikerült olyan közel kerülnöm hozzá, hogy visszalépjen az öngyilkosságtól. Még utána is sokáig ültünk az épület peremének tövében, majd meggyőzve, hogy igenis keressen fel egy orvost, kísértem be az épületbe. Azóta rengeteget látogattam, és számtalan órát átbeszéltünk, aminek köszönhetően az egyik legközelebbi barátomnak mondhattam, TaeTae mellett. Igaz, az utóbbi hetekben, mint egy mérgezett egér, úgy rohangáltam, így kevesebb időm maradt arra, hogy meglátogassam, de a jó hír miatt, miszerint kiengedték, minden fontosabb tennivalóm háttérbe szorult.

SeokJin

Az ajtó mellett feszülő, hatalmas tükörben igazgattam magamon a kasmír sálamat hazaérve, egy újabb végtelennek tűnő nap után. A nyári meleg, kellemesen körbefogó karjait egy szempillantás alatt váltotta fel, az ősz reszketeg, hűvös ölelése. A jókedvemet kint felejtve, léptem be a családunk jelenlegi rezidenciájába. Igen, mert nekünk nem csak egy, hanem egyenesen öt darab luxuspalota dukált. Pontosabban az én nagyhatalmú apámnak volt ez a heppje, hogy házakba fektette a felesleges millióit. Korea egyik, ha nem az elsőszámú leggazdagabb emberének voltam az egyetlen örököse. A hátam közepére se kívánva a rangot, jártam előkelő partikra, vagy éppen unalmas, javarészt üzletemberekkel hemzsegő találkozókra. Apám hallani se akart arról, hogy én esetleg másfelé merjek kacsintani, mintsem az ő birodalmát vegyem át a jövőben. Vasszigorral, keménykézzel nevelt, mióta csak megtettem az első lépéseket, pelenkásként. Életem 25. évét tapostam, de egy kedves mosolyt, egy elismerő, dicsérő szót nem hallottam még tőle, helyette minden este degeszre tömhettem magam a felkínált gúnyból, miszerint lehetnék jobb is. Ilyenkor édesanyám halk köhögéssel jelezte apám felé, hogy igazán elismerhetne, végre valahára. Hálás voltam neki, ő volt az egyetlen oka annak, hogy még nem léptem le ebből a fojtogató közegből. Nem akartam az üzletet választani, mint megélhetési alapot. Helyette mindig is érdekeltek a művészetek, azok a megfestett vagy éppen modern eszközökkel képre vitt remekművek, amiket apám csak ostoba időpocsékolásnak tartott.

Egyetlen jó pontja annak, hogy egy kastély volt az otthonom, az óriási kert, ami elengedhetetlen feltétele volt a birtoknak. A nyári estéket gyakran töltöttem kint a szabadban, titkon egyetlen élvezetemnek hódolva. Imádtam fényképezni. Legyen szó az élettel teli természetről vagy csak hanyagul összerendezett tárgyak sokaságáról, mindig megtaláltam azt a közeget, amiből később egy remek fotót készíthettem. Viszont ilyenkor, mikor a hűvös levegő csontig hatolt az emberben, a Nap pedig alattomosan, észrevétlenül tűnt el a Horizontról, napról-napra, egyre gyorsabban, inkább voltam a szobám négy falának rabja. Gyakran vettem elő az ágyam alatt megbúvó, lakat alatt tartott kincses ládámat, amikben a képeimet őrizgettem, hogy a kínos vacsorabeszélgetés kellemetlen érzését, valamelyest kompenzálhassam. A papírról visszatükröződő álomvilágom volt az én kiskapum, amin keresztül megszökhettem, és más ember lehettem. Ez volt az én Narniám, ezt volt az én titkom.

- SeokJin… - Egy kedves női hang, majd türelmes, halk kopogás rántott vissza a valóságba, majd lecsapva a láda tetejét, helyeztem, kapkodó mozdulatokkal biztonságba a kincsemet. – Bemehetek? – Kérdezte az ajtón túli hang, majd továbbra is diszkréten várva a válaszomat, állt a falap előtt.

- Persze, anya. Gyere csak! – Adtam zöld utat édesanyámnak. Kedves mosollyal az arcán sétált oda az ágyamhoz, hogy kezét a térdemre helyezve üljön le mellém. Érintésére mindig megnyugodtam, ő pedig tudta jól, mikor volt szükségem a közelségére.

- Kisfiam, minden rendben? – Bár kérdése nem volt váratlan, én mégis összébb húztam magamat. Ő volt az egyetlen ember, akivel bátran megbeszéltem a gondjaimat, akinek kiönthettem a szívemet, és elpanaszolhattam bánatomat. Apám, és a köztem lévő feszült viszonyt, viszont nehezen élte meg. Két tűz közé került, ahol a szívét én tartottam fogva, míg az eszét az apám ragadta el.

- Semmi komoly – hazudtam, a tükör előtt jól begyakorolt műmosollyal az arcomon -, csak kifárasztott az iskola. – Ebben természetesen igazam volt. Hiába jártam elit egyetemre, a tanárok szemébe ugyan olyan voltam, mint a többi csoporttársam. Habár az apám félévente duplázta a professzorok fizetését, nem azért tette, hogy nekem könnyebb legyen. – Pihenni szeretnék, ha megengeded. – Tereltem gyorsan a kínos témát, majd a jól bevált szöveggel kértem édesanyám távozását.

- Rendben van, kisfiam. – Mondott le a további beszélgetésről, egy elnyújtott sóhajjal, majd amilyen kecses léptekkel belépett a szobámba, úgy el is hagyta azt. – Aludj jól! Ó, még mielőtt elfelejteném – lépett vissza -, holnap az új sofőröd visz iskolába. – Majd egy aprót biccentve a fejével, csukta be maga mögött a falapot.

Fáradtan dörzsöltem ki az álmot a szememből. Lassan, cammogva léptem be a fürdőszobámba, hogy elkészülve húzhassam magamra az aznapi álarcomat. Ahogy belenéztem a tükörbe, egy nyúzott arcú, fáradt, fiatal felnőtt köszönt vissza rám. Nem volt kedvem a mai naphoz, tekintve, hogy este már megint bájolognom kell majd apám üzletembereivel. A legkevésbé se törődve azzal, hogy már rég az étkező asztalnál kellett volna üdvözölnöm a szüleimet, sétáltam lefele, majd egy hanyag meghajlással letudva a bocsánatkérést, kezdtem hozzá a reggelihez.

- Késtél! – Szólalt meg apám, nem kevés gúnnyal a hangjában. – Remélem, ezt a nemtörődöm viselkedésedet hamar kinövöd! Este nem szeretném, ha szégyenbe hoznál! – Majd akkurátusan megtörölve a nem létező ételfoltot a szája széléről, állt fel, és hagyta el a helyiséget.

Lenyelve a kora reggeli megvetést, fejeztem be a reggelimet minél hamarabb, hogy összepakolva, az egyetemre indulhassak. Minden vágyam volt kikerülni ebből a pokolból, azonban ekkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd, ezt a szörnyű helyet fogom, keservesen visszasírni.